Chapter 26

Látó és látomás

Hétfő reggel Lucyék a postabaglyok érkezésének pillanatában léptek be a nagyterembe. Ezen a napon nemcsak Hermione várta izgatottan a Reggeli Prófétát kézbesítő madarat - szinte mindenki kíváncsi volt rá, vannak-e újabb fejlemények a halálfalók ügyében.

Köztudott volt ugyanis, hogy a szökevényeket még mindig nem sikerült kézre keríteni - bár sok szemtanú állította, hogy látta őket.

Miközben Hermione az újságot bontogatta, Lucy narancslevet töltött magának és Harrynek. Ők maguk egyetlenegy levelet kaptak év eleje óta - az is Lucy nevére jött -, így aztán mikor egy bagoly huppant le eléjük az asztalra, első gondolatuk az volt, hogy tévedés történt.

- Kit keresel? - kérdezte Harry a madártól, majd miután kivette narancsleves poharát a bagoly csőre alól, előredőlt, hogy elolvassa a küldemény címzését.

- Na? - érdeklődött Lucy.

- Harry Potter Roxfort, nagyterem - olvasta fel Harry, majd csodálkozva nekilátott, hogy kioldja a levelet rögzítő bőrszíj csomóját.

Nemsokára azonban három, négy, öt további bagoly landolt az első mellett, amelyek további leveleket hoztak Harrynek és Lucynak is. A madarak tülekedni kezdtek - egyik se akarta kivárni a sorát - így aztán pillanatok alatt feldöntötték a sót, és beletapostak a vajtartóba.

- Mi van itt? - álmélkodott Ron.

A griffendélesek kíváncsian pislogtak a két Potterre, akiket addigra már újabb hét vijjogó, huhogó, csapkodó bagoly próbált megközelíteni.

- Lucy, Harry! - szólt izgatottan Hermione, és kihúzott egy kuvikot a tolltömeg közepéből. A madár lábára hosszú, hengeres csomag volt kötve. - Azt hiszem, tudom, mit történt... Ezt nyissátok ki elsőnek!

Lucy letépte a barna papírt - a csomag a Hírverő márciusi kiadásának egy összecsavart példánya volt. Mikor kisimította a magazint, a saját és Harry arcát pillantotta meg a címlapon. A fotóra keresztben piros betűkkel ezt nyomtatták:

Harry és Lucy Potter végre mindent elmondanak!
Ez történt aznap éjjel, mikor Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért

- Na mit szóltok? - kérdezte Luna, aki időközben odasétált a Griffendél asztalához, és befurakodott Fred és George közé. - Tegnap jelent meg. Én kértem meg apát, hogy küldjön nektek egy tiszteletpéldányt. Azok meg, gondolom - a testvérpár előtt tolongó bagolyseregre mutatott - az olvasók levelei.

- Én is arra tippeltem - bólogatott Hermione. - Nem bánjátok, ha...

- Dehogyis, csak nyugodtan! - felelte kissé kábán Harry.

Ron és Hermione lelkesen rávetették magukat a levelekre.

- Ez azt írja, meg vagytok kattanva - foglalta össze az első levél tartalmát Ron. - Na, jól van...

- Ezt egy nő írta... Azt ajánlja, menjetek el a Szent Mungóba sokkbűbáj-terápiára - olvasta fintorogva Hermione, és gombócba gyűrte a kérdéses levelet.

- Ez egy kicsit kedvesebb - szólt bizonytalanul Lucy, egy Paisleyből érkezett hosszú levelet böngészve. - Hé, ez a nő azt írja, hisz nekünk!

- Ez meg nem tudja, mit higgyen - jelentette Fred, aki közben szintén belevetette magát a levélszüretbe. - Azt írja, nem tűntök őrültnek, de nem tudja elhinni, hogy Tudjátokki visszatért, szóval teljesen tanácstalan. Erre pocsékolni a jó pergament!

- Itt is van egy, akit meggyőztetek! - szólt izgatottan Hermione, s olvasni kezdte: Most, hogy megismertem az Önök verzióját is, azt kell mondanom, a Reggeli Próféta felettébb igazságtalanul bánt Önökkel. Bár nehéz szembenézni a ténnyel, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért, kénytelen vagyok belátni, hogy Önök igazat mondanak. - Ez fantasztikus!

- Még egy, aki szerint futóbolondok vagytok - dörmögte Ron, és hátradobott a válla fölött egy összegyűrt levelet. - Ez viszont azt írja, meggyőztétek, és most igazi hősnek tart titeket - fú, még a fényképét is elküldte!

- Ti meg mit csináltok? - csendült egy kislányosan affektáló hang.

Harry és Lucy felpillantottak az előttük heverő levélhalomból. Fred és Luna mögött ott állt Umbridge professzor, dülledt varangyszemét a bagoly- és levélrengetegre szegezve. A háta mögül egész seregnyi diák pislogott Harry és Lucy felé.

- Miért kaptatok ennyi levelet, Potter?

- Miért, már levelet kapni se szabad? - szájaskodott Fred.

- Fékezd magad, Weasley, mert büntetőmunka lesz a vége. Nos, Potter?

Lucy először tétovázott, aztán belátta, hogy úgyse tudja titokban tartani a dolgot. Csak idő kérdése volt, hogy a Hírverő egy példánya Umbridge-hez is eljusson.

