Chapter 31
Kviddicsdöntő
A következő néhány napban olyan sokan és sokat beszéltek az iskolában Fred és George szökéséről, hogy Lucy biztosra vette, a történet bekerül az örök életű roxforti legendák közé. Egy hét se telt bele, és már a jelenet szemtanúi is úgy emlékeztek, hogy az ikrek zuhanórepülésben rátámadtak Umbridge-re, és megsorozták trágyagránátokkal a főinspektort. Fred és George távozása után - a megnyilatkozásokból ítélve - szinte mindenkinek megfordult a fejében, hogy követni kellene őket. Lucy gyakran hallott efféle kijelentéseket: „Komolyan, néha kedvem lenne seprűre pattanni, és elhúzni innen a csíkot", vagy: „Még egy ilyen óra, és átmegyek Weasleybe."
Az ikrek más módon is gondoskodtak róla, hogy még sokáig emlegessék őket. Először is, nem hagyták meg, hogyan lehet eltüntetni a keleti szárny ötödik emeleti folyosóját elborító mocsarat (mármint Lucyn kívül nem mondták el senkinek, de a lány nyilván a kisujját se mozdította az ügy érdekében). Umbridge és Frics számos módszert kipróbáltak, de sikertelenül. A területet végül elkerítették, és a dühöngő Frics csónakkal szállítgatta a lápon túli tantermekbe igyekvő diákokat. Lucy gyanította, hogy McGalagony vagy Flitwick könnyűszerrel el tudná távolítani a mocsarat, de ők - akárcsak a tűzijátékok támadásakor - inkább hagyták, hadd szenvedjen Umbridge.
Ott volt emellett az a két seprű alakú lyuk Umbridge szobájának ajtaján, amelyeket Fred és George Jólsep-R-jei ütöttek, mikor visszatértek gazdáikhoz. Frics kicserélte az ajtót, Harry Tűzvillámát pedig a pincébe költöztette. Az a hír járta, hogy Umbridge fegyveres biztonságiőr-trollt állíttatott a seprű őrzésére. Akár így volt, akár nem, a főinspektor mindenesetre nagyon tévedett, ha azt hitte, ezzel minden gondja megoldódott.
Lucy hálát adott az égnek, hogy jelen lehetett, mikor Umbridge először megpillantja a kidíszített sötét varázslatok kivédése termet. Mivel ő is akkor látta először, nem tudott teljesen a főinspektor reakciójára koncentrálni, de a visítását még így is hallotta. A plafonon, a táblán, az ablakokon, de még egy két asztalon is volt egy elvarázsolt kristálygömb, amiben olyan vadul forgott a szemgolyó, mint Rémszemé. Umbridge hiába igyekezett megőrizni a „tekintélyét", szinte mindig a kristálygömbökre pislogott: ez mondjuk nem volt nehéz, hiszen bármerre nézett, mindig szembetalálta magát eggyel. Természetesen ezt sem tudta eltüntetni. Osztálytársai nem mertek nevetni, de mikor véget ért az óra, a folyosón mindenki lelkesen dicsérte meg őt az újabb csínyért. Lucy tiltakozni akart, de Harry azt mondta, hogy voltaképp a lány találta ki, ő csak felragasztott pár gömböt. De ez nem számított, a balhé híre elterjedt és emiatt a griffendélesek ismét bulit tartottak a klubhelyiségben.
A Fred és George példáján felbuzdult diákok között lelkes versengés alakult ki, hogy ki foglalja el az iskolai főzsivány megüresedett posztját Lucy mellett. Természetesen a tanárok nem tudták, hogy van egy újonnan kinevezett királynője a bajkeverésnek, de a diákok között nyílt titok volt, így mindenki Lucyt próbálta lenyűgözni és sóvárogva várták a véleményét minden egyes balhé után. Ám ezekből olyan sok volt, hogy a lány egy idő után nem is tudta, hova nézzen.
Új ajtó ide vagy oda, valakinek sikerült becsempészni egy orrontó furkászt Umbridge szobájába. Az állat fényes tárgyakat keresve csatatérré változtatta a helyiséget, még jobban összevérezve és tollassá téve azt, végül pedig rávetette magát a belépő Umbridge-re, és ujjlerágással próbálta megszerezni a főinspektor gyűrűit. A folyosókon annyira gyakorivá váltak a trágyagránátos és bűzpatronos merényletek, hogy sok diák már rutinszerűen buborékfej-bűbájt alkalmazott, mielőtt az óra végén kilépett a tanteremből. A varázs biztosította számukra a tiszta, bűzmentes levegőt, jóllehet, úgy festettek tőle, mintha gömbölyű akváriumot húztak volna a fejükre.
