Chapter 23
Okklumencia
Sipor végül a padlásszobából került elő, fülig porosan. Sirius, aki megtalálta, nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az ügynek - úgy vélte, Sipor régi kacatok után kutatott családi ereklye-gyűjteményének gazdagítása céljából. Lucyt azonban nyugtalanította a dolog.
Megkerülése óta a manó jobb hangulatban volt, ritkábban lehetett dühös motyogását hallani, és az addiginál készségesebben teljesítette az utasításokat. Lucy egyszer-kétszer észrevette, hogy Sipor gyűlölködve mered rá, de olyankor a manó mindig gyorsan lesütötte a szemét.
Lucy nem osztotta meg aggodalmát keresztápjával, akinek a jókedve karácsony után gyorsan apadni kezdett. Ahogy közeledett Lucyék indulásának napja, Sirius egyre gyakrabban kapott „búrohamot", ahogy Mrs Weasley nevezte. Olyankor magába fordult vagy zsémbeskedett, s gyakran hosszú órákra bezárkózott Csikócsőr szobájába. Keserűsége átjárta a házat, beszivárgott az ajtók alatt, mint holmi mérges gáz, és egykettőre mindenkit megfertőzött.
Se Harry, se Lucy - öt éve most először - nem örült közelgő visszatérésüknek a Roxfortba. Egyrészt nem szívesen hagyták ott keresztapjukat Siporral összezárva, másrészt az iskolakezdés azt jelentette, hogy megint el kell viselniük a zsarnokoskodó Dolores Umbridge-et, aki időközben bizonyára újabb tucatnyi rendeletet eszelt ki. A kviddics vigasztalást jelentett volna számukra - de attól Harryt meg eltiltották és Lucy is rettegett, hogy hasonló sorsra jut. Arra is jó esélyt láttak, hogy a vizsgák közeledtével a házifeladat-terhelés még tovább növekszik majd; és mindennek a tetejébe ott volt Dumbledore, aki változatlanul nem állt szóba velük. Ha nincs a DS, mondta Harry négyszemközt Lucynak, kikönyörögné Siriustól, hogy otthagyhassa az iskolát, és a Grimmauld téri házban maradhasson.
Aztán a szünet utolsó napján történt valami, ami egyenesen rémisztővé tette Harry és Lucy számára a visszatérést a Roxfortba.
Harry és Ron épp varázslósakkot játszottak Lucy, Hermione, Ginny, Tapmancs és Csámpás kibicelése mellett, mikor Mrs Weasley bedugta a fejét a hálószoba ajtaján.
- Harry, Lucy, drágáim, lejönnétek, kérlek, a konyhába? Piton tanár úr szeretne beszélni veletek.
Egyik Potter se fogta fel először a hallottakat: Harry épp lelkesen biztatta bástyáját, ami Ron egyik gyalogjával viaskodott, Lucy pedig Tapmancsot próbálta visszatartani attól, hogy ráugorjon a sakktáblára.
- Üsd ki! Üsd már ki, az csak egy gyalog, te szerencsétlen! Bocsánat, Mrs Weasley, nem figyeltem.
- Piton tanár úr lent vár a konyhában. Szeretne beszélni veled és Lucyval.
Harrynek és Lucynak leesett az álluk a megrökönyödéstől. Először egymásra néztek, aztán Ronra, majd Hermionéra, aztán Ginnyre, de azok szintén csak tátogni tudtak. Tapmancs és Csámpás, akiket gazdáik az utolsó negyedórában alig bírtak féken tartani, rögtön kihasználták az alkalmat, és ráugrottak a sakktáblára. A figurák rémülten visítozva menekültek előlük.
- Piton vár... minket? - kérdezett vissza Harry.
- Piton tanár úr - javította ki szemrehányó hangsúllyal Mrs Weasley. - Na, gyertek, gyertek, gyorsan! Azt mondta, sietnie kell.
- Mit akarhat tőletek? - kérdezte riadtan Ron, miután anyja visszahúzta a fejét az ajtóból. - Volt valami balhétok nála?
- Dehogyis! - méltatlankodott Lucy. Elképzelni se tudta, mi késztethette rá Pitont, hogy utánuk jöjjön a Grimmauld térre. Talán mindketten T-t kaptak az utolsó házi feladatukra?
Másfél perccel később, mikor benyitottak a konyhába, ott találták Siriust és Pitont, akik a hosszú asztalnál ültek, és mereven elnéztek egymás mellett. Egyikük sem szólt, de a levegő szinte vibrált kölcsönös utálatuktól. Sirius előtt az asztalon nyitott levél hevert.
- Öhhm - köhintett Harry, hogy felhívja a figyelmet az ő és Lucy jelenlétére.
Piton feléjük fordította zsíros fekete hajjal keretezett arcát.
- Üljetek le!
Sirius hátradőlt, úgyhogy széke két első lába felemelkedett a padlóról, és emelt hangon megszólította a plafont:
- Örülnék, ha nem parancsolgatnál a házamban, Piton.
A bájitaltantanár fakó arca csúnya szürkés-rózsaszínűre vált. Harry és Lucy leültek vele szemben, Sirius mellé.
- Négyszemközt kellene beszélnem veletek - szólt Piton, arcán a jól ismert gúnyos félmosollyal - de Black...
- A keresztapjuk vagyok - mondta az előbbinél is hangosabban Sirius.
- Dumbledore utasítására vagyok itt - folytatta Piton. Ő viszont egyre halkabban és sziszegőbben beszélt. - De felőlem itt maradhatsz, Black. Felteszem, rosszul esne, ha ebből is kimaradnál.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? - csattant fel Sirius, és zajosan visszabillentette székét.
- Bizonyára bosszant, hogy nem lehetsz hasznos tagja a Rendnek - felelte Piton, finoman megnyomva a jelzőt.
Most Siriuson volt a pirulás sora. Piton félmosollyal nyugtázta a bevitt találatot, és ismét Harryhez és Lucyhoz fordult:
- Az igazgató úr óhaja szerint a következő félévben okklumenciát fogtok tanulni.
- Mit fogunk tanulni? - pislogott Lucy.
Piton feljebb görbítette szája sarkát.
- Okklumenciát, Potter. Az elme mágikus védelmét külső behatolással szemben. Kevéssé ismert mágiaág, de felettébb hasznos.
Lucy szíve vadul kalapálni kezdett. Védekezés külső behatolással szemben? De hát mind azt mondták, hogy Voldemort nem költözött Harrybe, ráadásul rá nincs is közvetlen hatással...
- Miért kell ezt az okklu... dolgot tanulnunk? - bukott ki Harryből a kérdés.
- Mert az igazgató úr jónak látja - felelte közönyösen Piton. - Hetente egyszer különórán vesztek majd részt, de nem mondhatjátok el senkinek, mit tanultok. A legkevésbé Dolores Umbridge-nek. Megértettétek?
- Igen - bólintott Lucy. - És ki lesz a tanárunk?
Piton felvonta fél szemöldökét.
- Én.
Lucynak olyan érzése támadt, mintha a nyakától lefelé olvadni kezdett volna a teste. Különórák Pitonnal - mivel érdemelték ezt ki? Riadtan összenézett Harryvel, majd mindketten segélykérően pillantottak keresztapjukra.
- Miért te tanítod Harryt és Lucyt? - kérdezte ellenségesen Sirius. - Miért nem Dumbledore?
- Mert mint igazgató megteheti, hogy másokra bízza a kellemetlen feladatokat - felelte nyájasan Piton. - Biztosíthatlak, hogy nem önként jelentkeztem. - Felállt, és láthatóan indulni készült. - Hétfő délután hat órakor várlak titeket a dolgozószobámban. Ha bárki kérdezi, bájitaltan-korrepetáláson vesztek részt. Aki látott már titeket az órámon, nem fogja kétségbe vonni, hogy rászorultok.
Azzal meglebbentette fekete köpenyét, és elindult az ajtó felé.
- Egy pillanat! - szólt utána Sirius, és kihúzta magát a széken.
Piton undok mosollyal nézett vissza rá.
- Szívesen társalognék még, Black, de sajnos nincs annyi szabad időm, mint neked.
- Akkor rögtön a lényegre térek - felelte Sirius, és felállt. Jóval magasabb volt Pitonnál, aki most köpenye zsebébe dugott jobbjával szorosan megmarkolt valamit - Lucy gyanította, hogy a pálcáját. Ugrásra készen ült tovább a székén. - Ha megtudom, hogy az okklumenciaórák ürügyén gorombáskodsz Harryvel vagy Lucyval, velem gyűlik meg a bajod.
- Megható az aggodalmad - felelte sötét mosollyal Piton -, de bizonyára észrevetted, hogy a két Potter az apjukra üt.
