Chapter 37

Az egyetlen, akitől fél

Harry és Lucy hallották Bellatrix Lestrange diadalordítását, de nem törődtek vele - mindketten rohanni kezdtek az emelvény felé, várták, hogy Sirius mikor jelenik meg újra, hogy hátracsapja fekete haját, és újra belevesse magát a küzdelembe…

Sirius azonban nem bukkant fel többé.

- Sirius! - ordította egyszerre Harry és Lucy. - Sirius!

Lupin elkapta Harryt, hogy feltartóztassa, de Lucy csak kikerülte, felugrott az emelvényre és tovább rohant a függöny felé.

- Sirius! - kiáltotta kétségbeesetten. Hirtelen megjelent a vérző fejű Mordon, átkarolta őt és olyan szilárdan vetette meg a lábát, mint egy szobor. Pedig már csak alig három lépésnyire volt a függönytől…

- Hozzátok vissza! - hallotta Harry kiabálását maga mögül.

- Mentsétek meg! Mentsétek már meg! - zokogta Lucy, miközben tehetetlenül vergődött Mordon karjaiban. Ütötte őt ahol csak érte: a kezét, az oldalát, rúgkapált, de az ex-auror szorítása nem lazult.

- Nem segíthettek már rajta... - mondta elcsukló hangon Lupin.

- De elérjük még, el kell érjük, a függöny mögött kell lennie... - hajtogatta Harry és kétségbeesetten próbált kiszabadulni Lupin szorításából.

- Már nem segíthettek rajta... Sirius nincs többé...

- NEM! - sikította Lucy.

Nem bírta elhinni, nem akarta elhinni; utolsó erejével is küzdött, hogy kitépje magát Mordon karjából... ám ekkor elfogyott az ereje. Mintha elvágták volna a zsinórokat a teste bábján, úgy roskadt össze, már csak Mordon tartotta meg a súlyát.

- Sirius… - suttogta a nevet, mint valami imát, aminek hatására hátha történik valami, de nem változott semmi. Légszomj kínozta, de Lucy nem akart levegőt venni, nem akart többé lélegezni, csak zokogott tovább, a könnyek áztatták az arcát, miközben lassan azt érezte, hogy Mordon leengedi őt az emelvény padlójára. Lucy a kezein támaszkodva ült és csak zokogott…

- Sirius! - jutott el hozzá tompán Harry üvöltése. - Sirius!

- Értsd meg, Harry, nem tud visszajönni. - Lupin hangja megbicsaklott. - Nem tud visszajönni, mert megh...

- NEM - HALT - MEG! - ordította Harry. - Sirius!

Körülöttük lábak dobogtak, átkok villantak fel. Lucynak azonban mindez csak érdektelen, ostoba háttérzaj volt; ügyet se vetett a feje körül elsuhanó fénycsóvákra. Átkarolta a mellkasát, mert úgy érezte, ha nem teszi, teste rögtön darabjaira hullik. Ám a lelke már így is ezer darabra tört, és bár az agya még mindig ismételgette Sirius nevét, valahol mélyen már elfogadta az igazságot…

Sirius még soha nem várakoztatta meg... Siriust soha semmi nem tarthatta vissza, ha Lucy, az ő kis hercegnője hívta... Ha most nem bújik elő a függöny mögül, annak nem lehet más oka, csak az, hogy tényleg nem tud visszajönni... hogy tényleg...

- SIRIUS! - üvöltött fel még egyszer utoljára, de érezte, hogy ez már nem a férfinek szólt. Saját fájdalmát kürtölte így világgá, szívének kínját próbálta így enyhíteni, de a teste mintha még jobban szét akart volna szakadni. Szorosabbra fonta a karjait maga körül és lassan már semmit sem fogott fel a külvilágból, csak térdelt ott az emelvényen, miközben a gyásza lassan maga alá temette.

Lupin elvonszolt Harryt az emelvénytől, Dumbledore pedig addigra láthatatlan kötelek béklyójába verte és a terem közepére gyűjtötte a megmaradt halálfalók többségét. Rémszem Mordon otthagyta a zokogó Lucyt és a mozdulatlanul heverő Tonkshoz sétált, hogy vizsgálni kezdje. Az emelvény túloldalán még mindig villogtak a pálcák: Kingsley, Sirius helyébe lépve, folytatta a küzdelmet Bellatrixszel.

- Harry?

Neville lekecmergett a lépcsőn, és odakúszott Harryhez. Harry már nem próbált elszaladni, de Lupin óvatosságból még fogta a karját. A fiú egyik része Lucyhoz akart rohanni, aki magányosan, mindennek a közepén zokogott, de a másik része itt tartotta, mert úgy érezte, nem tudna rápillantani húga fájdalomtól eltorzult arcára.

- Erry... dagyo sajdálob... - nyögte Neville. Lába még mindig fékezhetetlen táncot ropott. - Ez az ebber... ez a Sirius... a barádodok vold?

