4. fejezet

Miután reggeliztek, megitták a kávéjukat, Piton egy halk "később beszélünk" megszólalás után elhagyta a konyhát. Harry gondolta, hogy a bájitallaborba ment. Ő pedig azt sem tudta, mihez kezdjen magával. A sok gyakorlással töltött idő alatt mindent megtanult, amit az osztálytársai ebben az évben vesznek az óráikon.

Igazán most érezte először, hogy hiányzik neki Ron és Hermione. Régen mindent együtt csináltak. Szívesen megosztotta volna a barátaival ezt az egészet, ami mostanában történt vele, de tudta, már túlságosan megromlott a kapcsolatuk, ahhoz, hogy csak úgy odamenjen hozzájuk és elcsevegjen velük.

Egy varázslóval sem beszélt mióta ott hagyta a Grimmauld tér 12-t, de rengeteg levelet kapott, és Petúnia gondoskodott arról, hogy mindet elvegye a baglyoktól. Igaz, minden alkalommal majd tíz percet vett igénye a művelet, mert annyira félt szegény jószágoktól.

Hermione minden egyes üzenetben kioktatta, hogy nem teheti meg, hogy senkinek sem válaszol, csak úgy otthagy csapot-papot, majd nem jelentkezik. Ron úgy érezte, ki kell fejtenie, hogy Harry ezzel a viselkedéssel csak azt akarja elérni, hogy mindenki aggódjon érte, hogy a Próféta minden nap róla írjon, mert nem foglalkozott vele mostanában az újság. Azt is hozzátette, hogy nagyot csalódott benne, mivel nem mondott el nekik semmit, hogy a jóslatot is az igazgatótól kellett megtudniuk.

- De, mi jogon mondta el nekik Dumbledore a jóslatot, még csak nem is tartoznak a Rendhez - tette fel hangosan a kérdést Harry, de választ nem kapott.

Édesanyjára gondolt, hogy neki milyen nehéz élete lehetett. Bekerült egy családba, ahol ugyan szülei szerették, de a testvére féltékenységből utálta, minden alkalommal, ha alkalma volt rá, keresztbe tett neki. Volt egy barátja, akit a párja és annak baráti utáltak. Aztán vége lett az iskolának, megtudták a jóslatot, na meg az Őrző üzenetét és lett egy gyerekük, aki nem Jamesé vér szerint. Később meghaltak úgy, hogy nem is élhettek igazán, nem láthatták a gyermeküket felnőni.

Úgy döntött, kipakol a szobájában, azzal is telik az idő. Mikor a ruháit kipakolta a szekrénybe, és a fényképeket rendezgette el éppen az éjjeli szekrényen - legtöbb képén Lily, James, Remus és Sirius voltak láthatók -, egy fényes derengés vonta magára a figyelmét.

Az egyik sarok felé tekintve, szembe találta magát egy női alakkal, ami jobb szó híján fényből állt össze. Hasonló volt, mint egy patrónus, csak a nő nem volt átlátszó és egy fekete talárt visel.

- Te ki vagy? És, hogy kerülsz ide? Nem hoppanáltál, mert nem hallottalak, a kandalló is messze van tőled. És egyébként, mit keresel itt? - egyrészt meg volt ijedve, másrészt pedig valami melegség öntötte el a szívét a jövevény láttán.

- Szervusz, Harry Corvus Piton, Wrath leszármazottja. Hogy a kérdéseidre választ adjak, ami nem tartozik a természetemhez, a nevem Őrző. Átléptem ezt és a mi világunkat egybekötött kapun, mivel téged kereslek.

- Hogy neveztél? Corvus Piton. Jó persze a Pitont értem, de honnét jött a másik név?

- Corvus, mint Holló. Tudom, hogy Voldemort támadásának eredményeképp, tudsz beszélni a kígyókkal, de a Corvus nevet még én adtam neked. Azért ezt, mert tudsz beszélni velük, megérted mit mondanak és fordítva is igaz. Lilyonett kért meg rá, hogy áldjalak meg még anno, én pedig eleget tettem kérésének és ezt az ajándékot adtam neked, tudom, hogy a későbbiekben még sok hasznát fogod venni.