- Igen, észrevettem - vágta rá büszkén Sirius.
- Vagyis olyan önteltek, hogy lepereg róluk minden kritika - vitte be a találatot Piton.
Sirius félrelökte székét, s az asztalt megkerülve elindult a bájitaltantanár felé. Menet közben előhúzta varázspálcáját - mire Piton ugyanígy tett. Megálltak szemben egymással. Sirius sápadt volt a dühtől. Piton arca nem árult el indulatot, de látszott, hogy ellenfele minden rezdülését figyeli.
- Sirius! - szólt ijedten Harry, Lucy pedig felpattant.
Keresztapjuk ügyet se vetett rájuk.
- Vigyázz magadra, Pipogyusz - sziszegte. Arca harminc centire se volt Pitonétól. - Hiába mondja Dumbledore, hogy megváltoztál, én átlátok rajtad...
- Akkor miért nem figyelmezteted? - suttogta Piton. - Talán félsz, hogy nem veszi komolyan egy olyan ember véleményét, aki fél éve az anyja házában bujkál?
- Meséld el, hogy van mostanság Lucius Malfoy? Gondolom, boldog, hogy az ölebe a Roxfortban dolgozik.
- Apropó, kutya - duruzsolta Piton -, tudtál róla, hogy Lucius Malfoy felismert a legutóbbi kis kiruccanásodon? Ravasz ötlet volt, hogy megmutattad magad egy biztonságos pályaudvari peronon. Pompás ürügyet szereztél rá, hogy még sokáig lapulhass a kis búvóhelyeden.
Sirius felemelte a pálcáját.
- Ne! - kiáltotta Harry, és átszökkent az asztal fölött, hogy a két varázsló közé álljon. - Sirius! Ne csináld!
- Azt mondod, gyáva vagyok!? - harsogta Sirius. Megpróbálta félretolni Harryt, de ő jól megvetette a lábát.
- Igen, ilyesmire céloztam - susogta Piton.
- Ne avatkozz bele, Harry! - sziszegte Sirius, és szabad kezével ellökte keresztfiát.
- Elég! - kiáltotta Lucy, két kezét a két varázsló felé tartva.
A következő pillanatban egy láthatatlan erő hátrataszította mindkét férfit; Pitont ledöntötte a lábáról, Siriust pedig nekilökte a falnak, ráadásul mindkettejük varázspálcája kirepült a tulajdonosa kezéből és csörömpölve ért földet az asztal túloldalán, a lány mellett. Harry elkerekedett szemekkel bámult Lucyra, aki szinte rettegve nézte, mit művelt megint akaratán kívül. Sirius és Piton tökéletes értetlenkedéssel és döbbenettel fordultak Lucy felé, aki most lassan maga felé fordította a tenyerét, úgy bámulva rá, mintha oda lenne írva a válasz.
Mielőtt bárki reagálhatott volna bármit is, kitárult a konyhaajtó, és vidám zsivajjal betódult rajta a Weasley család, Hermionéval. A népes csapat közepén Mr Weasley lépkedett, csíkos pizsamában és esőkabátban.
- Meggyógyultam! - jelentette be nagy büszkén. - Makkegészséges vagyok!
A következő pillanatban aztán az egész Weasley família megtorpant. Megrökönyödve bámulták a szemük elé táruló, élőképszerű jelenetet: Sirius és Piton - aki épp feltápászkodott a földről - az ajtó felé néztek; Harry ott állt közöttük, Lucy pedig még mindig a tenyerét bámulta, azon töprengve, hogy mi történt már megint.
- Merlin szent szakálla! - fakadt ki Mr Weasley. - Mi folyik itt?
Sirius és Piton gyorsan összeszedték a pálcájukat. Lucy az egyikre, majd a másikra nézett: mindkettőjük arca mélységes utálatot tükrözött, de a csapatnyi tanú váratlan megjelenése szemlátomást észhez térítette őket. Piton zsebre dugta pálcáját, hosszú léptekkel átvágott a konyhán, és megkerülte Weasleyéket. Az ajtóból még visszanézett.
- Hétfőn este hat órakor, Potter.
Azzal kiment a konyhából. Sirius gyilkos pillantással nézett utána.
- Mi történt? - kérdezte Mr Weasley.
- Semmi, Arthur - felelte Sirius. Úgy zihált, mintha futott volna. - Csak elcsevegtünk, ahogy régi iskolatársak szoktak. - Mosolyt erőltetett az arcára. - Szóval... meggyógyultál. Ez ám az örömhír!
- Ugye? - Mrs Weasley az egyik székhez vezette férjét. - Smethwyck gyógyító addig bűbájoskodott, míg végül megtalálta a kígyóméreg ellenszerét, Arthur pedig egyszer és mindenkorra megtanulta, hogy mit érnek a mugli kuruzslók módszerei. Így van, Arthur? - kérdezte fenyegetően.
- I-igen, Molly drágám - felelte alázatosan a varázsló.
Mr Weasley szerencsés felépülése okán a vacsoraasztalnál vidám volt a hangulat, és Lucyval is elfeledtette (igaz, csak átmenetileg) az előbb történteket. Emellett megfigyelte, hogy Sirius is igyekszik úrrá lenni rosszkedvén: mosolygott az ikrek viccein, szorgalmasan kínálgatta vendégeit - igaz, néha megfeledkezett magáról, s olyankor kiült arcára a búskomorság. Se Harry, se Lucy nem ülhettek keresztapjuk mellett - őket Mundungus és Rémszem fogta közre, akik szintén betoppantak, hogy gratuláljanak Mr Weasleynek - pedig mindketten szerettek volna beszélni Siriusszal. Meg akarták mondani neki, hogy ne törődjön Piton gúnyolódásával, mert senki nem tartja gyávának, amiért Dumbledore utasítását követve meghúzza magát a Grimmauld téri házban, Lucy pedig azt is meg akarta kérdezni, hogy az előbb tényleg az ő varázsereje taszította hátra a két férfit. Sirius arckifejezését látva azonban egyik Potter sem volt biztos benne, hogy tanácsos volna bármit is mondaniuk. Helyette inkább elmesélték Ronnak és Hermionénak, hogy okklumenciát kell tanulniuk Pitontól.
- Dumbledore azt akarja, hogy többet ne álmodjatok Voldemortról - állapította meg tárgyilagosan Hermione. - Gondolom, ti se bánnátok, ha végre nyugodt éjszakáitok lennének.
- Különórák Pitonnal!? - szörnyülködött Ron. - Én inkább a rémálmokat választanám!
A tervek szerint másnap a Kóbor Grimbusszal kellett visszautazniuk a Roxfortba. Reggel, mikor Harry, Lucy, Ron és Hermione a konyhába léptek, már az asztalnál találták két kijelölt kísérőjüket, Lupint és Tonksot. Azok fojtott hangú beszélgetésbe merültek, de Harry és Lucy láttán nyomban elhallgattak.
A sietve elfogyasztott reggeli után valamennyien kabátot húztak, és sálat kanyarítottak a nyakukba. A gondolatra, hogy el kell búcsúznia Siriustól, Lucynak kellemetlen szorító érzés támadt a mellkasában és ránézésre Harry is hasonló gondolatokkal küzdhetett. A lányt aggodalommal töltötte el ez az elválás; nem tudta, mikor láthatja viszont keresztapját, s kötelességének érezte, hogy visszatartsa Siriust a meggondolatlan cselekedetektől. Könnyen el tudta képzelni, hogy keresztapját annyira felpaprikázta Piton sértő vádja, hogy máris tervezi következő vakmerő kiruccanását a Grimmauld téri házból. Mielőtt azonban kitalálhatta volna, pontosan mit mondjon, Sirius odaintette magához Harryt, így megint nem volt esély rá, hogy beszéljen vele. Főleg, mivel épp azzal foglalkozott, hogy rávegye a hiperaktív Tapmancsot arra, hogy bemenjen az állatszállító dobozba, amit Lupin hozott előző este.
Mikor sikerült rázárnia az ajtót Tapmancsra, keresztapja felé nézett; Sirius épp komor mosollyal veregette vállon Harryt, s mielőtt a fiú egy szót is szólhatott volna, már indultak is a reteszekkel és láncokkal lezárt bejárati ajtó felé. Ott aztán a Weasley gyerekekkel körülvéve még megálltak egy percre.
Mrs Weasley magához ölelte Harryt és Lucyt úgy, hogy a két testvérnek összekoccant a feje.
- Az ég óvjon titeket, kis drágáim!
- Minden jót, és kérlek, ezentúl is védjetek meg a kígyóktól! - búcsúzott Mr Weasley, és mosolyogva kezet rázott Harryvel, és megölelte Lucyt.