- Harry és én adtunk egy interjút arról, ami tavaly júniusban történt velünk - felelte. - És az olvasók írtak nekünk.

Miközben beszélt, vetett egy futó pillantást a tanári asztal felé. Dumbledore Flitwick professzorral beszélgetett, neki mégis az volt az érzése, hogy egy másodperccel korábban az igazgató még őket nézte.

- Interjút adtatok? - ismételte Umbridge, még tőle is szokatlanul magas és vékony hangon. - Mi az, hogy interjút adtatok?

- Válaszoltunk egy újságíró kérdéseire - felelte Harry. - Tessék...

Azzal a főinspektor elé dobta a Hírverőt. Umbridge felemelte a magazint, rámeredt a címlapra, és sápadt, tésztás arca másodpercek alatt csúf, foltos lilára sötétedett.

- Mégis, mikor...? - kérdezte elfúló hangon.

- A legutóbbi roxmortsi hétvégén.

Umbridge szeme villámokat szórt, s úgy remegett a keze, hogy zörögni kezdett benne az újság.

- Soha többet nem mehettek le Roxmortsba, Potter - sziszegte. - Hogy voltatok képesek... hogy merészeltétek... - Kihúzta magát, és sóhajtott egyet. - Szomorúan látom, hogy még mindig nem sikerült leszoktatnom titeket a hazudozásról. Ötven pontot levonok a Griffendéltől, ti pedig még egy hét büntetőmunkát kaptok.

Azzal a hóna alá csapta a Hírverőt, és számos diák tekintetétől kísérve eldöcögött.

Késő délelőtt hatalmas plakátok tűntek fel kastélyszerte - nemcsak a házak hirdetőtábláin, hanem a folyosókon és a tantermekben is:

A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE

A Roxfort tanulói számára a Hírverő című sajtótermék birtoklása eltanácsolás terhe mellett tilos.

Jelen rendelkezés alapját a 27-es számú oktatásügyi rendelet képezi.

Dolores Jane Umbridge főinspektor s. k.

Hermione valami okból mindig boldogan elmosolyodott, valahányszor elhaladt a plakát egy-egy példánya előtt.

- Megtudhatnám, mi tetszik ezen annyira? - kérdezte tőle Harry.

- Jaj, hát nem érted? - suttogta Hermione. - Azzal hogy Umbridge indexre tette az interjút, gondoskodott róla, hogy kivétel nélkül mindenki elolvassa!

Ebben nem is tévedett. Estére a Roxfort összes tanulója fejből idézte a cikket, pedig Lucy a nap folyamán a Hírverő egyetlen példányát se látta senkinél. A diákok az interjúról suttogtak az osztálytermek előtt sorban állva, ebéd közben, sőt az órák alatt is.

Hermione rúnatanra menet rövid látogatást tett a lányvécében, s utána beszámolt róla, hogy ott is minden fülkében a cikkről folyt a szó.

- Nyilván mindenki tudja, hogy ismerlek titeket, mert miután észrevettek, elkezdtek kérdésekkel bombázni - mesélte csillogó szemmel. - És képzeljétek, úgy tűnt, hogy a lányok hisznek nektek! Végre sikerült meggyőznötök őket!

Umbridge professzor egész nap a folyosókon cirkált. Szúrópróbaszerűen megállította a diákokat, és rájuk parancsolt, hogy ürítsék ki táskájukat és zsebeiket. Nyilván az újságot kereste náluk, de a diákok túljártak az eszén: az interjút tartalmazó oldalakat megbűvölték, hogy az illetéktelen szem tankönyvlapoknak vagy egyszerűen üres pergamennek lássa őket.

A tanárok a 26-os számú oktatásügyi rendelet értelmében nem beszélhettek a cikkről, de azért megtalálták a módját, hogy kifejezésre juttassák véleményüket. Bimba professzor húsz ponttal jutalmazta a Griffendélt, miután Lucy odavitt neki egy locsolókannát; Flitwick professzor bűbájtanóra után titkon Harry és Lucy kezébe nyomott egy-egy doboz cincogó cukoregeret; Lucy pedig hangosan felnevetett, mikor a fiúk elmesélték neki, hogy Trelawney a jóslástanóra közepén hisztérikus zokogásban tört ki, és Umbridge nagy bosszúságára közölte az elképedt diákokkal, hogy Harry mégsem fog fiatalon kínhalált halni, hanem megéri az aggastyánkort, kinevezik mágiaügyi miniszternek, és tizenkét gyereke lesz.

Mikor a négyes átváltoztatástanra sietett, Cho hirtelen odalépett Harryhez, valamit a fülébe súgott, és még egy puszit is adott neki. Harry bárgyún vigyorogva sétált ezentúl közöttük, mire Lucy is megajándékozta egy puszival. Tudta, mennyire boldoggá tette Cho viselkedése a bátyját és ettől ő is boldogabbnak érezte magát.

Az átváltoztatástan-terem előtt aztán újabb kellemes meglepetés érte őket: Seamus kilépett a sorból, és odament hozzájuk.

- Csak azt akarom mondani - motyogta a fiú, Harry bal térdét fixírozva -, hogy most már hiszek nektek. Elküldtem az anyukámnak egy példányt a magazinból.

Mikor Seamus elment, Lavender is odasétált hozzájuk.

