Chapter 25

Griffendél vs Hugrabug

Luna a maga álmatag módján kifejtette, hogy nem tudja, mikor jelenik meg a Harryvel és Lucyval készült interjú, mert az apja vár valakitől egy szép hosszú írást az utóbbi időben látott morzsás szarvú szipirtyókról.

- ...és az nagyon fontos cikk, úgyhogy Lucyék sztorija talán csak a következő számba fér bele...

Harrynek és Lucynak eléggé nehezükre esett felidézni az éjszakát, amikor Voldemort visszatért. Rita a legapróbb részletekről is kifaggatta őket, s ők el is mondtak mindent, amire csak emlékeztek. Tudták, komolyan kell venniük az alkalmat, hogy a világ elé tárhatják az igazságot.

Ugyanakkor gyanították, hogy beszámolójukban sokan csak újabb bizonyítékot látnak majd arra, hogy ők komplett elmebetegek - főleg mivel az interjú a morzsás szarvú szipirtyókról szóló cikkek és egyéb badarságok között jelenik majd meg. Bellatrix Lestrange és a többi halálfaló szökése után azonban mind Harry, mind Lucy úgy érezte, mindenképp hallatniuk kell a hangjukat, akár elérnek vele valamit, akár nem.

Miután végeztek, Harry és Hermione felsétáltak a kastélyba, Lucy pedig a lehető legészrevétlenebbül elrepült az öltözőkig, visszavette a rendes talárját, majd követte a párost a kastélyba. Gyorsan lezuhanyzott és csatlakozott hozzájuk a nagyteremben, ahol Hermione épp a többi évfolyamtársuknak mesélte, hogy mit csináltak Roxmortsban.

- Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a cikkhez Umbridge - mondta éppen Dean, mikor Lucy leült Harry mellé. A mellette ülő Seamus szorgalmasan lapátolta magába a csirkés-sonkás tésztát, de Lucy tudta, hogy ő is fülel. A másik oldalon Parvati és Lavender is halkabban pletykáltak, mint eddig.

A feltűnően sápadt Neville felpillantott tányérjáról.

- Nagyon jól tettétek, hogy mindent elmondtatok, Harry - szólt, majd akadozva hozzátette: - Nehéz volt... beszélni róla... ugye?

- Igen - felelte csendesen Harry. - De az embereknek meg kell tudniuk, milyen szörnyűségekre képes Voldemort.

- Így igaz - bólintott Neville. - És hogy mire képesek a halálfalói. Igen, meg kell tudniuk.

Lesütötte a szemét, és folytatta az evést. Seamus felpillantott, de amint tekintete találkozott Harryével, gyorsan elfordult. Nem sokkal később Dean, Seamus és Neville elindultak a klubhelyiségbe, így Harry, Lucy és Hermione magukra maradtak az asztalnál. Meg akarták várni Ront, aki a kviddicsedzés miatt késett a vacsoráról.

Hamarosan feltűnt a teremben Cho Chang, barátnője, Marietta társaságában. Lucy arra számított, hogy Cho rájuk, vagy legalábbis Harryre mosolyog - a lány azonban nem nézett feléjük, hanem ültében is a hátát mutatta nekik.

- Tényleg, még nem is kérdeztem - szólalt meg vidáman Hermione, a Hollóhát asztala felé pillantva. - Milyen volt a randevúd Chóval? Hogyhogy olyan korán elváltatok?

- De jó, hogy olvasol a gondolataimban, Hermione! - jegyezte meg Lucy. - Csak nem tanulsz titokban legilimenciát?

Hermione eleresztette füle mellett a megjegyzést.

- Öhm... hát... - fogott a válaszba Harry, miközben maga elé húzta a rebarbarás morzsát, hogy repetát szedjen magának. - Röviden összefoglalva: kész katasztrófa volt.

- De hát miért? - döbbent le Lucy.