- Jó... rendben - motyogta Harry. Lucy tudta, hogy ha óvatosságra akarja inteni Siriust, most kell megtennie. Megfordult, keresztapja szemébe nézett, és már nyitotta a száját - de ekkor Sirius szorosan magához ölelte őt, és ezt dörmögte:
- Vigyázz magadra, Hercegnő!
A következő pillanatban pedig Lucy már azon kapta magát, hogy arcába csap a hideg téli szél, és Tonks (aki ezúttal magas, fémszürke hajú, tweedruhás nőként jelent meg) tereli őt lefelé a bejárati lépcsőn.
A Grimmauld tér 12. ajtaja becsapódott mögöttük. Mikor Lucy a lépcső aljából hátranézett, a ház már laposra zsugorodott - mintha két szomszédja összenyomta volna - s egy szempillantással később teljesen eltűnt.
- Gyertek! - sürgette a gyerekeket Tonks. Lucy a szokottnál nyugtalanabbnak érezte a boszorkány hangját. - Minél gyorsabban felszállunk a buszra, annál jobb!
Lupin felemelte a jobb kezét.
Bamm!
A következő pillanatban egy kétemeletes, harsánypiros busz fékezett le az orruk előtt, elfoglalva a közeli lámpaoszlop helyét is, ami az utolsó pillanatban félreugrott az útjából.
A jármű lépcsőjéről piros egyenruhás, sovány, szeplős, elálló fülű fiatalember szökkent a járdára.
- Üdvözöljük a Kóbor... - harsogta.
- Igen, köszönjük, tudjuk - fojtotta belé a szót Tonks. - Gyerünk, szaporán, szálljatok fel...
Azzal már terelte is Harryt a busz lépcsője felé. Mikor elhaladtak a kalauzfiú előtt, annak elkerekedett a szeme.
- Né má! Herri...
- Ha ordibálni kezded a nevét, úgy megátkozlak, hogy attól koldulsz! - mordult rá fenyegetően Tonks, miközben már Lucyt, Ginnyt és Hermionét tuszkolta felfelé a lépcsőn.
Ron kicsit félve nézett körül a buszon.
- Nem hiányzott ez a busz - dörmögte.
- Úgy tűnik, külön fogunk ülni - állapította meg Tonks, miután felmérte a helykínálatot. - Fred, George, Ginny, ti üljetek le ott hátul... Remus veletek marad.
Tonks, Harry, Lucy, Ron és Hermione felmentek a második emeletre ahol találtak is öt szabad széket: kettőt elöl, hármat pedig a busz farában. Stan Shunkpike, a kalauz kutyamód követte Lucyt, Ront és Harryt a hátsó három helyhez. Az utasok tekintetükkel követték az elhaladó Pottereket, de mikor a testvérpár leült, minden fej előrefordult.
Miközben a hármas kiguberálta a tizenegy sarlós viteldíjat, a Kóbor Grimbusz vészesen inogva továbbindult. A járda és az úttest között bukdácsolva megkerülték a Grimmauld teret, majd a busz - bamm! - hatalmasat zökkent, úgyhogy valamennyien hátraestek.
Lucy és Ron székestül felborultak, s elejtették állataik kalitkáját/dobozát. Pulipinyt kiszabadult, vad csicsergés közepette előrerepült az utasok között, és letelepedett Hermione vállára. Tapmancs szerencsére a dobozban maradt, de vad ugatásba kezdett. Miközben Lucy és Ron feltápászkodtak, a lány kinézett az ablakon. Úgy tűnt, a busz épp egy autópályán halad.
- Birminghamnél járunk - válaszolta meg kimondatlan kérdését a mindig vidor Stan. - Aztán mondd, hogy vagy, Herri? Sokat voltál az újságban nyáron, de nem nagyon írtak jókat rólad. Mondtam is Ernie-nek, hogy mondom: Nem is látszott pedig dilisnek, mikor velünk utazott.
Stan átadta a jegyeket, és tovább bámulta Harryt. Szemlátomást cseppet sem érdekelte, hogy valaki dilis-e vagy sem, ha híres annyira, hogy benne legyen a neve az újságban. Közben a Kóbor Grimbusz riasztóan kilengve előzgetni kezdte az autókat. Lucy próbálta lenyugtatni a még mindig ugató kutyát, és ezt végül úgy tudta elérni, hogy bedobott neki néhány falat száraz húst.
Bamm!
A székek megint hátracsúsztak, a busz ugyanis leugrott az autópályáról, hogy rátérjen egy hajtűkanyarokkal teli mellékútra. Padkától padkáig kacsáztak, az utat szegélyező élősövénynek többször is félre kellett húzódnia. Hamarosan egy kisváros forgalmas főutcájára értek, aztán végigszáguldottak egy magas hegyek ölelte viadukton, majd egy széles, szélfútta fennsík következett. Minden váltást újabb robaj és zuttyanás jelzett.
- Még egy megálló, aztán a Roxfort következik - jelentette vidáman Stan, miután odabotorkált Lucyékhoz. - A parancsolgatós nő, aki veletek szállt fel, adott egy kis vajsörre valót, hogy vegyük előre a megállótokat a sorban. De azért Madam Marshot még letesszük, mert nincs nagyon jól...
Az alsó szintről öklendezés majd undok loccsanás hallatszott fel.
Pár perccel ezután a Kóbor Grimbusz zajosan lefékezett egy kocsmában - illetve egy kocsma előtt, mert az épület idejében félreugrott. Stan lesegítette a buszbeteg Madam Marshot, s ezt az alsó szinten utazók a hangokból ítélve megkönnyebbüléssel nyugtázták. A busz továbbindult, egyre gyorsított, azután...
Bamm!
A hóborította Roxmorts főutcáján robogtak. Lucy kinézett a hópelyhek pöttyözte ablakon, és megpillantotta a Szárnyas Vadkant - a kocsma cégére nyikorogva lengett a téli szélben. Végül aztán a Kóbor Grimbusz megállt a roxforti birtok kapuja előtt.
Lupin és Tonks leadogatták a gyerekek csomagjait, majd maguk is leszálltak elbúcsúzni. Lucy vetett még egy utolsó pillantást a kétemeletes buszra. Az utasok az ablaknak nyomott orral bámulták őket.
- A birtokon már biztonságban lesztek - mondta Tonks, a néptelen utat fürkészve. - Jó tanulást, fiúk-lányok!
- Vigyázzatok magatokra! - búcsúzott Lupin, és mindenkivel kezet rázott. Harryt és Lucyt hagyta utoljára. - Figyeljetek rám... - fordult hozzájuk, amíg a többiek Tonkstól búcsúzkodtak. - Tudom, hogy nem kedvelitek Perselust... De higgyétek el, kiváló okklumentor, és mindannyian - Siriusszal egyetemben - azt akarjuk, hogy meg tudjátok védeni magatokat. Úgyhogy vegyétek komolyan a dolgot, rendben?
- Rendben - sóhajtotta Harry, Lupin koravén arcába nézve. - Hát akkor: viszlát.
- Lupin - szólt gyorsan Lucy -, ígérje meg, hogy biztonságban tartja, és nem engedi, hogy butaságot csináljon.
Nem kellett kimondania a nevét, Lupin úgy is értette.
- Megígérem - biztosította Lucyt, majd megölelte a lányt.
A gyerekek ládáikat vonszolva elindultak a csúszós úton a kastély felé. Hermione arról csacsogott, hogy lefekvés előtt köt még néhány manósapkát. Még megálltak Hagridnál, akit Lucy szeretett volna megkérni arra, hogy figyeljen Tapmancsra, amíg ő órákon van. Az óriás bármiféle akadékoskodás nélkül beleegyezett és rögtön be is fogadta a kiskutyát, aki érdeklődve nézett körbe új otthonában. Agyar kíváncsian szimatolta meg új társát, és látszólag azonnal elfogadta. Lucy biztosította Hagridot arról, hogy minden délután lejön, és hogy csak azért őt bízza meg a gondozással, mert ő kint lakik és Tapmancs biztosan jobban élvezte volna ezt, mint a Griffendél-tornyot. Az elválás nehéz volt, de Harry azzal nyugtatta húgát, hogy a kutyának jó helye lesz Hagridnál.
Mikor végre-valahára a tölgyajtó elé értek, Lucy még egyszer hátrafordult. Eszébe jutott, milyen megpróbáltatások várnak rá, s azt kívánta, bár a Kóbor Grimbuszon maradt volna.