- Sajnálom, amiért olyan csúnyán beszéltem veled - mondta szégyenkezve Lucynak. - Bár a DS tagja vagyok, rendesen még nem kértem bocsánatot a viselkedésemért…

Harry és Lucy boldogságát ezek után már csak Malfoy, Crak és Monstro reakciója tudta fokozni. Aznap délután a könyvtárban látták a mardekáros hármast. Egy negyedik, cingár fiú is volt velük, akit Hermione elsuttogott tájékoztatása szerint Theodore Nottnak hívtak. Lucy segített Harrynek egy könyvet keresni a részleges eltüntetésről, s a fiúk egy emberként feléjük fordultak: Monstro fenyegetően ropogtatta az ujjait, Malfoy pedig odasúgott valamit Craknak. Lucy pontosan tudta, miért viselkednek így: Harry az interjúban mind a négyük apját megnevezte, mint halálfalót.

- És az a legjobb - suttogta örvendezve Hermione, mikor kiléptek a könyvtárból -, hogy még csak nem is tiltakozhatnak, mert azzal beismernék, hogy olvasták az interjút!

Mindennek tetejébe Luna a vacsoránál beszámolt róla, hogy a Hírverő összes példánya rekordsebességgel elkelt.

- Utánnyomást kellett rendelni! - mesélte az izgalomtól kidülledő szemmel. - Apa teljesen el van ájulva! Azt mondja, ez még a morzsás szarvú szipirtyónál is jobban érdekli az embereket!

Harryt és Lucyt aznap este hősként ünnepelték a Griffendél-toronyban.

Fred és George a veszélyre fittyet hányva nagyító bűbáj segítségével óriásplakátot csináltak a Hírverő címlapjából, és kiakasztották a klubhelyiség falára. A hatalmas Harry-arc és Lucy-arc időnként felváltva mennydörgő hangon megszólaltak, és efféléket harsogtak: Marhák minisztériuma! Most vigyorogj, Umbridge!

Hermione ezt nem találta túlzottan szórakoztatónak; azt mondta, zavarja a koncentrálásban, s végül korán el is ment lefeküdni. Egy-két óra múltán Lucy is belátta, hogy az óriásplakát hosszú távon nem olyan vicces. Ráadásul múlni kezdett a beszéltető bűbáj hatása, úgyhogy a képek már csak összefüggéstelen szavakat kiabáltak: Marhák!... Umbridge! - azt viszont egyre gyakrabban és egyre visítóbb hangon tették. Lucynak végül belefájdult a feje a rikácsolásba, és Harry is bejelentette, hogy elmegy lefeküdni - nagy bánatot okozva a körülötte ülő griffendéleseknek, akik századszorra is szerették volna meghallgatni a történet izgalmasabb részeit.

Lucy egy darabig még maradt, de mikor Ron is felment, már ő is el akart köszönni, ám hirtelen éles fájdalom hasított a homlokába. A fejéhez kapott, volt egy másodperce, hogy felfogja, mi is történik, mielőtt a griffendélesek szeme láttára összeesett volna.

Gyertyákkal gyéren megvilágított, lefüggönyözött ablakú szoba… gyertyák fénykörében térdeplő fekete taláros férfi, aki remegett félelmében… Lucy úgy érezte, mintha ő maga sétált volna mellé, pedig sokkal magasabb volt, mint máskor… a férfi kis híján hasra esett, olyan gyorsan állt most fel, majd meghajolt és távozott… aztán Lucy elindult egy tükör felé, amibe belenézett… halálfejnél is fehérebb arc... vörös szem hosszúkás, szűk pupillaréssel...

- Lucy! Lucy!

- Valaki hívja Madam Pomfreyt!

- Nem, inkább McGalagonyt…!

- Lucy, ébredj fel!

Lucy úgy kapott levegő után, mintha eddig víz alatt fuldoklott volna. Ahogy kipattant a szeme és felült, mindenki egyszerre ugrott el a közeléből. Lucy zihált, kezét a homlokára szorította, ami néhány másodpercig még égett, de utána megszűnt a fájdalom. Sóhajtott egyet, de a szíve továbbra is dörömbölt a mellkasában.

- Lucy! - szólította meg ekkor valaki. A lány felnézett, egyenes bele Fred aggódó arcába. A klubhelyiségben csend volt; valaki bizonyára eltávolította a visító képeket.

- Mi a merlin volt ez? - kérdezte George, aki a másik oldalán térdelt. - Egyszer csak összeestél…

- Semmi… - tápászkodott fel lassan Lucy. - Semmi különös… csak megszédültem egy pillanatra…

- Ne hazudj, jó? - kérte Fred. - A homlokodra szorítottad a kezed.

- Harry volt az, ugye? - kérdezte George. - Az történt, amiről meséltél a Szárnyas Vadkanban, igaz?

Lucy körbenézett. A legközelebb hozzá a DS tagok álltak, akik sejtettek valamit a közte és a Harry között lévő kapcsolatról, de fogalmuk sem volt róla, hogy Harry milyen kapcsolatban állt Voldemorttal. Nem árulhatta el nekik az igazságot, még ha az ikrek előtt nem is akart titkolózni.

- Nézzétek, nagyon fáradt vagyok - szólalt meg lassan. - Szeretnék felmenni aludni. Nincs semmi bajom… legalábbis, már nincs.

