Chapter 30
Varangybéka-hadművelet: a második felvonás
- De hát miért nem lesz több okklumenciaórátok? - kérdezte megütközve Hermione.
- Mondtuk már - morogta Harry. - Piton azt mondta, megtanultuk az alapokat, most már egyedül is tudunk gyakorolni.
Hermionét nem nyugtatta meg a válasz.
- Már nincsenek furcsa álmaitok? - kérdezte kétkedően.
- Csak ritkán - felelte Lucy, kerülve a lány tekintetét.
- Szerintem meg Pitonnak addig kellene foglalkoznia veled, amíg nem uraljátok teljes biztonsággal az elméteket - jelentette ki indulatosan Hermione. - Harry, Lucy, hallgassatok rám, menjetek el hozzá, és kérjétek meg, hogy...
- Nem kérjük meg - felelte nyomatékosan Harry. - És most már szállj le a témáról, jó?
A húsvéti szünet első napja volt. Hermione szokásos elfoglaltságát űzte: felkészülési ütemtervet szerkesztett három barátjának és magának. Harry, Lucy és Ron hagyták, hadd csinálja - egyrészt mert nem volt kedvük vitatkozni vele, másrészt mert nem tartották kizártnak, hogy egyszer még hasznát veszik az időbeosztásnak.
Ron döbbenten konstatálta, hogy a vizsgákig már csak hat hetük van hátra.
- Hogy lehetsz ettől így meglepve? - kérdezte szemrehányóan Hermione, miközben egyenként megérintette pálcájával a kis négyzeteket Ron napirendjén, hogy azok az egyes tárgyaknak megfelelő színben villogjanak.
- Nem tom - felelte Ron. - Annyi minden történt... elrepült az idő.
- Tessék, készen van. - Hermione átnyújtotta Ronnak a pergament. - Ha követed ezt, nem lesz gondod a vizsgákon.
Ron savanyú képpel vette át a lapot, de mikor ránézett, felderült.
- Minden héten kaptam egy szabad estét!
- Igen, a kviddicsedzésre - bólintott Hermione.
Ron arcáról lehervadt a mosoly.
- Mi értelme edzenünk? - morogta csüggedten. - Kábé annyi esélyünk van rá, hogy megnyerjük idén a kviddicskupát, mint apának arra, hogy mágiaügyi miniszter legyen. Na jó, ha Lucy megint brillírozik, talán lehet…
Hermione nem válaszolt. Rápillantott Lucyra, aki üres tekintettel bámulta a klubhelyiség falát. Csámpás a lelógó kezét lökdöste a mancsával némi fültővakarás reményében.
- Mi a baj, Lucy?
- Tessék?... Semmi.
Lucy felkapta az asztalról A defenzív mágia elméletét, és úgy tett, mintha keresne valamit a tárgymutatóban. Csámpás felhagyott a kilátástalan próbálkozással, és összegömbölyödött gazdája széke alatt.
Hermione most Harry felé fordult, aki szintén lelombozva ült a székén és az ütemtervet szuggerálta.
- Jól vagy, Harry? - kérdezte a lány.
- Mi?... Ja igen, persze.
- Összefutottam ma Chóval - jegyezte meg Hermione. - Ő is eléggé ki van akadva... Megint veszekedtetek?
- Igen - felelte Harry. Lucy érezte, hogy Harry kapva kapott a felkínált magyarázaton.
- Mi volt a vita tárgya?
- Védte az áruló barátnőjét, Mariettát - szúrta közbe Lucy.
- Akkor meg is értem, hogy összeveszett vele! - heveskedett Ron. - Ha az a csaj nem nyom fel minket...
Azzal Ron indulatos szónoklatba kezdett Marietta Edgecomberól. Lucy kimondottan hálás volt ezért: attól kezdve nem volt más dolga, mint dühös arcot vágni és beszúrni egy-egy „igen"-t vagy „így van"-t, mikor Ron levegőt vett - közben pedig zavartalanul rágódhatott azon, amit a merengőben látott.
Úgy érezte, felemészti lelkét a szörnyű emlék. Hiába mentek fel előző nap a Szükség Szobájába, Lucy egyszerűen képtelen volt szavakba önteni az érzéseit, Harry pedig alig három mondat után elhallgatott, így csak ültek a falnak dőlve és bámultak ki a fejükből. Közben Harry végig a vállát vagy a haját simogatta, mintha meg akarta volna nyugtatni. Talán ő is úgy érezte, hogy Lucyt sokkal jobban traumatizálta az, amit láttak.
Lucy egész életében azzal a tudattal élt, hogy a szülei csodálatos emberek voltak. Soha meg se fordult a fejében, hogy amit Piton az apjáról mond, talán nem alaptalan rágalom. Hiszen annyian mondták, például Hagrid és Sirius is, hogy James fantasztikus ember volt! (Sirius, szólt egy gonosz kis hang Lucy fejében. Hiszen láttad, hogy ő se volt különb...) Igaz, egyszer hallotta McGalagony professzor szájából, hogy James és Sirius az iskola zsiványai voltak, de a tanárnő a Weasley ikrek előfutárainak nevezte őket - Lucy pedig nem tudta elképzelni Fredről és George-ról, hogy csak úgy kedvtelésből fellógassanak valakit... hacsak nem egy olyan embert, aki tényleg megérdemli... Malfoyt például...
Lucy szívesen meggyőzte volna magát arról, hogy Piton megérdemelte, amit Jamestől kapott. De hát Lily meg is kérdezte: „Mit ártott nektek?", és James erre csak annyit felelt: „Vele, tudod, az a gond, hogy él." És James az egész összetűzést azért kezdte, mert Sirius unatkozott. Lupin még a Grimmauld téren elmesélte, hogy Dumbledore abban a reményben nevezte ki őt prefektusnak, hogy meg tudja fékezni barátait. Ám a merengőbeli jelenetben Lupin meg se próbálta leállítani őket.
Lucy újra meg újra emlékeztette magát, hogy Lily igenis közbelépett. Ő jóérzésű lány volt. Viszont mindig megdöbbenéssel idézte fel magában, hogy milyen utálkozó arccal kiabált édesanyja Jamesszel - el sem tudta képzelni, hogyan juthattak el ezek után odáig, hogy összeházasodjanak.
Apja emléke azóta volt a vigasz, a lelkierő forrása számára, mióta az eszét tudta. Valahányszor azt mondták neki, hogy hasonlít Jamesre, mindig dagadt a keble a büszkeségtől. Most pedig... megborzongott és elkeseredett, ha az apjára gondolt. Szívesen megbeszélte volna a dolgot Harryvel, de tudta, hogy a fiút is ugyanolyan kétségek gyötrik, mint őt. Olyan embernek a szavaira lett volna szüksége, aki teljes meggyőződéssel tudta volna vigasztalni. Pontosan tudta, kivel kellene beszélnie, de lehetetlennek tűnt, hogy kapcsolatba léphessen vele…
A húsvéti szünet idején naposabbra, melegebbre fordult az idő, így Angelina igyekezett olyan gyakorivá tenni az edzéseket, amennyire csak tudta. Lucyt még soha nem érdekelte kevésbé a kviddics, mint most, de úgy tett, mintha rosszkedvének egyetlen oka a vizsgák közeledte lenne; főleg, mivel az edzések között szinte mindig a könyvtárban ült és tanult. Szerencséjére a többi griffendéles is torkig volt már a magolással, így az indoklást senki nem kérdőjelezte meg.
Egy hét telt el a húsvéti szünetből, és Lucy már olyan búvalbélelt volt, hogy Frednek és George-nak is feltűnt.
- Lucy, mi van veled? - kérdezték vasárnap este, mikor visszafelé tartottak a kviddicsedzésről. Az ikrek megint kijöttek, de csak a végére, ugyanis nem akarták nézni az utódaik bénázását. Jól is tették, ugyanis a mostani alkalommal Ronnak a gyengélkedőre kellett kísérnie Slopert, aki valószínűleg fejbe verte magát az ütőjével.
- Hogy érted? - kérdezett vissza Lucy, beletúrva szélfútta hajába. Sajnos most nem tudta átvágni az ikreket.
- Lehet, hogy nem vagyunk valami profik az érzelmek terén… - kezdte Fred.