Frics lovaglóostorral hajkurászta a rendzavarókat, csakhogy azokból olyan sok volt, hogy ha tízfelé osztódik, akkor se bírt volna velük. A főinspektori különítményesek igyekeztek segíteni neki - legalábbis azok, akik épp nem szorultak maguk is segítségre.
Warrington, a Mardekár kviddicscsapatának tagja rémes bőrbetegséget kapott - úgy festett, mintha kukoricapehely borítaná a testét - Pansy Parkinsonnak pedig - Hermione nagy örömére - egy teljes tanítási napot ki kellett hagynia, mivel agancsa nőtt. Lucy pedig régi álmát váltotta valóra, mikor alkalmazta a Pofix-bűbájt Malfoyon, aki épp egy elsőst tiport a sárba; a fiú küszködésén, hogy szavakat formáljon, jót nevetett minden néző.
Időközben az is kiderült, hogy a Weasley ikrek jóvoltából a roxfortosok jelentős készleteket halmoztak fel Maximuláns betegítőszerekből; vagy aki nem, az Lucynál tudott utánpótlást venni, aki örömmel értékesített az ikrek nevében. A sötét varázslatok kivédése órák elején szinte minden diák belázasodott, elájult, hányni kezdett vagy heveny orrvérzést kapott. Umbridge visított dühében, de hiába próbálta kideríteni a titokzatos tünetek okát, a betegek makacsul kitartottak amellett, hogy az umbridge-itisz nevű kórságban szenvednek.
A főinspektor négy teljes osztályt büntetőmunkára ítélt, de miután ezzel se sikerült megfékeznie a járványt, az ötödik alkalommal már elengedte a vérző, ájuldozó, verejtékező és öklendező tanulókat.
Azonban még a Maximuláns szerek használói se vehették fel a versenyt a káosz urával, Hóborccal, aki a jelek szerint szent kötelességének érezte, hogy teljesítse az ikrek utolsó kívánságát. Sőt, a kopogószellem odáig elment, hogy Lucynak gratulált az ikrek mobilmocsarához és felajánlotta (!), hogy ha a lány is tervez hasonló nagyszabású akciót, akkor számíthat rá, mint elterelés. Lucy olyan boldog volt ezután, hogy semmivel se lehetett a kedvét szegni.
A kastély naphosszat visszhangzott Hóborc eszelős kacagásától, s amerre járt, útját pánik és pusztulás kísérte: padokat döntögetett, óra alatt ki-be röpködött a termekbe a táblán keresztül, összetörte a szobrokat és vázákat. Mesterkedése következtében, a tépett idegzetű Fricsnek két ízben is lovagi páncélból kellett kiszabadítania a nyávogó Mrs Norrist. Hóborc lámpákat tört, gyertyákat fújt el, égő fáklyákkal zsonglőrködött a visító diákok feje fölött, és csinos toronyba rakott pergamenhalmokat vetett tűzre vagy épp szórt ki az ablakon. Egy alkalommal úgy csinált árvizet a második emeleten, hogy a mosdóban kitépte az összes csapot a falból, egyik reggel pedig egy zsák tarantulát szórt szét a zsúfolt nagyteremben.
Ha épp nem volt jobb ötlete, akár órákon át is Umbridge feje fölött lebegett, és idétlen hangoskodásba kezdett, valahányszor a főinspektor megszólalt.
Fricsen kívül az iskola egyetlen alkalmazottja se vállalt szolidaritást Umbridge-dzsel. Egy alkalommal, mikor Hóborc épp egy kristálycsillár leszerelésén fáradozott, Lucy fültanúja volt annak, hogy az arra haladó McGalagony odaszól a kopogószellemnek:
- Ne jobbra forgasd azt a csavart, hanem balra!
Mindennek a tetejébe Montague-nál krónikusnak bizonyult a toalettbeli tartózkodás okozta elmezavar, s egy keddi nap reggelén megjelentek az iskolában felháborodott szülei.
- Nem kellene elmondanunk Madam Pomfreynak, mi történt? - szólt nyugtalanul Hermione, mikor a bűbájtanterem ablakán kinézve észrevette az érkező Mr és Mrs Montague-t. - Talán akkor tudna segíteni azon a fiún.
- Ne félj, Montague előbb-utóbb magától is meggyógyul - legyintett Ron.
- Addig meg hadd szidják Umbridge-et - tette hozzá Harry.