Látta a megbántottságot Fred és George szemében, de nem mondhatta el nekik ennyi ember előtt, hogy mi történt. Ráadásul még ő sem tudott mindent, hiszen a beszélgetésből semmit se hallott, és mielőtt bármit is mond, még beszélni akart Harryvel.

- Sajnálom - súgta oda nekik, majd a tömegen keresztülfurakodva felsietett a hálószobába.

Hermione már aludt, legalábbis az ágyfüggönye el volt húzva. Lucy gyorsan átvette a hálóruháját, befeküdt az ágyába, de még órákig nem tudott elaludni. Nagyon szeretett volna átmenni Harryhez, hogy megtudja pontosan, miről is szólt a látomás, de nem akarta megkockáztatni, hogy valaki meglássa. Ráadásul ilyen még nem is fordult elő, hogy… hogy Voldemort szemével lássák a dolgokat. Az ő testében voltak, az ő arca nézett vissza rájuk a tükörből. Ráadásul attól is rendkívül félt, hogy a griffendélesek szét fogják kürtölni a hírét, hogy összeesett a klubhelyiségben, és az ájulását nem lehetett arra fogni, hogy keveset evett, hiszen előtte órákig tömte a fejébe az édességeket.

Másnap reggel azonban megkönnyebbülve tapasztalta, hogy az iskolában senki sem beszél róla úgy, mint egy elmebajosról. A griffendélesek néha aggódó pillantásokat küldtek felé, de ezt látszólag senki se vette észre. Lucy legszívesebben azonnal megkérdezte volna Harryt, hogy mi történt, de bátyja csak leintette, noha ő is épp olyan aggódó arcot vágott, mint a háztársaik. A két fiú megvárta az első szünetet és csak akkor mesélték el a lányoknak a látomás pontos részleteit. A szokásos sarokban álltak a hideg, széljárta udvaron.

- Mázlink van, hogy a griffendélesek jó része már hisz nekünk - suttogta Ron, miközben Lucyra nézett. - Dean és Seamus rólad beszélgettek, mikor feljöttek. Azt mondták, elájultál a klubhelyiség közepén…

- Micsoda? - fordult rémülten Hermione Lucy felé.

- Látomásunk volt Harryvel - legyintett türelmetlenül a lány, végig Harryt szuggerálva. - De mond már el, mi történt, ezen agyalok tegnap óta.

- Voldemort Rockwooddal beszélt, az egyik azkabani szökevénnyel - kezdte Harry. - Rockwood elmondta neki, hogy O'Men nem volt képes rá, hogy elhozzon valamit - mi azt gyanítjuk, hogy a fegyvert, amit őriznek. Azt is elmondta, hogy O'Men maga is tisztában volt ezzel, mert küzdött Malfoy apjának Imperius-átka ellen. Aztán Voldemort elküldte Rockwoodot Averyért, aki viszont rossz tanácsot adott neki az elején, emiatt hónapokat vesztegettek el, így Voldemort megbüntette… és ennyit láttam.

Lucy megpróbálta lenyelni a gombócot a torkából. Hermione hosszú másodpercekig némán meredt Fredre és George-ra, akik fej nélkül álltak az udvar túlsó végében, vevőik gyűrűjében.

- Szóval ezért ölték meg! - sóhajtotta Lucy, mikor képes volt megszólalni. - O'Men attól készült ki, hogy megpróbálta ellopni azt a fegyvert. Biztos valamilyen védővarázs van rajta, és veszélyes megérinteni. Tudjuk, hogy O'Men azért került a Szent Mungóba, mert valami történt az agyával, még beszélni is elfelejtett. De emlékeztek, mit mondott róla a gyógyító? Hogy javul az állapota. Azt pedig nem engedhették, hogy meggyógyuljon. Gondoljatok csak bele: mikor megfogta a fegyvert, a sokktól vagy nem tudom, mitől, kikerült az Imperius-átok hatása alól. Ha visszanyerte volna a beszélőképességét, el tudta volna mondani, hogy Lucius Malfoy odaküldte ellopni a fegyvert. Malfoy könnyen találhatott alkalmat rá, hogy megátkozza, hisz mindennapos vendég a minisztériumban.

- Aznap is ott ólálkodott, mikor a tárgyalásom volt - bólintott Harry. - Lent a... Várjunk csak! Aznap lent volt a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón! Mr Weasley azt mondta, biztos arra volt kíváncsi, mi történik a tárgyalásomon. De lehet, hogy...

- Sturgis! - kiáltott fel Hermione.

Ron elképedve nézett rá.

- Tessék?

- Sturgis Podmore-t azért tartóztatták le, mert megpróbált bemenni egy ajtón! - hadarta Hermione. - Lehet, hogy Malfoy őt is elkapta! Talán épp aznap, amikor találkoztál vele odalent, Harry! Sturgis Mordon köpenyét viselte, igaz? Lehet, hogy láthatatlanul őrt állt az ajtónál, és Malfoy hallotta, ahogy megmozdult. Vagy egyszerűen kitalálta, hogy van ott valaki. Mondjuk, feltételezte, hogy áll egy őr az ajtó előtt, és vaktában odaküldött egy Imperius-átkot. És Sturgis, mikor legközelebb alkalma volt rá - gondolom, mikor megint ő volt őrszolgálatban - megpróbált bemenni a Misztériumügyi Főosztályra, hogy ellopja a fegyvert Voldemortnak... Maradj már, Ron...! De elkapták, és az Azkabanba küldték!