- …de amikor majdnem elhibázol egy tökéletes rárepülési lehetőséget, még nekünk is feltűnik, hogy valami baj van - fejezte be George.
Beértek a zajos bejárati csarnokba: a legtöbb diák most végzett a vacsorával, így mindenki egyszerre tódult ki a nagyteremből. Lucy, Fred és George átvágtak a tömegen, leültek Ginny mellé a Griffendél-asztalnál és nekiláttak a vacsorának.
- Jó, hogy itt vagytok - szólt Ginny és egy barna papírba csavart doboz felé nyúlt, ami a tányérja előtt pihent. - Megjöttek anya húsvéti tojásai. Most jutottak csak át az Umbridge-féle ellenőrzésen.
Lucy vetett egy pillantást a dobozra: a csomagon látszott, hogy kibontották, de a visszacsomagolására már nem fordítottak gondot. A tetején piros tintával ráfirkált üzenet állt: Ellenőrizve és engedélyezve: Roxforti főinspektor. Ginny kivett három darabot cukormázzal díszített tojást és szétosztotta közöttük.
- Kösz - szólt Fred. - Desszertnek jó is lesz.
- Akkor én megyek is - állt fel a lány, kézbe véve a dobozt. - Még Harryt és Ront is meg kell keresnem. Sziasztok!
Azzal kisétált a nagyteremből. Lucy nézegetni kezdte a tojást - s egyszerre érezte, hogy gombóc mászik fel a torkában. Már vacsorázni se volt kedve.
- Lucy, áruld már el, hogy mi baj van - kérte csendesen George. - Megijesztesz minket.
Lucy csak megrázta a fejét. Annyira elszorult a torka, hogy az már fájdalmas volt. Fel sem tudta fogni, miért van ilyen hatással rá egy húsvéti tojás, hiszen minden évben kapott eddig.
Hirtelen azt vette észre, hogy valaki kiveszi a tojást a kezéből, majd összekulcsolja az ujjait az övéivel. Felnézett és a vele szemben ülő Fred tekintetével találkozott. Olyannyira meglepődött, hogy a gombóc és a szorongás is eltűnt. Még sosem látta Fredet ilyen komolynak és az őszinte aggódás se ült még ki ennyire nyíltan az arcára.
- Ne zárj ki minket, kérlek - suttogta. - Segíteni szeretnénk.
Ez így együtt elég volt Lucynak ahhoz, hogy kitálaljon nekik. Ebben az egy évben olyan közel került az ikrekhez, mint még soha: sőt, ki merte jelenteni, hogy Harry, Sirius, Ron és Hermione után ők voltak azok, akikben a legjobban megbízott. Így szinte egy szuszra mesélte el, mit láttak Harryvel Piton merengőjében (természetesen csak az után, hogy megígértette velük, hogy senkinek se adják tovább), és hogy mennyire szeretne beszélni Siriusszal. Mikor befejezte, az ikrek először egymásra pillantottak, majd eltökélten fordultak felé.
- Nem ismertük az apádat, így ebben sajnos nem tudunk segíteni - kezdte Fred.
- De azt el tudjuk intézni, hogy te és Harry beszélhessetek Siriusszal - mondta George.
- Komolyan? - derült fel Lucy. Bár a vacsorához még mindig nem jött meg a kedve, de egy hét óta most először volt legalább egy kicsit bizakodó. - Egy életre leköteleznétek, fiúk.
- Ugyan - legyintett George. - A fogadott húgunk vagy. Ráadásul nélküled soha nem tudtuk volna ennyire felturbózni a Weasley Varázsvicc Vállalatot, mint ahol most van.
- Ezt el kell mondanom Harrynek - jelentette ki Lucy, szinte öntudatlanul megszorítva Fred kezét. Fred, akinek mintha csak most tűnt volna fel, hogy még mindig fogja a lány kezét, elengedte őt, és az arca a haja színét öltötte. George csak nevetett, míg Lucy már elkezdte tervezni, hogy Harry és ő hogyan és miképp fog kapcsolatba lépni Siriusszal.
Harryt a könyvtárhoz vezető folyosón találta meg, aki épp Ginnyvel nevetett azon, hogy Madam Cvikker hogyan uszította rájuk Harry könyveit, táskáját és tintásüvegét, mikor meglátta, hogy a fiú a könyve fölött majszolta a húsvéti tojását. Lucy félrevonta a testvérét, majd izgatottan közölte vele, hogy beszélt az ikrekkel és el tudják intézni, hogy beszélhessenek Siriusszal. Harry kevésbé élénkült fel a hírtől, mint azt Lucy várta, de ezután a fiú elárulta, hogy ő is épp az előbb ismerte be Ginnynek a dolgot, aki ugyanígy azzal bíztatta, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Megbeszélték, hogy várnak, amíg véget ér a szünet, hogy nagyobb legyen a forgalom a kastélyban.
A húsvéti szünet vége előtt - talán a közelgő vizsgák jelentőségét hangsúlyozandó - különböző varázslószakmákat reklámozó prospektusok, szórólapok és brosúrák bukkantak fel a klubhelyiség asztalain, a hirdetőtáblára pedig újabb értesítés került ki:
PÁLYAVÁLASZTÁSI TANÁCSADÁS
A húsvét utáni első tanítási hét során a házvezető tanárok rövid beszélgetés keretében pályaválasztási tanácsokkal látják el az ötödéves tanulókat.
Az egyes tanulók számára kijelölt időpontot az alábbi lista tartalmazza.
Lucy kikereste a nevét a listán, így értesült róla, hogy hétfőn kettőkor, a lyukasórája kezdetén kell megjelennie McGalagony szobájában. Ezek után a szünet utolsó hétvégéjét a többi ötödéveshez hasonlóan jórészt a rendelkezésükre bocsátott információs anyagok böngészésével töltötte.
- A gyógyítói pálya nem nekem való - jelentette ki vasárnap este Ron, a Szent Mungo csontos-pálcás logóját viselő szórólappal a kezében. - Azt írják, a jelentkezés feltétele a legalább V eredménnyel letett RAVASZ bájitaltanból, gyógynövénytanból, átváltoztatástanból, bűbájtanból és sötét varázslatok kivédéséből. Megáll az eszem... Ezek csak zseniket vesznek fel?
- A gyógyítás felelősségteljes munka - jegyezte meg Hermione, aki egy rózsaszín-narancs szórólapot böngészett, mely a következő címet viselte: „Foglalkozz hivatásszerűen a muglik egzotikus világával!" - A muglikapcsolatok intézéséhez viszont nem kell más, csak egy sima RBF mugliismeretből. „Sokkal fontosabb az elhivatottság, a tolerancia és a humorérzék!"
- Aki a bácsikámmal akar kapcsolatot tartani, az nem sokra megy a humorérzékével - jegyezte meg fintorogva Harry. - Annak inkább félreugrási érzékre van szüksége. - A fiú épp egy varázsbanki munkakörökről szóló ismertetőt olvasgatott. - Ezt hallgassátok meg: „Szereted a nagy utazásokat, a kalandot, és vonz a veszélyarányos részesedés a talált kincsekből? A Gringotts Varázslóbank fantasztikus lehetőségekkel kecsegtető külföldi munkát ajánl mindazoknak akiket érdekel az átoktörői munka!" De vizsgát kérnek számmisztikából. Te jelentkezhetnél erre, Hermione.
- Nem érdekel a bankszakma - felelte szórakozottan Hermione, aki időközben már a „Képességet érzel magadban biztonságiőr-trollok kiképzésére?" című szórólapot tanulmányozta.
- Hahó! - köszönt rájuk valaki.
Lucy megfordult - Fred és George ült le az asztalukhoz.
- Van egy nyerő ötletünk - újságolta Fred, és lazán feldobta két lábát az asztalra, aminek következtében a Mágiaügyi Minisztérium álláshirdetései a padlón kötöttek ki. - A nagy beszélgetést időzíthetnénk a Varangybéka-hadművelet második felvonására.
- De hiszen az… - kezdte Lucy, mire Fred bólintott.
- Igen, tudjuk - mondta egy kis szomorúsággal a hangjában. - De eleve úgy terveztük, hogy akkor neked úgyse kellene a közelünkben lenned, maximum, mint néző. Bár így a második felvonásból kiesik a te balhéd, de azt bármikor bepótolhatod utólag.