- Remélhetőleg Caramelhez is elmennek - tördelte a kezét rosszmájúan Lucy.
A fiúk eközben megkocogtatták pálcáikkal az elvarázsolandó teáscsészéket. Harryén négy igen kurta láb nőtt, amelyek hiába nyújtózkodtak, nem érték el az asztalt. Roné hosszú pipaszárlábakat eresztett - azok nagy nehezen felemelték ugyan a csészét, de pár másodperc múlva összecsuklottak, és a csésze elrepedt az asztalon.
Hermione gyorsan megsuhintotta pálcáját.
- Reparo! - suttogta, mire a csésze azonnal összeforrt. - Jól van, de mi lesz, ha Montague mégse gyógyul meg magától? - kérdezte Hermione.
- Kit érdekel? - morogta bosszúsan Ron, cingár lábú csészéjének újabb próbálkozásait figyelve. - Pontot akart levonni a Griffendéltől, úgyhogy megérdemelte, amit kapott. Ha mindenáron aggódni akarsz valakiért, aggódj értem!
- Érted? - Lucy gyorsan elkapta csészéjét, miután az kis híján leszaladt az asztalról izmos porcelán-lábacskáin. - Miért kellene aggódnia érted?
Ron alátámasztotta reszkető lábú csészéjét, és keserű fintorral így felelt:
- Anya levele előbb-utóbb átjut Umbridge cenzúráján, és akkor megkapom a magamét. Nem csodálnám, ha megint egy rivalló jönne.
- De hát miért küldene neked Mrs Weasley rivallót? - értetlenkedett Lucy továbbra is.
- Figyeld meg, engem fog leszúrni azért, hogy Fredék leléptek. Az lesz, hogy miért nem akadályoztam meg, mért nem csimpaszkodtam bele a seprűjükbe vagy mit tudom én... Tuti, hogy én leszek a bűnbak.
- Az nagy igazságtalanság lenne, mert semmit se tehettél - rázta a fejét Hermione. - De szerintem anyukád nem fog hibáztatni. Ha az ikreknek tényleg boltjuk van az Abszol úton, akkor ezt a szökést már nagyon régen tervezték.
- Az nem kifejezés - ismerte be Lucy. - Már karácsonykor megfogalmazódott bennük a gondolat.
- Persze, de itt a másik kérdés: hogy miből tudtak boltot nyitni? - Ron akkorát csapott pálcájával a csészére, hogy az megint összerogyott, és már csak görcsös rángásokra volt képes. - Gázos ez az egész ügy. Egy bolthelyiség az Abszol úton egy zsák galleonba kerül. Anya első kérdése az lesz, hogy honnan volt Fredéknek annyi pénzük.
- Hát igen, ezen én is töprengtem - bólogatott Hermione. Közben csészéje vidáman körbekocogta Harryét, amelyik még mindig hiába nyújtogatta az asztallap felé rövidke lábait. - Már arra is gondoltam, hogy talán összeálltak Mundungusszal, és lopott holmikkal üzletelnek, vagy valami ilyesmi.
- Nem árulnak lopott holmikat - rázta a fejét Harry és Lucy.
- Honnan tudjátok? - kérdezte kórusban Ron és Hermione.
- Onnan, hogy... - Lucy elhallgatott és összenézett Harryvel, aki bólintott. Lucy örült, hogy végre színt vallanak: nem akarta, hogy bárki is bűnözőnek tartsa Fredet és George-ot. - Onnan, hogy tőlünk kapták az aranyat. Tavaly júniusban nekik adtuk a pénzt, amit Harry a Trimágus Tusán nyert.
Szavait döbbent csend fogadta. Hermione csészéje közben letáncolt az asztalról, és ripityára tört.
- Ezt nem mondjátok komolyan - suttogta elhűlve a lány, ahogy Harryre nézett.
A fiú dacosan bólintott.
- De komolyan mondjuk. És nem bántuk meg. Nekünk nem kellett az a pénz, és szerintem egy varázsviccbolt a legjobb dolog, amit Fredék kitalálhattak maguknak.
- De hát ez szuper! - lelkendezett Ron. - Akkor ti viszitek el a balhét, Harry! Anya nem mondhatja, hogy én tehetek mindenről! Megírhatom neki?
- Persze - felelte kelletlenül Harry. - Ne gondolja, hogy Fredék lopott üstöket árulnak vagy ilyesmi.