Hermione Harryre nézett.

- És most Rookwood elmondta Voldemortnak, hogyan szerezheti meg a fegyvert?

- Csak a beszélgetés végét hallottam, de úgy tűnt, hogy igen - felelte Harry. - Rookwood ott dolgozott. Lehet, hogy Voldemort most őt fogja elküldeni a fegyverért.

Hermione bólogatott, de szemlátomást máshol járt az esze. Aztán hirtelen így szólt:

- De nektek ezt nem lett volna szabad látnotok.

Harry és Lucy megrökönyödve nézett rá.

- Micsoda?

- Meg kell tanulnotok kizárni a fejetekből az ilyesmit.

- Tudjuk, de...

- El kell felejtenünk, amit láttatok! - jelentette ki határozottan Hermione. - És mostantól fogva vegyétek komolyabban az okklumenciát!

Harry és Lucy olyan dühösek lettek Hermionéra, hogy egészen estig nem álltak szóba vele - és nem is ez volt az egyetlen bosszúságuk aznap. A szünetekben a diákok, ha nem a szökött halálfalókról beszélgettek, nevetve emlegették a Griffendél csapatának szombati lebőgését.

A mardekárosok olyan hangosan és olyan gyakran zengték el a Weasleyt nézni szinte fáj!-t, hogy Frics végül megtiltotta a folyosói éneklést.

A hét többi napja se alakult sokkal jobban. Harry kapott még két B-t bájitaltanból, Lucynak is a legjobb jegye E volt, pedig korábban már kapott K-t is, továbbra is aggódniuk kellett Hagridért, s a tetejébe kényszeresen újra meg újra felidézték a látomást, amiben Voldemort testébe bújtak - bár barátaik előtt mélyen hallgattak erről, mert nem akartak újabb fejmosást kapni Hermionétól. Csak egymás között beszéltek róla, de egy idő után már semmi újat nem tudtak kihámozni belőle. Szívesen megbeszélték volna a dolgot Siriusszal, de mivel erről szó se lehetett, igyekeztek elásni az emléket valahova az agyuk legmélyére.

Sajnos az agyuk legmélye már nem volt olyan jó rejtekhely, mint egykor.

- Állj fel, Potter!

Egyik este, néhány héttel a látomásos este után, Harry és Lucy ismét a bájitaltantanár dolgozószobájában fáradoztak elméjük kiürítésén. Most épp Lucy volt a soron, akit Piton varázslata megint rákényszerítette, hogy felelevenítsen egy sor régi, elfeledett élményt - többségében azokat, amikben a többi Weasley-gyerekkel játszott kiskorában.

- Mi volt az utolsó emlék? - kérdezte Piton.

- Nem tudom - felelte fásultan Lucy, miközben Harry talpra segítette. Egyre nehezebben tudta különálló emlékekre bontani a kép- és hangegyveleget, amit Piton bűbája kavart a fejében. - Arra gondol, amikor a Weasley-ikrekkel megvicceltük Percy Weasleyt?

- Nem - felelte Piton. - Arra gondolok, amelyikben egy férfi térdel egy elsötétített szoba közepén...

- Az... nem érdekes - motyogta Lucy.

A bájitaltantanár Lucy szemébe fúrta a tekintetét. Lucynak eszébe jutott, amit épp Pitontól hallott: hogy a szembenézés a legilimencia fontos feltétele - gyorsan elfordította hát a fejét, de még Harryre se mert nézni, nehogy Piton megsejtsen valamit.

- Hogy kerül az a férfi és az a szoba a fejedbe, Potter?

- Ez csak... - Lucy mindenfelé nézett, csak Pitonra nem; a szeme sarkából látta, hogy Harry ugyanezt a taktikát követi. - Ez csak egy álom volt.

- Álom? És vajon a testvérednek nem volt véletlenül hasonló „álma"?

Harry erejéből szemlátomást csak annyi futotta, hogy megrázza a fejét. A beálló csöndben Lucy kitartóan bámult egy piros folyadékban ázó döglött varangyot.

- Emlékeztek még rá, hogy miért vagyunk itt? - kérdezte fenyegető-halkan Piton. - Tisztában vagytok vele, miért áldozom az estéimet erre a kimerítő elfoglaltságra?

- Igen - felelte kelletlenül Harry.

- Tehát miért is vagyunk itt?

Lucy most egy döglött angolnát vett szemügyre.

- Hogy megtanuljuk az okklumenciát.

- Így van, Potter. Tudom, hogy nem erősségetek a tanulás... - Lucy Pitonra nézett, de csak egy gyűlölködő pillantás erejéig. - ...de mertem remélni, hogy két hónap alatt azért rátok ragadt valami. Hány hasonló álmotok volt még a Sötét Nagyúrról?

- Nem volt több - felelte Harry.

- Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak... - Piton fekete szeme kissé összeszűkült - ...hogy egyenesen élvezitek ezeket a látomásokat. Különleges és fontos embernek érzitek magatokat tőlük. Így van?

- Nem, nincs így - sziszegte Harry, és ökölbe szorította a kezét, amivel Lucyt karolta át.

- Nagyon helyes! - susogta Piton. - Ugyanis nem vagytok se különlegesek, se fontosak. És nem a ti dolgotok kihallgatni, miről beszél a Sötét Nagyúr a halálfalóival.

