Chapter 32

RBF

A Griffendél kupagyőzelme olyan örömmámorral töltötte el Ront, hogy még másnap is csak a meccsről lehetett beszélni vele. Lucynak azonban feltűnt, hogy Harry és Hermione mennyire komorak, de mivel Ron újra és újra ki akarta elemezni vele a meccs részleteit, nem talált alkalmas időpontot, hogy rákérdezzen a dologra. Mivel aznap is kellemes, meleg idő volt, Harry és Hermione rávették Lucyt és Ront, hogy menjenek le velük a tóparti bükkfa alá tanulni. Lucy csak megvonta a vállát, Ron azonban nem lelkesedett túlságosan az ötletért; szemlátomást élvezte, hogy minden arrajáró griffendéles megveregeti az ő és Lucy vállát (arról nem is beszélve, hogy társaik időről időre elzengték a Weasley-dal átköltött változatát) - de végül beadta a derekát, és kijelentette, hogy tulajdonképpen neki is jólesne egy kis friss levegő.

Harry, Lucy és Hermione lepakolták könyveiket, és letelepedtek a bükkfa árnyékában. Közben tizedszer is meghallgatták Ron beszámolóját első sikeres védéséről.

- Miután beengedtem Davies lövését, gondolhatjátok, nem voltam feldobva, de... nem tudom, mikor Bradley egyszer csak felbukkant a semmiből, az ugrott be, hogy - ezt meg tudod fogni! Kábé egy másodpercem volt eldönteni, hogy merre repüljek, és úgy tűnt, hogy Bradley a jobb oldali karikát akarja megcélozni - mármint a nekem jobb oldalit, ami neki a bal oldali volt - de valamiért gyanús volt, hogy át akar verni, úgyhogy megreszkíroztam, és balra vetődtem - szóval neki jobbra - és hát... láttátok, mi történt - fejezte be szerénykedve. Közben beletúrt a hajába, hogy szélfúttának tűnjön, és körülnézett, hogy vajon a közelben tartózkodók - egy csapat pusmogó hugrabugos - hallották-e a szavait. - Aztán öt perccel később, mikor Chambers támadott... Mi van? - kérdezte Ron, miután a pillantása Harry és Lucy arcára tévedt. - Mit vigyorogtok?

- Nem vigyorgunk - felelte gyorsan Lucy, de közben összenézett Harryvel. Mindkettejüknek ugyanaz jutott eszébe: Ron ebben a percben kísértetiesen emlékeztette őket a Griffendél csapatának egy másik, hajdani játékosára, aki egykor ugyanez alatt a fa alatt, ugyanígy borzolgatta a haját.

- Csak örülünk neki, hogy győztünk - mondta Harry.

- Győztünk, bizony! - Ron élvezettel visszhangozta a boldogító szót. - Láttátok, milyen képet vágott Chang, mikor Lucy a sérülése ellenére is könnyedén elhalászta az orra elől a cikeszt?

- A mije ellenlére? - egyenesedett fel hirtelen Harry. Lucy és Ron összevonták a szemöldöküket.

- Csak telibe kapta a hátamat egy gurkó - magyarázta Lucy. - Semmi komoly, nem kell így nézned - forgatta a szemét, mikor látta, hogy Harry oda akart kúszni hozzá, hogy megvizsgálja.

- De láttátok, nem? - kérdezte Ron, tekintetét Harry és Hermione között kapkodva. - Láttátok, ahogy Lucy majdnem belecsapódott a földbe, nem?

- Mi van? - sápadt le Harry és ekkor már egy csapat kentaur se tudta volna visszatartani attól, hogy közelebbről kezdje vizsgálni Lucy arcát és kezeit, sérülés után kutatva.

- Jól vagyok, Harry - próbálta hárítani bátyja próbálkozásait Lucy, de a szíve mélyén nagyon jólesett neki, hogy Harry ennyire aggódik érte.

- Nem, Ron, nem láttuk - szólt sóhajtva Hermione. Letette a könyvet, és bocsánatkérően felnézett Ronra. - Az az igazság, hogy az egész meccsből csak Davies első gólját láttuk.

Ron gondosan felborzolt haja kissé lekókadt ettől a hírtől és hirtelen Lucy is megértette, miért nézett olyan döbbenten Harry.

- Nem néztétek meg a meccset? - kérdezte a fiú megsemmisülten. - Nem láttátok a védéseimet?

- Nem - felelte Hermione, és vigasztalóan kinyújtotta Ron felé a kezét. - De hidd el, nem rajtunk múlott. Muszáj volt elmennünk!

- Igen? - morogta vörösödő arccal Ron. - És miért volt muszáj?

- Mert Hagrid elhívott minket - vette át a szót Harry. - Végre rászánta magát, hogy elmondja, mitől van tele kék-zöld foltokkal, mióta visszajött az óriásoktól. Azt mondta, menjünk el vele. az erdőbe. Nem lehetett nemet mondani neki... hiszen ismered. Szóval vele mentünk, és...

Az ötperces beszámoló alatt Lucynak lassan leesett az álla és először azt hitte, hogy rosszul hallotta. Mint kiderült, Hagrid a Tiltott Rengetegbe mélyébe vitte Harryt és Hermionét, ahol egy… egy alvó óriás várta őket. Egy igazi, élő, lélegző óriás a Tiltott Rengetegben. Állítólag Hagrid féltestvére, akit a vadőr hozott el a hegyekből, hogy betanítsa (!), megszelídítse (!), és megmutassa az embereknek, hogy valójában ők is csak félreértett lények (!). Sőt, Hagrid azt vette a fejébe, hogy miután elmegy, nekik, Harrynek, Lucynak, Ronnak és Hermionénak kell meglátogatniuk őt és nyelvórákat adni neki.

Ron felháborodása is elmúlt, és döbbenetnek adta át a helyét. Csak tátogni tudott.

- Elhozott egyet, és az erdőben rejtette el? - hebegte Lucy lesápadva.

- Pontosan - felelte Harry.

- Nem. - Ron olyan határozottan rázta a fejét, mintha a tagadásával meg nem történtté tudná tenni a dolgot. - Nem tehetett ilyet.

- Márpedig megtette - bólintott komor fintorral Hermione. - „Kicsi Gróp" öt méter magas, az a hobbija, hogy hétméteres fenyőfákat tép ki gyökerestül, és engem... - Itt horkantott egyet. - Engem Hermi néven ismer.

Ron felnevetett, de inkább úgy, mintha sírna.

- És Hagrid azt akarja, hogy...

- Hogy adjunk nyelvórákat az óriásának - bólintott Harry.

- Teljesen megbolondult - csóválta a fejét Lucy.

- Ahogy mondod - felelte bosszúsan Hermione. Lapozott egyet Az átváltoztatásról haladóknak című könyvben, és rámeredt a színházi látcsővé váló bagoly átalakulásának fázisait bemutató ábrasorra. - De sajnos Harryvel ígéretet tettünk neki.

- Hát akkor majd megszegitek azt az ígéretet! - vágta rá bosszúsan Ron. - Hát ez nem igaz! Nehogy már... Vizsgáink lesznek, és különben is, ennyire vagyunk tőle, hogy kirúgjanak minket! - Hüvelyk- és mutatóujját közelítve mutatta, hogy mennyire. - Gondoljatok Norbertre! Meg Aragogra! Abból még soha nem sült ki jó, ha Hagrid szörnyeteg barátaival kezdtünk!

- Persze, tudjuk - motyogta Hermione. - De hát... megígértük...

Lucy gondterhelten beletúrt a hajába.

- Végül is még nem rúgták ki Hagridot - szólt. - Ha kihúzza év végéig, az is lehet, hogy megússzuk ezt a Gróp-dolgot.

