Chapter 39

Hogyan tovább…?

Ő, AKIT NEM NEVEZÜNK NEVÉN, VISSZATÉRT

Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter péntek este rövid nyilatkozatban beszámolt róla, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért hazánkba, és folytatja egykori tevékenységét.

„Mélységes sajnálatomra kénytelen vagyok megerősíteni a hírt, miszerint az önmagát nagyúrnak nevező varázsló - tudjuk, kire gondolok - él, és újra köztünk jár - nyilatkozta újságírók előtt a zaklatottnak tűnő Caramel. - Ugyancsak mély sajnálattal arról is be kell számolnom, hogy azazkabani dementorok fellázadtak, kiléptek a minisztérium szolgálatából, és meggyőződésünk szerint csatlakoztak... Izé nagyúrhoz.

A varázslótársadalom tagjait ezúton is éberségre intjük. A minisztériumban szerkesztés alatt áll egy alapfokú ingatlan- és személyvédelmi kalauz, amit a jövő hónap folyamán térítésmentesen eljuttatunk minden varázslóháztartásba." A miniszter nyilatkozatát a varázslónépesség rémülettel és felháborodással fogadta - annál is inkább, mivel a minisztérium egészen szerdáig arról biztosította a közvéleményt, hogy „a Tudjukki újbóli tevékenykedéséről szóló híresztelések minden valós alapot nélkülöznek".

A minisztérium pálfordulását megelőző események részleteit egyelőre homály fedi. Meg nem erősített hírek szerint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és híveinek egy válogatott csoportja (közismert nevükön a halálfalók) csütörtök este behatoltak a Mágiaügyi Minisztérium épületébe. Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nemrég újra kinevezett igazgatója, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének visszahívott elnökségi tagja és a Wizengamot újbóli főmágusa egyelőre nem nyilatkozott a történtekről. Dumbledore köztudomásúlag egy éve hangoztatja, hogy Tudjukki, szemben az elterjedt vélekedéssel, él, ismét híveket toboroz, s újból hatalomra tör. Információink szerint „a kis túlélő páros"...

- Na tessék, itt vagytok! - pillantott fel Hermione az újságból. - Biztos voltam benne, hogy titeket is belerángatnak valahogy.

A társaság a gyengélkedőn gyűlt össze. Harry Ron ágyának végében ült, és barátjával együtt hallgatta Hermionét, aki a vasárnapi Próféta vezércikkét olvasta fel nekik. Lucy és Ginny, akinek a bokáját Madam Pomfrey egykettőre meggyógyította, Hermione ágyának végében kuporogtak; az eredeti orrformáját visszanyert Neville a két ágy között ült egy széken; Luna, aki szintén csak látogatóként tévedt be, a Hírverő legfrissebb számát olvasta, és látszólag még fél füllel sem figyelt Hermionéra.

- Érdekes, a feltűnési viszketegségben szenvedő téveszmés bolondokból hirtelen megint „a kis túlélő páros" lett - jegyezte meg epésen Ron, és belemarkolt az éjjeliszekrényét elborító csokibékahalomba. Dobott egyet-egyet Harrynek, Lucynak, Ginnynek és Neville-nek, aztán foggal kibontotta a magáét. Az alkarján még mindig csúnya hurkák emlékeztettek rá, hol tapadtak a bőrére az agy polipkarjai.

Madam Pomfrey kijelentette, hogy a gondolatok különösen makacs nyomot hagynak, és a Dr. Ubbly-féle Feledtető felcserfőzet nagy dózisú alkalmazását írta elő Ronnak.

- Igen, most nagyon hízelgő dolgokat írnak rólatok - szólt Hermione, miközben átfutotta a cikk további hasábjait. - „Az igazság magányos hirdetői"... „beszámíthatatlannak bélyegezték őket, mégsem hátráltak meg"... „nevetség és gúny tárgyává tették őket"... - Hmmm... - Hermione összeráncolta a szemöldökét. - Valamiért elfelejtik megemlíteni, hogy ők maguk tettek titeket nevetség és gúny tárgyává a cikkeikkel.

Hermione fájdalmasan felnyögött, és megfogta az oldalát. Dolohov átkának még ez a gyengített, varázsige nélküli változata is - Madam Pomfrey szavaival élve - „épp elég nagy galibát csinált odabent". Hermionénak tíz különböző elixírt kellett szednie, de már sokkal jobban volt, és unatkozott a gyengélkedőn.

- „Tudjukki legutóbbi puccsa", a másodiktól a negyedik oldalig, „Amiről a minisztérium nem beszélt nekünk", ötödik oldal, „Miért nem hallgatott senki Albus Dumbledore-ra?", hatodiktól a nyolcadik oldalig, „Exkluzív interjú Harry és Lucy Potterrel", kilencedik oldal. Na jó... - Hermione becsukta és félredobta a lapot. - Másról se lehet olvasni az egész újságban. Az interjú Harryvel és Lucyval pedig nem is exkluzív. Ugyanaz, ami hónapokkal ezelőtt a Hírverőben megjelent.

- Apa eladta nekik a cikket - szólt álmatagon Luna, és lapozott egyet a magazinban. - Jó sok pénzt kaptunk érte, úgyhogy nyáron elmegyünk Svédországba morzsás szarvú szipirtyót keresni.

Hermione majdnem mondott valamit, de aztán elszámolt háromig, és csak ennyit motyogott:

- Biztos izgalmas lesz.

Ginny elkapta Lucy pillantását, és elvigyorodott.

- Meséljetek! - Hermione fészkelődve kihúzta magát az ágyon, és megint nyögött egyet. - Mi újság a suliban?

- Flitwick eltüntette Fred és George mocsarát - mesélte Ginny. - Kábé három másodpercébe került. De az ablak alatt meghagyott egy kis részt, és elkerítette...

- Miért? - csodálkozott Hermione.

Ginny vállat vont.

- Azt mondta, megőrzésre méltó bűbáj.

- Emlékművet akart állítani az ikreknek - szólt közbe tele szájjal Ron. - Különben ezt mind ők küldték - fordult Harryhez és Lucyhoz, és a csokibékahalomra mutatott. - Biztos jól megy nekik az üzlet.

Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Szóval most, hogy Dumbledore visszatért, újra rend van? - kérdezte.

- Igen - felelte Neville. - Visszazökkent az élet a régi kerékvágásba.

- Frics boldog, mi? - kérdezte Ron, miközben nekitámasztott egy Dumbledore-t ábrázoló csokibékás kártyát a vizeskancsónak.

- Egyáltalán nem - válaszolta Ginny. - Teljesen le van törve... - Suttogóra fogta a hangját. - Azt ismételgeti, hogy Umbridge alatt élte a fénykorát az iskola...

Mindannyian egyfelé néztek. Umbridge professzor a mennyezetet bámulva feküdt a szemközti ágyon. Dumbledore egyedül ment el érte a Tiltott Rengetegbe. Senki nem tudta, hogyan sikerült kiszabadítania a főinspektort a kentaurok fogságából, de tény, hogy sikerült neki, és közben még csak a talárját se piszkolta be.