Harry elmesélte, mi történt Madam Puddifoot kávézójában. Choval egészen addig jól elvoltak, amíg a fiú meg nem jegyezte, hogy délben Hermionével kell találkoznia a Három Seprűben. Akkor aztán a lány megjegyezte, hogy Roger Davis randit kért tőle, majd, miután Harry nem vette a lapot, szóba hozta Cedricet.

- ...aztán felpattant, további jó szórakozást kívánt, és sírva kirohant az utcára - fejezte be Harry néhány perccel később, miután az utolsó falatot is eltakarította a tányérjáról. Letette a kanalat, majd Hermionéra és Lucyra nézett. - Fogalmam sem volt, mi ütött belé. Még most sem tudom.

Hermione vetett egy pillantást Cho hátára, és sóhajtott.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, Harry - szólt Lucy szomorúan -, de egy kicsit tapintatlan voltál.

- Tapintatlan? - Harry őszintén felháborodott. - Én? Teljesen jól elvoltunk, és akkor egyszer csak elkezdi mesélni, hogy Roger Davies randit kért tőle, meg hogy Cedrickel ott falták egymást abban a hülye kávéházban. Szerintetek ez normális dolog?

- Figyelj rám! - szólt Hermione olyan angyali türelemmel, mintha egy hisztis óvodásnak próbálná a fejébe verni, hogy egy meg egy az kettő. - Akkor hibáztál, mikor a randitok közepén bejelentetted, hogy találkozni akarsz velem.

- De-de hát... - dadogta Harry. - De hát te mondtad, hogy találkozzunk délben, és hogy vigyem őt magammal! Úgy kellett volna odavinnem, hogy nem mondok neki semmit?

- Nem lett volna semmi baj, ha máshogy tálalod a dolgot - magyarázta Lucy. - Azt kellett volna mondanod, hogy téged is nagyon bosszant, de Hermione addig nyaggatott, amíg megígértette veled, hogy elmész a Három Seprűbe. Azzal is javíthattál volna a helyzeten, ha megemlíted, hogy én is ott leszek. Persze semmi kedved hozzá, mert inkább egész nap vele lennél, de sajnos muszáj, és könyörögsz, hogy kísérjen el, és akkor talán gyorsabban el is szabadulsz.

- És hát az se ártott volna, ha elmondod neki, hogy milyen csúnyának tartasz engem - tette hozzá kiegészítésképpen Hermione.

- De hát nem tartalak csúnyának! - pislogott Harry.

Hermione felnevetett.

- Esküszöm, Harry, te rosszabb vagy, mint Ron... Nem, az túlzás... - sóhajtotta, mivel ekkor feltűnt a nagyterem ajtajában a fülig sáros és igencsak mogorva Ron. - Értsd meg: megbántottad Chót, mikor elmondtad, hogy találkozni akarsz velem. Utána féltékennyé akart tenni, hogy megtudja, mennyire szereted őt.

- Erre ment ki az egész? - fintorgott Harry. Közben Ron lehuppant melléjük, és maga elé húzott minden elérhető tálat. - Nem lett volna egyszerűbb, ha megkérdezi, hogy jobban szeretem-e őt, mint téged?

- A lányok nem tesznek fel ilyen kérdéseket - mondta Hermione.

- De tegyenek fel! - heveskedett Harry. - Akkor megmondhattam volna, hogy ő tetszik nekem, és nem kellett volna megint előhoznia a Cedric-ügyet!

- Hermione egy szóval se mondta, hogy értelmesen viselkedett - rázta a fejét Lucy. - Csak próbáljuk megértetni veled, hogy mit érzett.

- Ki kéne adnod egy könyvet - szólt közbe a krumpliját trancsírozva Ron -, amiben leírod a fiúknak, hogy mit jelentenek a lányok lökött dolgai.

- Ez remek ötlet! - vágta rá Harry, s a hollóhátasok asztala felé nézett. Cho felállt, és hátra se pillantva kiment a nagyteremből.