A kastélypark úgy ragyogott a napfényben, mintha zöldre lakkozták volna. A felhőtlen kék ég mosolyogva nézte tükörképét a tó gyöngyözve csillogó tükrében, s a fűszálakat lágy fuvallat simogatta. Beköszöntött a június, de az ötödévesek számára ez csak egy dolgot jelentett: hogy elérkezett az RBF-vizsgák ideje.

A tanárok nem adtak fel több házi feladatot, s az órákat azon témák átismétlésének szentelték, amelyekről úgy vélték, hogy szerepelhetnek a vizsgakérdések között. A feszült közhangulat Lucyt is megfertőzte, s szinte minden egyéb gondját elfeledtette vele - bár a bájitaltanórákon néha eltűnődött, vajon Lupin megkérte-e Pitont az okklumenciaórák folytatására. Ha igen, akkor Piton pontosan úgy semmibe vette a kérést, ahogy mostanában őt és Harryt. Lucynak azonban épp elég aggódnivalója volt a különórák nélkül is, úgyhogy ezt cseppet se bánta. Szerencsére ezekben a napokban Hermione se emlegette az okklumenciát; mással volt tele a feje, ami abból látszott, hogy feltűnően sokszor motyogott magában, és jó ideje egyetlen manósapkát sem tett ki.

Nem Hermione volt az egyetlen, aki a vizsgák közeledtével elkezdett furcsán viselkedni. Ernie Macmillan például felvette azt az idegesítő szokást, hogy a tanulási módszereikről faggatta társait.

Lucyt, Ront és Harryt például a gyógynövénytanóra előtti sorbaállás közben kapta el.

- Körülbelül hány órát tanultok egy nap? - kérdezte tőlük.

Ron vállat vont.

- Nem tom. Párat.

- Nyolcnál többet vagy kevesebbet?

- Hát... asszem, kevesebbet - felelte kissé feszengve Ron.

- Én nyolc órát tanulok - jelentette ki büszkén Ernie. - Nyolcat vagy kilencet. Mindennap reggeli előtt is beszúrok egy órát. Nyolc az átlagom. Egy jó hét végi napon tíz is összejön. Hétfőn kilenc és fél órát tanultam, kedden viszont csak hét és egynegyed sikerült. Aztán szerdán...

Lucy roppantul hálás volt Bimba professzornak, aki ekkor beszólította őket a hármas számú üvegházba, félbeszakítva Ernie monológját.

Draco Malfoy időközben újabb módszert eszelt ki a pánikkeltésre.

- Nem az számít, hogy mit tudsz - magyarázta fennhangon Craknak és Monstrónak az utolsó bájitaltanóra előtt - hanem hogy kiket ismersz. Apám évek óta jóban van a Mágiai Vizsgahivatal vezetőjével, Griselda Marchbanksszel. Szokott nálunk vacsorázni az öreg boszorkány...

- Szerintetek igazat mond? - suttogta riadtan Hermione.

- Ha igen, mit tehetsz ellene? - felelte lemondóan Ron.

- Szerintem hazudik - szólalt meg mögöttük csendesen Neville. - Griselda Marchbanks a nagymamám barátnője, és soha nem beszélt még Malfoyékról.

- Milyen az a Marchbanks? - kérdezte mohón Hermione. - Szigorú?

- Egy kicsit olyan, mint a nagymamám - hangzott a csüggedt válasz.

- De azért jó, hogy ismered a fővizsgáztatót, nem? - jegyezte meg bátorítóan Lucy.

- Attól nem fogok jobb jegyeket kapni - felelte a padlót bámulva Neville. - A nagymamám mindig azt mondja Marchbanks professzornak, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint az apám... A Szent Mungóban láthattátok, hogy milyen a nagyi.

Harry, Lucy, Ron és Hermione összenéztek. Nem tudták, mit mondjanak erre. Neville karácsony óta most említette először a találkozásukat a varázslókórházban.

Az ötöd- és hetedévesek részéről mutatkozó kereslet sose látott mértékben fellendítette a koncentrálóképességet és a szellemi teljesítményt javító szerek feketepiaci forgalmát. Lucy és Hermione egyszer rajtakapták Harryt és Ront azon, hogy tizenkét galleonért vegyenek egy félliteres üveggel a Baruffio-féle Agyserkentő Elixírből, amit egy hatodéves hollóhátas, Eddie Carmichael kínált nekik. Szerencsére mielőtt nyélbe üthették volna az üzletet, Hermione elkobozta az üveget Carmichaeltől, és tartalmát a vécébe öntötte.

- Mi ezt meg akartuk venni, Hermione! - háborgott Ron.

- Akkor teljesen elment az eszetek! - vágott vissza a lány. - Miért nem rögtön Harold Dingle sárkánykarom-reszelékét tömitek magatokba?

- Dingle-nek van sárkánykarom-reszeléke? - kapott a szaván Ron.

- Csak volt, amíg el nem koboztam. Ezek a vacakok ugyanis nem érnek semmit!

- A sárkánykarom igenis hatásos! - bizonygatta Ron. - Azt hallottam, hihetetlenül feldobja az agyat, néhány órára zseni leszel tőle! Adj egy csipetnyit, Hermione, hadd próbáljam ki legalább... Ártani nem árthat.

- De igenis, hogy árthat! - felelte mogorván a lány. - Megvizsgáltam, és kiderült, hogy valójában szárított doxitrágya.

Ez az információ kissé lelohasztotta Harry és Ron lelkesedését az agyserkentők iránt, ami Lucyt is megnyugtatta, hogy nem kell majd a vizsgák között a gyengélkedőre járnia.

Hogy pontosan mikor és milyen körülmények között kerül sor a vizsgákra, arról a következő átváltoztatástan-órán kaptak tájékoztatást.

- Amint látjátok - szólt McGalagony professzor, miközben az osztály szorgalmasan jegyzetelte a táblára írt időpontokat - a vizsgáitokat két egymás utáni hétre osztották el. Elméleti tudásotokról a délelőtti írásbeliken adtok számot, a gyakorlati vizsgák délutánonként lesznek. Kivételt képez az asztronómia, amiből természetesen sötétedés után fogtok vizsgázni.

- Mindenkinek felhívom a figyelmét arra, hogy az írásbeli vizsgákon használt pergament a legtökéletesebb csalásgátló bűbájokkal kezeltük. A vizsgaterembe tilos bevinni válaszgyártó pennát, nefeleddgömböt, legombolható mandzsettapuskát és önjavító tintát. Sajnos minden évben akad legalább egy olyan diák, aki megpróbálja kijátszani a Mágiai Vizsgahivatal által megállapított szabályokat. Merem remélni, hogy a griffendélesek közül senki nem készül erre. Az igazgatónő... - McGalagony olyan arccal emelte ki a szót, amilyet Mrs Weasley különösen makacs koszfoltok láttán szokott vágni - ...általam üzeni nektek, hogy mindenféle csalás a legszigorúbb büntetést vonja maga után. A vizsgaeredmények természetesen az új vezetés teljesítményét is jellemzik...

McGalagony hangtalanul sóhajtott - Lucy látta szigorú orrcimpáinak rezdülését.

- ...ez azonban nem ok arra, hogy ne a legjobbat hozzátok ki magatokból. Az RBF-vizsgákon a jövőtök a tét.

- Tanárnő, kérem - szólt kezét a magasba lendítve Hermione. - Mikor hirdetik ki a vizsgák eredményét?

- Bagollyal küldjük ki az eredményeket, július folyamán - felelte McGalagony.

- Szuper - suttogta hangosan Dean Thomas -, akkor lesz egypár nyugis hetünk.

Harry kicsit lelombozódva bámult maga elé.

- Mi az? - hajolt oda hozzá Lucy.

- Egy levelet legalább biztosan kapni fogok a szünidőben - suttogta bánatosan.

Lucy erre nem tudott mit mondani, így jobb híján csak megszorította Harry kezét.