Hermione egyelőre nem fűzött kommentárt a dologhoz, de Lucy gyanította - mint kiderült, nem is alaptalanul - hogy az önmegtartóztató hallgatás nem fog sokáig tartani. Óra után kimentek az udvarra, s alighogy megálltak a bágyadt májusi napsütésben, Hermione elszántan felszegte fejét, nagy levegőt vett, és már nyitotta volna a száját - de Lucy megelőzte.
- Semmi értelme sopánkodnod, Hermione - szólt. - Ez már lefutott dolog. Fred és George megkapták a pénzt, a nagy részét el is költötték, úgyhogy ha akarnánk, se tudnánk visszaszerezni tőlük.
- Nem arról akartam beszélni! - bosszankodott a lány, mire Ron gúnyosan felhorkant.
Hermione lesújtó pillantást vetett rá.
- Azt akartam kérdezni Lucytól, hogy mikor fog ő és Harry végre beszélni Pitonnal a további okklumenciaórákról.
Lucy fájdalmas pillantást váltott Harryvel. Miután alaposan megtárgyalták Fred és George látványos távozását - azaz jó néhány óra múltán - Ron és Hermione Siriusról érdeklődtek. Lucy előzőleg nem avatta be őket, miért akart keresztapjával beszélni (Harrynek korábban elmesélte az egész beszélgetést, mikor megkereste őt a sötét varázslatok kivédése terem feldíszítése után), így hát nem is tudott mit felelni a kérdésre. Végül, jobb ötlete nem lévén, bevallotta, hogy Sirius szeretné, ha további okklumenciaórákat venne Pitontól. Azóta százszor is megbánta, hogy ez kiszaladt a száján, mivel Hermione ráharapott a témára, és a legváratlanabb pillanatokban újra meg újra felhozta.
- Tudom, hogy még mindig vannak furcsa álmaitok - mondta most a lány. - Ron szerint Harry tegnap éjjel is motyogott.
Harry lesújtó pillantást vetett Ronra, aki megtette azt a szívességet, hogy bűnbánó arcot vágott, és magyarázkodni kezdett:
- Nem motyogtál sokat. Csak annyit, hogy: még egy kicsit...
- Mert azt álmodtam, hogy kviddicseztek - vágta rá mérgesen Harry. - Téged biztattalak, hogy nyújtózkodj még egy kicsit, akkor talán eléred a kvaffot.
Harry természetesen nem álmodott semmi ilyesmit, de a hazugság elérte célját: Ronnak a füle is elvörösödött.
Az igazság az, hogy előző éjjel Harry és Lucy megint végigmentek a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón; átkeltek a kerek helyiségen, majd azon is, ahol a ketyegés meg a táncoló fények voltak, és beléptek a tágas, polcokkal és poros üveggömböcskékkel teli terembe.
Lucy maga csak annyit tudott, hogy a kilencvenhetes polchoz kell menniük, de ezután az agya nem volt hajlandó további információkat fogadni Harrytől, így az álom megszakadt. Mondjuk, nem is bánta; elege volt már, hogy folyton erről álmodik.
- Igyekeztek egyáltalán lezárni az agyatokat? - kérdezte gyanakvó pillantással Hermione. - Gyakoroljátok az okklumenciát?
- Hát persze! - Harry nem nézett a lány szemébe, úgyhogy méltatlankodónak szánt válasza nem sikerült valami meggyőzőre. Lucy tudta, hogy testvére valójában meg se próbált védekezni az álmok ellen, annyira kíváncsi volt rá, hogy mit tartogat számára az üveggömbös terem. Ő maga csak azért nem akarta megkeresni Pitont, mert nem voltak öngyilkos hajlamai. Így a titkos séták a Misztériumügyi Főosztályon továbbra is a Potter testvérpár közös titka maradt.
Az utóbbi időben Lucy egyébként is nagyon rosszul aludt. Mivel a vizsgákig már csak egy szűk hónap volt hátra, minden szabadidejét tanulással töltötte, s estéről estére úgy zúgott a feje a sok feldolgozandó információtól, hogy rendszerint csak nagy sokára tudott megnyugodni. Miután pedig végre elaludt, túlpörgetett agya rendre a vizsgákkal kapcsolatos buta álmokkal kínozta. Nagy vágya volt, hogy meglátogassa Tapmancsot, akit kicsit elhanyagolt az utóbbi időben, de többnyire erre esélye sem volt.
- Egyébként - szólt a még mindig vöröslő fülű Ron - ha Montague nem épül fel a Mardekár-Hugrabug meccsig, akkor még akár a kupagyőzelemre is lehet esélyünk.