Harry és Lucy hétfője a szorongás jegyében telt. A reggeli dupla bájitaltan a legkevésbé se csökkentette félelmüket, mivel Piton pontosan olyan undok volt velük, mint máskor. Az is csak rontott a hangulatukon, hogy a szünetekben egyre-másra megszólították őket a DS lelkes tagjai: érdeklődtek, hogy terveznek-e aznap estére edzést.
Ha meglesz az időpont, a szokásos módon értesítünk mindenkit - ismételgette egyre fáradtabban Harry. - Ma este nem érünk rá, mert... bájitaltan-korrepetálásra megyünk.
- Bájitaltan-korrepetálásra? - ismételte gúnyosan Zacharias Smith, aki ebéd után akaszkodott rá a két Potterre a bejárati csarnokban. - Akkor iszonyúan rosszak lehettek. Piton nem szokott különórákat adni.
Ron gyilkos pillantást küldött a vigyorogva távozó Smith után.
- Mehet egy jó kis ártás? - kérdezte, s pálcájával becélzott Smith két lapockája közé. - Még eltalálnám...
- Hagyd - legyintett Lucy. - Mások ugyanígy azt fogják gondolni, hogy teljesen hüly...
- Szia, Harry! - csendült egy hang a hátuk mögött. Harry megfordult, és szemben találta magát Chóval.
- Á... - nyögte ki a fiú. - Szia.
- A könyvtárban leszünk, Harry - szólt nyomatékosan Hermione, s a karjánál fogva elvonszolta Ront a márványlépcső felé.
- Én lemegyek Hagridhoz - szólt gyorsan Lucy és kisietett a tölgyfaajtón.
Hagrid mosolyogva fogadta, de Tapmancs még inkább örült a jelenlétének. Mielőtt lány belépett volna a vadőrlakba, belesett az ablakon: kiskutyája Agyar csóváló farkát kergette. Ám mikor megjelent, Tapmancs azonnal hozzá rohant és lelkesen összenyalta az arcát.
- Nagyon jó kutya - mondta Hagrid. - Sirius remekül választott neked.
- Valójában Lupin érdeme - mesélte Lucy, miközben próbálta leküzdeni Tapmancs újabb és újabb „támadásait". - Tudod, Sirius nem hagyhatja el a házat…
Fél óráig maradt, addig a vadőrlakon kívülre is kivitte a kutyust, aki remekül érezte magát. Mindig visszahozta a botot, amit Lucy dobott neki és még akkor is játszani akart, mikor a lánynak már mennie kellett. Bár még csak öt óra volt, Lucy mindenképp fel akart menni a könyvtárba, hogy kifaggassa Harryt arról, hogyan ment a beszélgetése Choval. Ott aztán megtudta a folyamatosan vigyorgó fiútól, hogy Valentin-napra randit beszéltek meg Roxmortsban. Lucy egy lelkes vállonveregetéssel gratulált testvérének.
Végül elérkezett a hat óra. Harry és Lucy, ahogy közeledtek Piton irodája elé, egyre jobban szorongtak és a várható óra kikergette a fejükből az összes derűs gondolatukat. Az alagsori szoba ajtaja elé érve egy pillanatra megálltak.
- Kevés helyet tudok, ahol ne lennék most szívesebben - motyogta Harry, mire Lucy erőtlenül elmosolyodott.
Összeszedte magukat, vettek egy nagy levegőt, Harry kopogtatott, és együtt beléptek az ajtón.
Ismerték a homályos helyiséget; nem jelentettek újdonságot számukra a polcokon százával sorakozó üvegedények, melyekben elkocsonyásodott állati és növényi részek úszkáltak színes oldatokban.
Jól emlékeztek a sarokban álló tárolószekrényre is, aminek a kifosztásával Piton egyszer meggyanúsította őket - nem is teljesen alaptalanul. Volt azonban a szobában egy új tárgy is: a gyertyafénnyel megvilágított íróasztalon egy rúnákkal és szimbolikus rajzokkal díszített, sekély kőmedence feküdt. Lucy nyomban ráismert benne Dumbledore merengőjére. Azon már nem volt ideje eltöprengeni, hogy vajon mit keres a merengő Pitonnál, mert ekkor a szoba sötétjében felcsendült a bájitaltantanár hangja:
- Csukjátok be az ajtót magatok után!
Lucy engedelmeskedett, leküzdve azt a szörnyű érzést, hogy a börtön ajtaját zárja magára és Harryre. Piton eközben az íróasztala mögé lépett, s mikor Lucy újra a szoba belseje felé fordult, némán rámutatott az asztal előtt álló két székre. Harry és Lucy leültek, s úgy tett a tanár is. Fekete szemét először Harryre, majd Lucyra szegezte, arca komor és megvető volt.
- Nos, tudjátok, hogy miért vagytok itt - szólt. - Az igazgató úr megbízott vele, hogy okklumenciára tanítsalak titeket. Merem remélni, hogy ehhez több tehetséget mutattok majd, mint a bájitalfőzéshez.
- Igyekezni fogunk - felelte Lucy.
- Amire készülünk, nem a szokásos értelemben vett tanóra, mégse felejtsétek el, hogy a tanárotok vagyok. Elvárom a tanár úr vagy a Piton professzor úr megszólítást.
- Értjük...
- …tanár úr - tette hozzá Harry, mikor Lucy nem folytatta.
Piton egy percig összehúzott szemmel fürkészte Harryt, azután folytatta:
- Amint azt drágalátos keresztapátok konyhájában már mondtam, az okklumencia az elme lezárását teszi lehetővé a mágikus behatolás és befolyásolás előtt.
Lucy dacosan Piton szemébe nézett.
- És miért gondolja úgy Dumbledore professzor, hogy nekünk szükségem van erre, tanár úr? - kérdezte. Kíváncsian várta, hogy választ kap-e erre a kérdésre.
Piton megint csak nézte őt egy darabig, majd megvetően így felelt:
- Erre még nektek is rég rá kellett volna jönnötök, Potter. A Sötét Nagyúr mesterien ért a legilimenciához...
- Az micsoda? - szakította félbe Harry - …Tanár úr?
- Hozzáférés egy másik ember elméjében lakó érzésekhez és emlékekhez...
- Gondolatolvasás? - vágta rá Harry.
- Nincs érzéked a finomságokhoz, Potter - susogta villogó szemmel Piton. - Többek között ezért vagy tökéletesen alkalmatlan a bájitalfőzés elsajátítására.
Szünetet tartott, nyilván hogy kiélvezze a sértést, majd folytatta:
- A gondolatolvasás nevetséges muglifogalom. Az elme nem könyv, amit kedvére lapozgathat és tanulmányozhat az ember. A gondolatok nincsenek felvésve a koponya falára, hogy a behatoló megszemlélhesse őket. Az elme összetett, sokrétegű dolog - legalábbis a legtöbb ember elméje az. - Piton szája gúnyos mosolyra görbült. - Mindazonáltal tény, hogy a legilimencia művelője a megfelelő feltételek mellett képes áldozata elméjének mélyébe hatolni, és értelmezni tudja az ott találtakat. A Sötét Nagyúr például szinte mindig rájön, ha valaki hazudik neki. Csak aki ért az okklumenciához, az tudja elzárni, hozzáférhetetlenné tenni a hazugságát cáfoló érzéseit és emlékeit, csak az tud a leleplezés veszélye nélkül valótlant állítani a Nagyúr előtt.
- Szóval tudhatja, hogy most mit gondolunk... - kérdezte Lucy. - …Tanár úr?
- A Sötét Nagyúr távol van - felelte Piton - emellett a Roxfortban ősi bűbájok sora biztosítja az itt tartózkodók testének és elméjének védelmét. A tér és az idő fontos faktorok a mágiában, Potter. A legilimenciához sok esetben szembenézés szükséges.
- Akkor viszont miért kell okklumenciát tanulnunk?
Piton végighúzta hosszú ujját a száján, s közben mereven nézte Lucyt.
- Minden arra utal, hogy a ti esetetekben nem érvényesek a szokásos szabályok. Az átok, ami nem tudott megölni titeket, a jelek szerint valamiféle kapcsolatot teremtett köztetek és a Sötét Nagyúr között. Úgy tűnik, időnként, mikor az elmétek a legernyedtebb, a legvédtelenebb - például mikor alszotok - osztoztok a Sötét Nagyúr gondolataiban és érzéseiben. Az igazgató ezt nem tartja kívánatosnak, ezért kérte, hogy tanítsalak meg rá titeket, miképp tudjátok elválasztani az elméteket a Sötét Nagyúrétól.
Lucy szívverése megint felgyorsult. Még mindig zavarosnak érezte a magyarázatot, ráadásul egy ellentmondást is felfedezett.