Harry bólintott.

- Várj - szólt csendesen Lupin, és Neville lábára szegezte pálcáját. - Finite.

Neville abbahagyta a rúgkapálást.

- Keressük meg a többieket - folytatta Lupin, aki Harryhez hasonlóan sápadt volt a megrendültségtől. - Hol vannak, Neville?

- A bázsig derebbe. Rodt begdábadda egy agy, de asszeb diccs dagyobb baja. Herbiode bég biddig deb dérd bagáoz, de vad bulzuzsa...

Az emelvény mögül dörrenés majd fájdalmas kiáltozás hallatszott. Harry arra kapta a fejét, és megpillantotta a padlóra rogyó Kingsleyt. Bellatrix Lestrange futásnak eredt. Dumbledore megcélozta pálcájával, de a boszorkány kivédte a bűbájt, és már a lépcső közepén járt...

- Harry, ne! - kiáltotta Lupin, de Harry addigra már kiszabadította karját.

- Megölte Siriust! - ordította. - Megölöm!

Azzal már rohant is felfelé a kőlépcsőkön. Többen is utána kiabáltak, de nem törődött vele. Bellatrix kiszökkent az ajtón, és eltűnt. Másodpercekkel később Harry is berontott az Agyterembe...

A boszorkány hátraküldött egy átkot a válla fölött. Az agytartály megemelkedett és felborult, Harry nyakába zúdítva bűzlő tartalmát. Az agyak nyomban támadásba lendültek színes gondolatcsápjaikkal, de Harry elkiáltotta magát: Vingardium leviosa! - mire a polipkarok a magasba röppentek. Harry csúszkálva-botladozva továbbszaladt; maga mögött hagyta a nyöszörgő Lunát, Ginnyt, aki a nevét rebegte, mikor megpillantotta, az erőtlenül nevetgélő Ront és Hermionét, aki még mindig ájultan hevert a padlón. Feltépte a körterembe nyíló ajtót, és látta, amint Bellatrix kirohan a helyiségből - azon az ajtón át, ami a lifthez vezető folyosóra nyílott.

Harry habozás nélkül továbbszaladt, de Bellatrix becsapta maga mögött az ajtót. A fal mozgásba lendült, kék fénykarikát festve Harry köré.

- Hol a kijárat? - kiabálta tehetetlen dühében Harry, miután a fal megállt. - Hol a kijárat!?

A terem mintha csak a kérdésre várt volna. Feltárult a Harry háta mögötti ajtó, s láthatóvá vált a fáklyákkal megvilágított, üres folyosó. Harry futásnak eredt...

Hallotta a távolodó fülke zaját, s a folyosó végére érve gondolkodás nélkül rácsapott a lift hívógombjára. Rögtön fel is hangzott az ismerős zörgés-csikorgás, és hamarosan kitárult a rács. Harry egy ugrással a fülkében termett, és megnyomta a fogadószint feliratú gombot. A rácsos ajtó becsukódott, és a lift elindult...

A rács épp csak megmozdult, Harry már ki is préselte magát rajta. Gyorsan körülnézett: Bellatrix a telefonfülkelift felé szaladt, de futás közben hátranézett, és küldött még egy átkot Harryre. Harry beugrott a Mágikus Testvériség Kútja mögé. Az elsuhanó fénycsóva a kovácsoltarany kaput találta el, s az megzendült, akár egy harangjáték. Aztán a csarnokban csend lett, Harry még lépések zaját se hallotta. Bellatrix tehát megállt. Harry lekuporodott a szobrok mögött, és fülelt.

- Dele elő, pici Helli! - zendült fel Bellatrix gúnyos gügyögése. - Hát nem azért jöttél utánam, hogy megbosszuld az én drága unokaöcsémet?

- De igen! - ordította Harry, s a terem falai csapatnyi szellem-Harry módjára kórusban visszhangozták: De igen! De igen! De igen!

- Áá... Hát így imádtad őt, pici baba?

Harry lelkében olyan iszonyatos gyűlölet lobbant fel, amihez foghatót még sosem érzett. Bellatrix megölte Siriust, megölte és Lucy most miatta tört össze, miatta zokog odalent, de olyan keservesen, ahogy Harry még sosem látta… A húgával senki sem teheti ezt meg. Kiugrott a kút mögül, és elordította magát:

- Crucio!

Bellatrix felsikoltott, és hanyatt esett, de nem kezdett vonaglani és jajveszékelni, mint Neville, hanem nyomban felpattant - bár kapkodva szedte a levegőt, és már nem nevetett. Harry gyorsan visszabújt fedezékébe a szökőkút mögé. Bellatrix válaszul küldött átka a varázslószobor fejét találta el: az letört az aranytestről, három méter messzire repült, és leesve hosszan felkarcolta a fényes parkettát.