- Tudnál mesélni a másik világról? - kérdezte Harry, és egy kis bizonytalanság hallatszott a hangjában, de az is, hogy bízik az elötte lebegő alakban.

Nem tudta miért, de teljesen megbízott az Őrzőben. Nem hitte volna, hogy az életben még megtud bízni valakiben. Piton ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az ajtóban, amint meglátta ki van Harryvel szemben féltérdre ereszkedett és fejethajtott.

- Őrző, öröm téged újra látni. Biztos Harryhez jöttél - jegyezte meg a tekintetét még mindig lefelé tartva.

- Én is örülök, hogy látlak Perselus Angelus Piton. Ahogy látom, még nem felejtetted el törvényeinket, és azt, hogy tőlem nem kérdezhetsz - lehetett hallani a hangján, hogy mosolyog. – Igen, a fiadhoz jöttem, meg kell tudnia mi vár rá, és, hogy mit adhatunk neki mi, ha úgy dönt, visszatér a mi világunkba.

5. fejezet

/Harry/

Napok teltek el azóta, hogy az Őrző megjelent a szobámban.

Nem tudom, mihez kezdjek. Ugyanolyan tehetetlennek érzem magam, mint mikor anya levelét olvastam először. Annyi különbséggel, hogy most végig vártam, milyen információkat akarnak velem megosztani és van választási lehetőségem is. Ugyan nem sok, de van.

Hogy most mit keresek itt, hát ... azt sem tudom. Itt állok a kőszörny előtt, próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mit is szeretnék mondani Dumbledore-nak. Nem érdekel, hogy Perselusnak (megengedte, hogy így hívjam) nem tetszett, hogy ide jövök.

Gondolom, a kőszörny megunta, hogy itt állok, mert jelszó bemondása nélkül félrecsúszott, hogy feltárja előttem az utat az igazgatói irodába felvezető mozgó csigalépcsőhöz.

Megálltam a csukott ajtó előtt egy pillanatra, hogy nagy levegőt vegyek, majd be is nyissak. Az igazgató úr az asztala mögött ült, trónszerű székében. Úgy festett, mintha várta volna Harryt.

Mikor beléptem abba a helyiségbe, amit régen annyira lenyűgözőnek tartottam a sok színes, csillogó, különböző hangokat kiadó kis csecsebecsével és a sok festménnyel, amelyek mind régi igazgatókat örökítették meg, már nem éreztem ugyanazt a megnyugvást, mint régen.

A hátam közepére sem kívántam ezt a látogatást, de tudtam, szükséges ahhoz, hogy döntsek.

- Áh, Harry, gyere csak édes fiam - intett az egyik karosszék felé az íróasztal előtt. - Ülj csak le!

- Igazgató úr - bólintottam kissé kimérten, mintegy köszönésképp. Mégis mit képzel ez a szenilis vén marha magáról, hogy édes fiának nevezzen? Belül tomboltak bennem az indulatok.

Lassan a mutatott irányba léptem, majd leültem, igaz rögtön fel is pattantam és inkább az egyik ablakhoz léptem és azon keresztül néztem a Tiltott rengeteg fáit, az iskola udvarát, ahol az egyik elsősökből álló osztály épp akkor, sietett át a gyógynövénytan órájukra az üvegházakhoz.

- Tudni szeretném Igazgató úr, miért nem mondta meg nekem... nem, nekünk az igazat. Ennyi éven keresztül tudott róla és hagyta, hogy Per... Piton professzor, gyűlöljön engem. Hagyta azt, ahogy bánt velem. Szeretném megérteni, hogy miért?

- Úgy gondoltam fontosabb, hogy legyen egy megbízató kémünk Voldemort táborában, és azt sem akartam, hogy olyanná válj, mint Tom Denem. Nem akartam, hogy elkényeztessenek, amit meg is írtam Dursley-éknek.

