Hisoka ásítva lépett ki a fürdőszobából egy fehér köpenyben, újra a Mennyek Tornyában lévő szobájában. A lángoló vörös haja most le volt engedve a vállára, még mindig vizesen a zuhanytól.

Felvette a pakliját az asztalról, és gépiesen kevergetni kezdte. Kitekintve a lemenő napra, ujjával végigsimította a kártyáinak szélét, majd kihúzta az első lapot.

A pikk királynő. Egy balszerencsés lap.

A szemei néhány pillanatig tanulmányozták a kártyát, aztán egy ügyes csuklómozdulattal visszatette a pakliba. Amint ismét kevergetni kezdett, az ajkai vidám mosolyra húzódtak, mivel egy másik balszerencsés valakire gondolt.

A délutáni jövendőmondó… egyértelműen nem egy átlagos utcai árus volt.

Viszont biztosan Nen-használó, és ez az, ami érdekessé tette. Gondolta Hisoka ismételten a pakliját kevergetve. Nincs kétség afelől, hogy Nen vette körül, amikor megfogta a kezét, és a zöld szemei is Nennel ragyogtak. Hogy képes látni az emberek keze körül tekergő isteni fonalakat? Vajon egy Specialista képessége lenne?

Hisoka magában vigyorogva felemelte a bal kezét, hogy megnézze. A jövendőmondó azt mondta, fekete fonalakkal van betakarva, de néhány régi papírvágástól eltekintve a tenyere tisztának tűnt számára. Jóslás - egy szokatlan ajándék még a Nen-használók közt is.

- Milyen érdekes lány – motyogta Hisoka, és hátradőlt a székében, megkeverve a pakliját. Ezúttal tovább kevert, majdnem öntudatlanul, bambán, emlékezve.

A lány elmondása szerint Nennel született, és ez volt az, ami megdöbbentette Hisokát. Elvégre az olyan emberek, akik születésüktől fogva rendelkeznek Nen képességgel, extrém ritkák. A Nen világ anomáliái; képtelenek az alap Nen funkciókra, mint a többi Nen mester, mégis egy tökéletesen kifejlett Hatsu és Nen képük van, valami, aminek lehetetlennek kellene lennie, és mégsem az. Sokak közülük híres művészekké váltak a mindennapi életben, mint például Beethoven, Picasso vagy a késkészítő, Benz.

És belegondolni, hogy egy ilyen valaki egész idő alatt az orra előtt volt! Hisoka érezte, ahogy egy vigyor formálódik az arcán, és halkan nevetni kezdett a lakása ürességébe.

Ez a jövendőmondó, ez az anomália felkeltette az érdeklődését.

.

.

Sötét volt, a hold felkelt, Kaede pedig felállt, és kinyújtóztatta az egyhelyben való üléstől elzsibbadt végtagjait. Egy elégedett sorozat ropogás után, körbeforgatta a fejét és kinyújtotta a hátát.

Az utcák néhány kóboron kívül elhagyatottak voltak. Kaede lehajolt, érezte, ahogy megnyúlnak az izmai, és felvette a csekély adag pénzt, amit a mai napon keresett. Nem volt sok, de ezzel túléli holnapig.

- Kaede!

A topogó lábak hangjára megfordult, egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Lucy – mondta.

Egy kislány lépett ki az utca árnyékából a lámpa sárga fényébe. A hosszú barna haja piszkos tincsekben lógott az arca körül, nagy barna szemek összehúzódtak egy barátságos mosolyban. Mezítláb volt.

- Kaede – mondta. – Mit csinálsz? Aoi és Midori már várnak.

- Áhh – válaszolta Kaede, a szemöldöke összehúzódott. – bocsi. Épp indulni akartam. Nektek hogy ment?

Szerette Lucyt. Lucy fiatal volt, a kezei pedig a leggyönyörűbb árnyalatú vörössel, lilával és acélkékkel voltak takarva. Messze nyúltak az apró kezétől, és mindig megmosolyogtatták Kaedet. Még senkit sem látott ilyen gyönyörű fonálszövettel.

Kék. Gondolta. A kék a barátság színe. És itt is van, bizonyíték a barátságukra, ami összekötötte a mutatóujjukat. Ez volt az egyik a kevés fonál közül az ujjain, amit nagyra értékelt.

- Rosszul – vonta meg a vállát Lucy. – Aoi lopott pár dolgot, én pedig egy karkötőt, de a zálogos nem akar minket többé látni. Viszont Midorinak sikerült lopnia egy doboz pizzát. Neked?

Kaede mosolygott és megemelte a kis csomag pénzét.

- Találkoztam pár érdekes emberrel, de ugyanannyit kaptam, mint általában. – Vagy inkább egy érdekes emberrel. Hisoka, a Mennyek Arénájának harcosa.

- Hmm – mondta Lucy, majd megvonta a vállát, és vigyorgott. A holdfény megcsillant a szemében. – Mindegy! Mindannyian megszoktuk, hogy éhesek vagyunk, és jobb, ha megtartjuk a pénzedet holnapra. Midori azt mondta, ma játszani fogunk.

Egy lezárt úton mentek, egy kis folyosón régi épületek között. Volt egy kis pislákoló gyertyafény, ami kísérteties árnyakat vetített a kőfalakon.