Lucy eközben Ron felé fordult.

- Milyen volt az edzés? - kérdezte.

- Borzalmas - felelte komoran Ron.

- Jaj, ne mondd már! - szólt Hermione. - Biztos nem volt olyan...

- De igen - vágott a szavába Ron. - Tragikus volt. Angelina majdnem elsírta magát. Miután Lucy elment, akkor vált világossá, hogy nélküle semmit sem érünk.

Vacsora után Ron fürödni ment, Harry, Lucy és Hermione pedig visszatértek a zsúfolt klubhelyiségbe, hogy fejest ugorjanak a házifeladat-tengerbe. Lucy épp befejezte a csillagtérképét, mikor odalépett hozzájuk Fred és George.

- Ron nincs itt? - kérdezte körülpillantva Fred, miközben odahúzott egy széket az asztalhoz. Harry a fejét rázta. - Akkor jó. Megnéztük az edzést. A földbe fogják döngölni őket. Borzalmas a csapat nélkülünk.

- Nem úgy volt, hogy ha elkezd esni az eső, leléptek? - érdeklődött Lucy, mire George legyintett.

- Á, mindenképp meg akartuk nézni, hogyan teljesítenek a többiek, ha nem vagy ott - mondta, és leült Fred mellé.

- Szinte egyből leesett a csapat teljesítménye - mondta Fred. - Csak Angelina, Katie és Alicia hozták a szokott formájukat.

- Hogy megy Ronnak a védés? - kérdezte Hermione a Mágikus hieroglifák és logogramok mögül kipillantva.

- Ha nem látja senki, remekül - felelte fejcsóválva Fred. - Szombaton meg kell beszélni a közönséggel, hogy ha a térfelünkre kerül a kvaff, fordítsanak hátat és dudorásszanak.

Fred felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. Végül megállt az ablak előtt, és kinézett a sötét parkra.

- A kviddics volt az egyetlen dolog, amiért érdemes volt itt dekkolni.

Hermione rosszalló pillantás vetett rá.

- És a vizsgáitok?

- Mondtuk már, hogy minket nem érdekelnek a RAVASZ-ok - legyintett Fred. - A Maximuláns nyalánkságok sorozatgyártásra készek. Már a Lázralobbantót is tökéletesítettük. Kiderült, hogy a keléseket pár csepp futkárlobonc-kivonattal el lehet tüntetni. Lucy ötlete volt.

Lucy önkénytelenül is kihúzta magát. Lyukasóráit rendszeresen az ikrekkel töltötte, hogy szokásához híven segítse őket. Jólesett neki, hogy a fiúk honorálták az erőfeszítéseit.

George nagyot ásított, és unottan kinézett a felhős, éjszakai égre.

- Nem is tudom, megnézem-e a szombati meccset. Ha Zacharias Smithék legyőznek minket, kénytelen leszek a tóba vetni magam.

- Kénytelen leszel a tóba vetni Zacharias Smitht - javította ki mogorván Fred.

- Látjátok, ez a baj a kviddiccsel! - jegyezte meg Hermione, fel se pillantva rúnafordításából. - Kiélezi a házak közötti feszültséget.

Mikor felnézett megkeresni a Spellman Szótagképtárat, észrevette, hogy Fred, George, Lucy és Harry szörnyülködve bámulnak rá.

- Miért, nem így van? - csattant fel ingerülten. - Szerintetek ér ennyit egy játék?

- Hermione! - szólalt meg fejcsóválva Harry - az érzelmekhez nagyon jól értesz, de a kviddicsről fogalmad sincs.

- Az lehet, de nekem legalább nem függ a boldogságom Ron őrzői teljesítményétől - felelte egykedvűen a lány, és újra a fordítása fölé hajolt.