A vizsgasorozat nyitánya a hétfő délelőttre időzített bűbájtan írásbeli volt. Vasárnap ebéd után Lucy Hermione kérésére megpróbálta kikérdezni barátnőjétől az anyagot, de a dolog kudarcba fulladt: Hermione szörnyen izgatott volt, és félpercenként kikapta Lucy kezéből a könyvet, hogy ellenőrizze, mennyire pontosan válaszolt. A végén még jól orrba is bökte Lucyt A bűbájtan fejlődése című kötet hegyes sarkával.

- Jobban megy ez neked egyedül - mondta könnyes szemmel Lucy, és a lány kezébe nyomta a könyvet.

Harry a saját és Lucy jegyzeteit olvasgatta, de leginkább Lucyét. Ron befogott füllel olvasta az elmúlt két év bűbájtan-jegyzeteit, és folyamatosan motyogott. Seamus Finnigan hanyatt feküdt a padlón, és egy helyettesítő bűbáj meghatározását darálta. Dean ellenőrizte a definíciót a Varázslástan alapfokon ötödik kötetében. Parvati és Lavender a mozgatóbűbáj gyakorlása gyanánt tolltartóikat versenyeztették az asztalon.

A vacsoraasztal mellett aznap este a szokásosnál nyomottabb volt a hangulat. Harry, Lucy és Ron alig szólaltak meg, ellenben igen jó étvággyal ettek az egész napos tanulás után. Hermione újra meg újra letette kését-villáját, hogy előkapjon egy-egy könyvet a táskájából, és kikeressen belőle ezt vagy azt. Ron épp figyelmeztette őt, hogy egyen rendesen, különben rosszul fog aludni, amikor egyszerre kiesett a villa a lány kezéből.

- Te jó ég! - suttogta Hermione az ajtó felé meredve. - Ők azok? Ők a vizsgáztatók?

Harry, Lucy és Ron egy szempillantás alatt megfordultak. A bejárati csarnokban ott állt Umbridge, néhány, többségében aggastyánkorúnak tűnő varázsló és boszorkány társaságában. A főinspektor zavartnak és izgatottnak tűnt - Lucy nem kis örömére.

- Nézzük meg őket közelebbről! - indítványozta Ron, és barátai rábólintottak.

Felpattantak az asztaltól, és sietve elindultak az ajtó felé. A bejárati csarnokba érve aztán lelassították lépteiket, és ráérősen elsétáltak a vizsgáztatók mellett. Azok között volt egy alacsony, görnyedt boszorkány, akinek olyan ráncos volt az arca, mintha pókok szőtték volna be - Umbridge feltűnően tiszteletteljes hangon beszélt vele, így Lucy gyanította, hogy ő lehet Griselda Marchbanks.

Marchbanks professzor bizonyára nagyothallott, mert kiabálva beszélt a tőle fél méterre álló Umbridge-hez.

- Persze, persze, jól utaztunk! Milliószor jöttünk már ide! - harsogta öreges türelmetlenséggel. - De mostanában nem hallottam hírt Dumbledore-ról! - folytatta, s körülnézett a csarnokban, mintha azt remélné, hogy az igazgató kiugrik valamelyik seprűtároló szekrényből. - Gondolom, nem is sejtik, hol lehet.

- Nem - felelte Umbridge, és vetett egy sötét pillantást Lucyék felé, akik a márványlépcső aljában időztek, látszólag arra várva, hogy Ron megkösse a cipőjét. - De biztosra veszem, hogy a Mágiaügyi Minisztérium hamarosan a nyomára bukkan.

- Nem hinném! - kiabálta Marchbanks professzor. - Hacsak Dumbledore nem akarja kifejezetten, hogy megtalálják! Nekem elhiheti... nálam tette le a RAVASZ-t átváltoztatástanból és bűbájtanból! Bámulatos volt, amit a pálcájával művelt!

Lucyék a tőlük telhető leglassúbb léptekkel vonszolták magukat felfelé a márványlépcsőn.

- Nos igen... - hallotta Lucy Umbridge válaszát. - Kérem, fáradjanak velem a tanári szobába! Fogyasszanak el egy csésze teát a hosszú út után.

Az este a vizsgadrukk jegyében telt. Minden ötödéves úgy érezte, tanulnia kellene még egy kicsit, de a jelek szerint senki nem volt igazán képes erre. Lucy korán lefeküdt, de aztán hosszú ideig - ő óráknak érezte - álmatlanul forgolódott az ágyban. Eszébe jutott a pályaválasztási tanácsadás és az, hogy miért is akar auror lenni. Most, a vizsgák küszöbén már azt kívánta, bár könnyebben elérhető célt tűzött volna ki maga elé; ugyanakkor ott volt benne, hogy ha törik, ha szakad, akkor is véghezviszi, amit eltervezett. Tudta, hogy nem ő az egyetlen a hálóteremben, akinek nem jön álom a szemére - de társai hallgatásba burkolóztak, és végül szép sorjában el is aludt mindenki.

Az ötödévesek a reggelinél is feltűnően hallgatagok voltak. Parvati végig varázsigéket motyogott, és a reszkető sótartóra meredt; Hermione A bűbájtan fejlődését olvasta, de olyan gyorsan, hogy nézni is fárasztó volt; Neville pedig folyton elejtette evőeszközeit, és többször is felborította a lekvártartót.

Reggeli után az ötöd- és hetedévesek a bejárati csarnokban maradtak, a többi évfolyam tanulói pedig elmentek órára. Fél tízkor aztán osztályonként visszahívták a vizsgázókat a nagyterembe, amit időközben átrendeztek - pontosan úgy, ahogy Harry és Lucy a merengőben látták, mikor becsöppentek James, Sirius és Piton RBF-vizsgájára. A házak hosszú asztalai eltűntek; a helyükre sok kis asztal került, s azok mindegyike a tanári asztal felé nézett. McGalagony ez utóbbi mögött állva fogadta a bevonuló diákokat. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, és a társaság elcsendesedett, a tanárnő így szólt:

- Kezdhetik a munkát! - Azzal megfordította a tartalékpennák, tintásüvegek és pergamentekercsek mellett álló jókora homokórát.

Lucy kalapáló szívvel ránézett a feladatlapra - tőle balra a második oszlopban, három sorral előrébb Hermione akkor már szorgalmasan körmölt - és elolvasta az első kérdést:

Add meg a) a tárgyak röptetését szolgáló varázsigét, és b) írd le a hozzá tartozó pálcamozdulatot!

Lucy emlékei közül felszínre bukkant egy régi jelenet: egy furkósbot a magasba röppen, eltalálja a plafont, majd nagyot koppan egy troll kőkemény kobakján...

Lucy halványan elmosolyodott, a pergamen fölé hajolt, és írni kezdett.

- Ugye, nem is volt olyan nehéz? - kérdezte Hermione két órával később, mikor a négyes már a bejárati csarnokban álldogált. A lány láthatóan aggódott, és remegő kézzel szorongatta feladatlapját. - A vidító varázsról nem írtam le mindent, mert kifutottam az időből. Ti beírtátok a csuklásszüntető ellenbűbájt? Én úgy éreztem, az már kicsit sok lenne... És a huszonhármas kérdésnél...

- Hermione! - szólt rá szigorúan Ron. - Nekünk elég volt egyszer átrágni magunkat a kérdéseken. Nem fogunk minden vizsga után ismétlést tartani veled.

Az ötödévesek együtt ebédeltek a többi évfolyammal (arra az időre visszakerültek a nagyterembe a hosszú asztalok), aztán átvonultak a szomszédos kisebb helyiségbe. Ott várták a gyakorlati vizsgát, amire névsor szerint, kis csoportokban hívták be őket.

A várakozók fel-alá járkáltak, varázsigéket motyogtak és pálcamozdulatokat gyakoroltak, aminek következtében időről időre hátba vagy szemen bökték egymást.

Hermione viszonylag hamar sorra került. Egész testében remegve indult el a nagyterembe nyíló ajtó felé, Seamus Finnigannel, Anthony Goldsteinnel és Daphne Greengrass-szal a nyomában.