- Az igaz - felelte gyorsan Lucy. Örült, hogy másra terelődött a szó.
- Eddig kétszer nyertünk, bár a második alkalom nagyon közel volt - folytatta Ron. - Ha jövő szombaton veszít a Mardekár...
- Igen, igen… - bólogatott Lucy, és igyekezett egy kis örömet találni a lehetőségek számbavételében.
Az idény utolsó mérkőzését, a Griffendél-Hollóhát találkozót május utolsó hétvégéjére tűzték ki. A Mardekár ugyan szoros küzdelemben alulmaradt a Hugrabuggal szemben, a griffendélesek mégsem mertek a végső győzelemben reménykedni, s e borúlátás legfőbb oka - bár ezt Ronnak senki nem mondta - őrzőjük addigi gyászos teljesítménye volt. Maga Ron ellenben sajátos bizakodással várta az utolsó megmérettetést.
- Az eddiginél csak jobb lehetek - jelentette ki a mérkőzés napjának reggelén a nagyteremben. - Elértem a mélypontot, már nincs vesztenivalóm.
- Ez is egyfajta hozzáállás - veregette meg a vállát Lucy. Ő maga csak túl akart esni ezen a meccsen. Bízott a képességeiben, de tudta, hogy a kupagyőzelemhez arra lenne szükség, hogy Ron csúcsformában legyen.
- Mindenesetre, örülök, hogy játszhattam veled egy csapatban - mosolygott a fiú Lucyra, aki viszonozta, majd felálltak, hogy csatlakozzanak Angelináékhoz. Ahogy végigsétáltak a Griffendél asztala mellett, a legtöbben sok sikert kívántak Lucynak (Ront tüntetően figyelmen kívül hagyták, ám a fiút ez szemmel láthatóan kicsit sem érdekelte) és biztosították támogatásukról. Lucy csak visszaintett nekik, majd gombóccal a torkában lépett ki a parkba.
Kellemes, derűs idő volt, nem is kívánhattak jobbat. Ahogy öltözködtek, Lucy minden rossz tapasztalata ellenére remélni kezdte, hogy fogadott testvére ezúttal nem fog okot adni a mardekárosoknak a Weasley-induló újbóli elzengésére.
A kommentátor szerepét ezúttal is Lee Jordan töltötte be. Lee az ikrek távozása óta csak árnyéka volt önmagának, s mikor sorban megnevezte a pályára lépő játékosokat, hangjából teljességgel hiányzott a tőle megszokott pajkos vidámság.
- ...Kirke... Sloper... Potter...
Mikor meghallották a nevét, a griffendélesek őrült ünneplésbe kezdtek. Lucy szorosabbra húzta a copfját, majd megállt Madam Hooch előtt, figyelte, ahogy Angelina és Roger Davies kezet fognak, aztán csak pattanásig feszülő idegekkel várta a sípszót.
- És felröppennek! - zendült Lee hangja. - Davies azonnal megszerzi a kvaffot. Megindulhat tehát a Hollóhát csapatkapitánya... Megkerüli Johnsont, kicselezi Bellt, Spinnet mellett is elrepül... Ez már gólhelyzet! Dobni készül, és... és... - Lee elkáromkodta magát. - És bedobta...
Lucy a magasban együtt nyögött fel a többi griffendélessel. Amint az várható volt, a szemközti lelátón dalra fakadt a mardekáros kórus:
Weasleyt nézni szinte fáj!
Lyukas kéz és málé száj!
Lucy tovább fürkészte a pályát a cikesz után. Szeme sarkából látta, hogy Cho követi. Tudta, hogy a lánynak egyik kedvence taktikája az volt, hogy az ellenfelet akadályozza és őt nem lehetett olyan átlátszó trükkökkel átvágni, mint a Vronszkij-műbukás… Lucy most csak a repülési képességeire támaszkodhatott.
Közben Lee folytatta a kommentálást.
- Bell indul meg a kvaffal, lepasszolja Johnsonnak, aki továbbteszi Spinnetnek, vissza Bellnek, újra Johnson… Ú, az fájhatott, pont eltalálta a karját egy gurkó! A kvaff a Hollóháté! Davies szerzi meg, megkerüli Spinnetet, átpasszolja Bradleynek, aki előtt üres a pálya… Ott a gólhelyzet és…
Lucy már oda se mert fordulni, de ekkor felzúgott a tömeg, Lee pedig meglepetten kiabált a mikrofonba:
- És Ron Weasley kivédte! Nocsak, magára talált volna?