Lucy inkább leugrott volna a csillagvizsgáló toronyból, semmint hogy ezt bevallja Hermionénak, de miután végigszenvedte a szombati mérkőzést, bármilyen összeget megadott volna érte, hogy többé őt se érdekelje a kviddics - még úgy is, hogy részt vett benne.

Lucy az egész hetet végigizgulta, hiszen mégiscsak ez volt az első meccse, ahol élesben kellett bizonyítania a képességeit. Harry őt is és Ront is ellátta tanácsokkal, hogy hogyan kezeljék a stresszt és a lámpalázat, ám ezeket, úgy tűnt, csak Lucy tudta alkalmazni; Ron szerint azért, mert neki volt a kisebb esélye arra, hogy leégjen.

Szombaton szép idő köszöntött rájuk. Lucy már korán reggel felébredt és mivel esély sem volt rá, hogy visszaaludjon, inkább lement Hagridhoz, hogy játszon egy kicsit Tapmanccsal. Fekete kutyája szépen nőtt, már a térdéig ért, és ha lendületből rohant felé, már fel is tudta dönteni. Lucy most is csak fél órát tudott a kutyával tölteni, mert mennie kellett vissza reggelizni, hogy pár falatot még leerőltessen a torkán.

Mikor belépett a nagyterembe, legszívesebben azonnal visszafordult volna. A mardekárosok megint elővették az ostoba jelvényeiket és szüntelenül a Weasleyt nézni szinte fájt dúdolták vagy halkan énekelték és közben végig a magába roskadt Ront ostromolták a tekintetükkel. Harry, Hermione és Ginny próbálták valahogy felvidítani a fiút, de Ron csak kedvetlenül majszolta a pirítósát.

- Jó reggelt! - köszönt Lucy, ahogy leült Harry mellé.

- Hogy vagy? - kérdezte egyből a testvére.

- Majd kiugrik a szívem, de ettől eltekintve semmi bajom - vonta meg a vállát Lucy és kiszedett egy kevés rántottát és szalonnát a tányérjára. - Csak azt a vackot tépném le legszívesebben a mardekárosok talárjáról.

- Sajnos nem lehet, varangypofa épp szemlét tart - intett a fejével Ginny a tanári asztal felé, ahol Umbridge a termet pásztázta kidülledő szemeivel.

- Mikor lesétáltok a pályára, szedjetek már le párat - kérte Lucy, mire Harry, Ginny és Hermione azonnal bólintottak. - A tömegben nehezebb észrevenni és ők se fogják tudni, ki csinálta.

- Fölösleges - szólalt meg erőtlenül Ron. - Énekelni akkor is tudni fognak.

Erre egyikük se tudott mit mondani.

Negyed órával a meccs kezdete előtt Angelina felállt, mire a teljes csapat követte a példáját. Harry búcsúzóul megölelte Lucyt.

- Sok sikert! - mormogta Lucy fölébe. - Tudom, hogy szuper leszel.

- Én most már csak Ron miatt aggódom - bontakozott ki a lány az ölelésből, majd elköszönt a többiektől is és Ron oldalán csatlakozott a többiekhez.

Mikor elhaladtak a Mardekár asztala előtt, Malfoy utánakiáltott.

- Ne pátyolgasd Weasleyt, Lucy! Úgyse mész vele semmire! A te tehetségeddel sokkal többre vinnéd egy normális csapatban…!

- Te meg tovább élhetnél, ha befognád azt az ólajtó szádat! - ripakodott a fiúra Lucy, majd megszaporázta a lépteit, hogy még véletlenül se hallja Malfoy válaszát.

- Az a baj, hogy igaza van - szólalt meg Ron, mikor már a park füvét taposták. - Te tényleg sokkal jobbat érdemelnél nálunk.