- De nekem Dumbledore professzor azt mondta, hogy az én elmém nincs összekapcsolva Voldemortéval…
- Ne mondd ki a nevét!
- Elnézést. Szóval, hogy nincs összekapcsolva az elmém az övével, csak Harryével. Hogy én csak közvetve látom azt, amit Harry lát Vol… az ő elméjéből. Akkor miért kell nekem is tanulnom?
- Mert a Sötét Nagyúr a bátyádon keresztül téged is befolyásolhat, mert az elméd vele viszont kapcsolatban áll. Így ha megszállja őt, vagy bármiféle módon bejut a tudatába, akkor onnan már csak egy lépés választja el attól, hogy téged is az uralma alá hajtson. Te azt kell megtanuljad, hogyan zárd le az elméd a bátyád elől, aki nélkül téged egyáltalán nem érintenének a Sötét Nagyúr gondolatai.
- És miért mondja Dumbledore professzor, hogy ez nem kívánatos? - bukott ki Harryből is egy kérdés. - Nem kellemes érzés, az biztos, de eddig hasznos volt, nem? Hiszen... ha nem néztük volna végig, hogyan támadja meg a kígyó Mr Weasleyt, akkor Dumbledore professzor nem menthette volna meg őt. Nem így van, tanár úr?
Piton tovább simogatta ujjával a száját, és csak nézte Harryt és Lucyt. Mikor megint megszólalt, lassan beszélt, gondosan mérlegelve minden szót.
- Úgy tűnik, a Sötét Nagyúrnak a legutóbbi időkig nem volt tudomása a köztetek lévő sajátos kapcsolatról. Nem tudta, hogy tükröződnek benned az érzelmei, hogy osztozol a gondolataiban. A karácsony előtti látomásod azonban...
- Amelyikben Mr Weasley és a kígyó szerepelt?
- Ne vágj a szavamba, Potter! - förmedt rá Piton. - A karácsony előtti látomásod olyan mélységű behatolás volt a Sötét Nagyúr gondolataiba...
- A kígyó fejében voltam, nem az övében!
- Azt mondtam, ne vágj a szavamba!
Harryt azonban szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy Piton dühös-e rá vagy sem. Izgalmában előrecsúszott egészen a szék szélére, s úgy ült ott megfeszült izmokkal, mintha futásnak akarna eredni.
- Miért a kígyó szemével láttam, ha Voldemort gondolataiban osztozom?
- Ne mondd ki a Sötét Nagyúr nevét! - sziszegte dühösen Piton.
Feszült csönd következett. Harry és a bájitaltantanár farkasszemet néztek a merengő fölött. Lucy úgy kapkodta a fejét közöttük, mintha tenisz meccset nézne.
- Dumbledore professzor is kimondja a nevét - szólt csendesen Harry.
- Dumbledore kivételes hatalmú varázsló - felelte Piton. - Rá nem feltétlenül jelent veszélyt a név... de ránk...
Önkéntelenül megdörzsölte bal alkarját. Lucy tudta, hogy ott hordozza a bőrébe égetett Sötét Jegyet.
- Csak azt szerettem volna megtudni - kezdte újra Harry, ismét udvarias hangot ütve meg - hogy miért...
- Bizonyára azért kerültél a kígyó elméjébe, mert a Sötét Nagyúr éppen ott tartózkodott - válaszolta türelmetlenül Piton. - Átmenetileg megszállta a kígyót, így hát azt álmodtad, hogy te is az állatban vagy.
- És Vol... rájött, hogy ott voltam?
- Úgy tűnik, igen - felelte higgadtan Piton.
- Honnan lehet azt tudni? - faggatta Harry. - Csak Dumbledore professzor feltételezi, vagy...
- Mint mondtam, elvárom, hogy „tanár úrnak" szólíts - szólt rá Piton.
- Elnézést, tanár úr - hadarta Harry. - Szóval honnan lehet tudni...
- Elégedj meg annyival, hogy tudjuk - hangzott a felelet. - Tehát: a Sötét Nagyúr előtt immár nem titok, hogy hozzáférsz a gondolataihoz és az érzéseihez. Kikövetkeztette, hogy ez valószínűleg az ellenkező irányban is működik, más szóval rájött, hogy ő is megismerheti a te gondolataidat és érzéseidet. Arra azonban remélhetőleg még nem jött rá, hogy a húgoddal hasonló kapcsolatban állsz, de Dumbledore úgy véli, jobb, ha elébe megyünk a problémának.
- És megpróbál majd rákényszeríteni dolgokra? - kérdezte Harry, majd gyorsan hozzátette - tanár úr?
- Elképzelhető - válaszolta jeges nyugalommal Piton. - És ezzel vissza is kanyarodtunk az okklumenciához.
Azzal előhúzta talárja belső zsebéből varázspálcáját. Harry és Lucy ijedten hátrahőköltek - Piton azonban nem őket célozta meg, hanem saját halántéka felé fordította a pálcát. Hegyét zsíros hajának tövéhez érintette, s mikor elhúzta, a pálca és a feje között nyúlékony, ezüstös szál jelent meg. Az ökörnyálszerű anyag végül elvált a halántékától, a merengőbe hullott, s ott meghatározhatatlan halmazállapotban ezüstös-fehéren kavarogni kezdett. Piton még kétszer megismételte a műveletet, aztán - minden magyarázat nélkül - felemelte a merengőt, és egy félreeső polcra helyezte. Utána visszatért az íróasztalhoz, és felemelt pálcával Harryhez fordult.
- Állj fel, és vedd elő a pálcádat, Potter! Veled kezdek. Potter, te addig húzódj távolabb és semmi szín alatt ne avatkozz közbe - vetett egy pillantást Lucyra.
Harry és Lucy szorongva engedelmeskedett. Harry ott állt Pitonnal szemben az asztal két oldalán, míg Lucy a polcokig hátrált.
- Megpróbálhatsz lefegyverezni, vagy bármely más módon védekezni - mondta Piton.
- És maga mit fog csinálni? - kérdezte Lucy, nyugtalan pillantást vetve Piton pálcájára.
- Megpróbálok behatolni az elméjébe - duruzsolta Piton. - Megnézzük, mekkora ellenállásba ütközöm. Úgy tudom, az Imperius-átokkal szemben képes bizonyos fokú védekezésre... Készülj fel, Potter! Legilimens!
Harryt meglepetésként érte Piton támadása. A szeme szinte teljesen befordult az üregébe, és Harry ordított és ordított, mire Lucynak azonnal a temető és a gúnyolódó halálfalók jutottak eszébe… Ökölbe szorította a kezét, és egy idő után már nézni se bírta, ahogy Harry dobálja magát és eldől, akár egy homokzsák; szorosan behunyta a szemét és elfordult, de Harry kiabálásától nem tudott szabadulni…
Aztán hirtelen minden elcsöndesült. Lucy lassan kinyitotta a szemét és azt látta, hogy Harry épp feltápászkodik a földről, miközben Piton kipirosodott csuklóját dörzsölgette. Lucy azonnal Harryhez sietett.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva, miközben testvére csuromvizes hátát simogatta.
- Azt hiszem - morogta Harry, de azért hagyta, hogy Lucy felsegítse.
- Szándékosan küldted rám a csalánártást? - kérdezte egykedvűen Piton a fiútól.
- Nem.
- Sejtettem - nézett szúrós szemmel Piton a testvérpárra.
- Mindent látott, amit én? - kérdezte Harry.
- Csak villanásnyi képeket - felelte gonosz mosollyal Piton. - Kié volt az a kutya?
- Marge nénikémé - motyogta bosszúsan Harry. Lucy egy kukkot nem értett az egészből; csak azt tudta, hogy ezt nem sokáig lesz képes csinálni.
- Nos, elsőre nem is volt olyan rossz. - Piton megint felemelte a pálcáját. - A végén sikerült visszaverned engem, bár időt és energiát pazaroltál a kiabálásra: Összpontosíts! A tudatoddal védekezz, akkor nem kell a pálcádat használnod.
- Szívesen csinálnám - fortyant fel Harry -, ha végre megmondaná, hogyan kell!
- Udvariasabban Potter - sziszegte Piton. - Gyerünk, hunyd be a szemed! Potter, te meg menj vissza a helyedre!
Lucy legszívesebben rákiáltott volna a tanárra, de összeszorított fogakkal engedelmeskedett. Ugyanakkor nem akarta még egyszer Harry kiáltásait hallani. Közben a testvére is teljesítette Piton kérését, igaz, előtte még vetett rá egy dühös pillantást.
- Ürítsd ki az elméd, Potter! - zendült a tanár barátságtalan hangja. - Szabadulj meg minden érzelmedtől…
Harry arca feszült értetlenkedésről árulkodott és Lucy látta rajta, hogy majd szétveti az ideg. Ezt Piton is észrevette.