Umbridge se mesélt a kalandjairól - visszatérése óta senki egyetlen szót sem hallott a szájából. A főinspektor egérszürke haja kócos volt, s még mindig akadt benne néhány gally és falevél, de egyébként sértetlennek tűnt, úgyhogy senki nem tudta, mi baja.

- Madam Pomfrey azt mondja, sokkot kapott - suttogta Hermione.

- Szerintem krónikus sértődöttségben szenved - vélekedett Ginny.

- Így kell csinálni, attól felélénkül - mondta Ron, és kattogó, patadobogást utánzó hangokat hallatott a nyelvével. Umbridge azonnal felült az ágyban, és rémülten körbepislogott.

Madam Pomfrey kidugta a fejét szobája ajtaján.

- Rosszul van, tanárnő? - kérdezte.

- Nem... nem... - motyogta Umbridge, és visszahanyatlott a párnájára. - Nem, csak rosszat álmodtam...

Hermione és Ginny belenevettek a takaróba. Lucy is megeresztett egy kis mosolyt.

- Ha már a kentauroknál tartunk - szólt Hermione, miután sikerült úrrá lennie derűjén - ki most a jóslástan tanára? Firenze itt marad?

- Muszáj neki - felelte Harry -, a kentaurok nem fogadják vissza.

- Úgy tűnik, ezentúl két jóslástantanárunk lesz - bólogatott Ginny.

- Pedig Dumbledore biztosan örült, hogy megszabadulhat Trelawneytól - jegyezte meg Ron, tizennegyedik csokibékáját majszolva. - Különben is, az egész tantárgy egy nagy hülyeség. Firenze se sokkal jobb...

- Hogy mondhatsz ilyet? - fortyant fel Hermione. - Hisz épp most tudtuk meg, hogy vannak igazi jóslatok!

Harry és Lucy nyugtalan pillantást váltottak. Egyik barátjuknak sem árulták el, hogy ismerik a jóslat tartalmát. Neville mindenkinek azt mondta, hogy a gömb összetört a Halálteremben, s ezzel a jóslat odaveszett. Harry és Lucy meghagyták őt és a többieket ebben a hitben.

- Kár, hogy összetört - jegyezte meg fejcsóválva Hermione.

- Kár - hagyta rá Ron. - De így legalább Tudjátokki se tudta meg, miről szól... Te meg hova mész? - kérdezte csodálkozva és kissé csalódottan.

Harry ugyanis felpattant.

- Öhm... Hagridhoz. Nemrég érkezett meg, és megígértem neki, hogy lemegyek hozzá. Hallani akarja, hogy vagytok.

- Én is megyek! - állt fel Lucy is. - Látni akarom Tapit.

Sirius halála óta nem tudta Tapmancsként hívni a kutyáját.

- Jó nektek - morogta Ron, és sóvárogva kinézett az ablakon a ragyogó kék égre. - Bár mi is mehetnénk!

- Üdvözöljétek őt a nevünkben! - szólt a távolodó Potterek után Hermione. - És kérdezzétek meg, mi van... a kis barátjával!

Harry és Lucy hátra se fordultak, csak intettek, hogy rendben, és kiléptek a gyengélkedőből.

A kastély még a szokásos vasárnapi nyugalomhoz képest is feltűnően kihalt volt. Nyilván minden diák a parkban töltötte az időt - a vizsgák terhétől megszabadulva, könnyű szívvel élvezték a napsütést, a jó időt, tudva, hogy a tanév néhány hátralevő napján nem vár rájuk se magolás, se leckeírás. Harry és Lucy lassan sétáltak a néptelen folyosón, ki-kipillantva az ablakokon. A kviddicspálya fölött néhány alak röpködött, páran az óriáspolippal játszottak a tóban...

Lucy így érezte jól magát. Társaságban magára kellett erőltetnie a reakciókat, az emberi érzelmeket, mikor azonban egyedül volt, nyugodtan süllyedhetett a gyászba és hagyhatta, hogy a reménytelenség átvegye felette az irányítást. Hogy nem omlott eddig össze, azt csak Harrynek köszönhette: testvére ugyanis soha, egyszer sem volt hajlandó magára hagyni őt (még arra is rávette, hogy éjszakánként nála aludjon) és egyedül az ő társasága nem feszélyezte. Harry előtt nem kellett megjátszania magát, bár úgy gondolta, hogy bátyja jobban viseli a dolgot, mint ő.

- Tényleg le kellene mennünk Hagridhoz - szólt most Harry. - Mióta visszajött, nem is beszélgettünk vele. De ha nem akarsz…

- De, menjünk - bólintott Lucy. - Tényleg szeretném látni Tapit.

Lesétáltak hát a márványlépcsőn, de alighogy a bejárati csarnok kőpadlójára léptek, jobbra tőlük kitárult egy ajtó - az, amelyik a Mardekár klubhelyiségéhez vezető lépcsőre nyílt - s Malfoy, Crak és Monstro lépett a csarnokba. Harry és Lucy megtorpantak - a három fiú úgyszintén. Néhány másodpercig csak a nyitott tölgyajtón át beszűrődő távoli zsivaj törte meg a csendet.

Malfoy körülnézett - ellenőrizte, hogy egy tanár se látja őket - aztán Lucyékhoz fordult, és fojtott hangon így szólt:

- Végetek van, Potter.

Harry felvonta a szemöldökét, Lucynak azonban egy arcizma se rendült.

- Jó, hogy szólsz - felelte Harry. - Észre se vettük.

Lucy még sose látta ennyire dühösnek Malfoyt, de nem tudott elégtételt az indulattól eltorzult, sápadt, hegyes arc láttán. Úgy érezte, az, hogy idegileg kikészítse Malfoyt, fölösleges, már-már gyerekes vágya volt, ami a régi Lucyt lázba hozta, ám a mostanit teljesen hidegen hagyta.

- Megfizettek, Potter - fenyegetőzött Malfoy. - Én fogok számolni veletek azért, amit az apámmal tettetek...

- Hű, de félünk - felelte gúnyosan Harry Lucy nevében is. - Tudjuk, hogy Voldemort nagyúr gyenge kezdő hozzátok képest... Na, mi a baj? - tette hozzá, látva, hogy a három fiú behúzza a nyakát a név hallatán. - Az öreg Voldemort az apád haverja. Csak nem félsz tőle?

- Nagyra vagy magaddal, Potter! - sziszegte Malfoy, és csatlósaival együtt lassan elindult Harry felé. Lucy kitapintotta zsebében a pálcáját; nem azért, mert Malfoyra akart volna támadni, hanem mert Harryt akarta védeni. - De figyeld meg, elintézlek téged és a húgodat is. Nem fogjátok börtönbe küldeni az apámat...