- Sose használtál még főbenjáró átkot, mi? - harsogta Bellatrix. - Azokat komolyan kell gondolni, Potter! Vágynod kell rá, hogy fájdalmat okozz, át kell adnod magad a kínzás örömének - a jogos haragod nem sokra elég. Megmutatom, hogy kell csinálni, jó? Ingyen leckét kapsz tőlem...

Harry már a szökőkút túlsó oldala felé araszolt, de mikor a boszorkány elrikkantotta magát - Crucio! - gyorsan lekuporodott. A kentaur íjat tartó karja letört, és csattanva a parkettán landolt, nem messze az arany varázslófejtől.

- Engem nem tudsz legyőzni, Potter! - kiabálta Bellatrix.

Harry a lépések zajából megállapította, hogy a boszorkány jobb felé tart. Továbbindult hát a szoborcsoport körül, hogy takarásban maradjon, majd lekuporodva átnézett a kentaur négy lába között. Feje most egy magasságba került a házimanóéval.

- Én voltam és vagyok a Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgája! Ő maga tanított. Olyan erő birtokosává tett, amiről te, szánalmas kölyök, nem is álmodhatsz...

- Stupor! - kiáltotta Harry. Előzőleg elosont a fejetlenné vált varázslót bámuló koboldig, s onnan megcélozta a másik irányba kileső boszorkány hátát.

Bellatrix olyan gyorsan reagált, hogy Harrynek lekuporodni is alig maradt ideje.

- Protego!

A piros fénycsóva visszapattant, és fülön találta a koboldot. Harry beiszkolt a szökőkút mögé; a letört aranyfül a feje fölött repült el.

- Kapsz egy utolsó esélyt, Potter! - harsogta Bellatrix. - Ha átadod a jóslatot, talán megkímélem az életedet! Na gyerünk, gurítsd ide!

- Akkor meg kell ölnie, mert a jóslat nincs már meg! - csattant fel Harry. Miközben beszélt, belehasított a fájdalom a homlokába, s fellángolt benne a harag - de ez az indulat nem a sajátja volt.

- Már ő is tudja! - kiáltotta a Bellatrixéhoz hasonló eszelős kacajjal. - Már a drága gazdája, Voldemort is tudja, hogy a jóslat elveszett! Nem fogja megdicsérni magát!

- Micsoda? Mit beszélsz!? - visított fel rémülten a boszorkány.

- A jóslat összetört, mikor Lucy és én megpróbáltuk felvonszolni Neville-t a lépcsőn! Na, ehhez mit fog szólni Voldemort?

A sebhelye izzó parázzsá változott... könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól...

- Hazudsz! - üvöltötte Bellatrix, de hangjában már több volt a rettegés, mint a harag. - Ott van nálad, Potter, és ide fogod adni! Invito jóslat! Invito jóslat!

Harry harsogva nevetett, de csak hogy bosszantsa Bellatrixot - úgy érezte, menten szétrobban a feje a fájdalomtól. Felmutatta üres kezét, majd gyorsan visszahúzta a félfülűvé vált kobold mögé, mert Bellatrix rögtön egy zöld fénycsóvát küldött rá.

- Nincs nálam semmi! - kiabálta. - Nincs mit hívogatni! Megmondhatja a gazdájának, hogy a gömb összetört, és senki nem hallotta, mit mondott a jós!

- Nem! - visította Bellatrix. - Nem igaz! Hazudsz! Kegyelmes úr, én igyekeztem, én mindent megpróbáltam... Irgalmazz nekem!

- Hiába kiabál! - ordította Harry. Fájdalma iszonyatossá fokozódott, össze kellett szorítani a szemét. - Úgysem hallja magát!

- Úgy gondolod, Potter? - zendült egy fagyos hang.

Harry kinyitotta a szemét.

Magas, sovány test és fekete kámzsával körített, halottsápadt, beesett kígyóarc, benne réspupillájú, vörösen izzó szempár...

A csarnok közepén ott állt maga Voldemort nagyúr.

Lucy nem tudta, mennyi ideje ült már ott. A szeme már bedagadt, a tüdeje kétségbeesetten kiáltozott egy kis levegőért, de a lelkét ostromló fájdalomhoz képest ez semmi sem volt. A könnyek csak jöttek és jöttek; Lucy nem is sejtette, hogy egy ember képes ennyit sírni…

Olyan mélyen volt a gyászban, hogy csak akkor fogta fel, hogy valaki hozzá beszél, mikor az illető szinte már teljesen körbeölelte őt.

- …menjünk innen. Átviszlek a többiekhez…

Lucy felnézett. Jó párszor kellett pislognia, hogy lássa, ki van előtte, de végül kitisztult a kép és Lupin korán őszülő haját pillantotta meg. Elég volt egyszer belenézzen a férfi szemeibe, hogy újult erővel törjön fel belőle a zokogás.

- Elment… - dadogta, majd Lupin mellkasába fúrta a fejét, miközben két kezével megmarkolta a varázsló talárját. - Elment, itt hagyott… itt hagyott mindkettőnket…

Lupin erre jól láthatóan nem tudott mit mondani, így csak átölelte Lucyt és hagyta, hogy a lány a mellkasán zokogjon tovább.