- Nem csinálod, amit mondtam, Potter. Uralkodnod kell magadon. Koncentrálj... Próbáljuk meg újra! Háromra… egy - kettő - három - Legilimens!
És kezdődött elölről az egész. Harry üvöltése visszhangzott a falakból, Lucy úgy érezte, sehová sem tud elmenekülni előle. A fiú nagyon gyorsan térdre borult, a kezébe temette az arcát, és úgy tűnt, mindjárt sírva fakad. Épp, mikor Lucy már a könnyeivel küzdve akarta leállítani az egészet, Harry akkor ordított fel teli torokból:
- Neeeeem!
- Állj fel! - szólt rá szigorúan Piton. - Állj fel! Nem koncentrálsz! Nem védekezel! Engeded, hogy hozzáférjek a rettegett emlékeidhez, fegyvereket adsz a kezembe!
- Hagyja már pihenni egy kicsit! - szakadt ki Lucyból a visszafojtott indulat. Beállt Harry elé, védekezően széttárva a karját. - Hadd jöjjek most én! Eleget kínozta már őt! Itt vagyok én, nekem is gyakorolnom kell, nem?
Arra számított, hogy Piton rárivall, hogy mégis hogy merészelt közbeszólni, ehelyett a tanár egy pillanatig pislogás nélkül, már-már döbbenten meredt rá. Aztán persze összeszedte magát.
- Ahogy akarod, Potter - susogta. - Csak várd meg, amíg a testvéred méltóztatik feltápászkodni a földről. A végén még kárt teszel benne.
- Lucy, nem kell… - próbálta leállítani a lányt Harry, de Lucy csak megrázta a fejét és leengedte a karját.
- Állj félre, Harry! Nem akarlak véletlenül megsebesíteni.
Nem nézett hátra, csak Piton fekete szemeit fürkészte, amikbe most mintha egy kis érzelem költözött volna, amit nem tudott megfejteni. Emlékezett a férfi utasítására, de úgy érezte, most képtelen lenne kiüríteni az elméjét. A dühét akarta felhasználni, hogy visszaverje Pitont, és eltökélt szándéka volt, hogy nem fog kiabálni.
- Készülj, Potter - szólt Piton. - Egy - kettő - három - Legilimens!
Lucy, bár fogalma sem volt, milyen érzés lesz, igyekezett felkészülten várni a támadást. Ám a dolgozószoba képe elmosódott majd eltűnt a szeme elől, s vakítóan élénk képek villogó, filmszerű sorozata kezdett peregni az agyában.
Ötéves önmaga együtt repül Charlie-val az Odú mellett, Fred és George kergetik őket… Találkozik Harryvel az Abszol úton… Harryvel kézenfogva állnak és egy mágikus tükörben a szüleiket nézik…
Nem!, tiltakozott egy hang a fejében. Kifelé, kifelé, takarodj a fejemből…!
Szúró fájdalmat érzett a térdében. Szeme előtt újra feltűnt Piton dolgozószobája, s rádöbbent, hogy a padlón térdel, és a plafont bámulja, miközben zihál. Arcán folyt a hideg veríték, de azért ránézett Pitonra, akin semmiféle érzelem nem látszott.
- Nem volt olyan rossz első próbálkozásra - szólalt meg végül, miközben Lucy lassan felállt. Remegett, de nem akarta kimutatni. - Hamarabb kiűztél, ugyanakkor te is energiát pazaroltál a kiabálásra. Uralkodj magadon!
Lucy lenyelte a választ, helyette inkább megkockáztatott egy pillantást Harry felé, aki karbatett kézzel nézte őt. A fiú úgy nézett ki, mintha mumust látott volna és olyan görcsösen markolt bele a saját karjába, hogy elfehéredtek az ujjai.
- Nézz rám, Potter! - szólt a lányra Piton. - Koncentrálj! Ürítsd ki az elméd!
Lucy mindenképp le akarta győzni a férfit. Mindenképp be akarta bizonyítani neki, hogy képes megcsinálni. Elvégre az Imperius-átokkal is elboldogult, nem?
- Azt mondtam, koncentrálj! - emelte fel a pálcáját Piton. - Legilimens!
Lucyt teljesen váratlanul érte a varázslat. Ideje sem volt reagálni, újra az emlékei hatása alá került.
Lupin átváltozik a parkban, Pettigrew megszökik, Sirius majdnem megkapja a dementorcsókot… Harryt kiválasztják a Trimágus Tusára… Ron és mindenki más elítéli őket és folytonos rágalmakat zúdítanak rájuk… Harry a Crutiatus-átoktól szenved, dobálja magát a földön, Voldemort gyilkos kacaja a fülében cseng, ő pedig a sírhoz van kötözve és csak tehetetlenül nézi, ahogy a bátyja lassan belehal a kínzásokba…
- NEEEEM! - sikított fel teljes erejéből.
Lucy a földön feküdt, egész testében remegett, miközben rázta őt a hideg és a zokogás. Fogalma sem volt, hogy hol van, csak a kínok közt vergődő Harryt látta maga előtt.
- Lucy! - szólongatta valaki. - Lucy! Lucy, itt vagyok, nincs semmi baj!
Lucy kinyitotta a szemét. Most tudatosult benne, hogy csak Piton dolgozószobájában van, hogy az utolsó kép valójában nem is emlék, hanem egy rémálom volt, ami tavaly nyár óta kínozta őt. Maga előtt Harryt látta, aki falfehér volt és annyi aggódás volt a tekintetében, hogy Lucy újra sírni kezdett. Ahogy felült, azzal a lendülettel átölelte Harry nyakát és olyan keservesen zokogott, mintha újra átélte volna azt a pillanatot, hogy Harry visszatért a labirintusból.
- Semmi baj… - próbálta megnyugtatni Harry, miközben a haját simogatta. - Semmi baj…
- Láttam… - temette a fiú vállába az arcát Lucy. - Ott… ott haldo…haldokoltál…
- Lucy, itt vagyok - ismételgette Harry. - Itt vagyok…
Lucynak fogalma sem volt, mennyi idő alatt nyugodott meg annyira, hogy abba tudja hagyni a zokogást. Harry vállába temette az arcát, és csak belefeledkezett abba, hogy a testvére ott van, mellette van, őt öleli át és most még az sem zavarta, hogy gyengének tűnik Piton előtt (akinek a jelenlétéről tökéletesen megfeledkezett). Belefáradt már abba, hogy erősnek tűnjön. Olyan hosszú ideje tűrt már; tűrte Voldemort árnyát, tűrte a megaláztatásokat, tűrte, hogy Sirius nem lehetett szabad azután sem, hogy megszökött Azkabanból, tűrte Umbridge-t, tűrte Piton beszólásait, tűrte, hogy Dumbledore még mindig figyelmen kívül hagyja őt és Harryt, tűrte a rémálmait, tűrte, hogy újra és újra el kell szakadnia a testvérétől, mindent eltűrt, amit az élet rákényszerített… De most elfogyott az ereje. Az, hogy Piton arra kényszerítette, hogy újraélje eddigi élete legmegrázóbb élményét, egyszerűen túl sok volt neki. És belegondolni abba, hogy ezt még ki tudja, hányszor kell átélnie…
De nem. Muszáj legyőznie a félelmét. Le kell győznie még most, Piton szobájában, mert ha Voldemort kényszeríti erre, ott már felkészültnek kell lennie és ott már le kell tudja győzni őt. Nem hagyhatja, hogy ennyire ki legyen szolgáltatva neki, Voldemort nem használhatja ki a Harryhez fűződő szeretetét. Ebbe nem bukhat bele, ahogy Harry sem.
Sóhajtott egyet, megtörölte a szemét és felnézett Harryre. Testvére aggódva vizsgálta az arcát.
- Hagyjuk ezt - súgta. - Neked nem kell részt venned ezen.
- De igen, kell - jelentette ki Lucy, és felállt. Harry döbbenten követte a példáját. - Ha Voldemorttal szemben borulok ki, ott nem lesz második esélyem. Most kell megtanulnom, hogyan kontrolláljam az érzéseimet, különben már azelőtt legyőz, hogy igazi párbajban összemérhetnénk az erőnket.
- Komolyan azt hiszed, hogy van esélyed a Sötét Nagyúrral szemben? - szólt közbe halkan Piton. Lucy és Harry egyszerre fordultak felé; tanáruk elfehéredett ajkakkal bámulta őket, különösen Lucyt.
- Igen - felelte teljes meggyőződéssel Lucy. - Igen, van esélyem. Harryvel le tudjuk győzni őt; amíg ő mellettem van, addig nem adom fel.