- Hanem a magáé, igaz? - csattant fel Lucy.

Végig se gondolta, mit mond, csak dühében vetette oda a mondatot. Egy hosszú pillanatig egymásra meredtek; Harry biztosra vette, hogy ezúttal túllőtt a célon. Piton azonban nem dühödött fel, sőt, elégedettség ült ki az arcára.

- Úgy bizony, Potter - felelte megcsillanó szemmel. - Az az én dolgom. Most pedig, ha készen állsz, próbáljuk meg újra.

- Hadd jöjjek én - kérte Harry, maga mögé tolva Lucyt.

- Nem, Potter. A húgodnak is gyakorolnia kell. Állj félre, vagy én raklak odébb.

Harry Lucyra nézett, aki csak bólintott, miközben megszorította a testvére kezét. Pálcáját készenlétben tartotta, és végig Pitont figyelte, míg várta, hogy Harry arrébb sétáljon. Piton felemelte a pálcáját.

- Egy... kettő... három. Legilimens!

Száz dementor suhant a tó fölött... Lucy minden izmát megfeszítette, úgy koncentrált... a dementorok egyre közeledtek... üres szemüregük sötéten ásított kámzsájuk alatt... ugyanakkor Lucy azt is látta, hogy Piton ott áll szemben vele, az arcára szegezi szemét és motyog... sőt, Piton képe egyre tisztább lett, a dementoroké pedig lassan elhalványult...

Lucy felemelte a pálcáját.

- Protego!

Piton megtántorodott, a pálca kirepült a kezéből - és Lucy agya egyszerre megtelt olyan emlékekkel, amelyek nem az övéi voltak: egy horgas orrú férfi egy kuporgó nővel ordítozik, miközben egy fekete hajú kisgyerek a sarokban sír... Egy zsíros hajú kamasz egyedül ül sötét szobájában, pálcáját a plafonra szegezi, és legyekre lövöldöz... Egy lány kacagva nézi, hogyan próbál egy cingár fiú megülni egy zabolátlan seprűt...

- Elég!

Lucy úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Hátratántorodott, nekiütközött a mögé ugró Harrynek, így ketten estek neki a polcnak. Üvegcsörömpölést hallott. A vele szemben álló Piton keze kissé remegett, és falfehér volt az arca.

Lucy érezte a mögötte álló Harry szívdobbanásait a hátán. Hátrafordult, így vette észre, hogy az egyik üvegedény elrepedt, mikor nekiestek a polcnak, s lakója, egy nyálkás valami, forogni kezdett az elfolyó tárolóoldat örvényében.

- Reparo - sziszegte Piton, s az üvegedény nyomban összeforrott. - Lám csak, Potter... végre mutattál valamit...

Piton elfordult, és kissé zihálva megigazította a merengőt, mintha ellenőrizni akarná, hogy még mindig benne vannak a foglalkozás előtt áttöltött gondolatai.

- Nem mondtam, hogy használj pajzsbűbájt. De kétségtelenül hatásosan alkalmaztad.

Lucy hallgatott; érezte, hogy veszélyes lenne most bármit is mondania. Tisztában volt vele, hogy az imént betört Piton emlékezetébe - a bájitaltantanár gyermekkori emlékeit látta. Megijedt, ha belegondolt, hogy a kisfiú, aki sírva nézte veszekedő szüleit, azonos az előtte álló, sötét tekintetű férfival.

- Akkor hát próbáljuk meg újra! - mondta Piton.

- Most én jövök - jelentette ki Harry és beállt Lucy elé. Látszott, hogy ezúttal nem fog engedni, akármit mond Piton. Lucy érezte az agya hátsó szegletében, hogy Harryben forr a düh és a testvéri védőösztön teljesen átvette felette irányítást.

- Ahogy akarod, Potter - morogta Piton. Lucy nem várta meg a felszólítást, gyorsan a szokásos várakozóhelyére sietett. Harry a pálcáját szorongatva állt meg az íróasztal másik oldalán.

- Háromra - szólt Piton, és ismét felemelte pálcáját. - Egy... kettő... három… Legilimens!

Harry felüvöltött és szinte azonnal térdre borult. Lucy már szinte tökéletesen ki tudta zárni a sikolyait, de a képektől nem tudott szabadulni. Figyelte, hogyan dől hátra a testvére, hogyan rángatóznak a tagjai, hogyan fordul be a szeme… Mikor nem bírta tovább, Piton felé fordult, akinek az arca azonban egyre jobban eltorzult a haragtól. Végül felfelé rántotta a pálcáját.

- Potter!

Mire Harry kinyitotta a szemét, Lucy már rég mellette térdelt. Harry zihált, tagjai úgy remegtek, mintha láza lenne. Lucy végigsimított a haján, és érezte, hogy a fiú tarkóján jókora púp keletkezett.

Piton eközben dühtől eltorzult arccal magasodott Harry fölé.

- Magyarázatot várok! - mennydörögte.

- Nem... nem tudom, mi történt - felelte Harry, miközben Lucy talpra segítette. - Ezt még sose álmodtam... Illetve az ajtóról álmodtam már máskor is, de még sohase nyílt ki...

- Nem veszed komolyan a munkánkat, Potter!

Piton furcsamód sokkal ingerültebbnek tűnt, mint két perccel korábban, mikor Lucy belenézett az emlékeibe.