- Sosem mondtam neki, hogy… hogy apámként szeretem - suttogta kétségbeesetten Lucy. Érezte, hogy Lupin teste is remegni kezd.

- Tudta ő anélkül is - mondta Lupin, miközben a haját simogatta. - Elég volt a szemedbe néznie. Tudta…

Lucy fejébe ekkor borzalmasan erős fájdalom nyilallt. Feljajdult, majd a fejéhez kapott, miközben haragot érzett, eszelős indulatot és egy pillanatra felsejlett előtte a minisztérium átriumának képe…

- Mi a baj? Lucy, jól vagy? - kérdezte Lupin, miközben eltolta magától a lányt, hogy lássa az arcát. Lucy nem nézett sehová, csak igyekezett megfejteni a fejében lüktető fájdalom okát, és ekkor beugrott neki a megoldás.

- Harry… - suttogta és rémülten körülnézett. Most tűnt fel neki, hogy Harry nincs sehol. - Hol van Harry?

Lupin kicsit zavarba jött a kérdéstől.

- Bellatrix után rohant, akinek sikerült elmenekülnie. Próbáltam megállítani, de…

Lucy fejébe újra belehasított a fájdalom és egy újabb képet pillantott meg: magas, sovány test, halottsápadt, beesett kígyóarc, vérvörös szemek…

- Voldemort… - Felpattant és addig forgolódott, míg észre nem vette Dumbledore-t.

- Lucy… - próbálta Lupin faggatni, de Lucyt csakis Harry érdekelte.

- Voldemort itt van! - kiabálta, mire mindenki ledermedt. Lucy futni kezdett a lépcső felé, de közben továbbra is Dumbledore-ra tapadt a tekintete. - Voldemort itt van! Fönt az átriumban! Harry is vele van, Voldemort meg fogja ölni!

Dumbledore-nak se kellett több: korát meghazudtoló gyorsasággal szegődött Lucy nyomába és együtt siettek át az Agytermen, a kerek teremben Dumbledore egy szavára feltárta magát a kijárat, aztán a lift is felvánszorgott velük a fogadócsarnokba, ahol az aranykapun átrohanva végre megérkeztek.

Harry a szökőkút mellett állt, Voldemort pedig alig néhány lépésnyire volt tőle. Bellatrix ura előtt térdepelt és irgalomért esedezett.

- Nincs mondanivalóm a számodra, Potter - suttogta éppen Voldemort. - Túl sok bosszúságot okoztál már nekem. Avada kedavra!

Harry meg se moccant, ahogy a zöld fénycsóva elindult felé.

Lucy oda akart rohanni, de Dumbledore kitárt karjával elzárta az útját, miközben intett egyet a pálcájával. A szökőkútbeli fejetlen varázslószobor hirtelen életre kelt, döngve dobbanó talppal beugrott Harry és Voldemort közé, és széttárta karját. Az átok lepattant a mellkasáról.

- Mi ez!? - bődült fel Voldemort. Villámló szemmel körülnézett, majd megállapodott a tekintete az idős varázslón: - Dumbledore!

Voldemort előreszegezte pálcáját, s újabb zöld fénycsóvát röpített ki belőle, ezúttal Dumbledore felé. Lucy félreugrott, míg az öreg varázsló meglebbentette köpönyegét, és köddé vált, ám a következő pillanatban már fel is bukkant Voldemort mögött, és pálcájával a szökőkút felé intett. Erre a többi szobor is életre kelt. Az aranyboszorkány rátámadt Bellatrixra, aki sikítva szórta rá átkait, de hiába: azok mind lepattantak a megelevenedett aranytestről. A szobor ledöntötte a lábáról Bellatrixot, és a padlóhoz szögezte. Eközben a kobold és a házimanó eliramodott a falba süllyesztett kandallók felé, a félkarú kentaur pedig rárontott Voldemortra. Az eltűnt, és a medence mellett bukkant fel ismét.

Lucy még fel sem térdelt, Harry máris ott volt mellette. Lucy szorosan magához ölelte testvérét, Harry pedig úgy szorította, mintha így akarta volna megvédeni. A fejetlen varázsló követte Harryt és beállt a testvérpár elé, elzárva őket a párbajozóktól. Dumbledore eközben lassan elindult Voldemort felé. A kentaur most kettejük körül vágtázott.

- Botorság volt idejönnöd, Tom - szólt hűvös nyugalommal Dumbledore. - Az aurorok már úton vannak...

De csak a maga holttestét fogják itt találni - sziszegte Voldemort. Újabb gyilkos átkot küldött a közeledő Dumbledore felé, de rosszul célzott, s a fénycsóva az őrvarázsló asztalát lobbantotta lángra.

