Chapter 35

A Misztériumügyi Főosztály

Lucy teljesen szerencsétlenül álldogált Ron, Hermione és Ginny társaságában, míg Harry megmarkolt valamit a levegőben, ráállt egy kínálkozó fatuskóra, és feltornázta magát valaminek a hátára. Biztos a thesztrál volt az, de úgy nézett ki, mintha a levegőben ülne. Neville úgy kalimpált, mintha valaki ártással tartotta volna a levegőben, Luna pedig olyan elegánsan ült a semmin, mintha napi rendszerességgel tette volna meg.

Bár nagyon furcsa látvány volt, Lucy nem tátotta el úgy a száját, mint Ron, Hermione és Ginny és amikor Harry feléjük fordult, ő volt egyedül annyira összeszedett, hogy válaszoljon.

- Mi van?

- Hogy üljünk fel a lovakra, ha egyszer nem látjuk őket? - kérdezett vissza Lucy, gondolatban egy tockossal megtoldva, hogy Harry miért nem gondolt erre előbb.

- Segítek! - szólt Luna, azzal könnyedén lecsusszant a semmiről, és odalépett Lucyékhoz. - Gyertek!

Odavezette Lucyékat a láthatatlan lovakhoz (Lucy érezte, hogy valami nyaldossa a talárját, így egy kicsit pontosabban tudta, hol van az állat feje), egyenként felsegítette őket egy-egy állat hátára, végül felszólította a döbbent és igencsak megszeppent négyest, hogy kapaszkodjanak erősen thesztráljuk sörényébe. Utána dolgavégezetten visszaült oda, ahonnan leszállt.

Lucy erősen kapaszkodott a szőrbe, amit nem látott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve becsukta a szemét és úgy érezte, mintha hirtelen sokkal jobb lett volna a helyzete. Mivel amúgy sem látta az állatokat, nem sokat számított, hogy lát-e vagy sem, és így sokkal jobban támaszkodhatott az egyéb érzékszerveire, főleg a tapintására. Ahogy vaktában végigsimított az állat nyakán, érezte, mennyire sovány, ugyanakkor erőteljes is. A lábánál két szárnyat érzett, ahogy behúzva pihentek a test két oldalán. Furcsa módon nagyobb biztonságban érezte magát így, mint nyitott szemmel.

- Tiszta őrület! - hallotta Ron motyogását. - Őrület... Bárcsak látnám őket...

- Ne kívánd azt magadnak - szólt sötéten Harry. - Készen álltok az indulásra?

Mindenki bólintott, és hét pár térd megfeszült a talárok alatt. Lucy hallotta, ahogy Harry nyel egyet, majd bizonytalanul megszólalt:

- London, Mágiaügyi Minisztérium, látogatók bejárata. Öhm... ha tudod, hogy merre van...

Egy másodpercig semmi sem történt, majd hirtelen Lucy érezte, hogy a thesztrál egy mozdulattal kitárta szárnyát - ezzel kis híján ledobta őt - és elrugaszkodott a földről. Sebesen és meredeken emelkedett a magasba, akár egy rakéta; Lucy erősen összeszorította a térdét, és gyorsan átölelte a thesztrál nyakát, mert érezte, hogy csúszni kezd az állat csontos fara felé. Arcát belenyomta a ló selymes sörényébe - így hatoltak át a sűrű lombsátron, és máris a lemenő nap fényétől vérvörösre festett ég vette körül őket.

Lucy nem bírta ki, hogy ne nyissa ki a szemét. Ahogy körülnézett, jött rá, hogy még sosem utazott még ilyen szédítő sebességgel. Pillanatok alatt elhúzott a kastély fölött, pedig érezhetően alig mozgatta a szárnyát. Lucy arcát csípte a hűvös levegő. Mivel nem látta a thesztrált, úgy tűnt, mintha magától repült volna a levegőben; életében először megrémült a magasban, így inkább újra becsukta a szemét és szorosan ráfeküdt a ló nyakára.

- Tiszta őrület! - hallotta Harry Ron rikkantását valahonnan hátulról.

Szemhéján keresztül látta, hogy körülötte minden alkonyi homályba borult. Még mindig szorosan átölelte lova nyakát, s buzdító gondolatokkal igyekezett még nagyobb sietségre ösztökélni az állatot.

Mennyi idő telhetett el azóta, hogy Harry és ő ott látták feküdni Siriust a föld alatti terem padlóján? Meddig bír még Sirius dacolni Voldemort akaratával? Csak annyit tudott, hogy keresztapja még nem teljesítette Voldemort parancsát, és nem is halt meg - ugyanis biztos volt benne, hogy ha bármelyik is bekövetkezik, Harry érezni fogja Voldemort diadalittas örömét vagy dühét, mégpedig olyan fájdalom kíséretében, mint amit a Mr Weasley elleni támadás után érzett. Ő pedig, mivel nem zárta le az agyát, szintén meg fogja kapni az ingert.