Lucy megkockáztatott egy pillantást a griffendéles karikák felé. Katie indult meg a kvaffal, Angelina pedig bíztatóan integetett Ronnak, aki tényleg mintha újult erővel lebegett volna a karikák előtt. Lucy megengedett magának egy apró mosoly és ő is egyre növő lelkesedéssel vetette bele magát a cikesz keresésébe.
Később kiderült, hogy Ronnál nem egyedi eset volt az a védés. Öt perccel később Chambers támadását is hárította, azután pedig még három rádobást védett ki. A Griffendél csapatán egyre jobban eluralkodott a lelkesedés, Alicia jóvoltából az első gól is megszületett, amit tíz perc alatt négy másik követett. A Griffendéles-tábor éneke lassan elnyomta a mardekárosokét, méghozzá nem is akármivel:
Weasleyt nézni nektek fáj!
Tátva maradt minden száj!
Repült, mint a gyors sirály a gólfogó király!
Weasley a mi emberünk!
Velünk van, és csak velünk!
Tudtuk jól, hogy nyerhetünk!
Ő a gólkirály!
Lucy végre élvezni kezdte a meccset, ami hosszú idő óta először történt meg vele. Mindenkinél magasabbra emelkedett, fél szemét végig Chon tartotta, miközben elszántan kutatott a cikesz után. Mikor elrepült Ron mellett, bíztatóan odakiáltott neki:
- Csak így tovább!
- Nyerd meg nekünk! - kiáltott vissza neki Ron, akiben láthatóan végre felébredt az a magabiztosság, ami eddig hiányzott belőle.
Lucy bólintott, majd rágyorsított. Nem kellett neki kétszer mondani.
A cikesz olyan jól elrejtőzött, hogy az embereknek húsz percig csak a hajtók és az őrzők harcát kellett figyelniük. A meccs állása épp döntetlen volt: 70-70. Akkor aztán Lucy végre kiszúrta a szárnyas labdát: az ott lebegett a Hollóhát karikáinál. Ráhasalt a nyélre, majd kilőtt a pálya túlsó vége felé. Látta, hogy Cho is irányt változtatott fölötte és rögtön a nyomába szegődött.
- És a két fogó észrevette a cikeszt! - harsogta Lee. - Chang és Potter szinte egyszerre indulnak el, de Lucy egyre jobban lehagyja az ellenfelét…!
Lucy fülében süvített a szél, a környezete egy nagy színmasszává olvadt össze, ő pedig csak a célra fókuszált. A cikesz a pózna mentén elkezdett lefelé repülni, majd elindult a pálya közepe felé. Lucy függölegesen lefelé fordította a seprűjét és lassan már inkább zuhant, mint repült. Kinyújtotta a karját…
Ekkor a semmiből két gurkó is berepült elé. Lucy az egyiket sikeresen kikerülte, így az Cho felé száguldott tovább, ám a másik telibe találta a hátát, mire épphogy le nem fejelte a seprűjét, de belészorult a levegő. Néhány centin múlt, hogy nem csapódott be a talajba, de sikerült megőriznie az irányítást, így levegőhiánnyal küzdve emelkedett felfelé.
Sípszó hallatszott, majd Lucy arra eszmélt fel, hogy minden csapattársa és Madam Hooch is körülötte lebeg.
- Lucy, jól vagy? - kérdezte aggódva Ron.
- Jól vagyok, folytassuk a meccset! - hadarta Lucy, akinek bár néha elhomályosodott a látása, de szinte kilőtt az ég felé, esélyt se adva a többieknek, hogy megvizsgálják. Nehezére esett levegőt venni, de úgy túltengett benne az adrenalin, hogy simán kizárta ezt a fejéből. Nem fogja egy ilyen kis semmiség hátráltatni és nem fogja csak úgy a Hollóhátnak ajándékozni a meccset, mikor Ron végre formába jött.
A többiek visszatértek a posztjaikra, de Lucy látta rajtuk, hogy aggódva pislognak felé. Madam Hooch újra belefújt a sípjába, mire Ron lepasszolta a kvaffot Angelinának, aki indíthatta a támadást. Lucy megkereste tekintetével Chot: a lány bizonyára elkerülte a gurkót, mert ugyanolyan kitartóan körözött a pálya fölött, mint eddig.
Lucy elvesztette az időérzékét, úgy belemerült a cikesz keresésébe. A feje még mindig kótyagos volt egy kicsit, néha összemosódott előtte a világ és néhányszor nehezére esett a légzés, de egy-két pislogás után már minden rendben volt. Ron néha beengedett egy-két gólt, de többségében jól védett és úgy tűnt, a griffendélesek se rekednek be az állandó éneklésbe.