Dumbledore mentében megpöccintette pálcáját, s ezzel olyan erejű átkot indított útnak, hogy az aranyszobor mögött megbújó Harrynek és Lucynak a szelétől is égnek állt a hajuk. Voldemort védekezésül maga elé varázsolt egy fényes ezüstpajzsot, ami velőt remegtető, jéghideg kongással elnyelte a fénycsóvát.

- Csak nem akar megölni, Dumbledore? - Voldemort vörös szeme összeszűkült a pajzs széle fölött. - Nem illik magához az efféle brutalitás.

Dumbledore továbbra is úgy sétált Voldemort felé, mintha egy kedves ismerőshöz közelítene.

- Jól tudod, Tom, hogy más módon is lehet végezni egy emberrel - szólt higgadtan. - Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a halálba küldelek...

- Semmi nem rosszabb a halálnál! - horkant fel Voldemort.

Dumbledore még mindig nyugodtan lépkedett felé.

- Ebben nagyon tévedsz - felelte olyan könnyedén, mintha egy pohár bor mellett csevegne Voldemorttal. Lucyt annyira megrémítette a védtelenül sétáló Dumbledore vakmerősége, hogy rá akart kiáltani - de fejetlen őre továbbra is a falnál tartotta őt és Harryt, gondosan ügyelve rá, hogy ne bújhassanak ki a háta mögül. - Tudd meg, épp az tesz téged oly sebezhetővé, hogy nem fogod fel: sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint a halál.

Az ezüstpajzs mögül újabb zöld fénylövedék röppent ki. Ezúttal a félkarú kentaur hárította el a támadást: beugrott Dumbledore elé, és a találat nyomán ezer darabra robbant szét. De mielőtt még a maradványai földet értek volna, Dumbledore korbács módjára megsuhintotta pálcáját, hosszú, vékony tűzcsóvát rajzolva a levegőbe. A lángkötél Voldemort felé röppent, és a pajzzsal együtt tüzes gúzsba kötötte a feketemágust. Egy pillanatig úgy tűnt, a harc eldőlt - de aztán a lángkötél kígyóvá változott, lehullott Voldemortról, és dühös sziszegéssel Dumbledore ellen fordult. Voldemort eltűnt, a kígyó pedig felágaskodva támadni készült...

Abban a pillanatban, mikor Voldemort újra láthatóvá vált - ezúttal a medence közepén kiemelkedő, megüresedett szobortalapzaton bukkant fel - Dumbledore feje fölött tűzgomolyag lobbant.

- Vigyázzon! - ordította Harry.

A fiú még ki se mondta a szót, amikor Voldemort pálcájából újabb zöld fénynyaláb röppent Dumbledore irányába, és a kígyó lecsapott...

Fawkes ebben a pillanatban beröppent Dumbledore elé, kitátotta csőrét, és lenyelte a zöld átkot. Azon nyomban lángba borult, a padlóra hullott, s mire földet ért, már tehetetlen, ráncos kis fióka volt. Dumbledore eközben elegáns, széles mozdulatot tett pálcájával - a kígyó, melynek fogai már csak centiméterekre voltak a testétől, a magasba röppent és semmivé foszlott, a medencéből pedig kiemelkedett a víz, és vastag, olvadt üvegtömbként körülvette Voldemortot.

A talapzaton álló sötét varázsló néhány másodpercre hullámzó kontúrú, arctalan fekete masszává vált - szemlátomást minden erejével küzdött a fullasztó víztömeg ellen.

Azután Voldemort egyszerre eltűnt. A vízoszlop visszazuhant a sekély medencébe, és körkörös hullámban a parkettára loccsant.

- Kegyelmes úr! - ordította Bellatrix.

Harry és Lucy most már biztosak voltak benne, hogy a harc véget ért, Voldemort elmenekült. Elő akartak ugrani szobortestőrük mögül, de Dumbledore rájuk kiáltott:

- Ne mozduljatok!

Az öreg varázsló hangjában, most először, félelem csengett.

Harry és Lucy nem tudták mire vélni a dolgot - a csarnokban rajtuk kívül nem volt senki. Bellatrix mozdulni sem tudott a boszorkányszobor alatt, a főnixfiókává vált Fawkes erőtlenül csipogott a padlón...

A következő pillanatban az elviselhető legnagyobb fájdalom százszorosa robbant Lucy fejébe, s ő azonnal tudta, hogy ez maga a halál...

Érezte, hogy a szobor ellöki őt Harry közeléből, aki egyszerre összeesett és olyan erősen kezdett vonaglani, mintha a Crutiatus-átkot mondtak volna rá. Lucy látta, ahogy a fiú szeme zöldből vörösbe váltott, de nem tudta kinyitni a száját, hogy a fiú nevét kiáltsa, mert ekkor a fájdalom minden sejtjébe belehasított. Összeesett, sikoltani kezdett, miközben a fájdalom egyre csak erősödött. Azonnal tudta, mi ez, hogy mit jelent és miért történik… Rimánkodott, hogy a folyamat minél gyorsabban végbe menjen, mert érezte, hogy Harrynek már csak másodpercei vannak hátra…

A fogadócsarnok eltűnt, a fájdalom megszűnt. Lucy arra számított, hogy Harry szemével fogja látni a dolgokat, de nem így történt. Mikor kinyitotta a szemét, élete legrémisztőbb képe tárult a szeme elé - sikítani akart, de a rémület megdermesztette a tagjait.