- Lusta és hanyag vagy! Nem csoda, hogy a Sötét Nagyúr...

- Kérdezhetek valamit, tanár úr? - szólt közbe fellobbanó dühvel Harry. - Miért hívja Voldemortot Sötét Nagyúrnak? Csak a halálfalók szokták így nevezni!

Piton nyitotta a száját, mint az acsargó kutya - és akkor egy nő sikolya hallatszott valahonnan kintről. Piton felkapta a fejét, és a mennyezetre nézett.

- Mi a...? - morogta.

Lucy tompa dobogást hallott odafentről - a zaj minden bizonnyal a bejárati csarnokból szűrődött le. Piton most ismét ránézett, és összeráncolta a szemöldökét.

- Láttatok valami szokatlant lefelé jövet?

Harry és Lucy a fejüket rázták. Odafent a nő újra sikoltott. Piton felemelt pálcával az ajtóhoz sietett, és kiment. Harry és Lucy egy másodpercig haboztak, majd összenéztek és követték.

A sikolyok valóban a bejárati csarnokból érkeztek. Harry egyre tisztábban hallotta őket, ahogy felfelé szaladt a lépcsőn. Mikor felért, a csarnok már tele volt: a vacsorára összegyűlt diákok tömegével tódultak ki a nagyteremből, hogy megnézzék, mi történt, s a márványlépcsőn is jó pár ember állt. Harry utat tört magának és Lucynak egy csapat termetes mardekáros között. Látták, hogy a bámészkodók első sora tágas körben állt fel. A legtöbb arcon döbbenet ült, de néhányan egyenesen rémültnek tűntek. Lucy megpillantotta McGalagonyt a csarnok túloldalán tolongó diákok között: a tanárnő olyan arcot vágott, mintha a rosszullét kerülgetné.

- Mi folyik itt? - motyogta Lucy.

- Nézd - suttogta Harry és a kör közepe felé mutatott.

A bejárati csarnok közepén Trelawney professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén. Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn. A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.

- Nem! - visította Trelawney. - Nem! Ez nem teheti... Nem nyugszom bele!

- Pedig számíthatott rá - felelte egy magas, kislányos hang.

Lucy kissé jobbra húzódott, s most már látta, hogy Trelawney szörnyülködő pillantásának tárgya nem más, mint a kéjesen mosolygó Umbridge.

- Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azt azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon sorozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.

- Nem... nem és nem! - kiabálta zokogva Trelawney. Könnyei patakokban csordultak ki hatalmas szemüvege alól. - Nem... nem küldhet el! Tizenhat éve élek itt! A Roxfort... az otthonom!

- Csak volt az otthona - felelte Umbridge. Kárörömtől csillogó szemmel nézte Trelawneyt, aki most zokogva leroskadt az egyik utazóládára. - Egy órával ezelőttig, amikor is a mágiaügyi miniszter úr aláírta a felmondólevelét. Most pedig keljen fel, és hordja magát! Kíméljen meg minket a további jelenlététől!

Trelawney panaszosan nyögdécselt, és görcsös rángások közepette előre-hátra hajlongott ültében. Umbridge kaján élvezettel nézte kínlódását.

Lucy elfojtott zokogást hallott valahonnan bal felől. Odanézett: Lavender és Parvati egymás vállára borulva sírtak. Ezután léptek koppantak a kőpadlón: McGalagony professzor kivált a bámészkodók gyűrűjéből, és odasietett Trelawneyhoz. Aztán megveregette a jósnő hátát, s közben jókora zsebkendőt húzott elő talárja zsebéből.

- Tessék, Sybill... nyugodjon meg... fújja ki az orrát... nem olyan nagy a baj... nem kell elmennie a Roxfortból...

- Úgy véli McGalagony professzor? - szólt élesen Umbridge, és néhány lépést tett Trelawney felé. - Megtudhatnám, milyen felhatalmazás alapján állítja ezt?

- Én hatalmaztam fel rá - zengte egy mély hang.

A tölgyfa ajtó kinyílt, s a szétrebbenő diákok között megjelent Dumbledore professzor. Igen hatásos volt, ahogy kibukkant a sejtelmesen fénylő ködből, bár Lucy el se tudta képzelni, mit keresett az igazgató alkonyatkor a parkban.

Dumbledore nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és hosszú léptekkel elindult a könnyáztatta arcú, reszkető Trelawney felé.

- Maga hatalmazta fel, Dumbledore professzor? - Umbridge szemtelen kis nevetést hallatott. - Attól tartok, nincs tisztában a helyzettel. Itt van nálam... - pergamentekercset húzott elő a talárjából - ...a mágiaügyi miniszter úr által aláírt felmondólevél. A 23-as számú oktatásügyi rendelet értelmében a roxforti főinspektornak jogában áll szakmailag ellenőrizni, próbaidőre tenni és elbocsátani minden olyan tanárt, akiről úgy véli, hogy munkáját nem a Mágiaügyi Minisztérium által elvárt színvonalon végzi. Mivel Trelawney professzor megítélésem szerint rosszul dolgozik, felmondtam neki.