- Nehogy már Malfoyra figyelj helyettünk! - háborodott fel Lucy. Az öltözőnél megállította Ront, megragadta a két karját, így kényszerítve, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Idefigyelj, Ronald Weasley! Amiatt teljesítesz így, mert rájuk figyelsz ahelyett, hogy saját magadban bíznál! Túlságosan arra koncentrálsz, hogy mit gondolnak mások! Kit érdekel, ha beengedsz egy-két gólt? Hagyd magad mögött és koncentrálj arra, ami előtted van! Ne foglalkozz azzal, mit énekelnek, ne foglalkozz a többiekkel, ne törődj semmivel!

- Te könnyen beszélsz… - kezdte Ron, de Lucy most nem hagyta, hogy belekezdjen.

- Nem, ne gyere nekem azzal, hogy mekkora tehetségem van! Te ugyanolyan jól tudnál védeni, mint amennyire én cikeszt üldözni, ha a mások véleménye helyett inkább a saját teljesítményedre koncentrálnál! Bízz magadban - csak ennyi hiányzik belőled! Megvan a tehetséged, a szorgalmad, az akaraterőd… Önbizalom, Ron! Csak önbizalom kell!

Ron szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Lucy még mindig a karját fogta, és parázsló szemekkel bámult fogadott testvére arcába. Aztán odabentről meghallották Angelina hangját.

- Hallottátok Lucyt! Csak önbizalom kell! Menjünk ki és mutassuk meg nekik, mit tudunk!

Lucy ezt hallva rámosolygott Ronra.

- Látod? Hiszek magamban! Mondogasd ezt, miközben a karikák előtt lebegsz. Hiszek magamban!

- Hiszek magamban - ismételte Ron, és bár kicsit remegett még a hangja, de a szeme legalább kezdett úgy csillogni, mint otthon, az Odúban.

Lucy még egyszer megszorította a fiú karját, majd elengedte és együtt besétáltak az öltözőbe. Ahogy átvette a kviddicstalárját és összefogta lófarokban a haját, a lány gyomra mintha dióméretűre zsugorodott volna és gurkót kezdett volna utánozni a bensőjében. Annyira aggódott Ron miatt, hogy egészen eddig el tudta felejteni azt az aprócska tényt, hogy ez az ő első meccse. Meccs, ahol bizonyítania kell. Meccs, ahol nyernie kell.

De nyerni fog. Meg fogja nyerni, megmutatja Umbridge-nek, hogy akármit csinálhat, a Griffendél mindig vissza tud vágni. Meg fogja nyerni.

Harryért. Fredért. George-ért.

Utolsóként lépett ki az öltözőből, Kirke és Sloper mögött haladva, de még így is érzékelte a különbséget a közönségtől jövő hangorkánban. Mikor őt megpillantották, mintha háromszorosára tekerték volna a hangerőt, úgy üvöltöttek fel a Griffendél szurkolói. Lucy nem látta a hömpölygő vörös tömegben Harryéket, de tudta, hogy ott vannak és ez erőt adott neki. Sóhajtott egyet, majd megacélozta az érzékszerveit és úgy állt meg Madam Hooch előtt, akinek a másik oldalán már ott sorakoztak a Hugrabug játékosai.

- Csapatkapitányok, fogjatok kezet! - hangzott az utasítás. Angelina és egy tagbaszakadt hatodéves engedelmeskedtek. - Sípszóra felszállás! Három - kettő - egy…!

Éles hang harsant, mire Lucy ellökte magát a talajtól és mindenki mást megelőzve tört az ég felé. Hallotta, hogy odalent a mardekárosok máris belekezdenek a Weasleyt nézni szinte fáj-ba, de ő ezt igyekezte kizárni és minden figyelmét a cikesz keresésének szentelni. Ám ezen igyekezetével el kellett mulasztania el Lee Jordan kommentárját; mint később kiderült, így járt a legjobban.

Akkor eszmélt fel először a cikeszkeresésből, mikor hallotta, hogy a Hugrabug bedobta a harmadik gólját. Mivel a szárnyas aranylabdának nyoma sem volt, ezért elrepült a griffendéles karikák felé, ahonnan Alicia elindította az újabb támadást.