Akik túl voltak a vizsgán, nem tértek vissza a szobába, így Lucyék nem tudhatták meg, jól vette-e Hermione az akadályt.

- Ne féltsétek Hermionét! - legyintett Ron. - Az utolsó bűbájtan-dolgozata százhúsz százalékos lett, nem emlékeztek?

Tíz perccel később nyílt az ajtó, és kiszólt Flitwick professzor:

- Parkinson, Pansy; Patil, Padma; Patil, Parvati; Potter, Harry.

- Kéz- és lábtörést! - búcsúzott Ron.

Lucy csak megszorította Harry kezét, majd figyelte, ahogy a testvére remegő kezében szorongatva pálcáját belépett a nagyterembe.

Alig három perccel később ismét kinyílt az ajtó.

- Potter, Lucy; Turpin, Lisa; Weasley, Ronald; Zambini, Blaise.

- Na essünk túl rajta! - jelentette ki megjátszott könnyedséggel Ron, majd ő és Lucy egyszerre léptek be a nagyterembe.

- Marchbanks professzor szabad, Potter kisasszony! - sipította az ajtó mellett álló Flitwick, s rámutatott az öreg boszorkányra. Nem messze tőle a távoli sarokban ült a legöregebb és legkopaszabb vizsgáztató a teremben, akinél Harry épp a röptető bűbájt mutatta be.

- Sok sikert! - köszönt el Rontól, majd gyorsan odasietett Marchbanks professzorhoz.

- Nocsak, Potter, igaz? - szólt Marchbanks professzor és kikeresett valamit az előtte heverő lapon. - A híres Lucy Potter?

Lucy a szeme sarkából látta, hogy Harry igyekezett elfojtani a mosolyát, ahogy szép lassan leengedte a borospoharat az asztalra. Lucy ezt látva elmosolyodott, amit Marchbanks az önbizalom jelének vélt.

- Bizony, nem kell izgulni - szólt fennhangon. - Nos, kérlek: itt ez a tojástartó. Azt szeretnénk, ha cigánykereket hányna.

Lucy elégedett volt teljesítményével. A röptetőbűbájt még Harrynél is jobban hajtotta végre, a patkányt is sikerült első próbálkozásra narancssárgára színeznie, sőt, az ezüsttálcát is sikerült lekicsinyítenie, majd visszanagyítania. Olyannyira belejött, hogy közben még a fiúkat is tudta figyelni: Harry a patkányát először borzméretűre puffasztotta, Ron pedig valahogy óriási gombává változtatta az ezüsttálcát. Vizsga után a lány természetesen megígérte nekik, hogy nem szól Hermionénak a bakikról.

Aznap este nem volt idő pihenni. Vacsora után egyenesen a klubhelyiségbe mentek, és tanulni kezdtek a másnapi átváltoztatástanra. Lucynak lefekvéskor majd szétdurrant a feje a sok összetett varázslattól és az elméleti tézisek tömkelegétől.

Másnap a délelőtti írásbelin még a bűbájtannál is jobban teljesített, amit szinte csodaként fogott fel, tekintve, hogy mennyire zsúfolt volt a feje. A gyakorlatin sikerült teljesen eltüntetnie a leguánját, és a baglyot is sikerült színházi távcsővé változtatnia, pedig ezzel az utolsó órán még szenvedett.

Szerdán gyógynövénytanból vizsgáztak (Lucy úgy érezte, ezen is jól szerepelt, bár a mérges muskátli megharapta az ujját), csütörtökön pedig a sötét varázslatok kivédése következett. Ez volt az első olyan vizsga, ami után Lucy biztosra vette, hogy nem bukott meg. Az írásbeli kérdésekre a kisujjából rázta ki a választ, a gyakorlati vizsgán pedig külön örömöt jelentett számára, hogy a megfigyelőként jelen lévő Umbridge szeme láttára mutathatta be a sok ellenrontást és defenzív bűbájt.

- Csodálatos! - kiáltott fel Marchbanks professzor (ezúttal is ő vizsgáztatta Lucyt), miután Lucy bemutatott egy tökéletes mumusűző varázst. - Gyönyörű! Nos, készen is vagyunk, Potter...

Egyszer csak felharsant egy ismerős hang:

- Expecto patronum!

Lucy odakapta a fejét és látta, ahogy Harry pálcájának hegyéből teljes szépségében kiszökkent az ezüstszarvas, és végigvágtatott a nagytermen. A vizsgáztató professzorok mind elgyönyörködtek benne.

- Én is megcsinálhatom? - kérdezte Lucy hirtelen ötlettől vezérelve.

- Öhm… - Marchbanks annyira meglepődött, hogy most normál hangerőn beszélt. - Hogyne Potter, ha képes vagy rá…

Lucy megkereste tekintetével Harryt, majd pálcáját a még mindig vágtató szarvasra szegezte.

- Expecto patronum!

Bármiféle erőlködés nélkül tört elő az ezüst őzsuta, ami szinte rögtön a szarvas felé vágtatott. A másik patrónus, mikor észrevette, elkezdett felé futni, majd úgy kezdtek kergetőzni, mintha egyedül lettek volna az egész világon. Minden vizsgáztatónak leesett az álla, Lucy pedig érezte, ahogy Harry tekintete az arcát vizsgálja. Belenézett testvére szemébe és tudta, hogy ebben a pillanatban mindketten majd szétrobbanak a boldogságtól.

Mikor a két patrónus köddé vált, a döbbent csendet a Harryt vizsgáztató professzor törte meg.

- Csodálatos! - csapta össze a varázsló csontsovány kezeit. - Köszönöm, Potter, fáradj ki!

- Ön is távozhat - mondta Marchbanks Lucynak.

Kifelé menet Harry és Lucy boldogan pacsiztak, majd tekintetük egy pillanatra találkozott az ajtónál ácsorgó Umbridge-éval. A főinspektor széles békaszája körül undok mosoly játszott, de Harry és Lucy nem törődtek vele. Ahogy egymásra néztek, mindketten úgy érezték (de nem akarták elkiabálni, ezért nem mondták ki hangosan), hogy megszerezték első „kitűnő" minősítésű RBF-jüket.

Pénteken csak Hermione vizsgázott - rúnaismeretből - Harry, Lucy és Ron szabadok voltak. Mivel tanulásra ott volt még az egész hétvége, úgy döntöttek, ezt a napot pihenéssel töltik. A fiúk sűrű nyújtózkodások és ásítások közepette varázslósakkot játszottak a klubhelyiség nyitott ablakánál, élvezve a beáramló meleg, nyárillatú szellő simogatását. Lucy az ablakon kinézve figyelte, ahogy Hagrid épp órát tartott az erdőszélen, s eltűnődött, vajon melyik varázslény lehet az óra anyaga. Az egyszarvúra tippelt, mert látta, hogy a fiúk távolabb állnak a fáktól, mint a lányok. Csendes szemlélődéséből a portrélyukon bemászó Hermione zökkentette ki. A lány rosszkedvűnek tűnt.

- Hogy ment a rúnatan? - kérdezte ásítva Ron.

- Rosszul fordítottam az ehvaz szót - mesélte bosszúsan Hermione. - Együttműködést jelent, nem védekezést. Összekevertem az eihvazzal.

- Rá se ránts! - legyintett Ron. - Egy hiba nem a világ. Attól még kaphatsz...

- Mi az, hogy egy hiba nem a világ!? - csattant fel Hermione. - Lehet, hogy e miatt a hiba miatt fogok megbukni! És ráadásul valaki megint beküldött egy furkászt Umbridge szobájába! Fogalmam sincs, hogyan csempészte be, mikor új ajtója van. Véletlenül pont arra jártam - Umbridge úgy visított, mintha nyúznák! Szerintem a furkász lábon harapta...

- Szuper! - örvendezett a hármas.