- Későn szólsz, már odaküldtük.

- A dementorok elmentek az Azkabanból. Nincs, aki ott tartsa apát és a többieket...

- Ez sajnos igaz - bólintott Harry. - De most már legalább az egész világ tudja, micsoda gennyes alakok...

Malfoy a pálcája után kapott, de Harry és Lucy gyorsabbak voltak nála. Draco ujjai még el se érték a zsebét, mikor a két testvér kezében már villant a pálca.

- Potter!

A szigorú hang zengve visszhangzott a csarnokban. Piton bukkant fel az alagsorba vezető lépcsőn - s a láttán olyan tömény a gyűlölet jelent meg Harry arcán, amit Lucy még sosem látott. Ő maga hideg közönnyel nézett a bájitaltantanárra.

- Mit csináltok, Potter? - kérdezte fagyosan Piton, miközben az ötös felé sietett.

- Próbálom eldönteni, milyen átkot szórjak Malfoyra, tanár úr - felelte Harry.

- Én meg megakadályozom, hogy Malfoy megátkozza a testvéremet - mondta Lucy gépies hangon. Semmit sem érzett, ahogy Piton fakó arcába nézett. Tudta, hogy Harry Pitont hibáztatja, őt azonban még sosem hagyta ennyire hidegen a férfi álnokoskodása. Mit számít már, hogy Piton büntetőmunkát ad nekik?

Piton rájuk meresztette a szemét.

- Azonnal tegyétek el azt a pálcát! - parancsolta. - Húsz pont a Griff...

A bájitaltantanár elharapta a szót, mikor pillantása a hatalmas homokórákra esett.

- Lám csak, nincs mit levonni a Griffendéltől - állapította meg gúnyos félmosollyal. - Nos, ebben az esetben kénytelen leszek...

- Feltölteni a homokórát?

A bejárati lépcsősoron McGalagony bicegett felfelé. Egyik kezében skót kockás bőröndöt cipelt, a másikkal botra támaszkodott. A járás szemlátomást még nehezére esett, de máskülönben egészségesnek tűnt. Lucyt a tanárnő láttán először töltötte el emberinek nevezhető érzelem három nap után: öröm.

- McGalagony professzor! - köszöntötte Piton, és elindult felé. - Hát elbocsátották végre a kórházból!

- El bizony, Piton professzor - biccentett McGalagony, és lerázta úti köpönyegét a válláról. - Makkegészséges vagyok. Crak, Monstro...

Parancsolóan intett a két fiúnak, s azok alázatosan odadöcögtek hozzá.

- Fogják! - McGalagony Crak karjába lökte a bőröndöt, a köpenyét pedig Monstro kezébe nyomta. - Legyenek szívesek, vigyék fel ezeket a szobámba.

A fiúk elkullogtak a márványlépcső felé.

- Na lássuk! - szólt McGalagony, s a hatalmas homokórákra emelte pillantását. - Úgy vélem, Potterék és a barátaik fejenként ötven pontot érdemelnek azért, hogy felhívták a világ figyelmét Tudjukki visszatérésére! Egyetért, Piton professzor?

- Tessék? - kérdezett vissza Piton, pedig kétség sem férhetett hozzá, hogy jól hallotta, mit mondott McGalagony. - Nos... hát... hogyne...

- Akkor hát ötven-ötven pont jár a két Potter, a két Weasley, Longbottom és Granger kisasszony után - folytatta McGalagony, s szavai nyomán záporozni kezdtek a rubintok a Griffendél homokórájának alsó tartályába. - Ó, és Lovegood kisasszonyról se feledkezzünk meg - tette hozzá McGalagony, mire a Hollóhát is gazdagabb lett ötven ponttal. - Ha jól hallottam, Piton professzor, le akart vonni húsz pontot Potteréktől. Nos, tessék...

Néhány rubinkő visszatért a felső tartályba, de alul még így is jelentős mennyiségű maradt.

- Potter, Potter kisasszony, Malfoy, ilyen szép időben a parkban a helyük! - fordult a fiúkhoz McGalagony.

Harrynek és Lucynak nem kellett kétszer mondani. Talárjukba rejtették pálcájukat, és Pitonra meg Malfoyra többé ügyet sem vetve elsiettek a tölgyajtó felé.

A hirtelen rájuk zúduló hőségtől kissé szédülten indultak el a gyepen Hagrid kunyhója felé. Napozó, beszélgető diákok között vezetett az útjuk. Sokan a Vasárnapi Prófétát bújták, mások édességet majszoltak, és majdnem mind felpillantottak rájuk, mikor elhaladtak mellettük. Néhányan köszöntek is nekik, mások intettek - szemlátomást jelezni akarták, hogy a Prófétával egyetértésben ők is hősöknek tekintik Harryt és Lucyt. Ők nem reagált a jelzésekre, nem fogadták a köszöntéseket. Lucynak fogalma sem volt, mennyit tudnak iskolatársaik a három napja lezajlott eseményekről. A kíváncsiskodók eddig békén hagyták őt és Harryt, s szerette volna, ha ez a továbbiakban is így marad.

Mikor Harry zörgetett a vadőrlak ajtaján, először nem kaptak választ - aztán a ház sarka mögül előbukkant Agyar, és majd ledöntötte a fiút a lábáról. Mögötte Tapmancs igyekezett, aki azonnal Lucyhoz szaladt és két lábát a mellkasára helyezve köszöntötte őt. A lány torka összeszorult, ahogy végignézett az immár Agyarral egyméretű kutyáján. Tényleg szakasztott mása volt Sirius animágus alakjának. Tapmancs láthatta Lucyn, hogy szomorú, mert nem csóválta már olyan nagyon a farkát és ugrálás helyett inkább hozzádörgölőzött, mintha így akarta volna vigasztalni.

Hagrid, mint kiderült, futóbabot szedett a hátsó kertben. Széles mosollyal fogadta a kerítéshez közeledő Harryt és Lucyt.

- Szervusztok! - köszönt vidáman. - Gyertek, bújjunk be a házba! Kaptok egy-egy pohár pitypanglevet...

Miután az asztalra került a jeges ital, és ők maguk is letelepedtek, Hagrid tétován megkérdezte:

- Harry, Lucy, hogy vagytok? Nincs... nincs semmi bajotok, ugye?

Lucy sejtette, hogy a vadőr a kérdéssel nem az egészségi állapotára céloz.

- Semmi bajunk - felelte Harry gyorsan, akinek semmi kedve nem volt arról beszélgetni, amire Hagrid gondolt. - Mesélj, merre jártál?

- A hegyekben bujkáltam - felelte a vadőr. - Barlangban laktam, mint Sirius, amikor...

Elharapta a mondatot, és zavartan megköszörülte a torkát. Aztán Harryre és Lucyra pillantott.

- Az a lényeg, hogy megint itt vagyok - morogta, és belekortyolt a pitypanglevébe.