- Higgyj magadban! - Csak ennyit kiáltott oda Ronnak, majd a póznákat megkerülve elindult visszafelé. Nem akarta komolyabban megvizsgálni a fiú arcát, mert akkor egész végig csak arra koncentrált volna.

Az ő élete nem volt annyira nehéz, mint a többieké. Angelina, Katie és Alicia mindent megtettek, de Ron őrzői teljesítménye nélkül az ő góljaik is eredménytelennek tűntek. A terelők ráadásul olyan szerencsétlenek voltak, hogy ehhez képest még a legrosszabb edzésükön is ragyogóan teljesítettek; Sloper például egyszer a gurkó helyett Angelina száját találta el az ütőjével, Kirke pedig rémült sikollyal dobta hanyatt magát a kvaffal közeledő Zacharias Smith láttán.

Emiatt a hugrabugos terelők szinte semmi nyugtot nem hagytak Lucynak, hiszen pontosan tudták, hogy a Griffendélnek csak ő hozhatta el a győzelmet. A lányt azonban ezzel se tudták megzavarni; Lucy az összes trükköt bemutatta, amit csak ismert, és mivel ezeket annyit gyakorolta már, simán le tudta rázni a gurkókat úgy, hogy közben még a cikeszt is tudja keresni. Egy alkalommal a Vronszkij-műbukást is bevetette, amivel sikeresen megtévesztette a hugrabugos fogót, Summerbyt, aki csak a szerencsének köszönhette, hogy nem ütközött frontálisan a földnek.

- Micsoda fantasztikus játékos! - harsogta Lee, ahogy Lucy kijött a hamis rárepülésből, míg Summerby tovább száguldott. - Évek óta mondogatják, hogy Lucy Potter kiváló játékos, de eddig egyszer sem láthattuk éles meccsen. Pedig bizony méltán léphet a bátyja nyomdokaiba! Hajrá Lucy!

Egy idő utána griffendéles tábor már csak az ő nevét ismételte, hogy elnyomják a mardekárosok éneklését.

- Az állás 70-200 a Hugrabug javára - jelentette be Lee a játék tizenötödik percében. - Zacharias Smith-nél a kvaff, már száguld is vele a griffendéles karikák felé…!

Weasleyt nézni szinte fáj!
Lyukas kéz és málé száj!
Béna, mint egy vak sirály a gólkapó király!

Lucy épp a magasban járt és könnyedén elhajolt a felé ütött gurkó elől, mikor arany csillanást vett észre a mélyben. Egy másodpercig kellett csak jobban szemügyre vennie, hogy biztosra menjen: a cikesz tényleg ott lebegett Kirke bokája mellett.

A föld felé fordította a seprűjét és látványos zuhanórepülésbe kezdett. A szél süvített a fülében, de még így is hallotta a gúnydalt, ami újra felzengett, hiszen Ron ezt a támadást is beengedte. Zuhanás közben látta, hogy Summerby is elindult a cikesz felé, ami most szélsebesen repült el Kirke közeléből és a mardekáros tábor felé vette az irányt.

- És igen, Lucy észrevette a cikeszt, szédületes sebességgel száguld! - zengte Lee. - Summerby azonban közelebb van… vajon ki fogja elkapni?

Lucy hallotta, ahogy a nevét zengi az egész Griffendél-ház, miközben ő tovább zuhan a mardekáros lelátó felé, ahonnan viszont egyre erősebben hallotta a Weasleyt nézni szinte fájt. Ráhasalt a Tűzvillámra, így kerülve ki a gurkót, amit egyébként Sloper ütött felé, és kinyújtotta a kezét. Summerbyt már csak méterek választották el a cikesztől, Lucy azonban teljes sebességgel közeledett felé. A hugrabugos végül eltüsszentette magát és le is fékezett, így a lány pont el tudta kerülni az ütközést. Ahogy az ujjai rácsukódtak a kis fémlabdára, a magasba rántotta a seprűt, de még így is centiken múlott, hogy belecsapódjon Draco Malfoyba.