Kitartóan repültek az egyre mélyülő sötétben. Lucy arca dermedtre fagyott, s lába elzsibbadt a kitartó szorításban, de nem mert testhelyzetet változtatni, nehogy lecsússzon a lóról... Megsiketítette a fülében zúgó szél, szája kiszáradt és átfagyott a hidegtől.

Fogalma sem volt már, hogy mióta vannak úton és merre járhatnak; teljesen rábízta magát a lassú szárnycsapásokkal suhanó láthatatlan bestiára.

Ha elkésnek...

Sirius még él, még küzd, érzem...

Ha Voldemort belátta, hogy Sirius nem fog megtörni...

Arról is tudnék...

Lucy gyomra hirtelen felugrott a torkába. A thesztrál váratlanul előrebukott, s Harry karja megcsúszott a szőrös nyakon. Végre ereszkedni kezdtek... Lucy sikoltást vélt hallani maga mellől. Nem merte kinyitni a szemét, de bízott benne, hogy nem történt nagyobb baj, mint hogy társai is megijedtek a hirtelen irányváltoztatástól.

Egyre nagyobb és erősebb narancssárga fények vették körül őket. Lucynak fogalma sem volt, mikor fognak talajt fogni, de lelkiekben felkészült az ütközésre - maradék erejével megszorította a thesztrál nyakát és oldalát - de a ló végül olyan puhán ért földet, akár az árnyék.

Lucy várt néhány másodpercet, mielőtt kinyitotta a szemét. Szépen lassan lecsúszott a thesztrálról és körülnézett az utcán: volt ott egy túltöltött szemeteskonténer és nem messze tőle egy vandál rongálás nyomait viselő telefonfülke. Mindkettőt sápadt, narancsszín fénybe vonta a közeli utcai lámpa.

Harry szintén leszállt már a thesztráljáról, és most odasétált hozzá.

- Jól vagy? - kérdezte, miközben végigsimított a lány karján.

- Ahhoz képest, hogy a nagy semmin repültem el idáig, egész jól - élcelődött Lucy, de ő maga is érezte, hogy semmi erő nem volt a hangjában.

Ron néhány lépéssel odébb landolt, és azon nyomban lebucskázott az aszfaltra.

- Soha többet - morogta, miközben feltápászkodott. Nyilván el akart húzódni a lótól, de mivel nem látta, az hol van, egyenesen nekigyalogolt valamilyen részének és kis híján megint elesett. - Soha, de soha többet... ilyen rémes utazást...

Hermione és Ginny Rontól balra és jobbra értek földet. Valamivel ügyesebben szálltak le lovukról, mint a fiú, de szemlátomást ők is megkönnyebbültek, hogy újra szilárd talaj van a talpuk alatt.

Neville reszkető tagokkal kászálódott le, Luna könnyedén és ruganyosan.

- És most hogyan tovább? - kérdezte Luna, olyan udvarias érdeklődéssel, mintha kellemes városi kiruccanáson venne részt.

- Erre! - felelte Harry. Hálásan megpaskolt valamit a levegőben, de közben már indult is a telefon felé. Kinyitotta a fülke ajtaját, majd társai tétovázása láttán hátraszólt: - Gyertek már!

Lucy, Ron és Ginny engedelmesen beléptek a fülkébe, aztán Hermione, Neville és Luna is bepasszírozták magukat, végül Harry is bepréselte magát a fülkébe.

- Aki eléri a készüléket, tárcsázza a hat-kettő-négy-négy-kettőt!

Ron vállalkozott a feladatra. Bizarr szögben felfelé meresztett kezével a telefon felé nyúlt, és elforgatta a tárcsát. Miután az ötödszörre is visszapördült alaphelyzetébe, nyomban felcsendült egy női hang:

- Köszöntöm a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.

- Harry Potter, Ron Weasley, Lucy Potter, Hermione Granger - sorolta Harry. - Ginny Weasley, Neville Longbottom, Luna Lovegood... Azért jöttünk, hogy megmentsünk valakit, ha a minisztérium nem képes rá.

- Köszönöm - felelte a higgadt női hang. - Látogatók, kérem, vegyék el kitűzőjüket, és erősítsék a talárjukra.

Hét jelvény csusszant zörögve a pénzvisszaadó vályúba.

Hermione kivette és Ginny feje fölött átnyúlva odaadta őket Harrynek. Lucy az átadás közben rápillantott a legfelsőre: Harry Potter, mentőakció.

- A minisztérium látogatójaként önök kötelesek motozásnak alávetni magukat, és pálcájukat regisztráció céljából átadni a fogadószint túlsó végében található asztalnál.

- Igen, tudjuk! - türelmetlenkedett Harry. - Indulhatunk végre?

A telefonfülke padlója megremegett, és az üvegfalak mentén emelkedni kezdett a járda. Az utca eltűnt, majd bezárult az akna teteje, s a tompa csikorgással ereszkedő fülkében vaksötét lett.