- Lucy… - tátogott Harry úgy, mint egy hal. Zöld szeme arról árulkodott, hogy ő korántsem olyan biztos a dolgában, mint a húga.
- Csináljuk újra - kérte Lucy, és szilárdan megvetette a lábát. - Bocsánat, hogy kiborultam. Próbáljuk meg még egyszer.
- Nem - vágta rá tökéletesen egyszerre Harry és Piton. Harry döbbenten fordult a férfi felé, aki viszont kitartóan csak Lucyt bámulta.
- Te ma este már nem gyakorolsz - rendelkezett Piton. - Menj fel a gyengélkedőbe és kérj valami idegnyugtatót Madam Pomfrey-tól.
- Nincs szükségem rá - vágta rá Lucy. - Még egyszer meg akarom próbálni…
- Mit nem értesz azon Potter, hogy nem?! - rivallt rá Piton, ami végre a szokásos modorát idézte. - Ha mindenképp így akarsz makacskodni, akkor ne kérj segítséget, de most menj fel a klubhelyiségedbe. A bátyáddal tovább folytatjuk az órát. Ő majd értesít a legközelebbi időpontról. Addig esténként, elalvás előtt csitítsd el minden érzelmedet. Legyen üres, tiszta és nyugodt az elméd, megértetted?
Lucy vitatkozni akart, de elég volt Harry szemébe nézni, hogy megértse, testvére most nem fog a pártjára állni. Kettejük ellen meg nem sok esélye volt, hiszen ha valami közös volt bennük, az a makacsságuk volt.
- Igen - morogta Lucy.
- Most menj! Ne hallgatózz odakintről; tudni fogom, ha így teszel.
- Értettem - motyogta a lány, azzal megszorította Harry kezét, szó nélkül sarkon fordult és kisétált a pincehelyiségből.
Odakint aztán futásnak eredt. A rohanás segített levezetni a feszültséget, kitisztította az elméjét, ráadásul minél messzebb akart kerülni Piton dolgozószobájától, hogy még véletlenül se hallja meg Harry kiabálását. Természetesen nem a klubhelyiségbe ment, hanem a könyvtárba, ahol Ron és Hermione várták őket. Ám arra is rájött, hogy akármilyen messzire fut, ugyanúgy érzi a testvérét az elméjében. Érezte Harry frusztrációját és néha még a képek is bevillantak az agyába, amiket ő látott, mikor Piton behatolt az elméjébe. Ez a szobában nem tűnt fel neki, mivel túlságosan el volt foglalva azzal, hogy kizárja Harry kiabálását.
A könyvtárra vezető folyosón lefékezett, hogy kevésbé nézzen ki úgy, mint aki menekül. Nekitámaszkodott a falnak, a mellkasára szorította a kezét és próbált a jelenre koncentrálni, nem arra, milyen üzeneteket küld neki Harry a pincehelyiségből. Mikor nagyjából lenyugodott, lassú tempóban besétált a könyvtárba.
Ron és Hermione az Umbridge-től kapott legújabb házifeladat-halommal viaskodtak. A környező asztalok is foglaltak voltak: a lámpák világánál többnyire ötödévese ültek, egy-egy vaskos kötet vagy félig teleírt pergamenlap fölé görnyedve. Közben az ablakokon túl egyre sötétedett az ég. A papír zörgésen és pennasercegésen kívül az egyetlen zaj Madam Cvikker cipőjének halk nyikorgása volt: a könyvtárosnő az asztalok között járőrözött, s egy anyatigris éberségével figyelte, elég gyengéden bánnak-e a diákok imádott könyveivel.
Lucynak csak egy kicsit lüktetett a homloka, ahogy leült Ronnal és Hermionéval szemben. Mikor megpillantotta tükörképét a szemközti ablakban, akkor látta csak meg, hogy az arca falfehér volt és a tekintete is tele van félelemmel, amiről azonban nem volt hajlandó tudomást venni.
- Lucy! - suttogta döbbenten Hermione, ahogy felnézett. - Mi történt? Hol van Harry?
- Még lent - felelte tömören Lucy. Nem akart jobban belemászni a témába, inkább elővette a könyveit és ő is hozzálátott a házi feladataihoz. Pechére azonban Hermione nem szállt le a témáról.
- Nagyon sápadt vagy. Biztos jól érzed magad? Miért jöttél fel hamarabb?
- Hagyd már egy kicsit, Hermione - szólt rá a lányra Ron. - Te éreznéd jól magad, hogy sorozatosan megtámadnák az agyadat.
Lucy örült, hogy Ron leállította Hermionét, így belefeledkezhetett a házi feladatba. Azonban szinte percenként villantak be neki képek Harryről, mintha csak szorosabbá vált volna köztük a kapcsolat.
Alig írta le az ötödik sort, mikor Harry besétált a könyvtárba. Testvére ugyanolyan sápadt volt, mint ő és a homlokán a szokásosnál is jobban kirajzolódott a villám alakú sebhely.
Szerdán ugyanilyenkor kell lent lennünk legközelebb - hadarta el gyorsan Lucynak, mintha egy kellemetlen kötelességnek kellett volna eleget tennie.
- Jól vagy, Harry? - kérdezte aggodalmas arccal Hermione. - Lucy nem volt hajlandó semmit se mondani, gőzünk sincs, miért jött fel hamarabb…
- Az most mindegy - fojtotta belé a szót Harry. - Figyeljetek, rájöttem valamire…
Harry arról számolt be, hogy miután Lucy elment, folytatódott az emlékek felidézése, és az egyik ilyen során rájött, hogy a folyosó, amiről ő és Lucy hónapok óta álmodtak egy létező hely, méghozzá a Mágiaügyi Minisztériumban. Harry felismerte, mikor ott jártak Mr Weasleyvel a tárgyalásán, csak eddig nem kapcsolta össze a kettőt.
- Szóval - suttogta Ron, miközben Madam Cvikker nyikorgó cipőben elsétált mellettük -, szerinted a fegyver, amit Tudodki meg akar szerezni, a Mágiaügyi Minisztériumban van?
- Igen, méghozzá a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon - bólintott Harry. - Láttam az ajtót, amikor apukád elkísért a fegyelmi tárgyalásra. Ugyanaz volt, mint amit akkor őrzött, amikor a kígyó megharapta.
- Hát persze - szólt mély sóhajtással Hermione.
- Persze mi? - kérdezte mohón Lucy.
- Gondolkodj... Sturgis Podmore is be akart menni egy ajtón a Mágiaügyi Minisztériumban... Ez nem lehet véletlen egybeesés!
- Miért akart volna Sturgis betörni oda, ha a mi oldalunkon állt? - értetlenkedett Lucy.
- Azt nem tudom - ismerte be Hermione. - Elég zavaros...
- Mi van a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon? - fordult Ronhoz Harry. - Nem mesélt róla apukád?
- Azt tudom, hogy hallhatatlanoknak nevezik azokat, akik ott dolgoznak - felelte homlokráncolva Ron. - Mivel nem nagyon beszélnek róla, hogy mit csinálnak... Elég furcsa, hogy éppen ott tárolnak egy fegyvert...
- Egyáltalán nem furcsa, nagyon is logikus - vélekedett Hermione. - Biztos egy szupertitkos dologról van szó, amit a Minisztériumban fejlesztettek ki. Biztos, hogy jól vagy, Harry?
Harry már két kézzel dörzsölte a homlokát, mintha ki akarná vasalni.
- Persze... igen... - Leeresztette remegő kezét. - Csak egy kicsit... Nem valami kellemes dolog ez az okklumencia.
- Mindenki kikészülne tőle, ha sorozatosan megtámadnák az agyát - felelte együtt érző fejcsóválással Hermione. - Lucy ugyanilyen sápadt volt, mikor megjelent. Gyertek, menjünk fel a klubhelyiségbe, ott nyugodtabban beszélgethetünk.
A klubhelyiség azonban zsúfolva volt diákokkal, és fülsiketítő zsivaj töltötte be. Fred és George ugyanis épp legújabb csodabazár-portékájuk bemutatóját tartották.
- Íme a fejnyelő fejfedő! - harsogta George, miközben Fred egy bolyhos rózsaszín tollal díszített hegyes süveget mutatott körbe a nézősereg előtt. - Bevezető ár! Csak két galleon darabja! Figyeljétek Fredet!
Fred vigyorogva a fejébe nyomta a süveget. Elég nevetségesen festett benne - aztán feje a süveggel együtt eltűnt.
Néhány lány felsikoltott, de mindenki más harsányan kacagott-a mutatványon.