- És győzött a Griffendél! - kiabálta Lee. - 220-210-zel győzött a Griffendél! Ki gondolta volna, hogy Lucy Potter így meg tudja fordítani az állást! És még azt pletykálják, hogy ő valójában hajtóként játszana…!

Lucy nem figyelt oda Lee-re. Megállt a levegőben és az öklében vergődő kis aranylabdát nézte, miközben zihált. Úgy vert a szíve, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából. Hiába nyerte meg a meccset, nem mert ünnepelni. Míg a griffendélesek tombolva skandálták az ő nevét, a mardekárosok kárörömtől remegő hangon búcsúztatták a pályáról lekullogó Ront a Weasleyt nézni szinte fáj!-jal. Lucy legszívesebben leszállt volna mellé, de ekkor megérkezett Angelina, Katie és Alicia, akik olyan vehemensen ölelték magukhoz, hogy Lucy majdnem leesett a seprűjéről.

Lassan leereszkedtek a földre, ahol már várták őket a piros kokárdás szurkolók. Kiabálásuk azonban inkább hasonlított egy elkeseredett, sebzett állat üvöltésére, mint igazi győztes örömre. A tömeg szétnyílt és előreengedte az eltiltott játékosokat: Harryt, Fredet és George-ot. A fiúk arcán látni lehetett a szenvedés emlékét, de attól még vigyorogtak; nem akarták kimutatni a többi ház előtt, mennyire megviselte őket ez a meccsnek nem nevezhető lidércnyomás.

- Nagyszerű voltál, Lucy! - mondta Harry, miközben szorosan megölelte húgát. - Vérbeli kviddicsező vagy!

- Gyere ide! - nyúlt a lányért Fred, amint szabaddá vált. Felemelte és háromszor megforgatta. - Megnyerted nekünk a meccset! Megmentetted a napot!

- Vegyük a vállunkra! - indítványozta George, és mire Lucy észbekapott, már az ikrek vállán ült. Amint meglátták kitűnni a tömegből, az összegyűltek éljenezni kezdtek és ismét skandálni kezdték a nevét.

A griffendélesek tovább folytatták elkeseredett ünneplésüket egészen addig, amíg fel nem értek a klubhelyiségbe. Ott azonban olyanná vált a hangulat, mintha a társaság egy temetésről érkezett volna vissza.

- Esküszöm, a legjobb, amit el lehet mondani a meccsről a szerepléseden kívül, az az, hogy csak tizenöt percig tartott - mondta csüggedten George Lucynak. A lány az ikrek társaságában állt, akik egyedüliként igyekeztek megőrizni valamit a szokásos viselkedésükből.

- Nem így kellene kviddicseznünk - mondta szomorúan Lucy. - A kviddicsnek a játékról, az izgalomról és a csapatszellemről kellene szólnia. A mardekárosok azonban egy tortúrává változtatták.

- Az egyetlen szerintem, aki rajtuk kívül élvezte ezt, az Umbridge - érkezett meg Harry. - A meccs alatt kétszer is hátrafordult felém, hogy kárörvendően vigyorogjon.

- Na igen, de aztán látta, milyen ügyes vagy és az levakarta az arcáról a vigyort - tette hozzá Fred.

Lucy Ron felé pillantott. A vörös fiú a sarokban gubbasztott egy üveg vajsörrel a kezében, és a térdét bámulta.

- Mi lesz ezek után vele? - kérdezte Harry, mikor észrevette, mit néz Lucy.

- Angelina még mindig nem engedi kiszállni - felelte a lány. - Azt mondja, érzi, hogy Ron többre képes.

- Az lehet, de ha másért nem, könyörületből el kellene engednie őt - mondta Harry.