- Egyáltalán nem szuper! - dühöngött Hermione. - Nagyon jól tudjátok, hogy Umbridge Hagridot gyanúsítja! És emlékeztetnélek rá, hogy nagyon nem szeretnénk, ha Hagridot elküldenék!

- Hagrid lent van a parkban, és órát tart. - Lucy az ablak felé bökött. - Ezt nem kenheti rá Umbridge.

Hermione azonban szemlátomást eltökélte, hogy nem hagyja lecsillapítani magát.

- Jaj istenem, Lucy, olyan naiv tudsz lenni! Azt hiszed Umbridge bizonyítani akar bármit is? - kiabálta, azzal faképnél hagyta a hármast, elcsörtetett a lányok hálószobái felé, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Kedves, halk szavú kislány - jegyezte meg gúnyosan Ron, miközben ráküldte vezérét Harry egyik huszárjára.

Hermione rosszkedve egész hétvégén kitartott - bár Lucyék ebből nem sokat éreztek meg, mert szombaton és vasárnap egyaránt a hétfői bájitaltan vizsgára készültek. Ettől a tantárgytól Lucy különösen félt, hiába érezte, hogy megvan hozzá a tudása, valamiért folyton az a rémálma kísértette, hogy Piton direkt megnehezíti a dolgát. Az írásbelit így nehéznek találta, bár a Százfűlé-főzetről szóló kérdésre, úgy vélte, tökéletes választ adott: mivel másodéves korában látta, ahogy Harryék egyszer titokban ittak a bájitalból, pontosan le tudta írni a hatását.

A délutáni gyakorlati vizsga a várakozással ellentétben egészen elviselhető volt: Lucy korántsem szorongott annyira, mint máskor bájitalfőzés közben. Ezt elsősorban Piton távollétének tudta be, s a közelében dolgozó Harrynek és Neville-nek is hasonló élményük lehetett, mert szemlátomást sokkal kevésbé viselte meg őket a vizsga, mint bármelyik egyszerű bájitaltanóra. Mikor Marchbanks professzor közölte, hogy lejárt az idő, Lucy azzal az érzéssel nyomta a dugót a mintát tartalmazó palackba, hogy ha nincs túl nagy peche, akár meg is úszhatja a bukást.

- Már csak négy vizsga van hátra - szólt fáradt sóhajjal Parvati Patil, mikor a csapat már a Griffendél-torony felé tartott.

- Csak!? - fortyant fel Hermione. - Nekem még hátravan a számmisztika, a legeslegnehezebb tantárgy!

Mivel ingerült megjegyzésére senki nem reagált, Hermionénak le kellett mondania róla, hogy évfolyamtársain vezesse le feszültségét. Végül jobb híján leszidott pár elsőévest, akik szerinte túl hangosan vihorásztak a klubhelyiségben.

Lucy a Hagriddal való szolidaritás szándékától vezérelve szentül megfogadta, hogy jól fog szerepelni a keddi legendás lények gondozása vizsgán. A gyakorlati részben, melyet délután az erdőszéli gyepen tartottak, a diákoknak ki kellett választaniuk az acsarkát egy tucat sündisznó közül (a trükk az volt, hogy az állatokat sorban meg kellett kínálni tejjel - a varázserejű tüskékkel rendelkező s igen gyanakvó természetű acsarka a felkínált tej láttán dührohamot kap, mert azt hiszi, meg akarják mérgezni); meg kellett mutatniuk, hogyan célszerű bánni a bólintérrel; meg kellett etetniük és ki kellett almozniuk egy tüzes rákot anélkül, hogy súlyos égési sérüléseket szenvedtek volna; végezetül pedig számos eledel közül ki kellett választaniuk a beteg unikornisnak leginkább megfelelőt.

Hagrid a vadőrkunyhó ablakából figyelte az eseményeket. Lucy, miután a vizsgáztató, egy alacsony, kövér boszorkány jóindulatú mosollyal elbocsátotta, rávigyorgott Hagridra, és odamutatta neki feltartott hüvelykujját.

A szerda délelőtti asztronómia írásbeli viszonylag tűrhetően sikerült Lucynak. Bár nem volt biztos benne, hogy jól sorolta fel a Jupiter holdjait, azt legalább tudta, hogy melyik milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Délután a fiúk jóslástanból vizsgáztak, mivel a gyakorlati asztronómia esti program volt. Lucy jobb híján a terem előtt várakozott, miközben a csillagtérképeket böngészte.

Mikor kinyílt az ajtó, Lucy felpattant. A fiúk összetörve, fáradtan, de egy kicsit megkönnyebbülve léptek ki a folyosóra.

- Na? - érdeklődött Lucy, ahogy melléjük szegődött. - Hogy ment?

- Borzalmasan - csóválta a fejét Harry. - Valószínűleg a csupasz asztallapból is többet tudtam volna kiolvasni, mint a kristálygömbből, a teafűből azt jósoltam Marchbanks professzornak, hogy hamarosan találkozni fog egy kerek, fekete, ázott idegennel, a végén pedig összekevertem a tenyér vonalait, így közöltem vele, hogy előző kedden meg kellett volna halnia.

Lucy minden igyekezete ellenére nem bírta ki, hogy ne nevessen fel hangosan.

- Bocsi - hallgatott el, mikor találkozott a tekintete Harryével.

- Ez még semmi - mondta Ron. - Én kristálygömbben egy csúnya, bibircsókos orrú férfit láttam, majd felnézve rájöttem, hogy a vizsgáztatóm tükörképét jellemeztem.

Lucy ezen megint felnevetett, de szerencsére most Harry is csatlakozott hozzá. Ron is megeresztett egy szégyenlős vigyort.

- A sors akarta, hogy megbukjunk jóslástanból - motyogta, miközben lefelé baktattak a márványlépcsőn.

- Már rég le kellett volna adnotok ezt a hülye tárgyat - veregette meg a vállukat Lucy.

- Hát most majd leadjuk - sóhajtotta Ron.

- Mint a pinty! - bólogatott Harry. - Nem kell többet úgy tennünk, mintha izgatna, mi történik, ha a Jupiter összebarátkozik az Uránusszal.

- Mostantól akkor is kidobom a teafüvet, ha csupa nagybetűkkel kiírja nekem, hogy meghalsz, Ron Weasley, meghalsz!

Lucyt csak az mentette meg az újabb nevetőgörcstől, hogy ekkor érte utol őket Hermione.

- Egészen jól sikerült a számmisztika - zihálta Hermione, mire Harry, Lucy és Ron fellélegeztek. - Vacsora előtt még belenézhetünk a csillagtérképbe, aztán...

Tizenegykor értek fel a csillagvizsgáló toronyba, ahol felhőtlen, tiszta ég fogadta őket. A levegő kellemesen hűvös volt, s a park ezüstös holdfényben fürdött. A vizsgázók felállították teleszkópjaikat, majd Marchbanks professzor jelére hozzáláttak a vaktérkép kitöltéséhez.

A két vizsgáztató, Marchbanks és Dombors fel-alá sétálva figyelte, hogyan rajzolják be a diákok a csillagok és bolygók pillanatnyi helyzetét. Sercegtek a pennák, néha pergamenzörgés hallatszott vagy megnyikordult egy-egy teleszkóp, de különben teljes volt a csend. Eltelt az első félóra, majd a második. A kastély ablakai sorban elsötétültek, fényük aranyló foltjai eltűntek a park füvéről.

Aztán - épp mikor Lucy végzett az Orion csillagkép berajzolásával - kinyílt odalent a tölgyfa ajtó, s a bejárati lépcsősort fény árasztotta el. Lucy megigazította teleszkópját, s közben lesandított: öt vagy hat hosszú, mozgó árnyékot pillantott meg a lépcsőn - aztán az ajtó becsukódott, s odalent megint sötét lett.