Kisvártatva megjelent a gyerekek lábán egy aranysárga fénycsík, hogy aztán sávvá szélesedve elinduljon felfelé a testükön. Lucy, amennyire tudta, behajlította térdét, és pálcáját markolva kinézett a fülkéből, hogy lássa, várja-e őket valaki ott, ahová érkezni fognak.

Egy tágas csarnokot pillantott meg, ami azonban teljesen üresnek tűnt. A terem sötét fapadlója olyan fényes volt, mintha szakadatlanul políroznák. A pávakék mennyezetet díszítő, csillogó aranyszimbólumok szüntelenül mozogtak és változtak, akár egy hatalmas égi kijelzőtábla betűi. Kétoldalt, a sötét fával borított falak mentén, aranydíszítésű kandallók sorakoztak, amik sötéten ásítottak. A hosszú csarnok közepe táján szökőkút állt; kerek medencéjének közepén életnagyságnál nagyobb aranyszobrok emelkedtek. A legmagasabb szobor egy daliás varázslót ábrázolt, ég felé emelt pálcával a kezében. A kisebbek egy gyönyörű boszorkányt, egy kentaurt, egy koboldot és egy házimanót mintáztak. Az utóbbi három lény csodálattal nézett fel a boszorkányra és a varázslóra. A két varázspálca végéből, a kentaur nyilának hegyéből, a kobold sipkájának csúcsából és a házimanó két füléből egy-egy csillogó vízsugár lövellt ki.

- A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önöknek! - mondta a női hang.

A telefonfülke ajtaja kitárult. Harry és Lucy hátrálva kibotorkált belőle, majd Neville és Luna is ugyanígy tettek. A csarnokban nem hallatszott más zaj, csak monoton csobogás.

- Gyertek - szólt fojtott hangon Harry, és futva elindult a csarnokban. Lucy és a többiek követték. Elhaladtak a szökőkút mellett, és hamarosan elérték egy asztalt, ahol - az állapotából ítélve - rendszerint szokott ülni valaki, ám most az üresen pihent. Fölötte egy tábla hirdette: BIZTONSÁGI ŐRSZOLGÁLAT. Lucy rossz jelnek tartotta a teljesen élettelen csarnokot, és balsejtelme minden további lépéssel fokozódott.

Harry átvezette őket egy aranykapun, ami mögött egy kisebb csarnok és legalább húsz aranyrácsos felvonó várta őket. Harry megnyomta a legközelebbi „le" gombot, mire szinte azonnal becsikorgott eléjük egy fülke. Az aranyrács visszhangzó csattanással kinyílt, a csapat beszállt a liftbe, és Harry megnyomta a kilences gombot. A rács becsukódott, s a fülke hangos csikorgás és zörgés közepette ereszkedni kezdett. A lift olyan hangos volt, hogy Lucy szinte biztosra vette, hogy ahány őrvarázsló csak van az épületben, mind tud már a jelenlétükről - de mikor a fülke megállt, a női hang csak annyit mondott: Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály - és az ajtórács engedelmesen kinyílt.

A gyerekek kiléptek a fülkéből a folyosóra. Ott semmi sem mozdult, csupán néhány közeli fáklya lángja lobbant meg sercegve a lift keltette huzatban. Harry és Lucy szinte egyszerre a dísztelen fekete ajtó felé fordultak. Megérkeztek hát végre a helyre, ahova álmukban már hónapok óta jártak.

- Gyerünk! - suttogta Harry, és elindult a folyosón. Lucy közvetlenül mögötte sétált, őt pedig a tátott szájjal bámészkodó Luna követte.

Két méterre az ajtótól Harry megállt.

- Jól van, figyeljetek! - szólt. - Szerintem pár embernek itt kellene maradnia őrködni.

- És hogyan szóljunk, ha történik valami? - vonta fel a szemöldökét Ginny. - Lehet, hogy kilométerekre lesztek tőlünk.

- Veled megyünk, Harry! - jelentette ki Neville.

- Ne is vitatkozzunk erről! - rázta a fejét Ron.

Harry segélykérően nézett Lucyra, aki beletörődve megvonta a vállát.

- Nincs más választásunk. Nem fogják hagyni, hogy egyedül menjünk.

Azzal félretolta Harryt, és tett még három lépést az ajtó felé. Ahogy álmukban is, az ajtó kitárult, s ő, nyomában a többiekkel, belépett rajta.

Tágas, kerek terembe értek, ahol a padlótól a mennyezetig minden fekete volt. A sötét falban tökéletesen egyforma, kilincs nélküli ajtók sorakoztak, közöttük pedig többkarú fali gyertyatartókban kék lángú gyertyák égtek. A sima márványlapokon tükröződő hideg, reszkető fényük azt a benyomást keltette, mintha a padló sötét víztükör volna.

- Valaki csukja be az ajtót! - dörmögte Lucy.

Azonnal megbánta az utasítást, amint Neville teljesítette azt.

A folyosóról besütő fáklyafény nélkül a teremben olyan sötét lett, hogy néhány másodpercig semmi mást nem láttak, csak a remegő kék lángokat és kísérteties visszfényüket a padlón.