- Mert gondolja, Tom el lett kényeztetve? Téved. Utálták, mások féltek tőle, az árvaházban a nevelők és többen, akik idősebbek voltak nála megverték, mert furcsa dolgokat művelt. Tudja, ez ám az irónia. Nem akarta, hogy olyanná váljak, mint Tom, de Ön miatt éltem majdnem ugyanazt az életet, mint ő. Tizenegy éves koromig azt sem tudtam, létezik mágia. A szüleimről azt mondták autóbalesetben haltak meg. Apám részeges munkanélküli, anyám egy drogos kurva. Aztán jött Hagrid és én megtudtam, hogy ki vagyok, kik voltak a szüleim. Örültem, hogy végre valaki ember számba vesz és beszélget velem. Velem nem beszélgetett előtte senki, Vernon és Petunia, ők elüvöltötték, hogy milyen házimunkát kell elvégeznem minden nap, ha nem végeztem a kiszabott időn belül, Vernon megvert.

Kilenc éves voltam, mikor egy alkalommal pénteken nem kaptam reggelit, mert két perc helyett három percbe telt kimásznom a gardróbból az előző napi verés miatt. Petunia néni elsorolta mit kell aznap elvégeznem, majd fogta Dudley kezét és elmentek vásárolni, fagyizni. Vernon valamiért otthon maradt, nem ment be dolgozni, egész délelőtt engem figyelt. Délig kellett volna végeznem mindennel. Porszívózás, mosás, teregetés, főzés és a virágoskert gyomlálása, de nem végeztem időben. Dél múlt tizenkét perccel, mikor betámolyogtam a hátsó ajtón. Nem éreztem jól magam - bár már reggel bemondták a tévében, hogy az lesz az év legmelegebb napja. Ne higgye, hogy tévézhettem, csak hallottam, mikor a porszívót állítottam össze.

Vernon dühös volt. Lila volt a feje a méregtől, nem érdekelte, hogy már előző nap reggel óta nem ettem semmit és csak este, mikor kiengedtek a mosdóba, akkor ittam egy kevés vizet a csapnál. Szédültem, hányingerem volt, de ő elkezdett még rángatni is. Aztán nekiállt levenni a szíját, annyira elvert vele, hogy vérzett minden egyes ütésnek a nyoma... úgy döntött ez még nem volt elég, én már lassan az eszméletvesztés határán egyensúlyoztam, mikor meg... megerőszakolt, azt mondta így akarja kinevelni belőlem, hogy olyan abnormális legyek, mint az a semmirekellő apám.

Mondom én Igazgató úr, ilyennek képzelte az életem(,) mikor megírta nekik, hogy ne kényeztessenek? Ilyen élet után én nem csodálkoznék, ha tényleg én lennék a következő Sötét Nagyúr. De ne aggódjon Igazgató úr, nem leszek az, de ez nem magának köszönhető. Holnap Piton professzor és én itthagyjuk az iskolát és ezt a világot. Visszamegyünk oda, ahonnan származunk. Hogy ide mikor térünk vissza, nem tudom. Majd egyszer, valamikor ... talán.

A végére már a könnyeim potyogtak, de nem fordultam Dumbledore felé, hanem egyenes háttal és felemelt fejjel, halkan kivonultam az irodájából. Futva tettem meg a távot visszafelé Perselus lakosztályáig, bemondtam a jelszót, majd a szobámba rohantam és az ágyra vetettem magam. Sírtam, mint egy kisgyerek. Akárhányszor is idézem magam elé az akkor történteket, még mindig magamat hibáztatom. Mert gyenge voltam, nem védtem meg magam.

Fél óra sírás után teljesen eláztattam a párnám, a könnyeim elfogytak, és álomba merültem.

Igazat mondtam Dumbledore-nak. Döntöttem, végre tudtam dönteni és a döntésem, hogy elmegyünk. Perselus azt mondta, a döntés az enyém, ha megyek, jön velem, ha maradok, akkor ő is marad. Ez egy részt boldogsággal tölt el, másrészt pedig kicsit szomorú is vagyok.