- Ti meg miről beszéltek? - kérdezte értetlenül Ron.
- Arról, hogy Lucy és Harry beszélni akarnak Siriusszal - jegyezte meg George.
- Tessék? - szisszent fel Hermione, s keze megállt a levegőben, félúton az „Ugorj fejest a mélyvízbe! Vár a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztálya!" című szórólapok kupaca felé.
- Aha - felelte megjátszott könnyedséggel Harry. - Igen, gondoltuk, ha lehet...
- Ti nem vagy épek! - nézett rá döbbenten Hermione. - Miközben Umbridge a tüzekben kotorászik és hajkurássza a baglyainkat?
George elvigyorodott, és nyújtózkodni kezdett.
- Szerény véleményünk szerint a dolog simán megoldható - mondta. - Csak egy kis figyelemelterelés kell hozzá. Gondolom, feltűnt nektek, hogy a húsvéti szünet idején önmegtartóztatást gyakoroltunk balhéfronton…
Az ikreken kívül mindenki felnevetett. Lucy kicsit pironkodott, hiszen most ő volt a sárosabb.
Tény, hogy nagy felfordulást sosem csináltak, de Umbridge-nek akkor se hagytak nyugtot. Leginkább a Maximuláns-termékek kerültek előtérbe: vagy az ikrek, vagy Lucy, vagy néha Lee Jordan leosontak a konyhába étkezések közben és bele-bele csempésztek valamit Umbridge ételébe vagy italába. Ez az ötlet teljes mértékben Lucytól származott, és ő is kivitelezte először.
Az ikrekkel való beszélgetés másnapján Lucy lement a konyhára, ahol megkereste Umbridge helyét, majd Dobby segítségével felküldött neki egy külön tányért, amibe Rókázó Rágcsát rejtett. Sajnos nem láthatta a végeredményt, de Fred és George a könnyeiket törölve beszámoltak róla, hogy teljes siker volt: a banya sugárba hányt keresztül az asztalon, mire a tanári kar nagy része azonnal elugrott a közeléből, a nagyterem pedig egy csapásra megfagyott. Aztán valaki elkezdett nevetni, majd az egész iskola rázkódni kezdett a nevetéstől, ahogy Umbridge próbálta abbahagyni az okádást, de sehogy se sikerült. Végül Madam Pomfrey-nak le kellett jönnie a gyengélkedőből, annyira kilátástalanná vált a helyzet.
Ezután rendszertelenül, de minden nap várta valamilyen kis „baleset" Umbridge-t: hol az orra kezdett el vérezni, hol lefordult a székről, hol belázasodott és kelések jelentek meg az arcán. Umbridge csak a harmadik nap kezdett gyanakodni arra, hogy valaki esetleg szórakozik vele és onnantól kezdve mindig egy házimanóval hozatta fel az ételét. Azzal azonban nem számolt, hogy Lucy a lenyűgöző személyiségét felhasználva majdnem az összes házimanót maga mellé állította, így mindegy volt, ki viszi fel az ételt, Umbridge ugyanúgy megjárta. A manók ugyanúgy utálták a főinspektort, mint a diákok többsége.
Lucyt, Fredet és George-ot természetesen hősökként ünnepelték a Griffendél-toronyban.
- Jó, lehet, hogy csináltunk egy-két dolgot - mondta Fred -, de semmi olyat, amivel megzavartuk volna a diákságot.
- Feltettük magunknak a kérdést: illik-e lármázni, mikor mindenki pihen? - vette át a szót George. - Nem illik, feleltük magunknak. És hát persze senkit nem akartunk zavarni a szorgalmas tanulásban...
George szenteskedően rábiccentett Hermionéra, akit szemlátomást meglepett ez a fajta figyelmesség az ikrek részéről.
- No de holnaptól megint vár a munka! - folytatta lendületesen Fred. - És ha már úgyis esedékes egy nagyobb felfordulás - netalántán a második felvonás -, miért ne úgy időzítsük, hogy Harry és Lucy közben elcseveghessenek Siriusszal?
- Ezzel nincs is baj. - Hermione ismét elővette a végtelen türelmű gyógypedagógus stílusát. - Odáig rendben van, hogy elterelitek Umbridge figyelmét, de hol beszélhetne Harry és Lucy Siriusszal?
- Umbridge szobájában - adta meg a választ Lucy.
Harry és ő két hete töprengtek a problémán, és ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, ami eszükbe jutott. Umbridge maga mondta Lucynak, hogy az ő tüze az egyetlen az iskolában, amit nem tartanak megfigyelés alatt. Bár volt egy apró bökkenő, miszerint csak egy ember tudott a tűzön keresztül beszélni, de erről valamiért egyiküknek sem akaródzott beszélni…
- Elment az eszetek? - suttogta elszörnyedve Hermione.
Ron letette a gombaspóra-kereskedői pályát népszerűsítő szórólapot, és aggódva hegyezte a fülét.
- Nem, nem ment el - felelte vállat vonva Harry.
- Egyáltalán hogy akartok bejutni a szobájába?
Harry készen állt a válasszal.
- Sirius késével.
- Mivel?
- Tavaly karácsonyra kaptam Siriustól egy kést, ami minden zárat kinyit - magyarázta Harry. - Szóval még ha meg is bűvölte az ajtót, hogy az alohomorára ne nyíljon ki - és biztos megbűvölte...
- És hogy akartok egyszerre ketten beszélni vele? Hiszen a Hop-hálózatot egyszerre csak egy ember tudja használni!
Harry és Lucy egymásra néztek.
- Ezt mi is tudjuk - felelte Lucy. - Még nem döntöttük el, melyikünk fog betörni. De amíg az egyikünk beszél Siriusszal, addig a másikunk megcsinálhatja az én balhémat.
- És az mi is lenne? - kérdezte összehúzott szemekkel Hermione.
Lucy Fred és George felé fordult, akik tökéletesen egyszerre bólintottak.
- Ugye tudjuk, hogy Umbridge-nek még mindig nem sikerült leszednie a dekorációját - kezdte, mire mindenki bólogatott. - Így arra gondoltam, hogy a következő helyen kellene lecsapnunk, ahol sokat van, ez pedig a sötét varázslatok kivédése terem.
- Ajjaj - jajdult fel Ron, de közben fülig ért a szája.
- Már várom, mi lesz ebből - tette karba a kezét Harry, ugyanúgy mosolyogva.
- Előzőleg Árészért álltam bosszút, most Trelawney következik. Lehet, hogy sokan nem bírtuk, vagy csalónak gondoltuk, de azt nem érdemelte meg, amit Umbridge tett vele. Úgyhogy arra gondoltam, hogy meg kellene csinálnunk olyannak a termet, mintha a „belső szem" folyamatosan figyelné a banyát. Kristálygömböket rakunk fel mindenhova, amiket megcsinálunk úgy, mintha Rémszem műszeme lenne. Természetesen úgy, hogy ne lehessen leszedni.
- Zseniális! - emelte fel a jobbját Ron, mire Lucy vigyorogva belecsapott.
- Megcsinálom - jelentette ki váratlanul Harry, mire minden fej felé fordult.
- Hogyhogy megcsinálod? - kérdezte Lucy.
- Szerintem neked kéne beszélned Siriusszal - mondta Harry, miközben egy „ne kérdezz semmit, majd megmagyarázom" pillantást küldött felé. - Én vállalom a balhét. Csak előtte mutasd meg, hogyan is gondoltad a kristálygömbök kipingálását.
- Azokat mi már megcsináltuk - szólt közbe Fred. - Neked csak fel kell ragasztanod őket.
Hermione, aki már majdnem elmosolyodott az újabb balhéötleten, most villámgyorsan elkomorult.
- Nem törhetsz be a szobájába még egyszer, Lucy. Már azzal is kihúztad a gyufát, hogy úgy kidíszítetted, de ha rajtakap, hogy a Hop-hálózatát használod…
- Nem fogsz tudni lebeszélni róla - szakította félbe Lucy. - Beszélni fogunk Siriusszal és a balhét is megcsináljuk.
Hermione Ronhoz fordult.
- Te mit szólsz ehhez? - kérdezte indulatosan, arra a jelenetre emlékeztetve Lucyt, mikor Mrs Weasley férje támogatását próbálta kicsikarni az első Grimmauld téri vacsora közben.