Weasleyt nézni nektek fáj!
Tátva maradt minden száj!
Repült, mint a gyors sirály a gólfogó király!
A mardekárosok végre valahára elhallgattak vagy csak akkor zendítettek rá, mikor Ron beengedett egy gólt. Ilyenkor azonban a griffendélesek még harsányabban kezdtek énekelni, így a lejáratás eredménytelen maradt.
Weasley a mi emberünk!
Velünk van, és csak velünk!
Tudtuk jól, hogy nyerhetünk!
Ő a gólkirály!
Lucy épp megfordította a seprűjét, amikor észrevette, hogy Cho rágyorsított és felé igyekszik. Lucy csak ekkor szúrta ki kettejük között a cikeszt, ami ott lebegett félúton. Ráhasalt a Tűzvillámra és kilőtt a hollóhátos lány felé. Ha jól tippelte, nagyjából ugyanolyan távolságra voltak a cikesztől, és bár Cho előbb indult el, a Tűzvillámmal szemben esélye sem volt; legalábbis Lucy ebben bízott.
Tíz méterre volt a cikesztől… Bal oldalról feltűnt egy gurkó, de Lucy egy tengely körüli forgással kikerülte… Öt méter… Kinyújtotta a kezét, és tudta, hogy ha ezt most elhibázza, neki fog menni Chonak… Három méter… Egy…
Diadalmasan felkiáltott, mikor érezte, hogy az ujjai rácsukódnak a szárnyas aranylabdára. Oldalra dőlt, így mindenféle nehézség nélkül elkerülte az ütközést Choval, majd megállt a levegőben és öklét a magasba lendítette.
A griffendélesek eszeveszett tombolásba kezdtek. A ház egyik fele az ő nevét skandálta, a másik pedig a Weasley-induló átköltött változatát énekelte. Lucy épp elindult volna Ronhoz, de ekkor megérkezett hozzá Katie, Angelina és Alicia, akik egyszerre sírtak és nevettek, valamint olyan erősen ölelték magukhoz, hogy szinte leestek a seprűről. Nemsokára Kirke és Sloper is megérkeztek, de ők mintha kiszorultak volna az ünneplésből; pedig nekik is ez volt a legjobb meccsük, hiszen végre el tudták találni úgy a gurkót, hogy ne a saját csapattársaikra célozzanak vele.
Végül befutott Ron. Mikor Lucy meglátta, gyorsan kibújt a lányok öleléséből, majd odalebegett a fiúhoz és szorosan a karjaiba zárta.
- Megcsináltad! - kiabálta a könnyeivel küszködve. - Megcsináltad, Ron! Megcsináltad!
- Nem, te csináltad meg! - tiltakozott az örömtől megrészegült Ron. - Megnyerted nekünk, Lucy! Megnyerted!
Lucy cuppanós csókokkal halmozta el Ron arcát, aki azonban a boldogságtól kábultan nézett körbe, fel se fogva, hogy mi történik körülötte.
A griffendélesek feltartóztathatatlanul törtek be a pályára. Lucy épp csak egy pillantásra méltatta Chot, aki leszállás után dühösen a földhöz vágta a seprűjét, mert sokkal jobban érdekelte az, hogyan ünnepelnek - először felszabadultan - az övéi. Ahogy a csapattagok leszálltak, a tömeg azonnal a vállára vette Ront és Lucyt, akik az összekulcsolt kezeiket a magasba lendítették, mire az ujjongás és az éljenzés szinte fülsértővé vált. Lucynak a győzelmi mámortól szinte káprázott a szeme és egyszeribe már nem is érezte a hatását a gurkóval való találkozásnak. A griffendélesek a vállaikon cipelték oda a meccs két hősét a dobogóhoz, ahol a vicsornak is beillő Umbridge várta őket az ezüst kviddicskupával.
Lucy kedvét még ez se tudta lelombozni. Olyan kedélyesen mosolygott a banyára, hogy az még a vicsorgást is abbahagyta, de a lány csak elfordult tőle, megvárta, amíg a csapat többi tagja is felküzdi magát a dobogóra, majd Angelina felé nyújtotta a kupát.
- Ti emeljétek fel! - törölgette örömkönnyeit Angelina, miközben Lucyra és Ronra mutatott. - A ti érdemetek!