- Tapi jól viselkedett? - kérdezte most Lucy. Fekete kutyusa az ölében pihentette a fejét és most felkapta a fejét a nevét hallva. - Nem volt vele gond?

- Á, nem, nagyon jól nevelt kutya! - jelentette ki Hagrid. - Bár mindig vissza akart jönni. Nagyon hiányoztál neki, láttam rajta, hogy aggódott érted.

Lucy ezt hallva előrehajolt és megpuszilta Tapmancs fejét.

- Jobb bőrben vagy - jegyezte meg Harry, még mindig eltökélten kerülve a Sirius-témát.

- Heh? - Hagrid felemelte lapátkezét, és megtapogatta az arcát. - Igen... igen. Kicsi Gróp igazán jól nevelt fiú lett. Ha láttátok volna, hogy örült, mikor megint elmentem hozzá! Jámbor kölyök, nincs vele semmi baj... Gondoltam is, hogy kellene szerezni neki egy barátnőt...

Lucy rendes körülmények között rémülten tiltakozni kezdett volna az ellen, hogy még egy, talán Grópnál is zabolátlanabb óriás üssön tanyát a Tiltott Rengetegben - de most se kedve, se ereje nem volt vitába szállni Hagriddal.

Harry gyorsan kiitta a nagy pohár pitypangleve felét és látszott rajta, hogy minél előbb távozni szeretne. Hagrid kutató tekintettel nézett rá.

- Most már mindenki tudja, hogy igazat mondtatok - szólt váratlanul. - Ez azért jólesik nektek, nem?

Harry vállat vont és Lucy is csak ingatta a fejét.

- Figyeljetek... - Hagrid előredőlt a széken. - Régebbről ismertem Siriust, mint ti... Harc közben halt meg, pont úgy, ahogy akarta...

- Sirius nem akart meghalni! - csattant fel Harry.

Hagrid lecsüggesztette busa fejét.

- Nem... persze hogy nem - morogta. - De akkor is... nem olyan ember volt ő, aki otthon marad malmozni, amíg a többiek csatáznak. Leköpte volna magát, ha nem siet a segítségetekre...

Harry felpattant a székről.

- Meg kell látogatnom Ront és Hermionét a gyengélkedőn - hadarta gépiesen. - Lucy, jössz?

- Én kiviszem sétálni egy kicsit Tapit - mondta Lucy, azzal ő is felállt.

Hagrid zaklatottan bólogatott.

- Jól van... menjetek csak... Vigyázzatok magatokra, és ugorjatok be máskor is, ha van egy percetek...

- Jó... persze...

Harry az ajtóhoz sietett, kinyitotta, s mire Hagrid kimondta, hogy viszlát, már újra a napsütötte gyepet taposta. Lucy és Tapmancs alig tudtak lépést tartani vele. Mikor elég messze voltak a vadőrlaktól, Harry bevárta Lucyt és együtt sétáltak tovább. A diákok, akik mellett elhaladtak, most is rájuk köszöntek, néhányan pedig odakiáltották Lucynak, hogy milyen szép a kutyája. Harry behunyta a szemét menet közben, Lucy pedig csakis Tapmancsra koncentrált, figyelmen kívül hagyva az embereket. Azt kívánta, bár mind eltűnnének, hogy mikor megint körülnéz, már egyedül legyen a parkban...

Pár napja, az utolsó vizsga és a Voldemort küldte látomás előtt még szinte bármit megadott volna érte, hogy a varázsvilág megtudja és elismerje: Harryvel végig igazat mondtak, nem hazudoznak és nem bolondok, Voldemort valóban visszatért. De most már...

Harry elindult a tóparton, Lucy és Tapmancs követték. Mikor egy bokros részhez ért, ahova ritkán vetődött ember, letelepedett. Lucy leült mellé, Tapmancs pedig egy ideig futkározott körülöttük, de mikor látta, hogy mennyire magukba vannak zuhanva, csak odasétált hozzájuk és Lucy ölébe hajtotta a fejét. A lány automatikusan simogatni kezdte a kutya fejét, miközben Harryvel egymásnak dőltek, bámulták a csillogó víztükröt, és a gondolataikba merültek.

Nem tudta, Harry min gondolkodott, de Lucy azon töprengett, hogy miért nem tud emberek között lenni, miért nem akar senkivel se beszélgetni, miért nem akar Harryn kívül másnak a közelében lenni. Talán azért, mert a Dumbledore-ral folytatott beszélgetése óta kívülállónak érezte magát az emberek között: láthatatlan fal választotta el mindentől és mindenkitől. A jóslat szüntelenül ott dübörgött a felében, mintha valaki újra és újra elmondta volna, de ő nem tudott és nem is akart vele foglalkozni. Pedig nem is róla szólt - de, mint eddig minden esetben, Harry gondját és baját a sajátjaként élte meg.

A gyász rettenetes súllyal nehezedett rá, és fájt, vérzett a seb, amit Sirius halála tépett a lelkén. Ott és akkor, a tóparton ülve mégsem tudott félni a jövőtől. A nap hétágra sütött, körülötte a park tele volt vidám diákokkal, s bár ő annyira távol érezte magát tőlük, mintha egy másik fajhoz tartozna, ebben a percben egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy a jóslat valaha is beteljesüljön, hogy Harry egyszer valóban szembe kell szálljon Voldemorttal, amikor vagy végez vele, vagy ő pusztul el…

Harry és ő hosszú ideig csak ültek, és bámulták a vizet. Lucynak már régóta csak folytak le a könnyek az arcán és a érezte, hogy Harry is ugyanígy ült mellette, az ő arcán is könnyek csillogtak. Tapmancs csak pihentette az ölében a fejét, néha pedig odabújt hozzá, mintha így akarta volna támogatni.

A nap már a hegyek mögé hanyatlott, mikor Lucy szólt Harrynek, hogy fázik. Testvére talpra segítette, visszavitték Tapmancsot Hagridhoz, majd elindultak a kastély felé, és mentükben letörölték a könnyeket, miközben egymás kezét fogták.

Madam Pomfrey három nappal a tanév vége előtt engedte el Ront és Hermionét a gyengélkedőről. Hermione többször is megpróbálta szóba hozni Siriust, de Ron olyankor mindig hevesen pisszegni kezdett.

Harry és Lucy még mindig nem tudták eldönteni, akarnak-e barátaikkal a keresztapjukról beszélni. Hangulatuktól függően néha lett volna kedvük hozzá, máskor meg a gondolattól is elborzadtak. Lucy két dolgot tudott csak biztosan: az egyik, hogy amíg Harryvel nem lesznek képesek egymás között beszélni Siriusról, addig a barátaikkal esélyük se lesz. A másik pedig, hogy néhány nap múlva, mikor Harry már a Privet Drive-on, ő pedig az Odúban lesz, nagyon fog hiányozni neki a Roxfort. Lucy soha nem félt még ennyire a nyártól, és egyenesen rosszul lett, mikor arra gondolt, hogy el kell válnia Harrytől - aki immár tényleg az egyetlen ember volt, aki megmaradt neki.