- És leveszi! - rikkantotta George, mire Fred megmarkolta a válla fölött a levegőt, s a következő pillanatban feltűnt a kezében a süveg, a nyakán pedig a feje.
Hermione is megfeledkezett a házi feladatáról, és tűnődve figyelte az ikreket.
- Vajon hogy működik ez a süveg? - töprengett hangosan. - Jó, persze, nyilván valamelyik láthatatlanná tévő bűbáj az alapja... Az az érdekes, hogy nem csak maga a megbűvölt tárgy válik láthatatlanná, a feje is... Gondolom, nem valami tartós hatású varázslat...
Lucyt nem érdekelte a téma, ugyanis sokkal jobban lekötötte Harry arckifejezése, aki mintha a rosszulléttel küszködött volna.
- Majd holnap megírom - motyogta a fiú, és visszadugta nemrég elővett könyveit a táskájába.
- Írd be a házifeladat-naptárodba! - unszolta Hermione. - Akkor nem fogod elfelejteni.
Harry lemondó pillantást váltott Ronnal és Lucyval, aztán elővette a határidőnaplót, és vonakodva kinyitotta.
- Jobb a most, mint a majd, mert távol tart bút és bajt! - harsogta a könyv. Hermione kedvtelve nézett rá.
Harry felírta az Umbridge-féle feladat címét.
- Megyek, lefekszem... - motyogta, azzal keresztülsétált a helyiségen, s közben elhajolt George elől, aki a fejébe akarta nyomni a fejnyelő fejfedőt.
- Tényleg nincs valami jól - jegyezte meg Ron.
- Sajog a feje - jelentette ki Lucy úgy, mint aki tökéletesen biztos a dolgában. Megint úgy érezte, mintha valaki más adná a szájába a szavakat. Egyszer csak éles fájdalom hasított a homlokába, mire összerándult, de rögtön utána felpattant.
- Lucy, hová mész? - kérdezte Ron és most az ikrek is felhagytak a bohóckodással. Mindhárman aggódva figyelték Lucyt, aki egy szó nélkül felrohant a fiúk hálójába vezető lépcsőn. Hallotta, hogy Ron a nevén szólongatja és hogy utánasiet, de neki nem volt ideje ezzel foglalkozni. Pontosan tudta, mit jelent a fájdalom.
Mikor benyitott a fiúk szobájába, Harryt ott találta a földön. A fiú a homlokára szorította a kezét, miközben nevetett; olyan tébolyultan, mintha egy ördögi terve valósult volna meg éppen. Lucy egy pillanatra lefagyott: annyira meglepte ez a hang, ami a testvére torkából tört fel, hogy fogalma sem volt, mit kezdjen vele.
Szerencsére Ron feltalálta magát, aki három másodperccel később érkezett meg. Kikerülte Lucyt, letérdelt Harry mellé és elkezdte pofozgatni.
- Harry? Harry!
Harry szeme felpattant és egy másodperccel később a nevetése is elhallgatott. Csak feküdt ziháltan a földön, Lucy pedig érezte, hogy a fájdalmat a homlokában elvágták; ugyanúgy, ahogy a kígyós eset után is történt.
Harry másik oldalára sietett, és Ronnal együtt aggódó arccal hajoltak fölé.
- Mi történt?
- Nem tudom - motyogta Harry, és nagy nehezen felült. - Jókedve van... nagyon örül...
- Mármint Voldemort?
- Valami jó dolog történt - suttogta Harry. Rázta a hideg, egész testében remegett és falfehér volt. - Bekövetkezett, amit remélt.
Harry sóhajtozni kezdett, mire Lucy simogatni kezdte a hátát, hogy ezzel is támaszt nyújtson neki.
- Lucy megérezte, hogy baj van és felrohant hozzád, Hermione pedig kérte, hogy kövessem - magyarázta fojtott hangon Ron, miközben segített Lucynak talpra állítani Harryt. - Azt mondta, biztos nagyon védtelen vagytok most, hogy Piton beleturkált a fejetekbe, de gondolom, hosszú távon azért hasznos lesz, amit tanultok, nem?
Ron megerősítést várva rápislogott először Lucyra, majd Harryre, s közben odakísérték Harryt az ágyához. Harry fáradtan bólintott, és lehuppant a párnákra.
- Hasznosnak kell lennie - bizonygatta Lucy, leginkább saját maga meggyőzésére. - Különben ki vagyunk szolgáltatva Voldemortnak.
- Te jól vagy? - kérdezte Harry a húgára pillantva.
- Csak egy kicsit fáj a fejem - legyintett Lucy. - Fontosabb, hogy te jól legyél.
- Már miért lenne az? - értetlenkedett Harry.
- Na jó, asszem elég jól vagytok, ha van erőtök veszekedni - kezdett el hátrálni Ron. - Lent leszek a klubhelyiségben.
Azzal kisétált az ajtón, de azért még visszanézett egy aggódó pillantás erejéig.
- Szerinted? - kérdezte azonnal Harry, aki mintha arra várt volna, hogy Ron eltűnjön és kettesben lehessen Lucyval. - Szerinted minek örülhetett ennyire?
- Voldemort? - kérdezett vissza Lucy, mire Harry nyugtalanul bólintott. - Fogalmam sincs. De az semmi jót nem jelent, ha ő örül.
- Ilyen erősen még sosem éreztem - dörzsölte meg a homlokát Harry. - Még semminek sem örült ennyire visszatérése óta…
- Hagyjuk ezt most - sóhajtott lemondóan Lucy. - Eleget foglalkoztunk már Voldemorttal ma estére.
- Igazad van - mosolyodott el fáradtan Harry. - Figyelj csak, Lucy… Nagy kérés lenne, ha… ha itt maradnál velem ma éjszakára?
Lucy először döbbenten vizsgálta bátyja arcát, majd elmosolyodott és gyorsan elhelyezkedett mellette. Maga se jött rá eddig, mennyire vágyott a bátyja közelségére, akinek az ölelése olyan biztonságot adott neki, mint még soha. Ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte, Harry tényleg képes lenne bármitől megvédeni őt.
Mire Ron, Seamus, Dean és Neville beléptek a hálókörletbe, Lucy és Harry már rég az igazak álmát aludták, és bár mindannyian meglepődtek a dolgon, egyiküknek sem volt szíve felébreszteni Lucyt, hogy menjen át a lányokhoz. Később sem tudták, hogyan vagy miért, de a testvérpárt aznap éjjel elkerülték a riasztó álmok a Misztériumügyi Főosztály folyosójáról, ami - mint kiderült - hosszú ideig az utolsó alkalomnak számított.
Draco késő éjszakáig fennmaradt és a levelet várta édesanyjától, aki megígérte neki, hogy amint teheti, jelentkezik, ha megérkeznek az első hírek az azkabani szökésről. Csak ült a klubhelyiségben és szinte percenként pillantgatott az ablakra, hátha megjelenik benne egy bagoly. A legtöbb mardekáros már rég elment aludni, a legtovább mellette Crak és Monstro húzták, akik szintén idegesnek tűntek egy kicsit; pedig nekik az arckifejezésük ki szokott merülni a „mindjárt szétlapítalak"-kal.
Draco nem akarta senkinek se bevallani, mennyire megkönnyebbült, mikor átlépett a tölgyfaajtón. Tudta, hogy a nagynénje itt nem érheti el, és hogy fél évig biztonságban van. Viszont ezzel ultimátumot kapott; ha fél éven belül nem szedi rendbe magát, nem csak a saját, de a családja életét is veszélybe sodorja. Tudta, hogy ezt legalább ezerszer elismételte már magában, de úgy érezte, csak így tudja nyomatékosítani. Eddig semmi se vált be, akármivel próbálkozott. Akármit próbált Lucy ellen, minden befuccsolt és a visszájára fordult. Az egyetlen teljesítménye, amire büszke lehetett, az az volt, hogy senki sem sejtett semmit. Se a mardekárosok, se a többi diák, se Weasleyék, se Potter, se Lucy, se a szülei nem tudták, mennyire viaskodott önmagával azóta, hogy megismerte a Potter lányt. Akkor tehát mégsem volt olyan pocsék a színészi teljesítménye, nem?
Draconak fogalma sem volt, mikor aludt el, de egy kis kopogásra ébredt. Megdörzsölte a szemét és vetett egy pillantást az órára, ami lassan éjfélt ütött. Ezután klubhelyiség egyik ablaka felé fordult, ahol a sötétből két borostyánsárga szem meredt rá. Draco gombóccal a torkában állt fel és engedte be a baglyot. Leoldotta a levelet, megvárta, amíg a madár elmegy, becsukta az ablakot és csak azután nézte meg a címzést.
A levél neki szólt. Méghozzá az anyja kézírásával.