Lucy újra belenézett teleszkópjába, és élesre állította a képet. Most a Vénusz helyzetét tanulmányozta. Mikor azonban be akarta rajzolni a bolygót a vaktérképre, valami megzavarta. Pennáját a pergamen fölött tartva megdermedt, s hunyorogva lenézett a mélybe. Derengő foltokat pillantott meg: a füvön féltucat ember lépkedett. Ha nem mozognak, vagy nem ezüstözi be fejük búbját a holdfény, teljesen beleolvadtak volna a sötétségbe. Lucy a nagy távolság ellenére is felismerni vélte mozgásáról a csapat élén döcögő, köpcös alakot.

Eltűnődött, vajon mit kereshet Umbridge éjfél után a parkban, ráadásul hatodmagával. Aztán valaki köhintett mögötte, s ez emlékeztette rá, hol van és mi a dolga. Időközben elfelejtette a Vénusz helyzetét, újra belenézett hát a teleszkópba, megkereste a bolygót, de megint nem jutott el odáig, hogy berajzolja a csillagtérképre, mert ekkor távoli kopogtatás, majd rögtön utána ugatás ütötte meg a fülét.

Most már szaporán dobogó szívvel nézett a park felé. Hagrid kunyhójában égett a lámpa, s a parkbeli emberek körvonalai tisztán kirajzolódtak a világos ablakok előtt. Kisvártatva kinyílt a vadőrlak ajtaja, a csoport bevonult rajta, aztán az ajtó becsukódott, és ismét néma csend lett.

Lucyt nyugtalanság fogta el. Lopva oldalra pillantott a mellvéd mentén, hogy lássa, barátainak is feltűntek-e a gyanús események. Látta, hogy Harry ugyanolyan nyugtalanul pislogott rá, azonban Marchbanks professzor épp ekkor lépett a fiú háta mögé; Harry nem akarhatta, hogy úgy tűnjön, mintha szomszédjai munkáját lesné, mert gyorsan a vaktérképe fölé hajolt. Lucy úgy tett, mintha adatokat jegyezne le a sajátjára, de közben Hagrid kunyhója felé sandított. Odabent folyamatos volt a mozgás - az alakok időről időre árnyékot vetettek az ablakokra.

Lucy újra belenézett a teleszkópba, és megbámulta a Holdat - bár azt már egy órája berajzolta a csillagtérképre. Mikor azonban a Marsot akarta megkeresni, egyszerre ordítás törte meg az éjszaka csendjét.

A hang a kunyhóban harsant, és visszhangossá torzulva ért fel a csillagvizsgáló toronyba. A Lucy körül állók többsége felkapta a fejét, és a vadőrlak felé nézett. Lucy most már félve nézett Harryre, aki ugyanolyan tekintettel bámult vissza rá.

Dombors professzor megint köhintett.

- Összpontosítsatok a feladatra! - szólt halkan.

A legtöbb diák erre engedelmesen lesütötte a szemét, és folytatta a munkát. Lucy balra nézett, és látta, hogy Hermione még mindig a kunyhóra mered.

- Ehöm... még húsz perc - mondta Dombors.

Hermione összerezzent, és gyorsan csillagtérképe fölé hajolt.

Lucy követte a példáját. Észrevette, hogy összecserélte a Vénuszt és a Marsot, hozzálátott hát, hogy kijavítsa a hibát.

Ekkor visszhangzó dörrenés hallatszott a park felől. Többen feljajdultak, mert ahogy felkapták a fejüket, arcon bökték magukat a teleszkóppal. Hagrid kunyhójának ajtaja kitárult, s a kiáradó fényben megjelent a vadőr hatalmas alakja. Hagrid bőszülten ordítva, felemelt ököllel rontott ki a házból. A hat ember futva követte, s a röpködő piros fénycsóvák tanúsága szerint közben kábító átkokat szórtak rá.

- Ne! - kiáltott fel Lucy és Hermione.

- Ez már mégiscsak túlzás! - méltatlankodott Dombors. - Mintha nem tudnák, hogy itt vizsga folyik!

A diákok most már ügyet se vetettek a csillagtérképükre. A piros fénycsóvák csak úgy záporoztak Hagrid testére, de mintha lepattantak volna róla - a vadőr még mindig talpon volt, s amennyire Lucy látta, vitézül védekezett. Jajdulások és ordítozás töltötte be a levegőt, s egy férfihang azt kiáltotta:

- Térj észhez, Hagrid!

- Az ördög vigyen el, Dawlish, nem fogtok elhurcolni!

Lucynak Agyar és - itt megállt egy pillanatra a szíve - Tapmancs alakját is sikerült kivennie.

- Mióta van Hagridnak két kutyája? - kérdezte Ernie.

- Az egyik Lucyé - szólt gyorsan Harry.

Agyar és Tapmancs újra meg újra nekiugrottak a vadőrt körülálló varázslóknak - mígnem az egyikük egy-egy kábít átokkal ártalmatlanná tette őket.

- Tapi! - jajdult fel Lucy. Érezte, hogy Harry átölelte őt, míg az ő tekintete a vadőrlakra tapadt és azt is érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

Hagrid felbődült haragjában, odaugrott a tetteshez, a magasba emelte, akár egy tollpihét, és elhajította. A varázsló ötméteres repülés után puffanva landolt, és nem kelt fel többet. Hermione felsikoltott, és a szájára szorította a kezét. Lucy Harryre és Ronra pillantott. A fiúk is rémült arcot vágtak: sose látták még így tombolni Hagridot.

- Nézzétek! - visított fel Parvati, s a mellvéden áthajolva a kastélyfal tövébe mutatott. A tölgyfa ajtó ismét kinyílt, s a kiáradó fényben hosszú árnyék jelent meg a lépcsőn.

- Micsoda dolog ez, kérem! - sopánkodott Dombors. - Tizenhat perc van hátra!

Senki nem figyelt rá - minden diák a csata helyszíne felé siető magányos alakot nézte.

- Miféle eljárás ez!? - harsogta menet közben az alak. - Azonnal hagyják abba!

- Ez McGalagony! - suttogta Hermione.

- Hagyják békén! Azt mondtam, hagyják békén! - zengett a tanárnő hangja a sötétben. - Milyen jogon támadtak rá? Semmit nem tett, ami indokolná ezt a...

Lucy, Hermione, Parvati és Lavender velőtrázóan felsikítottak. A kunyhónál csoportosuló varázslók nem kevesebb, mint négy kábító átkot lőttek ki McGalagony professzor felé. A tanárnő félúton járt a kastély és a vadőrlak között, mikor a piros fénycsóvák eltalálták. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha teste izzó parázzsá változott volna - azután összeroskadt, és nem mozdult többé.

Most már Dombors professzor se törődött a vizsgával.

- Szentséges szalamandrák! - kiáltotta felháborodva. - Még csak nem is figyelmeztették! Ez példátlan! Felháborító!

- Gyáva banda! - üvöltötte Hagrid. Hangjától még a toronyban is megremegett a levegő, s a kastély számos helyiségében ismét fény gyulladt. - Undorító gyáva férgek! Ezt nektek! ...Nesztek!

- Úristen! - sikoltott fel újra Hermione.

Hagrid két széles suhintást tett a hozzá legközelebb álló támadók felé. Azok eldőltek, akár a kuglibábuk. Utána a vadőr lekuporodott - Lucy azt hitte, vége, össze fog esni - de a következő pillanatban ismét felállt, akkor már Agyar és Tapmancs ernyedt testével a két vállán.

- Fogja el! Fogja el! - harsogta Umbridge, de egyetlen talpon maradt segítőtársának szemlátomást nem fűlött a foga hozzá, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Hagrid öklével - inkább hátrálni kezdett, méghozzá olyan sietve, hogy megbotlott egyik ájult fegyvertársában, és hanyatt esett. Hagrid sarkon fordult, és Agyarral és Tapmanccsal a vállán elfutott a vadkanos kapu irányába. Umbridge utána küldött még egy utolsó kábító átkot, de az célt tévesztett, s a vadőrt néhány másodperc múlva elnyelte az éjszaka.