Lucy akaratlanul is Harryre nézett. A fiú többmindenre emlékezhetett az álmukból, hiszen ő folyamatosan látta az eseményeket, míg Lucynak mindig volt egy kis képszakadása.

- Most merre? - kérdezte suttogva Harrytől.

- Hát… - habozott Harry. - Álmomban mindig habozás nélkül a bejárattal szemközt nyíló ajtón át mentem. De ez a másik tizenegy megzavart…

Ekkor dübörgés hangzott fel, és a gyertyák elmozdultak balra. A kerek fal forogni kezdett.

Hermione ijedten elkapta Harry karját. Talán attól tartott, hogy a padló is megmozdul a lábuk alatt, de ez nem következett be. A fal annyira felgyorsult, hogy a kék lángok néhány másodpercre összefüggő, vízszintes csíkká olvadtak össze - aztán a dübörgés hirtelen elhallgatott, a fal pedig lelassult és megállt.

Lucy egy darabig nem látott semmi mást, csak az éles, kék csíkot, ami szinte égette a szemét.

- Ez meg mi volt? - suttogta szorongva Ron.

- Szerintem arra szolgált, hogy ne tudjuk, hol jöttünk be - vélekedett Ginny.

Lucy nyomban belátta, hogy fogadott húgának igaza van: könnyebb lett volna megtalálni egy hangyát a szurokfekete padlón, mint rájönni, melyiken jöttek be a tucatnyi egyforma ajtó közül - illetve hogy melyiken kell továbbmenniük.

- Hogy fogunk visszatalálni a folyosóra? - aggodalmaskodott Neville.

- Az egyelőre nem fontos - felelte Lucy. Pislogni kezdett, hogy eltüntesse káprázó szeméből a kék fénycsíkot, s közben görcsösen megmarkolta pálcáját. - Azon ráérünk akkor gondolkozni, ha már megtaláltuk Siriust.

- Mindenesetre ne kezdjetek el utána kiabálni - szólt Hermione.

Figyelmeztetése felesleges volt: Harry és Lucy ösztönei is azt súgták, hogy jobb lesz, ha csendben maradnak.

- Akkor hát merre megyünk tovább, Harry? - kérdezte Ron.

- Nem tu... - kezdte Harry, aztán nyelt egyet. - Álmomban a folyosóról nyíló ajtó egy sötét terembe vezetett - ebbe itt. Innen pedig átmentem egy olyan szobába, amelyikben furcsa fények voltak. Nyissunk be egypár ajtón! - tette hozzá sietve. - Megismerem a szobát, ha látom. Gyertek!

Azzal odament a szemközti ajtóhoz - Lucy és a többiek követték - és bal tenyerét ráfektette a hűvös, sima lapra. Jobbjával előreszegezte pálcáját, hogy késlekedés nélkül használni tudja, és lökött egyet az ajtón.

Az ajtó ellenállás nélkül kinyílt.

Mögötte téglalap alakú helyiség tárult fel. A fekete előtér sötétje után ez a terem kimondottan világosnak tűnt a mennyezetről mélyen belógó, aranyláncos lámpáival. A helyiségben nem volt más, csupán néhány asztal, valamint egy zöld folyadékkal teli hatalmas üvegtartály, amiben gyöngyházfényű, gömbölyded valamik úszkáltak.

- Mik ezek? - suttogta Ron.

- Nem tudom - felelte Harry.

- Halak? - találgatott Ginny.

- Vízfaló óriásférgek! - szólt izgatottan Luna. - Apa mondta, hogy a minisztériumban tenyésztenek...

- Nem! - vágott a szavába drámai hangon Hermione, és közelebb lépett a tartályhoz. - Ezek agyak.

- Agyak? - rökönyödött meg Lucy.

- Igen... Csak tudnám, mire használják őket.

Lucy követte Hermionét. Közelről nézve valóban jól felismerhetőek voltak a tartály lakói: nyálkás karfiolfejekhez hasonlítottak, ahogy sejtelmes fénybe vonva elő-előbukkantak a zöld folyadék mélyéből.

- Menjünk tovább! - sürgette társait Lucy. - Nem ezt a termet keressük.

- Innen is nyílnak ajtók - jegyezte meg Ron, és körbemutatott.

Lucyt rémület fogta el: mekkora lehet ez a főosztály?

- Álmomban közvetlenül a sötét teremből mentem át abba a másodikba - szólt Harry. - Menjünk vissza, és próbáljunk meg egy másik ajtót.

Visszasiettek hát a kerek terembe; Lucy szeme előtt most már nem a kék csík, hanem a kísérteties agyak képe lebegett.

- Várj! - szólt hirtelen Hermione, mikor a sereghajtó Luna be akarta csukni maga mögött az agyas terem ajtaját. - Pirocus!