Umbridge professzor a tanév vége előtt egy nappal utazott el a Roxfortból. Vacsoraidőben osont ki a gyengélkedőről - nyilván feltűnés nélkül akart távozni - de balszerencséjére összetalálkozott Hóborccal. A kopogószellem az ikrek utolsó kívánságát tiszteletben tartva püfölni kezdte őt egy sétabottal meg egy krétával töltött zoknival, úgy kergette ki a kastélyból. Hóborc kacagását és Umbridge sikolyait hallva a vacsorázó diákok kitódultak a nagyteremből, s a bejárati lépcsőről nézték a leszerepelt főinspektor menekülését. A házvezető tanárok csak tessék-lássék szóltak rájuk.

Mi több, McGalagony néhány rosszalló szó után visszaült a helyére, és kijelentette, hogy ő is kimenne ujjongani, ha Hóborc nem vette volna kölcsön a sétabotját.

Végül elérkezett a tanév utolsó napjának estéje. A diákok többsége már összecsomagolt és útnak indult a nagyterem felé, hogy részt vegyen az évzáró lakomán, Lucy azonban egy árva zoknit se dobott még a ládájába.

- Lucy, gyere - szólt csöndesen Hermione, aki már az ajtóban állt és a ládája is menetkész volt. - Majd bepakolsz reggel. Gyere, különben elkésünk.

- Menj csak - intett Lucy. - Én… nem vagyok éhes és nincs kedvem lemenni. De te menj csak nyugodtan.

Hermione néhány pillanatig bámult rá, majd odasietett hozzá és a karjaiba zárta. Lucy meglepődött a gesztustól, és még inkább azon, hogy szinte rögtön visszaölelte barátnőjét, méghozzá olyan erővel, mintha ki akarta volna szorítani belőle a szuszt.

- Megértem - szólt Hermione, mikor elengedte őt. - De ne feledd, hogy nem vagy egyedül. Mi melleted állunk és ott vagyunk Harrynek is. Ha készen állsz, szólj, rendben?

Lucynak egy szó se jött ki a torkán, így csak bólintott. Hermione még egyszer megölelte, majd kisietett az ajtón.

Lucy néhány percig csak ült az ágyán és a rendetlenséget bámulta, ami a ládájában uralkodott. A legkevésbé se vágyott a vidám évzáró lakomára, már csak azért sem, mert biztos volt benne, hogy Dumbledore beszédében szót ejt majd Voldemort visszatéréséről, és majdnem biztosan megemlíti őt és Harryt is.

Végül nagy nehezen rászánta magát a pakolásra. Lassan járt a keze, mintha egy gép végezte volna rajta keresztül a munkát, de aztán tíz perc alatt el is készült. Még mindig nem volt kedve lemenni a lakomára, de a szobában se akart ülni, így levánszorgott a klubhelyiségbe, hogy a kanapén kucorogva a tüzet bámulja.

Arra számított, hogy a klubhelyiség üres lesz. Ám amikor lelépett a csigalépcsőről, csodálkozva látta, hogy az egyik asztalnál nem egy, de két ember is ül. Ráadásul olyanok, akiket már egy hónapja nem látott az iskola falain belül. Egymással szemben ültek és halkan, szinte suttogva beszélgettek.

Csodálkozva nyitotta ki a száját, de döbbenetében néhány pillanatig csak tátogni tudott.

- Fred! George!

A két Weasley felé nézett és mikor meglátták, azonnal talpra ugrottak és odasiettek hozzá.

- Szia Lucy! - köszöntek.

- Jól sejtettük akkor, hogy nem mész le a lakomára - mondta George. - Néhány perce láttuk, ahogy Harry leszáguldott a lépcsőn. Annyira sietett, hogy szerintem minket se vett észre.

- Mit csináltok itt? - kérdezte Lucy, miközben furcsa érzés támadt a szívében. Sirius halála óta jobbára reménytelenség és mardosó szomorúság töltötte el, de ez most valami más volt. Beletelt néhány másodpercbe, mire tudatosult benne, hogy örül, hogy láthatja az ikreket.

- Jöttünk meglátogatni téged - felelte Fred, miközben fürkészően vizsgálta az arcát. - Hallottuk, mi történt, de csak mostanra tudtunk elszabadulni. De amúgy azonnal jöttünk volna.

- Na igen, Fred minden nap próbált szervezni egy szabad délutánt, de sose jött össze - mesélte George, mire Fred az oldalába könyökölt.

Ezután mindkét fiú elkomorodott és szánakozva meredtek rá.

- És, mondd csak… hogy vagy? - kérdezte Fred, mire George szinte lesajnáló pillantást küldött felé.

- Megvagyok… azt hiszem - felelte Lucy, gondosan kerülve a két fiú tekintetét.

- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz - mondta gyorsan George. - Csak azért jöttünk, hogy itt legyünk, ha esetleg akarsz valakivel beszélni. Ron mesélte, hogy…

Fred egy pillantással elhallgattatta. Lucyban azonban egy újabb furcsa érzés ébredt fel. Kíváncsiság.

- Mit mondott Ron? - kérdezte.

Fred és George tanácstalanul összenéztek. Végül Fred törte meg a csendet.

- Azt mondta, hogy te és Harry folyton egyedül mászkáltok és alig beszéltek valakivel. Még egymással se nagyon dumáltok, hiába vagytok mindig együtt. Állítása szerint Hermione is eléggé kétségbe van esve, és Ginny is fél, hogy örökre elveszítenek titeket.

Lucy nyelt egyet. Eddig bele se gondolt, hogyan élik ezt meg a többiek. A fiúk láthatták, mi van a tekintetében, mert egymás szavába vágva kezdtek magyarázkodni.

- Nem mintha nem értenénk meg…

- …csak aggódunk miattatok, ennyi az egész…

- …nem akarunk elveszíteni titeket…

- …Sirius se akarná, hogy magányosak legyetek…

Lucy felemelte a két kezét, mire a fiúk elhallgattak. És csodák csodájára, a lány először mosolyodott el, még ha szomorúság is volt benne.

- Köszönöm, hogy aggódtok miattunk, de egyelőre még nem állunk készen arra, hogy beszéljünk róla - mondta. - Tudom, hogy azt akarná, hogy folytassuk az életünket és ne adjuk fel. És nem is fogjuk feladni. De én tudom, hogy már se Harry, se én nem leszünk többé azok, akik voltunk. Én személy szerint még nem állok készen a folytatásra, de… - Itt a mosolyából végre kiveszett a szomorúság -… de örülnék neki, ha most egy kicsit elterelnétek a figyelmemet. Meséljetek, hogy megy a bolt?