- Nem tom - felelte a véleménynyilvánítási kényszertől megriadt Ron. - Ha Harrynek és Lucynak megéri a kockázatot, miért ne csinálják?
Fred ünnepélyesen bólintott, és vállon veregette öccsét.
- Weasleyhez és igaz baráthoz méltó válasz - szólt. - Akkor ezt meg is beszéltük. Arra gondoltunk, hogy holnap kerítenénk sort a dologra, az utolsó óra után. Átütőbb a hatás, ha mindenki a folyosókon van és nektek akkor úgyis sötét varázslatok kivédése órátok van. A helyszín a keleti szárny, hogy Umbridge-nek jó messzire kelljen mennie. Szerintem biztosítani tudunk nektek... mennyit? Húsz percet? - fejezte be George-hoz fordulva.
- Minimum - bólintott George.
- Milyen eszközt fogtok használni? - érdeklődött Ron.
- Majd meglátod, öcskös! - felelte Fred, és ikertestvérével együtt felállt. - Legalábbis ha holnap öt óra körül Simaszájú Gergely folyosójára tévedsz. Lucy,
Ahogy az ikrek elsiettek, Lucy azonnal felpattant és szinte kiparancsolta Harryt a folyosóra, nem törődve Ron és Hermione értetlen arckifejezésével. A Kövér Dáma portréjától eltávolodva aztán kérdőre vonta.
- Miért?
- Mert téged jobban gyötörnek a kétségek, mint engem - felelte Harry. - Én is szeretnék beszélni Szipákkal, de neked nagyobb szükséged van rá, hogy közvetlenül tőle halld a magyarázatot. De azért majd meséld el, hogy mit mondott.
Lucy néhány pillanatig döbbenten meredt Harryre, de aztán szorosan magához ölelte.
- Szeretlek - suttogta, ahogy Harry vállába temette a fejét.
- Én is téged - ölelte vissza Harry, ugyanolyan szorosan. - Csak légy óvatos. Majd odaadom a köpenyt és nem árt, ha a térkép is nálad van.
Lucy másnap a szokottnál korábban felébredt, és rögtön konstatálta, hogy majdnem annyira izgul, mint Harry fegyelmi tárgyalásának reggelén. Nyugtalanította a második felvonás, no meg az előtte álló beszélgetés Siriusszal, de ezeken kívül volt még egy dolog, ami félelemmel töltötte el: aznap kellett először találkoznia Pitonnal azóta, hogy a bájitaltantanár kidobta őt és Harryt a szobájából.
Ébredés után egy darabig még fekve maradt - végiggondolta a rá váró megpróbáltatásokat - aztán csendesen kimászott az ágyból, és a Lavender ágya melletti ablakhoz sétált. Nagyon szép volt a reggel: a felhőtlen, fátyolos ég opálos kéken ragyogott. Lucy szeme megakadt a magas bükkfán, aminek a közelében James egykor megkínozta Pitont. Bár fogalma sem volt, mivel tudná Sirius elfogadhatóvá tenni azt, amit a merengőben látott, hallani akarta keresztapja véleményét az esetről, meg akarta ismerni az esetleges enyhítő körülményeket, mindent, ami menthette apja viselkedését. Elfordult az ablaktól, a ládájához lépett, és öltözni kezdett.
A klubhelyiségben teljesen abszurd módon ott találta Fredet és George-ot, akik épp az elvarázsolt kristálygömböket kicsinyítették le, hogy egy kis dobozban elférjenek, amit Harry zsebre tud majd rakni. Lucy a sarokban kiszúrta a mobilmocsarat is, amit elterelésként fognak majd használni.
- Sziasztok! - köszönt, ahogy lelépett az utolsó lépcsőfokon. Fred és George megfordultak és rávigyorogtak.
- Jó reggelt! - köszöntek, miközben leraktak mindent az asztalra, ami a kezük ügyébe került.
- Annyira furcsa lesz, hogy többet nem lesztek már itt, hogy elterelést játszatok - mosolygott szomorúan Lucy. Tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de most, hogy tényleg itt volt, egyszerre késleltetni akarta, ameddig csak tudta.
- Hát igen - nézett körbe George. - Ma aludtunk itt utoljára. Este már az Abszol úton leszünk.
- De tudjuk, hogy jó kezekben hagyjuk az iskolát - vigyorgott Fred és játékosan megbökte Lucy vállát. - Szépen kikupálódtál mellettünk. Méltó utódunk leszel.
- Enyém volt a megtiszteltetés - tisztelgett Lucy.
A következő pillanatban pedig már egymást ölelték; a hat kar úgy fonódott össze, mint amikor a Griffendél megnyerte harmadikban a kviddicskupát. Lucy lehunyta a szemét, igyekezett kiélvezni a pillanatot, és csak ekkor tudatosult benne, hogy mennyire fognak hiányozni neki az ikrek. Fred és George, akik mindig örömmel hívták, ha kellett egy társ egy balhéhoz, akik maguk közé fogadták, és akik most elmennek, hogy a saját útjukat járják. Örökségül itthagyják a Tekergők Térképét, a találmányaikat és a módszereket, amelyeket most az ő, Lucy gondjaira bíznak. A lány pedig nem akart csalódást okozni nekik.
Mikor elengedték egymást, Lucy egy-egy puszit adott a két fiú arcára.
- Sok sikert odakint!
- Neked meg idebent! - mondta Fred.
- Szóljon nagyot az utolsó felvonás! - jelentette ki ünnepélyesen George, mire mindhárman felnevettek.
A búcsúzás után Lucy kicsit megkönnyebbülve állt hozzá a naphoz, de tudván, hogy délután be kell törnie Umbridge szobájába, számított rá, hogy a nap kicsit jobban próbára fogja tenni idegeit. Arra viszont nem volt felkészülve, hogy Hermione jóformán percenként megpróbálja majd lebeszélni őt a vakmerő tervről. A lány, iskolai pályafutása során először, legalább olyan kevéssé figyelt oda mágiatörténet-órán, mint Harry, Lucy vagy Ron - ugyanis egész idő alatt a várható szörnyű következményekről suttogott Lucynak.
- …és ha rajtakapnak, akkor nemcsak hogy repülsz a suliból, de Umbridge szimatot is fog. Kikövetkezteti, hogy Szipákkal beszéltél, és most már kényszeríteni fog rá, hogy megidd a Veritaserumot, és válaszolj a kérdéseire.
- Hermione - suttogta szemrehányóan Ron - légy szíves, maradj csöndben, és figyelj oda Binnsre! Különben honnan fogom tudni, hogy miről beszélt?
- Kivételesen te is jegyzetelhetsz, nem fogsz belehalni!
Mire elkezdődött a bájitaltanóra, már se Ron, se Harry, se Lucy nem állt szóba Hermionéval. A lány azonban még örült is makacs hallgatásuknak - hiszen nem vágtak a szavába - és rendületlenül folytatta véget nem érő monológját.
Piton a jelek szerint eltökélte, hogy levegőnek nézi Harryt és Lucyt. Harry és Lucy kimondottan örültek, hogy ennyivel megússzák a dolgot, sőt a sok szekírozás után egyenesen kellemesnek találták, hogy Piton tudomást sem vesz róluk. Lucy örömmel tapasztalta, hogy ha békén hagyják, a bájitalfőzés már egyenesen profin megy neki: gond nélkül elkészítette a felpezsdítő főzetet a táblára írt recept alapján. Az óra végén mintát vett az elixírből, és abban a tudatban tette le a bedugózott üveget Piton asztalára, hogy munkája legalább V-t, ha nem K-t érdemel.
Azonban alighogy elfordult a tanári asztaltól, csörömpölést hallott, majd megütötte a fülét Malfoy kaján kacagása. Visszafordult, hogy megnézze, mi történt. A mintáját tartalmazó palack ripityára törve hevert a kőpadlón, mellette pedig ott hevert egy másik is. Lucy csak ekkor vette észre a mellette álló Harryt, akivel szinte egyszerre emelte Pitonra a tekintetét; a bájitaltantanár szája kárörvendő mosolyra görbült.
- Hoppá! - susogta Piton. - Ez bizony mindkettőtöknek elégtelen, Potter.