A varázsszóra meglendítette pálcáját, s az ajtón egy nagy, tüzes X jelent meg. Amint kattant a zárnyelv, ismét felhangzott a dübörgés, és megint forogni kezdett a fal, de a kék csíkhoz ezúttal egy villogó piros-arany folt is társult, s mikor a fal megállt, a már kipróbált ajtón még mindig ott lángolt a jel.

- Ez jó ötlet volt - bólintott Harry. - Gyertek, nézzük meg, az hova nyílik!

Megint azt az ajtót célozta meg, amelyikkel épp szemben állt.

A többiek felsorakoztak mögötte, ő pedig előreszegezett pálcával belökte az ajtót.

Az elébük táruló terem téglalap alakú volt, akárcsak az előző, de tágasabb és valamivel sötétebb volt annál. Padlója hatméteres mélységben terült el, s a négy faltól lépcsőzetes kőpadok vezettek le oda. A helyiség olyan volt, akár egy amfiteátrum, vagy mint a tárgyalóterem, ahová Harry és Lucy látogattak el Dumbledore emlékeiben. Itt azonban középen egy kőemelvény, azon pedig egy faragott boltív állt. Az ősrégi, csúcsíves építmény olyan romos és ingatag volt, hogy Lucy nem is értette, mi tartja még egyben. Fal nem volt körülötte, hogy megtámassza, viszont lógott rajta egy megfakult fekete függöny vagy fátyol, ami - bár a helyiségben állt a levegő - finoman lengett, mintha nemrég hozzáértek volna.

- Van itt valaki? - kérdezte fennhangon Harry, és ráugrott a legfelső alatti padra. Lucy habozás nélkül követte. A fiú nem kapott választ, de a fátyol továbbra is lengett.

- Vigyázzatok! - suttogta Hermione.

Harry és Lucy lassú léptekkel leereszkedtek a lépcsőn, majd a padlószintre érve elindultak az emelvény felé. Lépteik zengő visszhangot vertek a teremben. Mostani helyzetükből a boltív sokkal magasabbnak tűnt, mint fentről, az ajtótól nézve. A fátyolszerű függöny még mindig úgy lengett, mintha valaki nemrég átment volna rajta.

- Sirius? - szólalt meg most Lucy, de nem olyan hangosan, mint Harry.

Az a furcsa érzése támadt, hogy a függöny mögött áll valaki.

Pálcáját görcsösen markolva, óvatosan megkerülte a boltívet - de senkit nem talált ott. Nem látott mást, csupán a kopott függöny fonákját.

- Menjünk tovább! - indítványozta a kőlépcsősor közepe táján álló Hermione. - Nem tetszik nekem ez a hely. Menjünk innen!

A lány hangja ijedten csengett, sokkal ijedtebben, mint mikor az agyak mellett álltak. Lucy azonban valamiért vonzónak találta a romos, ingatag boltívet, és kíváncsivá tette őt a lágyan lengő függöny. Erős kísértést érzett, hogy felkapaszkodjon az emelvényre, és átmenjen az építmény alatt.

- Harry, Lucy, menjünk innen! - ismételte sürgetően Hermione.

- Jó, megyünk már - felelte Lucy, és kicsit durcásan odasétált Hermione mellé.

Harry azonban nem mozdult. Olyan erősen bámulta a boltívet, hogy majd kiesett a szeme.

- Mit mondasz? - kérdezte. Hangja zengve visszhangzott a teremben.

Lucy szemöldöke a magasba kúszott. Hermione lesietett a lépcsőn, és odalépett Harryhez.

- Senki nem szólalt meg, Harry!

Harry elhúzódott a lánytól, és tovább bámulta a függönyt.

- Valaki suttog a túloldalon! - mondta. - Te vagy az, Ron?

- Én itt vagyok - felelte Ron, kilépve a boltív takarásából.

- Senki más nem hallja? - kérdezte türelmetlenül Harry, aki már fél lábbal az emelvényen állt.

- Én is hallom őket - suttogta Luna, miután a boltívet megkerülve csatlakozott Harryékhez. - Odabent emberek vannak!

- Mi az, hogy „odabent"? - csattant fel Hermione, ingerültebben, mint azt a helyzet indokolta. Lucy is furcsának találta, hogy Harry hangokat hall, de közel sem akadt ki annyira, mint Hermione. - Nincs semmiféle odabent! Ez csak egy boltív, nem lehet benne senki! Hagyd ezt abba, Harry, menjünk innen!

A lány megragadta Harry karját, de az ellenállt.

- Azért jöttünk, hogy megkeressük Siriust! - mondta Hermione végső kétségbeesésében.

- Sirius - visszhangozta gépiesen Harry, s közben továbbra is megigézve meredt a lágyan lengő függönyre. - Igen...

- Föld hívja Harryt! - sietett le végül Lucy is és néhányszor csettintett egyet testvére arca előtt. - Gyere, tovább kell mennünk! Meg kell találnunk Siriust!

Harry végre hátrálni kezdett, és nagy nehezen levette tekintetét a függönyről.

- Menjünk innen! - szólt eltökélten.

- Ezt mondtam én is... Gyerünk már! - mérgelődött Hermione.