Harry ott állt alig pár lépésnyire tőle, a teste körül egy fehér kígyó tekergett, egyre szorosabbra fonva a gyűrűit körülötte. Bármerre nézett Lucy, csak a bestia véget nem érő testét látta, de körülötte három méterű sugarú körben szabad volt a tér. A kígyó feje Harryé körül táncolt, néha a nyelvével végigszántott az arcán: ilyenkor Harry kerekre tágult szemei zöldből vörösbe váltottak. A szörnyeteg Lucyra szegezte a szemét és hirtelen egy hang szólalt meg a végtelen térben.

- Ez igen érdekes - sziszegte a hang. Lucynak feltűnt, hogy mikor a hang beszél, a kígyó a nyelvét újra és újra kiölti. - De ez így még jobb is. Így veled is végezhetek, Lucy Potter.

Azzal fogta magát és hátulról belehatolt Harry fejébe, akinek most végérvényesen vörössé váltak a szemei. A szörny most ismét megszólalt, de Harry szája mozgott, ahogy formálta a szavakat.

- Most öljön meg, Dumbledore...!

Lucy látta Harry szemén, hogy bár nem birtokolja a testét, legszívesebben üvöltött volna a kíntól.

- Ha semmi a halál, Dumbledore, hát ölje meg a gyerekeket... - mondta újra a kígyó Harry száját használva.

Lucy nem bírta tovább. Zokogva tette meg azt a pár lépést, ami elválasztotta Harrytől, de amint hozzáért a kígyóhoz, hogy kiszabadítsa testvérét, az erős kígyótest azonnal elkezdte őt is megbéklyózni. Lucy így csak megragadta kétoldalról Harry arcát. Érezte, hogy a fiú bőre lángolt és hamarosan az ő teste is elkezdett lángolni.

- Űzd ki a fejedből, Harry! - kérlelte elcsukló hangon. - Űzd ki!

- Minden hiába - mondta a szörny. Harry szája gúnyos mosolyra húzódott. - Már csak a halál válthatja meg…

A kígyó már Lucy derekánál járt. Ahogy körbefonta őt, úgy erősödött a fájdalom, de Lucy ezzel kicsit sem törődött.

- Kérlek Harry! - könyörgött zokogva. - Térj vissza, gyere vissza hozzám! Kérlek!

A kígyótest most tekeredett körbe a nyakán, egyre jobban fojtogatva Lucyt. A fájdalom lassan már elviselhetetlenné vált, de a lány kitartóan simogatta tovább hüvelykujjával Harry arcát, nem törődve a gúnyos mosollyal, amit a szörny kényszerített rá.

- Harry, kérlek, ne hagyj itt! - érintette nagy nehezen a homlokát Harryének. - Nem hagyhatsz itt, már csak te maradtál nekem! Kérlek, gyere vissza, ne hagyj egyedül! Ne menj Sirius után! Kérlek! Szeretlek!

Egy pillanatra a fájdalom mindent elvakított, Lucy pedig látta a fényt a sötétség végén… Ám ekkor érezte, hogy a szörny lassan lehull róla, és megint maga előtt látta Harryt, akinek a fejéből végre kimászott a kígyó és a fiú szeme visszaváltozott zöldre.

- Én is szeretlek - suttogta megtört hangon, mire Lucy a megkönnyebbüléstől szinte zihálni kezdett…

A következő pillanatban aztán rájött, hogy valóban zihál és úgy ült fel a parkettán, mintha rugóra húzták volna. Körbe-körbe forgatta a fejét, de ekkor Dumbledore megragadta a vállát.

- Lucy, nyugodj meg! Nincs semmi baj, már vége van…

Lucy nem válaszolt, csak körülnézett. Néhány lépésnyire tőle ott feküdt Harry: úgy reszketett, mintha nem is parkettán, hanem jégen hasalna, szemüvege nem volt rajta, mellette pedig ott hevert a fejetlen szobor, repedten, mozdulatlanul. A szökőkút felé fordult, ami mellett ott állt Voldemort, aki épp a pálcájával robbantotta szét az arany boszorkányt, ami Bellatrixet tartotta fogva. Felkapta a nőt, majd Harry felé fordult.

Hiába próbálta Dumbledore visszatartani, Lucy odavánszorgott a fiúhoz, és szétterpeszkedett előtte, így védve őt Voldemorttól. Egész testében remegett, arcán folytak le a könnyei, de elszántan meredt a sötét varázslóra, aki cselekedete láttán hidegen elmosolyodott.