Lucynak tiltakozni se volt kedve, annyira felháborította az undok húzás. Szó nélkül visszament az üstjéhez, hogy megtöltsön egy másik üveget, de megrökönyödve látta, hogy a főzőedény üres. És nem csak az övé, hanem Harryé is.
- Ne haragudjatok! - cincogta Hermione, és a szája elé kapta a kezét. - Azt hittem, már nem kell, és eltüntettem!
Harry és Lucy erre már végképp nem tudtak mit mondani. Mikor kicsöngettek, úgy rohantak ki a pinceteremből, mintha kergetnék őket, s az ebédnél Harry Neville és Seamus közé, Lucy pedig Fredhez és George-hoz ült le, megfosztva Hermionét a lehetőségtől, hogy folytassa lebeszélő hadjáratát.
Piton aljassága annyira felbosszantotta Lucyt, hogy teljesen kiment a fejéből a pályaválasztási tanácsadás. Csak akkor kapott észbe, mikor becsöngőkor Fred emlékeztette rá, hol kellene lennie. Gyorsan felszaladt az emeletre, így néhány perc késéssel bár, de befutott McGalagonyhoz.
- Elnézést, tanárnő - zihálta. - Elfelejtettem.
- Semmi baj, Potter kisasszony.
McGalagony válasza közben Lucy szipogást hallott a szoba sarka felől. Umbridge professzort ült ott, ölében jegyzettömbbel, nyakában fodros kendővel, arcán vérlázítóan önelégült mosollyal.
- Üljön le, Potter kisasszony - szólt fojtott indulattal McGalagony, s kissé reszkető kézzel rendezgetni kezdte az asztalán fekvő szórólapokat.
Lucy leült - Umbridge-nek háttal - és úgy tett, mintha nem hallaná a főinspektor pennájának szapora sercegését.
- Nos, mint tudja, az a dolgunk, hogy megbeszéljük az esetleges pályaválasztási elképzeléseit - fogott bele a mondókájába McGalagony. - Ezen túlmenően segíteni fogok magának eldönteni, hogy mely tárgyakat tanulja tovább a hatodik és hetedik évben. Gondolkozott már róla, hogy mivel szeretne foglalkozni, miután végzett a Roxfortban?
Lucyt szörnyen idegesítette a pennasercegés, de mindent megtett, hogy kizárja a fejéből.
- Arra gondoltam - szólt nyomatékosan -, hogy aurornak állok.
- Ahhoz nagyon jó vizsgaeredményeket kell felmutatnia - felelte McGalagony, s kihúzott egy kis fekete szórólapot az előtte fekvő halomból. - Minimum öt RAVASZ-t kérnek, mindegyiket legalább „várakozáson felüli" minősítéssel. A jelölteknek emellett alkalmassági vizsgák egész során kell megfelelniük. Nagy fába vágja a fejszéjét, Potter kisasszony. Aurornak csak a legjobbak mehetnek. Emlékezetem szerint az elmúlt három évben végzettek közül senkit nem vettek fel.
Umbridge ekkor köhintett egyet, de valahogy úgy, mintha azt próbálgatná, milyen halkan tud.
McGalagony nem vett tudomást róla.
- Gondolom, szeretné megtudni, mely tantárgyakra célszerű koncentrálnia - folytatta, kissé emeltebb hangon.
- Igen - felelte Lucy. - Biztos fontos a sötét varázslatok kivédése.
- Természetesen - bólintott a tanárnő. - Ezenkívül tanácsolnám...
Umbridge megint köhögött, ezúttal valamivel hangosabban. McGalagony behunyta a szemét, majd egy másodperc múlva kinyitotta, és tovább beszélt:
- Tehát tanácsolnám, hogy átváltoztatástant is tanuljon, mert az auroroknak gyakran kell alkalmazniuk különféle transzformációkat. Itt kívánom megjegyezni, hogy hozzám csak az járhat RAVASZ-előkészítőre, aki legalább „várakozáson felüli" minősítést kap az RBF-vizsgán... ugyanakkor maga mindig is a második legjobb volt az óráimon Granger kisasszony után, úgyhogy ezzel valószínűleg nem lesz gond. Természetesen a bűbájtant is ajánlom, no meg a bájitaltant. Igen, Potter kisasszony, a bájitaltant - ismételte villanásnyi mosollyal McGalagony. - A bájitalok és ellenszérumok alapos ismerete elengedhetetlen egy auror számára. Piton professzornál pedig a „kiváló" minősítésű RBF a belépő, úgyhogy...
Umbridge ezúttal pregnánsan köhintett.
- Ha kívánja, tudok adni köptetőt, Dolores - vetette oda McGalagony, rá se nézve a főinspektorra.
- Köszönöm, nem kérek - felelte Umbridge azzal a mesterkélt kis nevetéssel, amit Lucy a legjobban utált. - Viszont megkérdezném, hogy szabad-e egy apró közbevetést tennem, Minerva.
- Magának mindent szabad - sziszegte McGalagony.
- Kétségesnek tartom, hogy Potter az ő vérmérsékletével alkalmas lenne az aurori munkára - mondta negédesen Umbridge.
- Valóban? - McGalagony több szót nem is vesztegetett Umbridge megjegyzésére. - Tehát, Potter kisasszony, ha komoly a szándéka, azt tanácsolom, a felkészülés során koncentráljon főként a bájitaltanra. Amint látom, Flitwick professzornál az elmúlt két évben a „várakozáson felüli" és a „kiváló" szint között teljesített, tehát a bűbájtannal minden rendben van. Ami a sötét varázslatok kivédését illeti, a legtöbb esetben jó eredményeket ért el, Lupin professzor véleménye szerint pedig... Biztos, hogy nem kér köptetőt, Dolores?
- Nem, nem, köszönöm, Minerva - felelte nevetgélve Umbridge, miután előtte köhögött egy nagyot. - Csak tudja, az a benyomásom támadt, mintha nem venné figyelembe Potter idei jegyeit sötét varázslatok kivédéséből. Pedig határozottan emlékszem, hogy eljuttattam magához az értékelésemet.
- Erre gondol? - kérdezte a mélységes undor hangján McGalagony, és kihúzott egy rózsaszínű pergamenlapot Harry dossziéjából. Rápillantott a lapra, kissé felvonta szemöldökét, majd kommentár nélkül visszatette a pergament a dossziéba.
- Mint mondtam, Lupin professzor véleménye szerint magának kimondottan jó érzéke van a tárgyhoz, ez pedig egy aurornál...
- Talán félreértette, amit írtam, Minerva? - szólt közbe Umbridge, még mindig mézesmázos hangon, de már előzetes köhögés nélkül.
- Egyáltalán nem értettem félre - felelte megfeszült arccal McGalagony.
- Akkor viszont nem egészen értem, miért nem közli Potterrel, hogy semmi esélye...
- Semmi esélye? - ismételte McGalagony, még mindig maga elé nézve. - Potter kisasszony kitűnő eredménnyel szerepelt minden sötét varázslatok kivédése vizsgáján...
- Bocsásson meg, Minerva, de ellent kell mondanom magának. Az értékelésemből kitűnik, hogy Lucy igen alacsony színvonalon teljesített az óráimon...
- Valóban nem fogalmaztam elég világosan - felelte McGalagony, s most először Umbridge szemébe nézett. - Azt akartam mondani, hogy Potter kisasszony kitűnő eredménnyel szerepelt minden olyan sötét varázslatok kivédése vizsgáján, amit hozzáértő tanárnál tett le.
Umbridge arca olyan hirtelen sötétedett el, mint a lekapcsolt villanykörte. Hátradőlt a széken, lapozott egyet a jegyzettömbjében, és dülledt szemét sebesen mozgatva írni kezdett. Lucy gondolatban kalapot emelt házvezetőtanára előtt, sőt, legszívesebben megrázta volna a kezét.
McGalagony közben ismét Lucyhoz fordult; keskeny orrlyuka kitágult, szeme izzott a dühtől.
- Van még kérdése, Potter kisasszony?
- Igen - bólintott Lucy. - Miféle alkalmassági vizsgákon kell átmennie annak, aki elég RAVASZ-t szerez?
