A WW2 (és vége), Németország szemszögéből
Romba akart dönteni minden egyes birodalmat, mely nem hódol be. Harcolni akart, vörösre festeni a dombos vidékeket, síkságokat egyaránt, szenvedésre ítélni mindenkit, aki nem az ő eszméjüket vallja, elpusztítani haragos ellenfeleit, sárba tiporni az ellenállókat, belerúgni akár a földön fekvőbe is, ha az nem felel meg neki eléggé.
Épületeket borított lángba, melyekben még sikoltoztak, nyugodt szívvel elsétált azok mellett, akik az utolsókat nyöszörögték, mielőtt lelkük tovaszállt volna a széllel. Rezzenéstelen arccal nézte Auschwitz-ot, Dachau-t, akármennyire is érezte mindannyiuk fájdalmait, és főként a pillanatot, mikor feladták, ő nem fordult vissza, hogy segítsen, hogy bezártassa az összes munka- és haláltábort, hogy legalább a gyerekeket ne vigyék el oda.
Legszívesebben ordított volna az egész néppel, hogyan hagyhatták, hogy pont ez az ember jusson hatalomra, véget ért a Nagy Háború*, és alig húsz év, jön a következő, de ez most nagyobb és szörnyűségesebb, és most minden megváltozott. De nem tette.
És minden úgy változott, hogy közben halottak százezrei, milliói utolsó kiáltásai visszhangzanak fejében, utolsó segélykiáltásuk torkukra fagyott, a porba zuhannak, amiből lettek. Akárhányszor azt hitte, hogy már megszokta, mindig rosszabb lesz, és egyre több, és…
Elég volt… ebből már elég. Sóhajtott egyet. Egy pillanatra mintha a fájdalom alábbhagyott volna, és eljutott fejébe a tény, hogy már majdnem két hete bezárkózott, kisétált az ajtón, megállított egy utcán lévő embert, megkérdezte, mi történt, az válaszolt, s ő ledöbbent, de végre mindent megértett. Április 30-án Hitler öngyilkos lett, május 7-én pedig, Németország letette a fegyvert.
Ekkor hosszú idő óta először elmosolyodott, keserűen, mégis vidáman, mert tudta, bár vesztett, számára végre véget ért a háború.
*az első világháborút nevezik így