Fred és George összenéztek, de mikor újra Lucy felé fordultak, a tekintetükben megjelent a bizakodás. Leültek a kanapéra a kandalló előtt és mesélni kezdtek. Ahogy hallgatta őket, ahogy ő is elmesélte az utolsó felvonás részleteit, és ahogy hallgatta, hogyan próbálták Fred és George egymást túlszárnyalva dicsérni őt… Lucy úgy érezte, mintha a lelkére nehezedő teher egy leheletnyivel könnyebbé vált volna.

Még akkor is javában beszélgettek, mikor Harry bemászott a portrélyukon. Mikor meglátta Fredet és George-ot Lucy társaságában, először úgy megtorpant, mintha falnak ment volna. Ám azután rájuk mosolygott, amit látva Lucynak szintén mosolyra görbült a szája. Úgy tűnt, Harry is egy kicsit megkönnyebbült, bár Lucy azóta se tudta meg, hol járt; de úgy gondolta, nem kell mindenről tudnia. Fred és George éjfélig ott maradtak és minden figyelmüket Lucynak szentelték: még a többi griffendélesre se figyeltek, akik előrendelést akartak leadni a termékeikre. Mikor aztán indulniuk kellett, mindketten szorosan magukhoz ölelték Lucyt, akinek ismét rá kellett döbbennie, hogy az ikrek állandó jókedve nélkül mennyivel szegényebb és magányosabb lenne.

A másnapi hazautazás a Roxfort Expresszen több szempontból is eseménydús volt. Malfoy, Crak és Monstro már az iskolában folyton kerülgették Harryt és Lucyt, de csak most, a vonaton érezték úgy, hogy a lebukás veszélye nélkül rájuk támadhatnak. Akkor lendültek akcióba, mikor Harry és Lucy épp visszafelé tartottak a vécéből. A merénylet bizonyára sikeres is lett volna, ha nem épp egy DS-tagokkal teli fülke előtt kerül sor rá. A bent ülők látták, mi zajlik a folyosón, és egy emberként siettek Harry és Lucy segítségére. Miután Ernie Macmillan, Hannah Abbott, Susan Bones, Justin Finch-Fletchley, Anthony Goldstein és Terry Boot bemutatták mindazon átkokat, ártásokat és rontásokat, amelyekre a két Potter megtanította őket, Malfoy, Crak és Monstro leginkább talárba bújt, óriási meztelencsigákhoz hasonlítottak. Ernie és Justin fel is dobták őket a poggyásztartó hálóba, hogy ne kenjenek össze mindent a nyálkájukkal.

Ernie látható elégtétellel szemlélte a feje fölött vergődő torz alakokat. Azóta se tudta ugyanis megbocsátani Malfoynak, hogy főinspektori különítményes korában pontlevonással merte sújtani a Hugrabugot.

- Alig várom, hogy lássam Mrs Malfoy arcát, mikor a fia leszáll a vonatról - jelentette ki.

- Monstro anyja viszont boldog lesz, hogy így megszépült a fia - kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron, aki felfigyelt a zajra, és átment megnézni, mi történt. - Harry, Lucy, figyeljetek, megjött a büfés néni, ha akartok venni valamit...

Harry és Lucy megköszönték a csapat segítségét, és visszamentek Ronnal. Harry vásárolt a büfés boszorkánytól egy nagy halom kondéros kekszet meg tökös derelyét, míg Lucy főleg csokibékával tömte meg a zsebeit, azután leültek a helyükre a fülkében. Hermione most is a Reggeli Prófétát olvasta, Ginny egy rejtvényt fejtett a Hírverőben, Neville pedig a Mimbulus mimbeltoniáját simogatta. A mágikus növény egy év alatt nagyot nőtt, és immár halkan dudorászott, ha hozzáértek.

Harry és Ron majdnem egész úton varázslósakkot játszottak, Lucy csokibékát majszolva figyelte őket, Hermione pedig szemelvényeket olvasott fel a Prófétából. Az újság ismeretterjesztő cikkeket közölt a dementorok elriasztásának fortélyairól, beszámolt a halálfalók után indított minisztériumi hajtóvadászatról, és lehozott jó pár hisztérikus hangvételű olvasói levelet, amelyek írói jobbára azt bizonygatták, hogy látták Voldemortot elsétálni a házuk előtt.

- Az ég már beborult - sóhajtott Hermione, és összehajtotta az újságot. - Nemsokára kitör a vihar.

- Nézd, Harry! - szólt halkan Ron, és fejével a fülke ajtaja felé bökött.

Harry odafordult, mire Lucy követte a tekintetét. A folyosón Cho haladt el, a kendőbe bugyolált arcú Marietta Edgecombe kíséretében. Mikor Harry pillantása találkozott Chóéval, a lány elpirult, és továbbment, Harry pedig újra a sakktáblára fordította a tekintetét. Ron huszára épp akkor kergette el az egyik parasztját.

- Mi van... mi van mostanában köztetek? - puhatolózott Ron.

- Semmi - felelte őszintén Harry.

- Úgy hallottam, hogy Cho most valaki mással jár - jegyezte meg óvatosan Hermione.

Harry nem úgy nézett ki, mint akinek rosszul esett volna a hír. Lucy teljesen meg tudta érteni, hogy testvére kiszeretett a lányból; sok minden vált a távolinak és idegennek tűnő múlt részévé, amire Sirius halála előtt vágyott és ugyanez rá is igaz volt... A tragédia óta eltelt egy hetet mindketten sokkal hosszabb időnek érezték: hosszú űrutazásnak a Siriust magába foglaló világ és a Sirius nélküli világ között.

- Örülj neki, hogy túl vagy rajta - szólt kissé erőltetett optimizmussal Ron. - Cho szép meg minden, de azért neked vidámabb lány kéne.

- Szerintem mással ő is vidámabb - felelte vállvonogatva Harry.

- Tényleg, kivel van most? - fordult Hermionéhoz Lucy, de Ginnytől kapta meg a választ:

- Michael Cornerrel.

- Michael... de hát... - Ron egészen kicsavarta a nyakát, hogy rábámulhasson a húgára. - De hiszen vele te jártál!

- Az már a múlté - legyintett Ginny. - Megsértődött, miután a Griffendél legyőzte a Hollóhátat, úgyhogy ejtettem, ő meg másnap már Chót vigasztalta.

Ginny megvakarta az orrát pennája végével, majd fejjel lefelé fordította a Hírverőt, és olvasni kezdte a rejtvény megfejtését. Ron önelégült képet vágott.

- Mondtam én, hogy tiszta hülye az a Corner - szólt, és közben Harry reszkető bástyája felé tolta a vezérét. - Jól tetted, hogy kirúgtad. Legközelebb normálisabb embert válassz!

Utolsó mondata alatt valamiért Harryre sandított, mire Lucy igyekezett visszafojtani a mosolyát.

- Már választottam - felelte szórakozottan Ginny. - Dean Thomast. Szerinted ő normálisabb?