- Nos, többek között tesztelik, hogyan viselkedik harci helyzetekben - felelte McGalagony. - Számot kell adnia az állhatatosságáról és az elkötelezettségéről is, hiszen az aurorkiképzés további három évig tart. És persze kiválóan kell értenie a gyakorlati önvédelemhez. Aki auror akar lenni, annak az iskola elvégzése után is sokat kell még tanulnia, tehát hangsúlyozom: ha ódzkodik attól, hogy a Roxfortból kikerülve újabb vizsgákat kelljen letennie, akkor válasszon inkább másik hivatást.
- Pontosan tudom, mit szeretnék, professzor - szólt Lucy. - Auror akarok lenni, amióta az eszemet tudom. Nem akarom, hogy másoknak is el kelljen szenvedniük azt, amit nekem. Meg akarom védeni az embereket, és meg akarom akadályozni egy újabb Voldemort felemelkedését. Ha rajtam múlik, nem lesz több háború.
Kísérteties csönd ereszkedett a szobára. Lucy most nem hallotta a penna sercegését, de nem is akart Umbridge-ra koncentrálni, hanem végig McGalagony szemébe fúrta a tekintetét. A tanárnő szeme megvillant, és mintha könny csillogott volna a szemében… aztán ez a pillanat elmúlt, így Lucy kételkedett benne, hogy jól látta-e.
- Köszönöm - köszörülte meg a torkát McGalagony. - Elmehet, Potter kisasszony. A pályaválasztási beszélgetésünknek vége.
Lucy a vállára lendítette táskáját. Rá se nézett Umbridge-re, csak felszegte a fejét és szépen komótosan kisétált az ajtón.
Tudta, hogy utána nem sokkal Harry következik, emiatt kicsöngőre tizenegyes teremhez sietett, hogy elsőként faggathassa ki bátyját. Mikor kinyílt az ajtó, Lucy felpattant a földről és izgatottan várta, hogy Harry és Ron kilépjenek a folyosóra.
- Na? Mi volt? - kérdezte.
- Röviden? - kérdezett vissza Harry. - McGalagony és Umbridge összevesztek azon, hogy lehetek-e auror vagy nem. Még akkor is veszekedtek, mikor kijöttem.
Valóban, Umbridge a délutáni sötét varázslatok kivédése óra kezdetén úgy zihált, mintha futóedzésről jött volna.
- Remélem, van annyi eszed, Lucy, hogy lemondj az őrült tervedről - suttogta Hermione, mikor kinyitották a könyvüket A megtorlás elkerülése; tárgyalásos konfliktusrendezés című fejezetnél, ami sorrendben a 34. volt. - Nézd, milyen harapós kedvében van Umbridge!
A főinspektor időről időre gyűlölködő pillantást vetett Harryre, aki fejét leszegve, üres tekintettel bámulta A defenzív mágia elméletét. Lucy eközben maga elé bambult és a gondolataival viaskodott...
El tudta képzelni, mit szólna McGalagony, ha néhány órával az Umbridge-dzsel vívott szócsata után hírét venné, hogy rajtakapták őt a főinspektor szobájában... Nyugodtan megteheti, hogy szépen felmegy a Griffendél-toronyba, és majd valamikor a nyári szünetben kifaggatja Siriust a merengőben látott jelenetről... csak épp ha erre a józan ész diktálta választásra gondolt, úgy érezte, mintha ólomgolyóbist nyelt volna... és persze ott volt Fred és George, akik mindent szépen kiterveltek; ott volt Harry Siriustól kapott kése, ami a táskájában lapult apja láthatatlanná tévő köpennyel és a Tekergők Térképével együtt.
De mégis, ha elkapják...
- Dumbledore magára vállalt mindent, hogy az iskolában maradhass, Lucy! - suttogta felemelt könyve mögé rejtőzve Hermione. - Ha most kirúgatod magad, hiába volt az áldozata!
Mondjon le tervéről, és ne foglalkozzon vele tovább, mit művelt az apja több mint húsz éve, egy nyári napon?
De ekkor eszébe jutott Fred és George, a Varangybéka-hadművelet és az, hogy mondták, mennyire büszkék rá és örülnek, hogy ő lesz az utódjuk…
- Könyörgök, Lucy, ne csináld! - rimánkodott Hermione az óra végét jelző csengőszó alatt.
Lucy sóhajtott egyet, majd felszegte a fejét. Bár hevesen dobogott a szíve, de végre elhatározta magát.
Nem fog meghátrálni.
Ron a jelek szerint eltökélte, hogy nem nyilvánít véleményt, nem ad tanácsot az ügyben. Még csak rá se nézett Lucyra; mikor azonban Hermione még ezek után is folytatni akarta Lucy puhítását, fojtott hangon így szólt:
- Most már hagyd békén, jó? El tudja dönteni, mit akar.
Lucy néhány lépést tett még csak a folyosón, amikor távoli, de összetéveszthetetlen zaj ütötte meg a fülét: a második felvonás elkezdődött. Sikolyok és kiáltások szűrődtek le valahonnan fentről; a termekből kitóduló diákok mind megtorpantak, és ijedten a mennyezetre bámultak...
Umbridge úgy rohant ki a sötét varázslatok kivédése teremből, ahogy csak kurta lába bírta. Menet közben előhúzta pálcáját, és hátát mutatva Lucynak, elfutott az ellenkező irányba. Itt volt az alkalom: most vagy soha.
- Lucy... ne csináld... - könyörgött erőtlenül Hermione.
- Harry, ne feledd, húsz percünk van! - nézett bátyjára Lucy, aki csak bólintott.
- Sok sikert! - mondta, majd visszasietett a sötét varázslatok kivédése terembe.
Lucy megigazította a táskát a vállán, és a keleti szárny felé tóduló diákok között cikázva futásnak eredt.
Az Umbridge szobájához vezető folyosó néptelen volt. Lucy elbújt egy lovagi páncél mögé, s magára öltötte az ezüstszín láthatatlanná tévő köpenyt. Ezután kilépett rejtekhelyéről, és Umbridge szobájának ajtajához lopózott.
A bűvös kés már a kezében volt. Bedugta a pengét az ajtó résébe, néhányszor fel-alá mozgatta, majd kihúzta. Halk kattanás hallatszott, és az ajtó kitárult. Lucy beosont, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, azután körülnézett.
A szobában semmi nem mozdult, eltekintve a giccses kismacskáktól, amelyek fáradhatatlanul hancúroztak az elkobzott seprűk fölött lógó tányérjaikon. A falak ugyanolyan véresek és tollasak voltak, mint amikor Lucy utoljára itt járt. A lány a biztonság kedvéért elmormogott még egy tartósító-bűbájt és csak utána fordult a kandalló felé.
Ledobta a köpenyt, letérdelt a kihűlt tűzhely elé, s másodpercek alatt meg is találta, amire szüksége volt: egy csillogó Hop-porral teli dobozkát. Sosem csinált még ilyet, de ismerte a módszert. Fejét a tűzrács fölé dugva kivett egy csipetnyit a porból, és az odakészített fahasábokra szórta. Azokból egy szempillantás alatt smaragdzöld lángok törtek fel.
- Grimmauld tér tizenkettő! - mondta hangosan és érthetően Lucy.
Az utazás élete legfurcsább élménye volt. Igaz, jó párszor lépett már kandallóba, de minden korábbi alkalommal az egész teste pörgött a lángok között, az ország összes varázslótűzhelyét összekötő szövevényes hálózatban suhanva. Ezúttal viszont a térde ott maradt Umbridge szobájának hideg kőpadlóján, és csak a feje száguldott a smaragdzöld tűzben.
Aztán a pörgés egyszerre véget ért. Lucyt émelygés fogta el a melegtől; úgy érezte, mintha egy különösen vastag sálba lenne csavarva a feje. Pislogni kezdett, s mikor kitisztult szeme előtt a kép, hosszú étkezőasztalt pillantott meg maga előtt: a Grimmauld téri ház konyhai tűzhelyében volt. Az asztalnál egy férfi ült, pergamenlap fölé hajolva.
- Sirius?
A férfi összerezzent, és felkapta a fejét. Nem Sirius volt, hanem Lupin.
- Lucy! - kiáltott fel döbbenten a varázsló. - Mit keresel itt? Mi történt? Jól vagy?
- Igen - felelte Lucy. - Csak gondoltam... Szeretnék beszélni Siriusszal.