Elindultak az emelvény körül. A túloldalon álló Ginny és Neville szintén tátott szájjal bámulta a függönyt. Hermione Ginnyt fogta karon, Ron pedig Neville-t, és szelíd erőszakkal elvonszolták őket a kőlépcső felé.

- Szerinted miféle átjáró volt ez? - fordult Hermionéhoz Lucy, mikor már újra a kerek teremben álltak.

- Nem tudom, de hogy veszélyes, abban biztos vagyok - felelte határozottan a lány, s a második ajtót is megjelölte egy tüzes kereszttel.

A fal ismét forogni kezdett, majd megállt. Harry megint kiválasztott találomra egy ajtót, és lökött rajta egyet. Az ajtó azonban nem nyílt ki.

- Mi a baj? - kérdezte Hermione.

- Ez... be van zárva.

Harry most már a vállával próbálta belökni az ajtót, de az nem engedett.

- Akkor ez lesz az, nem? - szólt izgatottan Ron, és ő is nekifeszült az ajtónak. - Biztos, hogy ez az!

- Álljatok félre! - szólt rá a fiúkra Lucy. Rászegezte pálcáját arra a részre, ahol a közönséges ajtókon a zár van, és kimondta a varázsigét: - Alohomora!

Nem történt semmi.

- Sirius kése! - kapott észbe Harry. Elővette talárja zsebéből a szerszámot, és bedugta az ajtó szárnya és kerete közé. Lucy és a többiek kíváncsian figyelték a műveletet. Harry végighúzta a kést a függőleges oldal mentén, azután kivette a résből, és megint megpróbálta belökni az ajtót. Az meg se mozdult, s mikor Harry a késre nézett, látta, hogy annak elolvadt a pengéje.

- Jó, akkor ezt a termet kihagyjuk - döntött Hermione.

- De mi van, ha épp ez az, amit keresünk? - kérdezte Ron, miközben kíváncsian, ugyanakkor borzongva meredt az ajtóra.

- Nem lehet az. Álmunkban könnyedén átjutottunk az ajtókon - felelte határozottan Lucy, míg Hermione erre az ajtóra is rajzolt egy tüzes X-et.

Harry közben zsebre dugta a használhatatlanná vált késnyelet.

- Azt hiszem, én tudom, mi van odabent! - szólt izgatottan Luna, miközben a fal újra pörögni kezdett.

- Persze, tudjuk, valami borzalgó - morogta Hermione, mire Neville idegesen felnevetett.

A fal megállt. Lucy, most nem várta meg, amíg Harry dönt, hanem türelmetlenül odasietett a következő ajtóhoz, és belökte.

- Ez az!

Első pillantásra felismerte a helyiséget a gyönyörű, táncoló, gyémántos fényfoltokról. Mikor a szeme megszokta a csillogást, órákat pillantott meg mindenfelé: kicsiket és nagyokat, álló- fali- és ébresztőórákat. Teli volt velük a fal a könyvespolcok között, és tele voltak a szoba teljes hosszában álló asztalok. A levegőt ezerhangú ketyegés töltötte be, mintha megannyi láthatatlan, apró lábú katona menetelt volna fáradhatatlanul a szobában. A táncoló gyémántfény forrása a helyiség túlsó végében álló, hatalmas kristályedény volt.

- Erre! - kerülte ki Harry Lucyt, hogy átvegye a vezetést.

Most, hogy végre megtalálták a helyes utat, Lucy szíve vadul dobogni kezdett. Harry végigvezette őket a hosszú asztalok közti keskeny folyosón, megcélozva - akárcsak álmukban - a fény forrását, a külön asztalon álló, embermagas kristályedényt, mely valamilyen kavargó, csillogó, levegőszerű anyaggal volt tele.

- Nahát! - suttogta Ginny, és a kristályedénybe mutatott. - Nézzétek!

Az edény szélként kavargó tartalma egy apró, ékkő módjára csillogó tojást sodort magával. A tojás emelkedett, közben feltört, és egy kolibri kelt ki belőle. A sodrás felvitte a madárkát az edény tetejéig, utána viszont lefelé húzta. Akkor a kolibri tollazata megint kusza és csapzott lett, s mire leért az edény aljába, már ismét magába zárta őt a tojás.

- Gyertek tovább! - szólt szigorúan Harry, mivel úgy tűnt, Ginny szívesen megvárná, amíg a kolibri újra kikel.

- Te talán nem ácsorogtál annál a boltívnél? - felelte bosszúsan a lány, de azért követte Harryt a kristályedény mögötti ajtóhoz.

- Igen, igen, ez az! - mondta Harry. Lucy szíve most már olyan vadul vert, hogy úgy érezte, mások is hallják a dobogását. - Itt kell bemenni!

Harry és Lucy végignéztek a csapaton. Mind a kezükben tartották pálcájukat, s arcukra szorongás ült ki. Harry ismét az ajtó felé fordult, és belökte.