Lucy meglepetésére Dumbledore továbbra is mosolygott. Tekintetét a ládáján kuporgó Trelawneyra függesztette, és így válaszolt:

- Vitathatatlanul igaza van, Umbridge professzor. Mint főinspektornak joga van felmondani a tanáraimnak. Arra azonban nem terjed ki a felhatalmazása, hogy elküldje őket a kastélyból. Attól tartok - folytatta udvarias kis főhajtással -, hogy ez a jog változatlanul az iskola igazgatóját illeti meg. Az én kívánságom pedig az, hogy Trelawney professzor a Roxfortban maradjon.

Trelawney erre csuklásba hajló, keserű kis kacajt hallatott.

- Nem... nem... elmegyek, Dumbledore! Elhagyom a Roxfortot... máshol keresek boldogulást...

- Nem - felelte élesen Dumbledore. - Határozott kívánságom, hogy a Roxfortban maradjon, tanárnő.

Azzal McGalagonyhoz fordult.

- Felkísérné a lépcsőn Sybillt, McGalagony professzor?

- Hogyne - bólintott McGalagony. - Jöjjön, Sybill...

Bimba professzor kiverekedte magát a bámészkodók közül, és odasietett, hogy segítsen McGalagonynak. Ketten közrefogták Trelawneyt, és Umbridge-et kikerülve elindultak vele a márványlépcsőn.

Flitwick professzor felemelte pálcáját.

- Locomotor ládák! - sipította, mire a poggyász a levegőbe emelkedett, és követte gazdáját. Ezután Flitwick professzor is csatlakozott a menethez.

Umbridge mozdulatlanul állt, és a derűsen mosolygó Dumbledore-ra meredt.

- Megkérdezhetem - szólt hangosan suttogva - hogy mihez kezd, ha kinevezem az új jóslástantanárt, aki esetleg igényt tart majd Sybill Trelawney szálláshelyére?

- Amiatt ne aggódjon, Umbridge professzor! - felelte mosolyogva Dumbledore. - Már találtam új jóslástantanárt, és ő nem óhajt a toronyban megszállni.

- Talált? - rikoltotta Umbridge. - Maga talált? Emlékeztetném rá, Dumbledore, hogy a 22-es számú oktatásügyi rendelet értelmében...

Dumbledore befejezte helyette a mondatot:

- A minisztérium által kiválasztott személy kerül a megüresedett posztra, ha - hangsúlyozom: ha - az igazgató nem talál alkalmas jelöltet. Nos, örömmel közölhetem, hogy ezúttal találtam. Ha megengedi, be is mutatnám.

Azzal az esti ködre nyíló tölgyajtó felé fordult. Lucy patadobogást hallott. A bámészkodók tömegén nyugtalan moraj futott végig, s az ajtó közelében állók hátrább húzódtak. Néhányan majdnem hanyatt estek, olyan sietve igyekeztek helyet biztosítani az érkezőnek.

A ködből egy kék szempár s a hozzá tartozó, szőke hajjal keretezett arc bukkant elő. Lucy nyomban felismerte a jövevényt, pedig csak egyszer találkozott vele: egy vészterhes éjszakán a Tiltott Rengetegben. A fejhez meztelen váll, emberi törzs és aranysárga szőrrel borított lótest tartozott.

- Íme Firenze professzor! - fordult Dumbledore a döbbenettől dermedt Umbridge-hez. - Az ő munkájával bizonyára elégedett lesz, Dolores.

Dracoban kavarogtak az indulatok. Még mindig nem tért napirendre Potterék cikke fölött, ugyanakkor túlságosan megrendítette az, amit Umbridge csinált. Ahogy a klubhelyiség felé sétált, mardekáros társai is a bejárati csarnokban történtekről beszéltek. Dracot csak egy kicsit lepte meg a felismerés, hogy a többiek, még Crak és Monstro is ijedten pislogtak egymásra. Bár mindannyian próbálták benyalni magukat a főinspektornál, egyikük se gondolta, hogy ilyesmire vetemedne.

Mikor kijött a cikk a Hírverőben, a mardekáros aranyvérű családoknak a fele érintett volt a halálfaló kérdésben. Draco most először örült annak, hogy a minisztérium nem hajlandó elhinni a Sötét Nagyúr visszatérését, mert így a családja megítélését se fenyegeti veszély. De még sose volt ilyen dühös Potterre - az a nyomorult sebhelyes képes volt meggyanúsítani az apját azzal, hogy halálfaló… Ezért még keservesen meg fog fizetni… Ugyanakkor, a cikkből egy újabb információhoz is jutott, amire nem számított: hogy miért is esett össze Lucy a harmadik próba alatt.

Ezek szerint van valamilyen különös kapcsolat közte és Potter között. Ez megmagyarázná azt, miért viselkednek néha annyira egyformán, mintha egymás hasonmásai lennének. Potter valamennyire hatással van Lucyra; talán ez lenne az oka, hogy a lány annyira gyűlöli őt? Alapból utálná, hiszen Draco keményen megdolgozott ezért, de az a fortyogó harag, amit a szemében lát minden nap, talán Pottertől származna? Lehetséges ez egyáltalán…?

Ha lehetséges is, téged biztosan nem érint, szólt közbe az aranyvérű személyisége. Lucy nem a te ügyed, nem foglalkozol vele, nem emlékszel? Inkább koncentrálj arra, hogy megfizess Potternek azért, amit az apád ellen tett.

Mire belépett a hálótermébe, Dracoban megszületett az elhatározás: az első adandó alkalommal kirúgatja Pottert a Roxfortból.