- Micsoda!? - bődült fel Ron, és felborította a sakktáblát. Csámpás és Tapmancs nyomban rávetették magukat a szanaszét repülő figurákra, Hedvig és Pulipinty pedig mérges csiripelésbe és huhogásba kezdett a poggyásztartón.

Mikor a vonat a King's Crosshoz közeledve lassítani kezdett, Lucynak azonnal görcsbe rándult a gyomra. Ösztönösen Harry keze után kapott, aki szinte ugyanilyen elkeseredetten kereste az ő érintését. Semmi kedvük nem volt leszállni a Roxfort Expresszről. Lucy nem akart különválni Harrytől, még annyira sem, mint tavaly. Aztán, mikor a gőzös egy utolsó rándulással megállt, Harry mégiscsak leemelte Hedvig kalitkáját a poggyásztartóról, Lucy pedig megragadta Tapmancs pórázát és egymás után kivonszolták ládájukat a fülkéből.

Néhány perccel később, miután a jegyellenőr intett, hogy tiszta a levegő, Harry, Lucy, Ron és Hermione átkeltek a kilences és a tízes vágányt elválasztó, mágikus falon. A túloldalon kilépve Harry és Lucy meglepetten látták, hogy egész csapatnyi ember gyűlt össze a fogadásukra.

Ott volt Rémszem Mordon, aki épp oly ijesztően festett a varázsszeme elé húzott keménykalapban, mint máskor anélkül; bő köpönyegbe burkolózott, és hosszú botot szorongatott bütykös kezében. A félig mögötte álló Tonks élénkpiros pólót viselt, amin a „Walpurgis Lányai" felirat díszelgett. Az aurorboszorkány rágógumi-rózsaszín haja csak úgy világított a pályaudvar piszkos üvegtetején át beszűrődő fényben. Tonks mellett a sápadt, deresedő hajú Lupin állt foszladozó, hosszú kabátban és kinyúlt pulóverben. A csapat élén a négy Weasley sorakozott fel: a mugliünneplőbe bújt Arthur és Molly, valamint Fred és George, akik mindketten méregzöld, pikkelyes anyagból varrt, vadonatúj dzsekiben feszítettek.

- Ron, Ginny! - kiáltott fel Mrs Weasley, és a gyerekei elé szaladt, hogy megölelje őket. - Jaj, Harry, Lucy, drágáim... Hogy vagytok?

- Jól - hazudta a boszorkány fojtó ölelésében Harry. Lucy Mrs Weasley válla fölött átpillantva látta, hogy Ron nagy szemeket mereszt az ikrek új szerelésére.

- Ezek meg miből vannak? - kérdezte.

- A legfinomabb sárkánybőrből, öcskös - felelte Fred, büszkén húzogatva dzsekije cipzárját. - A varázsviccbiznisz virágzik, hát gondoltuk, megérdemlünk egy kis luxust.

- Szervusztok! - köszönt Lupin, mikor Mrs Weasley végre kiengedte karjaiból Harryt és Lucyt, hogy helyettük Hermionét kapja közéjük.

- Jó napot! - felelte Lucy. - Nem számítottunk rá, hogy... Hogy kerül ide mindenki?

Lupin halványan elmosolyodott:

- Nos, arra gondoltunk, elbeszélgetünk egy kicsit a kedves rokonaitokkal, mielőtt hazaengedjük velük Harryt.

- Nem biztos, hogy jó ötlet - rázta a fejét Harry.

- Már hogyne volna jó ötlet, Potter! - recsegte Mordon, aki időközben közelebb bicegett Harryhez. - Ők azok, igaz?

Hátrabökött a válla fölött a hüvelykujjával - közben varázsszemével nyilván a tarkóján át nézett. Harry és Lucy egy kicsit balra dőltek, hogy kilássanak mellette, és valóban megpillantották a három Dursleyt, akik mélységes megrökönyödéssel bámulták a nem mindennapi fogadóbizottságot.

- Harry, Lucy, szervusztok! - rikkantotta örvendezve Mr Weasley, miután elfordult Hermione szüleitől, akiket az imént lelkesen üdvözölt, s akik most Hermionét ölelgették. - Nos, beszélünk velük?

- Essünk túl rajta, Arthur! - bólintott Mordon.

A varázslócsapat Rémszem és Mr Weasley vezetésével elindult a Dursley család felé, akiknek ettől végképp a földbe gyökerezett a lábuk. Hermione szelíden kiszabadította magát anyja karjaiból, s ő is csatlakozott a küldöttséghez.

- Üdvözlöm! - köszönt barátságosan Mr Weasley, miután megállt Vernon bácsi előtt. - Talán emlékszik rám, a nevem Arthur Weasley.

Lucyt igencsak meglepte volna, ha Vernon bácsi nem emlékszik a varázslóra, tekintve hogy Mr Weasley két évvel azelőtt saját kezűleg változtatta katasztrófasújtotta területté Dursleyék nappali szobáját. És valóban, a bácsi dühösen meresztgetni kezdte a szemét, s arca a bolhaszín egy sötétebb árnyalatát öltötte - de nem szólalt meg, talán mert bölcsen belátta, hogy az ellenség túlerőben van. Petunia néni arca az ijedtség és a kínos zavar sajátos elegyét tükrözte: szemlátomást a leginkább attól félt, hogy valaki ismerős meglátja ilyen társaságban. Dudley rémületében igyekezett picinek és jelentéktelennek tűnni, de ez a próbálkozása testalkatánál fogva eleve kudarcra volt ítélve.

- Szeretnénk néhány szót váltani önökkel Harryről - folytatta mosolyogva Mr Weasley.

- Az ám! - recsegte Mordon. - Főleg arról, hogyan bánnak vele, amíg maguknál lakik.

Vernon Dursley bajusza mintha kissé felborzolódott volna.

A keménykalap láttán az a téves benyomása támadhatott, hogy Mordonban rokon lélekre talál, mert hozzá intézte válaszát:

- Nem tudok róla, hogy bárkinek bármi köze volna hozzá, mit csinálok a házamban...

- Könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, amit maga nem tud, Dursley - torkolta le Mordon.

- De nem is ez a lényeg - vette át a szót Tonks, aki rózsaszínű hajával jobban megbotránkoztatta Petunia nénit, mint a többiek együttvéve - a néni be is hunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia Tonksot. - A lényeg az, hogy ha megtudjuk, hogy bántják Harryt...

- És tévedés ne essék, meg fogjuk tudni - vetette közbe higgadtan Lupin.

- Úgy van - bólogatott Mr Weasley. - Akkor is, ha nem engedik Harryt felitonálni...

- Telefonálni - súgott Hermione.

- Szóval, ha kiderül, hogy rosszul bánnak Potterrel, velünk gyűlik meg a bajuk! - fejezte be Mordon.

Vernon bácsi deréktól felfelé dagadni kezdett, mint a hurka. Úgy tűnt, a felháborodása legyőzni készül félelmét a futóbolondok bandájától.