- Szólok neki. - Lupin felállt, bár szemlátomást még mindig nem ocsúdott fel teljesen meglepetéséből. - Felment megkeresni Siport. Már megint napok óta nem láttuk.
Azzal kisietett a konyhából. Lucy egyedül maradt a székkel és az asztallábakkal. Csodálkozott, hogy Sirius nem említette, milyen kényelmetlen dolog fejjel a tűzben beszélgetni; neki már most tiltakozott a térde a kőpadlóval való huzamos érintkezés ellen.
Fél perc se telt bele, és Lupin visszatért, nyomában Siriusszal.
- Mi történt, Hercegnő? - kérdezte rögtön a varázsló. Menet közben hátravetette hosszú fekete haját, majd gyorsan lekuporodott a tűzhely elé, úgy, hogy a feje majdnem egy szintbe került Lucyéval.
Lupin aggódó arccal letérdelt mellé.
- Jól vagy, Lucy? Segítségre van szükséged?
- Nem - rázta a fejét Lucy. - Semmi ilyesmi... Csak beszélni akartam vele... az apámról.
A két varázsló meglepett pillantást váltott. Lucynak nem volt ideje rá, hogy zavart mentegetőzésbe kezdjen; egyre jobban fájt a térde, s úgy becsülte, hogy már legalább öt perc eltelt a figyelemelterelő akció kezdete óta - Fred és George pedig mindössze húsz percet ígértek neki. Köntörfalazás nélkül belevágott hát mondókájába: beszámolt róla, mit láttak Harryvel a merengőben.
Miután befejezte, a két varázsló néhány másodpercig hallgatott. Aztán Lupin csendesen így szólt:
- Nem szeretném, ha annak alapján ítélnéd meg az apádat, amit láttál, Lucy. Tizenöt éves volt...
- Én is annyi vagyok! - csattant fel Lucy.
- Figyelj rám! - szólt csitítóan Sirius - James és Piton az első találkozásuktól fogva gyűlölték egymást. Van úgy, hogy emberek ellenszenvesek egymásnak, ezt te is jól tudod. James megtestesítette mindazt, ami után Piton csak sóvároghatott: közkedvelt volt, szinte mindenben tehetséges, remek kviddicsjátékos... Piton meg egy furcsa kis különc volt, semmi más nem érdekelte, csak a fekete mágia, James pedig - akármi is volt a benyomásod róla - gyűlölte a fekete mágiát.
- Igen, de rátámadt Pitonra, pedig semmi oka nem volt rá! Csak azért... csak azért, mert azt mondtad, hogy unatkozol - fejezte be kissé zavartan.
- Szégyellem is a dolgot - felelte Sirius.
Lupin ránézett barátjára, majd így szólt:
- Valamit meg kell értened, Lucy. Apád és Sirius mindenben a legjobbak voltak, amibe csak belefogtak. Az egész iskola csodálta őket... és ha néha túlzásba estek...
- Úgy érted, ha néha arrogáns kis szörnyetegek voltak - szólt közbe Sirius.
Lupin elmosolyodott.
- Folyton felborzolta a haját - motyogta fájdalmasan Lucy.
Sirius és Lupin felnevettek.
- Tényleg, már el is felejtettem - mondta nosztalgiázva Sirius.
- És a cikesszel játszott? - kérdezte lelkesen Lupin.
- Igen - felelte Harry, értetlenül bámulva a két mosolygó varázslót. - Nekem... úgy tűnt, hogy nem teljesen normális.
- Persze hogy nem volt normális! - vágta rá Sirius. - Mind bolondok voltunk! Na jó... Holdsáp talán kevésbé - tette hozzá barátjára pillantva.
Lupin azonban a fejét rázta.
- Miért, mondtam nektek egyszer is, hogy szálljatok le Pitonról? - dörmögte. - Volt hozzá bátorságom, hogy megmondjam nektek a véleményemet?
- Néha elérted, hogy elszégyelljük magunkat - felelte Sirius. - Az is valami...
Lucy eltökélte, hogy az alkalmat kihasználva mindent elmond, ami a szívét nyomja.
- És folyton a tóparton ülő lányok felé tekingetett - folytatta makacsul. - Figyelte, hogy nézik-e őt!
Sirius vállat vont.
- Mindig bolondot csinált magából, ha Lily a közelben volt. Olyankor nem bírta megállni, hogy ne vágjon fel.
- Egyáltalán hogyhogy összeházasodtak? - kérdezte keserűen Lucy. - Hiszen anya utálta őt!
- Dehogy utálta! - legyintett Sirius.
- Hetedikben kezdtek el járni - mondta Lupin.
- Addigra Jamesnek benőtt a feje lágya - tette hozzá Sirius.
- Akkor már nem küldött rontást szórakozásból az emberekre - rázta a fejét Lupin.
- Pitonra se? - kérdezte Lucy.
- Hát... - felelte habozva Lupin. - Piton az más dolog volt. Mindig megátkozta Jamest, ha alkalma volt rá. Nem lehetett elvárni Jamestől, hogy ezt szó nélkül tűrje.
- És anya mit szólt hozzá?
- Ő nemigen tudott ezekről az incidensekről - felelte Sirius. - Gondolhatod, hogy James nem vitte magával a randevúira Pitont, és nem Lily előtt bánt el vele.
Sirius szemöldökráncolva nézett Lucyra, aki még mindig nem nyugodott meg.
- Fogadd el tőlem - szólt - apád tényleg kiváló ember volt, és a legjobb barátom. Fiatalság, bolondság. Apád kinőtte a legtöbb hibáját.
- Persze, értem - felelte fásultan Lucy. - Csak, tudod, sose hittem, hogy egyszer sajnálni fogom Pitont.
Lupin kissé összevonta a szemöldökét.
- Most, hogy említed... Mit szólt Perselus, mikor megtudta, hogy te és Harry láttátok ezt a dolgot?
- Azt mondta, nem tart nekünk több okklumenciaórát - felelte közönyösen Lucy. - Mintha az olyan nagy bünte...
- Micsoda!? - kiáltott fel Sirius. Lucy hátrahőkölt, és belélegezett egy marék felkavart hamut.
- Ezt komolyan mondod? - kérdezte rémülten Lupin. - Nem ad több órát nektek?
- Nem - felelte Lucy. Fogalma sem volt, miért izgatja ennyire a hír a két varázslót. - De nem baj. Még meg is könnyebbültem...
- Elmegyek és beszélek Pitonnal! - háborgott Sirius. Már készült is felállni, de Lupin visszahúzta.
- Ha valaki beszél Pitonnal, az én leszek - jelentette ki. - De mindenekelőtt ti fogtok odamenni hozzá, Lucy. Megmondjátok neki, hogy mindenképp folytatnotok kell az okklumenciát. Ha Dumbledore megtudja...
- Nem mehetünk oda hozzá, leharapja a fejünket! - ellenkezett Lucy. - Nem láttátok, hogy viselkedett, miután kihozott minket a merengőből!
- Mindennél fontosabb, hogy okklumenciát tanuljatok - jelentette ki Lupin. - Megértetted? Mindennél!
- Jó, jó - bólogatott Lucy. Nyugtalanította és dühítette a győzködés. - Majd mondom Harrynek, hogy próbáljuk beszélni vele, de... de nem hiszem...
Elhallgatott, mert távoli lépések zaja ütötte meg a fülét.
- Sipor jön lefelé?
- Nem - felelte hátrapillantva Sirius. - A te oldaladon lehet valaki.
Lucynak a szívverése is elállt.
- Mennem kell, viszlát! - hadarta, és már húzta is kifelé a fejét tűzből.
Néhány másodpercig úgy érezte, mintha a feje pörögne nyakán, aztán minden a helyére kerül, és feltűnt a szeme előtt Umbridge kandallójának képe az utolsókat lobbanó smaragdzöld lángokkal.
- Gyorsan, gyorsan! - zihálta egy asztmatikus hang kint az ajtó előtt. - Á, nyitva hagyta...
Lucy a láthatatlanná tévő köpeny után kapott, s épp hogy sikerült magára rántania, mikor berontott a szobába Frics.
A gondnok szemlátomás nagyon örült valaminek. Odasietett Umbridge íróasztalához, kihúzta az egyik fiókot, lázasan kutatni kezdett benne, és közben egyfolytában beszélt magában.