- Találkozunk még, Lucy Potter - mondta.

Mögötte egyszer csak smaragdzöld lángok csaptak fel minden kandallónyílásban, majd varázslók és boszorkányok kezdtek beözönleni a fogadócsarnokba. Voldemort azonban nem fordult meg, hanem végig Lucy szemébe fúrta a tekintetét, aki állta a nézését.

- Nem fogod tudni megvédeni őt tőlem örökké - sziszegte Voldemort. Szavai, akár a méreg, beférkőztek Lucy legeldugottabb részeibe is. - Egy nap eljövök érte és te végig fogod nézni, ahogy szépen lassan végzek vele.

Azzal köddé vált.

A csarnokban mindenki egyszerre kezdett el beszélni, a kandallók továbbra is ontották magukból a mágusokat, de Lucy nem törődött velük. Azonnal megfordult, majd maga felé fordította a még mindig remegő Harry arcát. Holtsápadt volt, de ezen kívül sértetlennek tűnt… És amikor kinyitotta a szemét, Lucyról mintha egy mázsás súly szakadt le: ugyanis az zöld volt.

- Lucy…?

A lány a nagy zsivajban csak a szájáról tudta leolvasni, hogy mit mondott. Ismét elsírta magát, majd az ölébe húzta Harryt és úgy ölelte magához. Harry annyira gyenge volt, hogy még a fejét se tudta megtartani.

- Azt hittem… azt hittem… - suttogta Lucy, miközben a könnyeitől fuldoklott.

- A hangodat hallottam - mondta Harry, mire Lucy kicsit felegyenesedett, hogy rálásson az arcára. - A te hangodat… te hoztál vissza…

- Hogy vagy? - kérdezte a lány, miközben segített Harrynek felülni. Megkereste a fiú szemüvegét és miután megtörölte, visszaadta neki.

- Most már jól - felelte Harry, majd az éppen hozzájuk leguggoló Dumbledore-ra nézett. - Mi történt? Hol van Voldemort? Kik ezek az emberek…?

A fogadócsarnok tele volt emberekkel. A parketta zölden ragyogott a falak mentén lobogó smaragdszín lángok visszfényétől - a kandallótüzek csak úgy ontották az érkező boszorkányokat és varázslókat. Miután Dumbledore felsegítette őket (Harrynek Lucyra kellett támaszkodnia), Lucy szeme megakadt a tűzből kilépő, döbbenten tátogó Cornelius Caramelen. A miniszter hajszálcsíkos köpönyege alatt pizsamát viselt, és úgy kapkodott levegő után, mintha kilométereket futott volna.

- Ott állt! - kiáltotta egy piros taláros, lófarokba kötött hajú varázsló. Arra a helyre mutatott, ahol Voldemort eltűnt. - Láttam őt, Mr Caramel, esküszöm, hogy Tudjukki volt az! Felkapott egy nőt, és eltűnt!

- Igen, Williamson, tudom... én is láttam - zihálta Caramel. - Merlin szent szakállára, itt... itt! A Mágiaügyi Minisztériumban! Magasságos ég... ez képtelenség... szavamra, ez... hogy történhetett...

- Fáradjon le a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, Cornelius - szólt Dumbledore, aki most, hogy Harryért és Lucyért már nem kellett aggódnia, elindult a terem közepe felé. Az újonnan érkezettek most vették csak észre őt. Néhányan rászegezték pálcájukat, mások csupán megrökönyödött arcot vágtak. A kobold- és a manószobor tapsolt, Caramel pedig úgy összerándult meglepetésében, hogy kis híján kiszaladt alóla papucsos lába.

- A Halálteremben - folytatta Dumbledore - talál majd egy csapatnyi szökött halálfalót, akik dehoppanálás-gátló rontással sújtva várják, hogy rendelkezzen a további sorsukról.

- Du-Dumbledore! - dadogta megrökönyödve Caramel. - Maga... itt... ez... ez...

A miniszter az aurorok felé kapta a fejét, s látszott, hogy már-már elkiáltja magát: Fogják el!

- Ha akarja, megküzdök az embereivel, Cornelius - és legyőzöm őket! - mennydörögte Dumbledore. - De néhány perce a tulajdon szemével láthatta a bizonyítékot arra, hogy igaz, amit már egy éve ismételgetek. Voldemort nagyúr visszatért. Maga egy álló esztendeje árnyékok ellen harcol, és most már legfőbb ideje, hogy észhez térjen!

- Én... nem... csak... - hebegte Caramel, s úgy nézett körül, mintha arra várna, hogy valaki megmondja neki, mit tegyen. Erre azonban hiába várt. - Nem bánom... Dawlish! Williamson! Menjenek le a Misztériumügyi Főosztályra! Maga pedig, Dumbledore, részletesen mondja el, hogy mi... Szent ég, a Mágikus Testvériség Kútja... Mi történt itt? - fejezte be szinte nyöszörögve, és kétségbeesetten rámeredt az aranyszobrok szétszóródott maradványaira.