Megérkeztek a keresett helyre: feltárult előttük a templomszerű terem a poros üveggömböcskékkel telezsúfolt, toronymagas polcokkal. A gömbök tompán visszaverték a fali tartókba állított gyertyák fényét. A kerek teremhez hasonlóan itt is kék lángú gyertyák égtek. A helyiségben nagyon hideg volt.

Harry tett néhány óvatos lépést, és belesett két polc közé. A hosszú folyosó sötéten és némán ásított: nem mozdult benne semmi.

- Azt mondtátok, a kilencvenhetes sort keressük - suttogta Hermione.

- Igen - válaszolt halkan Lucy, és felnézett a legközelebbi polc oldalára. A gyertyatartó alatt ezüst számjegyek álltak: 53.

- Azt hiszem, jobbra kell indulnunk - suttogta Hermione, a következő polcra pillantva. - Igen... az az ötvennégyes.

- Tartsátok készen a pálcátokat! - figyelmeztette a társait Harry.

A csapat nesztelen léptekkel, hátra-hátrapislogva elindult a sötétségbe vesző polcutcák mentén. Lucy észrevette, hogy minden üveggömböcskéhez kicsi, elsárgult címke tartozik. Egyes gömbökből különös izzás áradt, mások sötétek és vakok voltak, akár a kiégett villanykörte.

Elhaladt a nyolcvannégyes, majd a nyolcvanötös polc mellett...

Lucy minden idegszálával figyelt, várta a neszeket. Sirius talán elájult vagy felpeckelték a száját... Vagy, szólalt meg egy kéretlen hang a fejében, vagy már nem is él...

Azt megéreztük volna, felelte magának torkában dobogó szívvel Lucy. Tudnánk, ha meghalt volna...

- Kilencvenhét! - suttogta Hermione.

A gyerekek megálltak a keresett számmal jelölt polcnál, és óvatosan benéztek a mellette nyíló folyosóra. Senkit nem láttak odabent.

- Egészen a végén van - suttogta kissé kiszáradt szájjal Lucy. - Innen nem látni el odáig.

El akart indulni az izzó és sötét gömböcskék hosszú sorai mentén, de Harry megragadta a karját.

- Én megyek előre - szólt rekedten és a választ meg sem várva elindult.

A többiek követték.

- Itt kell lennie nem messze... - suttogta Harrynek Lucy.

Lucy minden lépésnél arra számított, hogy végre megpillantja a padlón kuporgó Sirius sötét körvonalait.

- Gyertek...

- Harry? - szólalt meg tétován Hermione.

- Itt lesz valahol - motyogta Harry, mintha nem is hallotta volna a lányt.

A hosszú polc végén derengő kék gyertyafény és kongó, poros csend fogadta őket. Nem volt ott senki.

- Lehet, hogy... - suttogta rekedten Harry, és benézett a szomszéd folyosóra. - Vagy talán... - Odaugrott a következőhöz.

- Lucy? - szólította meg most a lányt Hermione.

- Igen? - hunyta be a szemét Lucy.

- Szerintem... Sirius nincs itt.

A többiek hallgattak; Lucy nem bírt a szemükbe nézni, de még Harry tekintetét is kerülte.

Émelygés fogta el. Felfoghatatlan volt számára a kudarc. Siriusnak itt kell lennie, hiszen Harry és ő ezen a helyen látták őt.

Harry sietve elindult a polcok sora mentén, és minden egyes folyosóra benézett. Lucy nekidőlt háttal az egyik polcnak és a kezébe temette az arcát. Legszívesebben felpofozta volna magát. Valahol az agyában érezte, hogy Harry még nála is rosszabbul érzi magát. Ezért sem volt hajlandó elfogadni a kudarcot.

- Harry! - szólt a fiú után Ron.

- Mi van? - mordult rá Harry, ahogy visszafordult.

Lucy sejtette, hogy Harry most nem volt kíváncsi Ron mondanivalójára. Ő maga sem akarta hallani, hogy hülyeség volt idejönniük, és hogy siessenek vissza a Roxfortba. Arcát elöntötte a forróság, amit jéghideg kezeivel akart enyhíteni. Nem akart mást, csak hogy békén hagyják, hadd kuksoljon még egy darabig itt a sötétben, hadd halogassa a pillanatot, amikor ki kell tennie magát a fogadócsarnok bántó fényességének és persze a többiek szemrehányó pillantásainak.

- Láttad ezt? - kérdezte Ron.

- Mit? - kapta fel a fejét Harry és Lucy egyszerre. Ron talán nyomra bukkant?

Harry visszasietett hozzájuk, Lucy pedig gyorsan befurakodott Neville és Ginny közé, akik időközben tettek pár lépést visszafelé a kilencvenhetes polc mentén. A két Potter aztán csalódottan látta, hogy Ron az egyik poros gömböcskére mered.

- Mit? - ismételte csüggedten Harry.

- Ezen... rajta van a neved - mondta Ron.

- Hogy mi? - lépett közelebb Lucy.