- Korbácsolási engedély... korbácsolási engedély... Végre elbánhatok velük... százszor kiérdemelték...
Kihúzott egy pergamenlapot a fiókból, megcsókolta, magához ölelte, és már csoszogott is kifelé a szobából.
Lucy talpra szökkent, és magához vette táskáját. Gyorsan végignézett magán - megállapította, hogy semmit nem lát - azután az ajtóhoz sietett, és kiosont a folyosóra. Frics már messze járt - Lucy sose látta még ilyen fürgén mozogni őt.
Miután maga mögött hagyta az első lépcsőt, úgy döntött, most már láthatóvá válhat. A táskájába gyűrte a köpenyt, és sietve folytatta útját a földszint felé, ahol a zsivajból ítélve jókora csődület lehetett. Gyanúja be is igazolódott: a bejárati csarnokban akkora volt a tömeg, mintha valamiféle iskolai rendezvény lett volna készülőben.
A jelenet Trelawney elbocsátásának estéjét idézte. A diákok a falak menténösszezsúfolódva álltak (Lucynak feltűnt, hogy sokuk talárját a butykornyálra gyanúsan emlékeztető anyag szennyezi), de tanárok és kísértetek is voltak a tömegben. Néhány pillanatig Harryt kereste a tekintetével, de sehol sem látta, ugyanakkor nem is volt ideje tovább kutatnia utána, hiszen a fő műsor eközben tovább zajlott. Beljebb ment a tömegbe, hogy jobban beolvadjon.
Külön csoportot alkottak a Főinspektori Különítmény önelégült arcú tagjai. Hóborc hintázva lebegett a magasban. Mint mindenki más, ő is a csarnok közepén álló, s a tömeges érdeklődést szemmel láthatóan a legkevésbé sem értékelő két fiút, Fred és George Weasleyt nézte.
- Most megvagytok!
A diadalmas kijelentés Umbridge szájából hangzott el. Lucy csak most vette észre a főinspektort, aki mindössze néhány lépcsőfoknyira állt tőle.
- Még mindig úgy gondoljátok, hogy jó tréfa mocsarat csinálni az iskola folyosójából?
- Igen, szerintünk nagyon jó - felelte a félelem legcsekélyebb jele nélkül Fred. Lucy legszívesebben felnevetett volna, de fékeznie kellett magát.
Időközben odafurakodott Umbridge-hez az örömkönnyeivel küszködő Frics.
- Itt az engedély, igazgatónő - szólt elcsukló hangon, és meglengette a főinspektor íróasztalából zsákmányolt pergament. - Már előkészítettem a korbácsot is... könyörgök, hadd vigyem őket...
- Jól van, Árgus! - bólintott Umbridge, majd ismét az ikrekhez fordult. - Most megtanuljátok, hogy bűnhődnek ebben az iskolában a felforgatók.
- Az a baj - felelte higgadtan Fred -, hogy mi már semmit nem akarunk itt megtanulni. - Ikertestvérére nézett. - George... szerintem eleget koptattuk már az iskolapadot.
- A számból vetted ki a szót, Fred.
- Szerencsét kéne próbálnunk a nagybetűs Életben, nem? - kérdezte Fred.
- De bizony.
S mielőtt Umbridge egy szót is szólhatott volna, felemelték pálcáikat, s így kiáltottak:
- Invito seprű!
Lucy fülét távoli robaj ütötte meg. Balra nézett - aztán villámgyorsan lekuporodott: a márványlépcső fordulójában ugyanis két száguldó seprű bukkant fel. Az egyiken még ott lógott a nehéz lánc, amivel a falhoz rögzítették.
Két másodperc se telt bele, és a seprűk lebegve megálltak gazdáik előtt. A döbbent csöndet csak a kőpadlónak ütköző lánc csörrenése törte meg.
- A viszont-nem-látásra! - szólt Fred, és a lába közé kapta seprűjét.
George is felpattant a magáéra.
- Ne várja, hogy írjunk! - búcsúzott.
Fred végighordozta tekintetét a néma sokaságon.
- Akinek tetszik az emeleten megtekinthető mobilmocsár, megtalál minket az Abszol út 93. szám alatt - jelentette be zengő hangon. - Az új boltunkban!
George rámutatott Umbridge-re, és hozzátette:
- A roxfortosok külön kedvezményt kapnak, ha megígérik, hogy termékeink segítségével elkergetik innen ezt a vén denevért!
- Elkapni őket! - rikácsolta Umbridge.
A Főinspektori Különítménynek azonban nem volt esélye. Alighogy elindultak az ikrek felé, azok elrugaszkodtak a földtől, és máris ötméteres magasságban lebegtek. George megkereste tekintetével a kopogószellemet, és odakiáltott neki:
- Fűts be neki a nevünkben, Hóborc!
És Hóborc, aki soha senkitől nem fogadott el parancsot, most lekapta harang alakú sapkáját, és vigyázzba vágta magát a levegőben. Fred eközben megkereste tekintetével Lucyt, aki leplezetlenül vigyorgott.
- Szóljon nagyot az utolsó felvonás! - mutatott körbe a bejárati csarnokon, mire a lány egy aprót bólintott.
Fred és George ezután a diákok mennydörgő tapsa közepette megfordították seprűiket, és kiröppentek a nyitott tölgyajtón, hogy hamarosan elnyelje őket az aranyló naplemente.
Miért? Mi a merlini búbánatos fenéért kell neki mindenen olyan sokat gondolkodnia?
Bár az összegyűlt tömeget igyekezett feloszlatni, Draco végig azon agyalt, amit lassan két hete (!) látott a Griffendél asztalánál a nagyteremben. Egyszerűen nem tudott napirendre térni fölötte, főleg azután, hogy később olyan kitüntetett figyelmet szentelt a problémájának és a legszörnyűbb rémálmát látta beigazolódni. Még ha ezt nem is akarta beismerni magának.
Fred Weasley és Lucy Potter járnak.
Ezt persze senkitől se hallotta, úgy egyáltalán senkitől, de Draco arra tippelt, hogy csak nagyon jól titkolják. Például a kastélyban mindenhová magukkal vitték George Weasleyt, hogy ne legyen feltűnő, de Draco biztos volt benne, hogy a másik iker együtt van Lucyval. És hogy mi miatt gondolta ezt? Történetesen azért, mert látta őket kézenfogva ülni azon a bizonyos estén. És nem néhány pillanatról volt szó: Weasley hosszú perceken keresztül fogta Lucy kezét, akit szemmel láthatóan a legkevésbé se zavart a dolog. Sőt, mintha egyenesen vígaszt nyert volna a vörös hajú vérárulóból.
Draco úgy érezte magát akkor, mintha leforrázták volna. A vacsorát is kihagyta, azonnal felkereste az első helyet, ahová elbújhatott (ez egyébként egy titkos folyosó volt az első emeleten), majd nekidőlt a falnak és remegő kezeivel a hajába túrt, csakhogy lefoglalja az ujjait. Nem érdekelte a gyengesége, az erőfeszítései, semmi sem érdekelte. Legszívesebben ordított volna, annyira borzalmasan érezte magát. Még azon se kezdett el gondolkodni, hogy miért is érzi magát úgy, ahogy. Egyszerűen hagyta, hogy belemerüljön az önsajnálatba.
Mire visszatért a klubhelyiségbe már összeszedte magát, de azóta folyamatosan Lucyt figyelte és igyekezett újabb és újabb bizonyítékokat összegyűjteni az elméletéhez. És valóban: olyan gyakran látta együtt Lucyt a Weasley ikrekkel, mint korábban soha. Mégis a ma délután húzta ki nála végképp a gyufát, mikor az ikrek látványosan elhagyták a kastélyt. Látta, ahogy Fred Weasley megkereste Lucyt (akit természetesen azonnal kiszúrt a tömegben) és látta, ahogy egymással szemeznek. Mint akik búcsúzkodnak… de a nyálas, szemezős módon.
Végre eltakarodott a tömeg, így Draco ismét elvonulhatott a világ elől, hogy elmerüljön az önsajnálatba és elátkozza a világot, a sorsot, az életet, amiért esélyt se adott neki arra, hogy… hogy…
…hogy ő lehessen az, aki Lucyt a világ legboldogabb lányává teszi.