- Olyan rossz ránézni, hogy már cikizni sincs kedvem - szólt Fred, a magába roskadt Ron felé pillantva. - De azért az a tizennegyedik nem volt semmi...

Azzal kapálózni kezdett, mintha függőleges kutyaúszást mutatna be.

- ...ezt megjegyzem, és majd elsütöm valamelyik bulin.

Ron nem sokkal később felállt, és elkullogott a csigalépcső felé.

- Lehetőleg olyanon süsd el, amin ő nem lesz ott - fordult Lucy Fred felé.

- De legalább megnyertük - jelentette ki bizakodóan George.

- Ez jelenleg senkit sem vígasztal - szólt Harry, végignézve a komor klubhelyiségen. - Megyek aludni. Jó éjt!

Adott egy puszit Lucynak, aztán ő is felsétált a csigalépcsőn.

- Szerintem én is megyek - sóhajtotta Lucy, azzal az ikrek felé fordult. - Köszi, hogy szurkoltatok. Sokat jelentett nekem.

- Ez csak természetes - mosolygott George.

- Ránk mindig számíthatsz - kacsintott Fred, aztán közelebb hajolt és Lucy fülébe suttogott. - Hamarosan egy nagyobb szabású tervbe kezdünk Umbridge ellen. Segíthetnél benne, ha szeretnél.

- Megtiszteltek - bólintott Lucy, azzal otthagyta őket.

Üdv ismét, vegyes érzelmek. Ez jutott eszébe először Draconak, mikor a lelátón ülve figyelte, hogyan szállnak fel a játékosok a meccs kezdetekor. Igyekezett Weasleyre koncentrálni, akinek zöldben játszó arcát még olyan messziről is látta és próbálta elvonni a figyelmét a gúnydallal, amit most is folyamatosan énekeltek.

Egyértelmű volt, hogy Lucy nélkül a Griffendél csapatának semmi esélye nem lenne. Bár a hajtóik mindig is jók voltak, Weasley most is hozta a formáját, az új terelők pedig még nála is rosszabbak voltak. Ám Lucy teljesítménye olyannyira kiugrott, hogy már az első három percben magára vonta Draco figyelmét és nem is eresztette el. Szerencsére körülötte a többiek elég hangosan énekeltek ahhoz, hogy ne tűnjön föl senkinek, hogy ő maga nem is énekelt, annyira el volt foglalva Lucy repülésével.

Egész meccs alatt őt figyelte. A lány teljesen másképp reagált a stresszre és a szereplésre, mint Weasley; ő nyilván hozzá volt szokva a kitüntetett figyelemhez, ezért könnyebben ki is tudta zárni azt… főleg azok után, amit egész évben el kellett viselnie. De az is segíthetett neki, hogy neki sokkal, de sokkal több tehetsége volt, mint Weasleynek. Draco ezt még a szemébe is mondta, de Lucy persze megint rárivallt, hogy fogja be. Mondjuk, ez is volt a fiú szerencséje: ha a lány nem reagál a szokásos módján, talán mindenkinek feltűnt volna, hogy megdicsérte Lucy Pottert.

A zuhanórepülésnél majdnem leállt a szíve. Lucy pontosan a szeme láttára, az orra előtt kapta el a cikeszt, így tökéletesen láthatta az arckifejezését. Koncentrált, eltökélt, ugyanakkor elkeseredett volt; mikor sikerült is kicsikarnia a győzelmet a Griffendélnek, nem ünnepeltette magát, hanem olyan arcot vágott, mint aki most menekült meg a kivégzéstől, de még a sokk hatása alatt áll. És Draco most biztosan tudta, hogy ez a dal miatt volt. Amiatt, hogy a mardekárosok kikészítették Weasleyt.

Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem tehetett mást. Muszáj volt továbbra is fájdalmat okozni neki, mert csak így védhette meg a saját és családja életét. Nem volt más út. Nem volt más lehetőség.

Nem volt más út…