- Ezt fenyegetésnek szánta, uram? - kérdezte olyan hangosan, hogy az arra járók mind megnézték őt maguknak.

- Annak bizony! - felelte Mordon. Szemlátomást örült, hogy Vernon bácsi ilyen gyorsan felfogta a dolog lényegét.

- És olyan embernek tűnök én, aki meg lehet félemlíteni!? - harsogta Vernon bácsi.

- Nos... - Mordon hátratolta keménykalapját, és megmutatta fenyegetően pörgő varázsszemét. Vernon bácsi megrettenve hátratántorodott, és beverte a szebbik felét egy kofferkuliba. - Igen, Dursley, maga pont olyan embernek tűnik.

Mordon elfordult a bácsitól, és Harryre nézett.

- Jól van, Potter... Üzenj, ha szükséged van ránk. Ha három napig nem hallunk felőled, elküldünk valakit.

Petunia néni fájdalmas kis nyikkanást hallatott. Bizonyára elképzelte, mit szólnának a szomszédok, ha ez a társaság bemasírozna a Privet Drive négyes szám kertjébe.

- Minden jót, Potter! - búcsúzott Mordon, és bütykös ujjai egy pillanatra megszorították Harry vállát, majd kezet fogott Lucyval is.

- Vigyázz magadra, Lucy! - szólt csendesen Lupin, miközben szorosan megölelte a lányt. Azután Harryvel is kezet fogott. - Te is, Harry. És halljunk rólad!

- Elhozunk tőlük, amint lehet - suttogta újabb ölelés kíséretében Mrs Weasley a fiúnak.

Ron aggódó arccal nyújtott kezet Harrynek.

- Nemsokára találkozunk - búcsúzott.

- De tényleg nemsokára - tette hozzá Hermione. - Ígérjük.

Harry bólintott, majd Lucyra nézett. A lány képtelen volt kinyitni a száját, így hát csak szorosan magához ölelte bátyját, aki ugyanolyan szorosan visszaölelte.

- Bírd ki! - súgta a fiú fülébe. - Legkésőbb egy hónap után magam megyek érted.

- Lehetőleg ne rúgjanak ki miatta a suliból - nevetett Harry halkan. Elhúzódott Lucytól, adott egy puszit a homlokára, majd a sajátját az övének támasztotta. Mindketten lehunyták a szemüket és azt kívánták, bárcsak olyan hosszúra nyújthatnák el ezt a pillanatot, amíg csak tudják. Végül Harry elengedte őt, némán búcsút intett mindenkinek és a vert seregként távozó Dursleykkal a nyomában elindult kifelé.

- Jól vagy? - kérdezte Ron, ahogy Lucy vállára tette a kezét.

Lucy megfordult és végignézett fogadott családján és a fogadóbizottságon. Nem szólalt meg, mert érezte, hogy úgysem tudná szavakba önteni, milyen sokat jelent számára, hogy ennyien ott vannak, és mind kiálltak mellette és Harry mellett. Halványan elmosolyodott és bólintott.

És nem is hazudott. Tényleg jobban volt. Még ha egy egészen kicsit is.

Hagyta, hogy Thonks kicsit összeborzolja a haját, hagyta, hogy Hermione megölelje, hagyta, hogy Fred és George átkarolják a derekát és így sétáljanak ki a napsütötte, forgalmas utcára. Sirius elment, és bár senki se fogja tudni pótolni őt, Lucy tudta, hogy fogadott családjára és a barátaira mindig számíthat.

És persze Harryre. A testvérére, aki megmaradt neki, miután minden mást elvesztett.

Draconak fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire a kalauz megtalálta őket. Persze nem önszántából kezdte keresni őt, Crakot és Monstrot, hiszen mögötte közvetlenül ott állt az anyja, aki egy intéssek visszaváltoztatta mindhármukat. A fiúk fejüket leszegve hagyták el a Roxfort Expresszt és el se köszöntek egymástól, amikor átsétáltak a falon és külön utakra indultak.

Draconak elég volt egy pillantást vetnie az anyjára, hogy lássa, mennyire megviselte az, ami történt. Próbálta fenntartani a méltóságát, a tekintélyes asszony képét, de amint hazaértek, ez a maszk lehullott és Draco nem látott mást, csak egy összetört nőt, aki majdnem ugyanannyira aggódott miatta, mint a férjéért. Draco igyekezte megvigasztalni az anyját, ahogy ketten kuksoltak a hatalmas Malfoy kúriában. Most, hogy az apja börtönbe került, neki kellett vállalnia a felelősséget a családjukért. Mint a Malfoy név örököse, neki kellett visszaszereznie a családja becsületét.

- Ne aggódj, anya - motyogta, miközben az anyja hátát simogatta. Kicsit feszélyezve érezte magát, hiszen nagyon ritkán volt hasonló interakció közte és a szülei között, de tudta, hogy az anyjának támogatásra, támaszra van szüksége. Miatta kell erősnek lennie. - Rendbehozom. Esküszöm, hogy rendbehozom…

- Nem érdekel - suttogta az anyja megtörten. Az, hogy így kellett látnia az anyját, annyira összeszorította Draco szívét, hogy egy ideig lélegezni se tudott rendesen. Persze ezt eltitkolta az anyja elől.

- Nem érdekel - ismételte az anyja, ahogy felnézett rá. Szeme száraz volt, de Draco látta rajta, hogy könnyek nélkül, de zokog. - Nem érdekel a családunk becsülete. Engem csak az érdekel, hogy te biztonságban legyél.

Mielőtt Draco válaszolhatott volna, megszólalt a csengő. Először kérdőn összenéztek, majd az anyja felállt és elment ajtót nyitni. Draco követte.

Az ajtóban egy boszorkány állt. Hosszú, hullámos haja volt, beesett arca és viasszerű bőre. Szemében azonban eszelős tűz égett, ami láttán Draconak szinte menekülni támadt kedve. Anyja láttán Bellatrix Lestrange elmosolyodott.

- Szia Cissy! Ne haragudj, hogy így rádtörök, de sürgős üzenetet hoztam. - Azzal meg sem várva az invitálást, simán besétált a házba. Hangja azt is elárulta, hogy valójában kicsit sem sajnálja.

- Érezd magad itthon, Bella - felelte az anyja, és becsukta az ajtót. - Mi az üzenet?

Bellatrix ekkor észrevette Dracot, aki igyekezett kihúzni magát, hogy minél határozottabbnak tűnjön. Nénikéje tetőtől talpig végigmérte, majd így szólt:

- Hm, sokkal jóképűbb, mint az apja. Biztos a te génjeidet örökölte ahelyett a féleszűé helyett.

Dracoban fellángolt a harag, de igyekezett elnyomni. Bellatrix a húgához beszélt, de a szeme végig Draco arcára tapadt.

- Üzenet a Sötét Nagyúrtól. Méghozzá a fiadnak.

Vége a 2. évadnak