- Rendelkezésére állok, de csak miután visszaküldtem Harryt és Lucyt a Roxfortba - felelte Dumbledore.

- Hogy... Harry és Lucy Pottert!?

Caramel megpördült, és rábámult Harryre és Lucyra, akik még mindig ott álltak a falnál, felborult szobortestőrük mellett.

- Ők... itt? - hápogta elkerekedett szemmel Caramel. - Mi ez... Mi van itt!?

- Mindent megmagyarázok - ismételte Dumbledore - de előbb visszaküldöm Harryt és Lucyt az iskolába.

Azzal elfordult a medencétől, odasétált a padlón heverő arany varázslófejhez, és rámutatott a pálcájával.

- Transportus! - mormolta.

A szoborfej kéken felizzott, és remegni kezdett. Néhány másodperc elteltével aztán kihunyt a fénye.

- Ide figyeljen! - csattant fel Caramel, miközben Dumbledore felemelte az aranyfejet, és elindult vele Harry és Lucy felé. - Engedély nélkül nincs joga zsupszkulcsot készíteni! Hogy veszi a bátorságot, hogy a mágiaügyi miniszter szeme láttára... hallatlan! Ez... ez...

Dumbledore csak kinézett félholdszemüvege fölött, s a puszta pillantásával elnémította Caramelt, mint szigorú tanár a nagyszájú kisdiákot.

- Rendeletileg eltávolítja Dolores Umbridge-et a Roxfortból - szólt ellentmondást nem tűrő hangon. - Visszavonja az elfogatási parancsot a legendás lények gondozása tanárom ellen, hogy visszatérhessen az iskolába, és folytathassa a munkáját. Adok magának... - Dumbledore előhúzott egy tizenkét mutatójú órát, és rápillantott. - ...fél órát az időmből. Annyi bőven elég lesz rá, hogy megbeszéljük a történtek tanulságait. Utána visszatérek az iskolába. Ha a továbbiakban a segítségemre lenne szüksége, készséggel állok rendelkezésére a Roxfortban. Ha levelet ír, az igazgatónak címezze.

Caramel szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna esni; a szája tátva maradt, és kerek arca elvörösödött felborzolt szürke haja alatt.

- Ez... maga...

Dumbledore hátat fordított neki.

- Harry, Lucy, fogjátok meg a zsupszkulcsot!

Harry és Lucy gondolkodás nélkül rátették tenyerüket a felé nyújtott szoborfejre - egyikük sem kérdezte, mi vár rájuk, nem voltak kíváncsiak rá, hova kerülnek.

- Fél óra múlva találkozunk - mondta csendesen Dumbledore. - Egy... kettő... három...

És jött a már jól ismert rántás a köldökénél - a fényes parketta kiröppent Lucy talpa alól, eltűnt az Átrium, eltűnt Caramel és Dumbledore, s Harry és ő belezuhantak a színek és hangok örvénylő forgatagába...

Draco álmatlanul forgolódott. Újra és újra elolvasta az anyja levelét, miközben várta, hogy jöjjenek az újabb hírek otthonról. Két „személyisége", amelyeket az utóbbi hetekben féken tudott tartani, most ismét elkezdték csatározásukat, így ő csak feküdt a párnái között, miközben a fejében zajlott az élet.

Természetesen, mint mindig, az aranyvérű énje állt nyerésre. Abban bízott, hogy az apjának sikerül megszereznie azt, amivel a Nagyúr megbízta, hogy örök dicsőséget hozzon a családjára, és hogy a vérárulók és a sárvérűek végre megkapják azt, ami jár nekik. Ha sikerrel jár, a Nagyúr végre elhozhatja azt a világot, amit az előző alkalommal már majdnem sikerült.

Ám ott volt a másik oldalon Lucy. Másik énje, amelyik elfojtott vágyaiból táplálkozott, folyamatosan az ő nevét ismételgette a fejében. A Nagyúr győzelme egyben a lány halálát is jelentette: mert hogy Lucy nem fog átállni, az egyszer biztos volt. Világosan megmondta Draconak, mikor a folyosón álltak, miután lebuktak Umbridge előtt; Lucy kijelentette, hogy nem fog behódolni, hogy harcolni fog. Draconak rendkívül imponált a lány bátorsága, ugyanakkor azt is tudta, hogy ő maga nem fog tudni szembeszállni vele… és nem is teheti meg. Ha megtenné, a szülein állnának bosszút. Nem lehet ilyen önző, nem hagyhatja, hogy a vágyai teljesen tönkretegyék a családját.

De mi van, ha csak szimplán gyáva? Draco tudta, hogy ez is igaz. Gyáva volt. Ha csak tizedannyi bátorsága lett volna, mint Lucynak, akkor már rég nem itt tartana. De hogy hol tartana, arra nem tudta a választ.