Ron az egyik tompán fénylő gömbre mutatott. Azt vastagon lepte a por, jelezve, hogy évek óta érintetlenül áll a helyén.

- Az én nevem? - értetlenkedett Harry.

Odalépett a polc elé, Lucy mellé. Mindketten alacsonyabbak voltak Ronnál, így csak lábujjhegyre állva és a nyakukat nyújtogatva tudták elolvasni a gömb alatt a polcra erősített, sárguló címkét. Azon kézzel írott, cirkalmas betűkkel egy tizenhat évvel korábbi dátum, valamint az alábbi szöveg állt:

S.P.T.-től A.P.W.B.D-nak

Sötét Nagyúr és (?) Harry Potter

Lucy előrször rámeredt a címkére, majd Harry felé fordult, aki leesett állal olvasta a feliratot.

- Mi a fene ez? - kérdezte szorongva. - Hogy kerül ide a neved?

Ron eközben végignézte a polcszakasz többi címkéjét.

- Az én nevem nincs itt - állapította meg tanácstalanul. - És a többieké sem.

- Még Lucyé sem? - kérdezte Harry, miközben maga olvasta el a szomszédos címkéket.

Ron a fejét rázta. Harry tanácstalanul nézett most Lucyra, aki ugyanilyen ábrázattal nézett vissza rá.

- Miért csak nekem? - kérdezte. - Eddig mindenben ketten voltunk…

- Fogalmam sincs - rázta a fejét Lucy. - De nem tetszik, hogy Voldemort neve ott van a tiéd mellett és az enyém nincs…

Harry ekkor váratlanul kinyújtotta kezét a gömb felé.

- Szerintem ne nyúlj hozzá - szólt rá Hermione.

- Miért ne? Kinek szólna, ha nem nekem? Talán elárulná azt is, hogy Lucy neve miért nincs ott.

- Ne fogd meg, Harry! - szólalt meg váratlanul Neville.

Lucy ránézett. Neville kerek arcán verejték csillogott - úgy tűnt, nem sokáig bírja már az izgalmakat.

- Rajta van a nevem - zárta le a vitát Harry, s a markába zárta a gömböcskét.

- Na? Érzel valamit? - kérdezte Lucy.

- Csak annyit, hogy olyan meleg, mintha órákat feküdt volna a napon.

Harry leemelte a gömböt a polcról és rámeredt. Lucy azt várta, sőt remélte, hogy történik valami drámai dolog, ami értelmet ad hosszú és veszélyes utazásuknak. De nem történt semmi. Ő és a többiek körülállták Harryt, és nézegetni kezdték a gömböt, melyet a fiú most néhány mozdulattal megtisztított a rátapadt portól.

És ekkor a hátuk mögött megszólalt egy lusta, gúnyos hang:

- Ügyes vagy, Potter! Most pedig szépen lassan fordulj meg, és add ide azt nekem!

Végre! Pomfrey megszabadította a csapkodó denevérszárnyaktól, de Crakot és Warringtont még bent tartotta megfigyelésre. Dracot nem nagyon izgatta; amint megkapta az engedélyt, kirohant a gyengélkedőről és mohó izgalommal a parkba sietett.

Odakint már besötétedett, de ez egészen addig nem zavarta, míg el nem ért a Tiltott Rengeteg határáig. Ott azonban váratlan meglepetéssel találta szemben magát. Különítményes társai mind ott csoportosultak az erdő szélén és nyugtalanul pislogtak a fákra.

- Mi van? - kérdezte Draco, ahogy odaért hozzájuk.

- Besötétedett - felelte Pansy, akiről Draco elképzelni sem tudta, mit keresett itt. - Átkutattuk, ameddig tudtuk, de semmi nyomát nem találtuk Umbridge-nek. Se a Potteréknek, se a Weasleyknek, se a sárvérűnek, vagy annak a titokzatos fegyvernek. Páran itt maradtak, hogy ha visszajönnek, meglássuk őket, de senki se jött ki az erdőből azóta, hogy mi itt vagyunk.

Draco sokkal jobban megrémült, mint azt várta, de sikerült palástolnia a többiek előtt.

- Jobb lesz, ha visszamegyünk - szólt. - Nem fogok itt éjszakázni. Majd holnap szólunk egy tanárnak.

A többiek bólintottak, majd elindultak vissza a tölgyfaajtó felé. Draco eközben igyekezett lecsillapítani őrülten dobogó szívét.

Hol a fenében vannak? Nem éjszakázhatnak a Tiltott Rengetegben, ráadásul pálca nélkül?! Bár Weasley kiszedte a két Potter pálcáját a zsebéből, amennyit kinézett belőle, simán elkerülhették egymást. Mi van, ha összefutnak egy vérfarkassal? Vagy valamilyen más szörnnyel?

Draco sóhajtva vette tudomásul, hogy ma éjszaka se fog sokat aludni.

És azt nem is sejtette, hogy ma éjszaka örökre megváltozik az élete - méghozzá úgy, ahogy azt sosem várta.