Ezután majdnem egy percig néma csend volt. A toronyban mindenki a sötét parkra meredt. Végül elhaló hangon megszólalt Dombors professzor:

- Öhm... öt percetek maradt.

Lucy a vaktérkép kétharmadát töltötte csak ki, de most rohadtul nem tudta érdekelni őt a vizsga. Az öt perc letelte után kapkodva szétszedte a teleszkópját - remegő kezei miatt Harrynek be kellett segítenie -, majd lerohantak a csigalépcsőn. A vizsgázók közül senki nem ment el aludni - mind a lépcső aljában gyülekeztek, és egymás szavába vágva taglalták a történteket.

- Alattomos... gonosz nőszemély! - Hermione beszélni is alig tudott a felháborodástól. - Az éjszaka közepén támadja meg Hagridot!

- Biztosan nem akart olyan jelenetet, mint Trelawneyval - vélekedett Ernie Macmillan, aki időközben odafurakodott a négyeshez.

- De Hagrid állta a sarat - jegyezte meg Ron, nem annyira elismerően, mint inkább riadtan. - Hogyhogy lepattantak róla az átkok?

- Biztos az óriásvére miatt - felelte zaklatottan Lucy. - Az óriásokat nagyon nehéz elkábítani, olyanok, mint a trollok... De… szent szalamandra, McGalagony professzor... négy kábító átok, az ő korában...

- Borzalmas, borzalmas - sopánkodott színpadias fejcsóválással Ernie. - Na, én elmentem aludni. Jó éjt mindenkinek.

A társaság lassan feloszlott. A diákok kisebb csoportokban elindultak, és úgy folytatták a beszélgetést a látottakról.

- De legalább nem tudták elvinni Hagridot az Azkabanba - szólt Ron. - Gondolom, most megkeresi Dumbledore-t.

- Biztos - bólintott könnyes szemmel Hermione. - Ez olyan szörnyű! Azt hittem, Dumbledore pár nap után visszatér, erre most még Hagridot is elveszítettük!

A Griffendél-toronyba érve a klubhelyiséget zsúfolásig telve találták. Sokan felriadtak a parkbeli zajos eseményekre - a többieket meg ők ébresztették fel. Seamus és Dean, akik Lucyék előtt értek a klubhelyiségbe, már javában mesélték a griffendéleseknek, mit láttak a csillagvizsgáló toronyból.

- De hát miért akarták kidobni Hagridot? - kérdezte fejcsóválva Angelina Johnson. - Ő nem volt olyan béna, mint Trelawney. Az idén tök jó órákat tartott.

- Umbridge utálja a félembereket - magyarázta keserűen Hermione, és lehuppant egy karosszékbe. - Kezdettől fogva tervezte, hogy lapátra teszi Hagridot.

Lee Jordan a szájára tapasztotta tenyerét.

- Ú, de ciki! - szólt. - Azokat a furkászokat én küldtem be Umbridge szobájába. Fred és George itt hagytak kettőt, én meg az ablakon át beröptettem őket.

- Különben is kirúgta volna Hagridot - legyintett Dean. - Túl jóban volt Dumbledore-ral.

- Így van - bólogatott Lucy, és leült Hermione mellé. Harry a szék karfájára ült és vigasztalóan átkarolta.

- Csak McGalagonynak ne legyen baja! - szipogott Lavender.

- Bevitték a kastélyba, láttuk a hálószobaablakból - mondta Colin Creevey. - Nem nézett ki valami jól.

- Madam Pomfrey majd rendbe hozza - jelentette ki Alicia Spinnet. - Neki ez rutinmunka.

Hajnali négy óra lett, mire a klubhelyiség végre kiürült. Lucy cseppet sem érezte álmosnak magát: nem szabadult a képtől, ahogy Hagrid távolodó alakja belevész a sötétségbe, ahogy elkábítják a kutyáját és orvul megtámadják McGalagonyt. Olyan dühös volt Umbridge-re, hogy nem is tudott elég szigorú büntetést kitalálni a számára - bár szimpatikus volt neki Ron ötlete, hogy zárják a főinspektort egy kiéhezett durrfarkú szurcsókokkal teli ládába. Már a Varangybéka-hadművelet utolsó felvonása se tűnt elég keménynek ahhoz képest, amit a banya érdemelt volna. Borzalmas bosszúkon töprengve nyomta el végül az álom, és három órával később kialvatlanul ébredt.

Utolsó vizsgájuk, a mágiatörténet délután volt. Lucy reggeli után legszívesebben újra lefeküdt volna aludni, de mivel délelőttre az anyag utolsó átnézése volt betervezve, leült a klubhelyiségben a nyitott ablak elé, kezére támasztotta fejét, és félig bóbiskolva nekiveselkedett a Hermionétól kölcsönkapott, egy méter magas jegyzettoronynak. Semmit se fogott belőle, ráadásul el is aludt közben, így Harrynek kellett felébresztenie, aki becsületesen végigtanulta a délelőttöt.

Két órakor az ötödévesek bevonultak a nagyterembe, és helyet foglaltak a lefelé fordítva odakészített feladatlapok mögött. Lucy halálosan kimerült volt; nem kívánt mást, csak hogy túl legyen végre az egészen, és aludhasson egy nagyot. Holnap aztán lemennek majd Harryvel és Ronnal a kviddicspályára - megbeszélték, hogy Harry repül egyet az ő seprűjével - és átadják magukat a vizsgamentes szabadság örömének.

- Fordítsátok meg a feladatlapot! - szólt Marchbanks professzor, kezében a homokórával. - Kezdhetitek a munkát.

Lucy rámeredt az első kérdésekre, majd néhány másodperc múlva rádöbbent, hogy egy szót se fogott fel belőlük. Egy darázs zavaróan hangos zümmögéssel ostromolta az egyik magas ablak üvegét. Lucy összeszedte magát, és nagy nehezen kipréselte agyából az első válasz egy részét.

A dátumokat összekeverte, a nevekre nem emlékezett. A negyedik kérdést („Véleményed szerint a pálcatörvény táptalaja volt a 18. századi koboldfelkeléseknek, vagy segített azok megfékezésében?") egyszerűen kihagyta, azzal, hogy ha marad ideje, majd visszatér rá. Az ötödik kérdésre („Hogyan szegték meg 1749-ben a Titokvédelmi Alaptörvényt, és milyen intézkedéseket foganatosítottak a hasonló esetek megelőzésére?") sejtette a választ, de volt egy olyan érzése, hogy több fontos részletet is kihagyott - rémlett neki, hogy valami módon a vámpírok is benne voltak a dologban.

Megpróbált keresni egy olyan kérdést, amire teljes bizonyossággal tudja a választ, és megakadt a szeme a tizediken:

„Írd le, milyen történelmi helyzetben került sor a Mágusok Nemzetközi Szövetségének megalakítására! Miért nem léptek be a liechtensteini boszorkánymesterek a szövetségbe?"

Ezt tudom, gondolta Lucy, s ködös agyában felrémlettek Hermione kézzel írott sorai: A Mágusok Nemzetközi Szövetségének megalakítása... Épp aznap délelőtt volt a kezében ez a jegyzet.

Elkezdte írni a választ, s közben újra meg újra felpillantott a Marchbanks professzor asztalán álló nagy homokórára. Közvetlenül előtte Draco Malfoy ült - a fiú a könyökére támaszkodott és unottan meredt ki az ablakon. Lucy kétszer is azon kapta magát, hogy a fiú szőke haját bámulva majdnem elnyomta az álom, s olyankor meg kellett ráznia a fejét, hogy felocsúdjon révületéből.

...a Mágusok Nemzetközi Szövetségének első elnöke Pierre Bonaccord volt. A liechtensteini varázslók tiltakoztak megválasztása ellen, mert...

