6. fejezet

Miután Perselus aznap visszajött a tanóráiról, leültünk megbeszélni, mi is történt előző nap az igazgatóval és úgy döntött, hogy már most összepakolunk és indulunk. Miután végeztünk a csomagolással, írt egy levelet az igazgatónak, amiben elmagyarázta, hogy hová megyünk és miért. Mire végzett vele és odaadta a pergament Hedvignek, már ott volt az Őrző, hogy segítsen a két világ közti átjárón átkelni, így kevesebb energiát használunk fel mi is.

Ez az utazás nagyon nem hasonlított sem a kandallón keresztüli utazásra, sem a hoppanálásra. Teljesen úgy éreztem magam, mintha a fejem szét akarna robbanni, a testem pedig összeszorította volna egy satu.

Egy előcsarnokban értünk földet. Úgy nézett ki a hely, mint a szivárvány, a rengeteg vörös, zöld, mahagóni, kék és arany díszítésekkel. Na és a mennyezet…, három emelet magasan festmények voltak felfestve a plafonra. Pompás méneken ülő harcosok, angyalok, felhők.

A padló apró mozaikokból lett kirakva, ami kiadott egy virágzó almafát.

Felmentünk a gyönyörűen faragott lépcsőn. A lépcső tetején két irányba lehetett fordulni. Balra egy korlát választotta el a fenti emeletet attól, hogy valaki leessen és be lehetett látni az egész előcsarnokot. A másik falon több ajtó helyezkedett el. Jobbra fordulva nem csak ajtókat lehetett látni, hanem rengeteg szobrot, melyek legtöbbje meztelen férfiakat és nőket ábrázolt. Az Őrző jobbra fordulva a jobb oldali első kétszárnyas ajtóhoz vezetett minket, majd benyitott. A bent lévők mind felálltak és féltérdre ereszkedtek, mint Perselus, mikor első alkalommal jelent meg az Őrző a szobámban.

A helyiség fala búzavirágkék színben pompázott. Amennyire meg tudtam állapítani, francia stílus uralkodott benne, de ebben azóta sem vagyok biztos. Cirkalmas díszítésekkel, pompás bútorokkal volt tele a szoba.

Miután az Őrző felszólította a benn lévőket a felállásra, először egy hatalmas férfi állt fel egy hatalmas asztal előtt, ami mégis kicsinek tűnt az előtte álló férfi termetéhez képest.

- Sajnálom, de nem maradhatok tovább - mondta a nő. – Hívnak odaát. Ők itt a kiválasztott, Harry Corvus Piton, és az apja, Perselus Angelus Piton, Wrath ő apád testvére.

A megszólított férfitól a hátamon futkosott a hideg, rémisztő, mégis tiszteletet parancsoló. A férinek középen elválasztott, bokáig érő fekete haja volt, az arca pedig félelmetesen komor volt. A fejére simuló napszemüvegtől egyenesen kegyetlennek tűnt. Le sem tudtam venni róla a szemem, amíg észre nem vettem, hogy már csak hárman maradtunk az irodában; Perselus, Wrath, és én.

- Üljetek le a kanapéra a kandalló előtt, én is rögtön követlek titeket. Még lepecsételem ezt a két kérelmet - villantott egy vérszegény mosolyt, majd visszahajolt az asztala fölé.

Leültünk a zöld kanapéra és vártunk. Valami megragadta a figyelmem, mikor Wrath-ra néztem, de nem tudtam, hogy pontosan mi lehet az. Aztán pár pillanat múlva rájöttem. Nem olvasott, vagyis nem hagyományos módon, az ujját húzta végig a papíron. Hát igen, aki ismer, az tudja, hogy előbb jár a szám és csak aztán az eszem.

- Vak vagy! - és ez nem kérdésként csúszott ki. - Hogy lehetsz király, ha vak vagy?

- Harry, nem hiszem, hogy ezt így kellett volna. Benned komolyan nincs semmi tapintat? – nézett rám szemrehányón Perselus, és Wrath felé fordult, aki már felénk lépkedett, és leült a kanapé melletti fotelba.

- Nyugalom, Angelus. Jobb szeretem, ha kimondja valaki, mi nyomja a lelkét. Bevallom, azon gondolkodtam, mire is gondolhat a fiad. Nem lehet könnyű ez az egész számotokra. Főleg neki, egy idegen világban, a barátaitól és ismerőseitől távol, két jóslattal a háta mögött. Őszintén megmondva, mikor az Őrző elmondta, amit tudnom kell Corvusról, úgy éreztem, én ezt az egész terhet, amit a vállára helyeztek az évek alatt, nem tudom, túléltem volna-e. Lehet, hogy a megterhelés alatt önnön kezemmel vetettem volna véget az életemnek, de… most beszéljünk valami másról. Angelus, menj és válassz magadnak szobát. Fritz majd segít, lent a konyhában biztos megtalálod. Nekem még beszélnem kell Corvusszal. Ja, igen, mond meg Fritznek, hogy szóljon Quinnek, hogy félóra múlva várom itt. Este találkozunk - tette még hozzá egy halovány félmosollyal.

Perselus felállt, meghajolt Wrath felé és elhagyta a szobát.

Kissé feszélyezetten éreztem magam. Nem tudtam, mit is akarhat velem megbeszélni Wrath, amit nem akar Perselus előtt. Ezzel most Perselusnak könnyített a dolgán, hogy nem kell olyat hallania, amit már úgy is tud, vagy nekem, hogy ne legyen annyira kínos?

Ezt meg is kérdeztem tőle. Erre ő mit csinált? Na mit? Hát, persze. Elnevette magát. Ettől még hülyébbnek éreztem magam.

- Csak szeretnélek kicsit jobban megismerni. És nem utolsó sorban, azt szeretném, ha találkoznál Quinnel.

- Mennyire beszéltétek meg a jóslatot, mármint azt, ami itt keletkezett?

- Hát, az Őrző megjelent nálunk, majd elmondta ki ő, aztán jött Perselus, vagyis... Angelus. Elmondta a jóslatot, hogy rajtunk múlik, eljövünk-e, és elmondta, hogy ti fogtok edzeni engem, hogy legyőzhessem Voldemortot.

- Emlékszel még a jóslatra?

- Igen.

Az Egyetlen, ki másik világba születik, kiválasztatik.

Az Egyetlent a király és emberei, felkészítik.

Az Egyetlent felkészítik, hogy a saját világa sötétségét legyőzhesse.

Az Egyetlenben, olyan vér folyik, ami e világ harmadik leghatalmasabb egyénévé teheti.

Az Egyetlen emberként jön, de vámpírként távozik.

Az Egyetlen különleges. 17 évesen átéli az átváltozását.

Az Egyetlen átváltozása csak akkor jöhet létre, ha közösül előtte kedvesével.

Azt Egyetlen kedvese az Életőr.

- Gondolom, azért akarod, hogy találkozzam, Quinnel, mert ő az Életőr, Ő a kedvesem? - mondtam kissé elpirulva, de az egész inkább kérdésnek hangzott.

- Ahogy mondod. Mesélnél az eddigi életedről? Hol és hogyan éltél? Nem hiányoznak a barátaid?

- A barátaim, vagyis akiket eddig annak hittem, már nem azok. Ám, ha nem haragszol, az életemről majd később mesélek. Elég egyelőre annyi, hogy nem volt egy fáklyásmenet. Sajnálom, de nem tudok róla beszélni. Még nem.