Lucy megfogta a kupa bal fülét, míg Ron a jobbat és egyszerre emelték azt a magasba. A griffendélesek ismét énekelni kezdtek:
Weasley a mi emberünk!
Velünk van, és csak velünk!
Tudtuk jól, hogy nyerhetünk!
Ő a gólkirály!
Ezután az énekszó elhalt, de csak hogy Lucy a saját nevét hallja ki a skandálásból.
- Lucy! Lucy! Lucy!
Mikor sorban az összes csapattag felemelte a kupát és az visszakerült Ronhoz és Lucyhoz, a szurkolók nem bírtak tovább magukkal: megrohamozták a dobogót és újra a vállukra vették a két vörös hajút, hogy így induljanak el a füves emelkedőn felfelé. Közben tovább folytatták a skandálást és az éneklést, Lucy pedig lassan már semmit sem tudott kivenni a tömeg szavaiból, csak nevetett felszabadultan, miközben a kviddicskupa fülébe kapaszkodott.
Ron egyszer csak elkezdte lengetni a kupát, ami miatt az kicsúszott Lucy ujjai közül.
- Harry! Hermione! - harsogta örömtől megittasulva. - Sikerült! Győztünk!
Lucy csak ekkor vette észre Harryt és Hermionét, akik a tömeg szélén álltak és boldogan nevettek rájuk. Kicsit megviselt volt a külsejük: itt-ott néhány levél és gally volt a hajukba vagy a ruhájukra tapadva, azt az érzetet keltve, mintha a Tiltott Rengetegből jöttek volna. Ám a boldog vigyoruk és az örömmámor miatt Lucy most nem tudott ezzel foglalkozni.
A tölgyajtónál támadt némi fennakadás, mert Ron és Lucy feje minduntalan beleütközött az ajtókeretbe, de az éneklő griffendélesek csak azért is a vállukon akarták bevinni őket. Végül is sikerült venniük az akadályt, és hamarosan már a márványlépcsőn haladtak felfelé.
Lucy csak azt kívánta, hogy ezt a győzelmet bár Fred és George is láthatták volna.
Nem emlékezett rá, hogy valaha előfordult, hogy ennyire ne lett volna bármiféle gondolata. Hallott már róla, hogy valaki annyira ledöbben, hogy képtelen megszólalni, de arról nem volt szó, hogy ez a gondolatokra is érvényes.
Draco visszafelé sétált a stadionból, ahonnan még felhallatszott a griffendélesek fesztelen ünneplése. A tömeg most épp Lucy nevét skandálta, akiről Draco úgy gondolta, hogy teljes mértékben megérdemel minden elismerést. Nem tudta, hogy ezt még lehet hova fokozni, de most még pompásabban repült, mint a Hugrabug elleni meccsen, ráadásul le is sérült, és még így is sikerült elhalásznia Chang orra elől a cikeszt. Most pedig már ünnepelni is volt kedve, hiszen Vízipatkány is összekapart valamit…
Draconak fogalma sem volt, mit gondoljon arról a jelenetről, amit látott. Lucy úgy csókolgatta Weasley arcát, mintha vele lett volna együtt. De akkor mi van Freddel? Draco nem tudott kiigazodni ezen a lányon. Melyikükkel van együtt? Mindkettőjükkel? Vagy az is lehet, hogy egyikükkel sem? De akkor hogy lehet velük ilyen közvetlen?
Az előbbi gondolathiány után most hirtelen olyan sok lehetőség száguldott keresztül az agyán, hogy megfájdult a feje. Lucy csak játszadozott volna Fred Weasleyvel? Nem, a lány sosem tett volna ilyet. Ahhoz túl jólelkű volt. Akkor ez az egész a testvéri szeretetről szól? Draconak olyan idegen volt ez az egész, hiszen otthon sosem látott ilyen megnyilvánulásokat. Bár az is igaz volt, hogy Weasleyék sokkal különbözőek voltak tőlük, Malfoyéktól. Akkor lehet, hogy azt a bizonyos kézfogást is csak félreértette? Lucy mégse lenne együtt senkivel?
A bizonytalanság teljesen kikészítette. Fogalma sem volt, hogyan tudhatná biztosra. Nem sétálhat oda hozzá és kérdezheti meg tőle, hogy: „Hé, Lucy, jársz valakivel?" Ez egyrészt rosszul is jönne ki, másrészt úgy elárulná magát, ahogy azt még a karácsonyi bálon se tette.
Ám volt egy még égetőbb problémája: mégis hogy a pokolba álljon oda Bellatrix elé, ha a gondolatai folyton Lucy Potter körül forognak?