A teremben a pennák futkározó patkányok módjára kaparták a pergamenlapokat. Lucy fejét égette a betűző nap, a vállára omló haja mintha egy kályhává változtatta volna a testét. Mivel sértette meg Bonaccord a liechtensteini varázslókat? Mintha a trollokkal lett volna kapcsolatos a dolog... Lucy most követte Malfoy tekintetét, aki az ablakon besütő napfényt figyelte. Jó volna most egy kis legilimencia: kinyitni egy ajtót a fiú fején, és megnézni, min veszett össze Pierre Bonaccord a liechtensteini varázslókkal... bár Malfoy tuti nem ezen gondolkodott…

Lucy behunyta szemét, és tenyerébe temette arcát. Vörösen izzó szemhéja hűvös és sötét lett. Bonaccord meg akarta tiltani a trollok vadászatát, jogokat akart adni nekik... de Liechtensteinben állandó problémát jelentett egy különösen vérszomjas hegyitroll-törzs... ez volt a gond.

Lucy leeresztette kezét, és pislogott párat. Szúrni és könnyezni kezdett a szeme, ahogy a ragyogó fehér pergamenlapra nézett.

Nagy nehezen leírt két sort a trollokról, aztán átolvasta az egész választ. Meglehetősen semmitmondónak találta, főleg annak fényében, hogy emlékei szerint Hermione jegyzete a szövetség megalakulásáról több oldalra rúgott, és teli volt adatokkal.

Újra behunyta a szemét, és megpróbált további részleteket felidézni a jegyzetből. A szövetség első kongresszusát Franciaországban tartották... igen, de ezt már az elején leírta...

A koboldok is képviseltetni akarták magukat, de a küldöttségüket elzavarták... ezt is leírta már... Liechtensteinből pedig senki nem jött...

Gondolkodj! - unszolta magát Lucy, s újra a tenyerébe hajtotta arcát. Körülötte a pennák végtelen válaszokat ontva sercegtek a pergamenlapokon, az órában peregtek a homokszemek...

Megint a Misztériumügyi Főosztályra vezető hűvös, sötét folyosón találta magát. Határozott, gyors léptekkel haladt. A fekete ajtó szokás szerint feltárult előtte… belépett a kerek terembe...

Egyenesen átvágott a helyiségen, s maga mögött hagyta a második ajtót is… táncoló fényfoltok a falakon, a padlón …

Futva tette meg az utolsó métereket a harmadik ajtóig. Az ugyanúgy feltárult, mint a többi...

Elindult a katedrális méretű, polcokkal és üveggolyókkal teli helyiségben... Szíve vadul kalapált... A kilencvenhetes sorhoz érve befordult balra, és sietve elindult a két polc közötti folyosón...

A folyosó végén, a falnál fekete alak mozgott a padlón... egy ember… négykézláb vonszolta magát, akár egy sebesült állat...

Lucy gyomra összerándult a rémülettől…

Érezte, hogy kinyílik a szája, érezte, ahogy mozog, szavakat formál, de nem hallotta, mit mond. A négykézláb álló ember feltérdelt. Lucy megpillantotta saját felemelkedő karját: keze halottfehér volt, és varázspálcát markolt… Mondott valamit, mire a férfi felordított a fájdalomtól. Megpróbált felállni, de visszaroskadt a földre, és már csak rángatózott. Lucy érezte, ahogy nevet rajta, de közben a saját lelke legszívesebben ordított volna kétségbeesésében… még azon se tűnődött el, hogy miért lát most ilyen sokat, hiszen többnyire csak villanásokban ér el hozzá a látomás…

Az ég felé emelte pálcáját, megszüntetve az átkot, mire a férfi felnyögött, és abbahagyta a rángatózást. Lassan felemelte a fejét. Beesett, vérfoltos arca eltorzult a kíntól, de szeme dacosan csillogott. Suttogott valamit, amire Lucy válaszolt, végül pedig ismét Siriusra szegezte a pálcáját…

- NE! - sikoltott fel, majd az átforrósodott asztalról a hűvös kőpadlóra zuhant. Az esés felébresztette Lucyt; lángolt a homloka, saját sikolyán túl is hallotta, ahogy valaki más is ordít, miközben felzúg körülöttük a nagyterem.

Draco Malfoy már csak túl akart lenni ezen. Hihetetlenül fáradt volt, az elmúlt hónapban végig csak tanult, és most is csak az tartotta benne a lelket, hogy a mágiatörténet után már túl is lesz az egészen.

Úgy érezte, nincs oka panaszra. A bűbájtant elrontotta, mert Potter megint bezavart a képbe, az átváltoztatástan egész jó lett, gyógynövénytanból hozta a formáját, sötét varázslatok kivédésénél mindent bedobott, amit csak tudott… Bár, akkor valami megint elvonta a figyelmét. Mondjuk, akkor mindenki a két patrónust figyelte, így senkinek sem tűnt fel, hogy a mumusűző varázslat helyett azt mutatta meg, hogyan kell elbánni a kákalagokkal.

Először a szarvas tűnt fel, mire Draconak önkénytelenül is leesett az álla. Természetesen tudta, hogy Potter volt, hiszen a nyári események után mindenkihez eljutott a hír, milyen alakú a ragyafejű patrónusa. Lucyé azonban a semmiből jött. Az őzsutája sokkal szebb volt, mint Potter szarvasa, de ahogy a két patrónus együtt játszott, Draco akaratlanul is eltűnődött azon, miért ennyire hasonló a két Potter patrónusa. Mit akarnak jelképzeni? Kiket szólítanak, mikor megidézik őket?

Draco megrázta a fejét és gyorsan visszatért a mágiatörténet vizsgájához. Ám alig egy percig tudott koncentrálni a kérdésekre, mert ekkor újra elkalandozott a tekintete. Hátrapillantott a válla fölött és ekkor látta meg, ahogy mögötte Lucy az asztalra bukott és elaludt.

Na szép, ő még ezt is megteheti. Mondjuk, az éjszakai események után a fiú nem csodálkozott rajta, hogy a lány kimerült. Ő maga is ledöbbent azon, milyen undorító módon támadta meg Umbridge az óriás Hagridot. Oké, ez annyira nem tudta érdekelni, de látni, mennyire aggódott Lucy a vadőrért, összeszorította a szívét. Ráadásul csak akkor tudta meg, hogy a lánynak van egy kutyája, amire Hagrid vigyázott. Mégis mióta van Lucynak kutyája? Honnan volt, kitől kaphatta? Mi is volt a neve? Tapi…? A kutya hűségesen védte felvigyázóját, mintha a gazdája helyett akart volna cselekedni. Draco rögtön tudta, hogy tökéletes állati tükörképe a lánynak.

Draco nem gondolta volna, hogy ennyire meg fogja rázni az, ami az öreg McGalagony-nal történt. Még ahhoz képest is brutálisan bántak el vele, hogy Draco az utóbbi időben egyre többet tudott meg a halálfalók rémtetteiről, amik aztán tele voltak brutalitással. Umbridge tényleg a legalja volt az emberiségnek; Draco pedig nem hitte volna, hogy egyszer ezzel a jelzővel fog illetni valakit.

Mocorgást hallott maga mögül, mire hátrafordult. Lucy elég mély álomban lehetett, mert a kezével ráfogott az asztal szélére, ő maga pedig meg-megrángott, mintha rázta volna valami. Draco abból a szögből nem láthatta az arckifejezését, de biztosan rémálma volt, mert egyre jobban zihált.

- NE! - sikoltott fel aztán, tehetetlenül zuhanva a padlóra. Ezzel egyidőben tőle nem messze Potter is felordított, és ő is a földön kötött ki, mire mindenki felpattant a nagyteremben. Dombors azonnal odasietett Potterhez, míg Marchbanks a Draco mögött heverő lányhoz szaladt. Draco csak ült lefagyva a székében, miközben mindenki más nyújtózkodva próbált leskelődni.

Egyetlen kérdése volt, ahogy Lucy elgyötört arcát nézte: Mi a fene történik itt?