- Aoi? – szólította Lucy vidáman, a hangja könnyedén szállt a sötétben. – Midori?

- Oh, Lucy és Kaede. Hé! – Két fiú kelt fel a földről, a gyertya fénye véletlenül megremegett a hirtelen mozdulattól és a légmozgástól. Majdnem egyformák voltak piszkos, sovány arccal és kócos hajjal, csak a szemük volt különböző. A halovány gyertyalángban megkülönböztethetetlenek voltak, de Kaede tudta, hogy a napfényben egyikük szeme halványzöld, a másiké pedig világoskék.

- Hé – mondta Kaede megkönnyebbülve. – Hogy vagytok, srácok?

- Midori elképesztő volt – mondta az egyik iker egy nagy vigyorral az arcán. – Valahogy sikerült lopnia egy pakli kártyát és egy teli doboz pizzát! Teli!

- Egyenesen a kukából – mondta Midori büszkén. – és még fokhagyma szósz is van hozzá. Tessék, hagytunk nektek is. – Mutatott maga mögé egy kupac ládára és egyéb üres kartondobozokra. – Emlékeztet a régi szép időkre, mi?

Lucy neki is esett egy izgatott sikollyal, és gyorsan kihúzta a pizza dobozt a rejtekéből, két láda közül. Felemelte a tetejét, és mélyen beleszagolt, majd elégedetten sóhajtott.

- Pepperoni – mondta örömteli meglepetésében. – Midori, meg tudnálak csókolni!

Kaede mosolyogva letette a pénzt, és óvatosan beékelte a három falhoz tolt láda közé. A 'régi szép idők', amikre Midori célzott, valószínűleg azok a napok voltak, amit árvaházban töltöttek.

A város nyomornegyedében nem teszel fel kérdéseket. De Kaede számára nem volt nehéz kitalálni, miért szökött meg Aoi és Midori. Az árva gyerekek rendszerében a családok sosem fogadtak be két gyereket egyszerre.

Lucy viszont sohasem értette a család fogalmát. Ahelyett, hogy Kaede talált volna rá, inkább ő volt az, akire Lucy rátalált.

Hajléktalannak lenni nem olyan szörnyűséges, mint azt a legtöbb ember hiszi, gondolta Kaede. Volt ennivalójuk, teendőik és tető a fejük felett, hogyha esett.

- Sose hagylak el titeket, srácok – mondta Kaede határozottan.

Itt volt egy szünet, egy lyuk a beszélgetésben.

- Kaede? – kérdezte Aoi felnézve a kártyapakliból, amit az imént húzott elő a térde alól. – Mondtál valamit?

- … Nem – vonta meg a vállát Kaede, és Lucy és Midori felé fordult egy halvány mosollyal az arcán. – De nem úgy volt, hogy megmutatjátok Lucynak, hogy kell kártyázni?

.

.

A lány ollói ismerős hangon kaparták a téglafalat.

- Megint az ollódat élesíted? – kérdezte Lucy a fal mellett ücsörögve. Kaede nem hagyta abba a mozdulatát, hagyta, hogy az olló pengéi ütemesen megkarcolják a téglákat.

- Tudod, hogy sose használod, szóval nincs sok értelme élesíteni – mondta Lucy. Nekidőlt a falnak, a kezével pedig kipárnázta a fejét a kemény tégla ellen. – És Tomu bácsi már rég meghalt.

- Viszont egész hasznos, ha meg akarom védeni magam – vitatkozott Kaede vállat vonva, de abbahagyta az olló élezését. – Mellesleg ez a te lopási szokásaidról is elmondható. Nincs rá szükséged.

Lucy kuncogva ránézett nagy barna szemével, egy gondos kifejezéssel az arcán. – Azt hiszem, ez inkább szentimentális, mint praktikus?

- Mmm – hümmögött Kaede válaszként, és visszatette az ollóját a zsebébe.

- De igazad van – Lucy közelebb húzódott hozzá, és ráhajtotta a fejét Kaede vállára. – Nekem is hiányzik Tomu bácsi. De nekem nincs semmim, ami emlékeztetne rá, már az arcára se emlékszem. Legalább neked megvan az olló, amit kaptál tőle.

- Semmi baj – válaszolta Kaede, fészkelődve, hogy kényelmesebb legyen. – Én se emlékszem sokra, mielőtt találkoztam vele – mondta őszintén. Összeráncolta a homlokát, és egy vékony csíkba húzta a száját.

- veszettül firkálva egy éles fájdalom a tarkóján. Szédülés –

.

- Bár ez most már nem számít. Késő van és aludnod kéne, Lucy-

Lucy a kis kezét Kaede szájára tette, hogy elcsendesítse.

Kaede összeráncolta a homlokát meglepődve a hirtelen mozdulattól, aztán megfeszült.

Valami nem stimmelt. Lehunyta a szemét, hogy jobban érezze maga körül a fonalak mély zümmögését, beburkolva magát koncentrálás közben. Érzett egy kis szédülést, de figyelmen kívül hagyta, és elégedett volt, hogy amikor kinyitotta a szemét, fonalakat látott a tetőkről lenyúlni és az utca fölött lengedezni.

Megtalálta. Egyetlen zöld szál a gyűrűsujja körül. Egy fenyegetés.

Az érzés megakadt a torkában. Kaede Lucy keze után nyúlt, megragadta, és lélegzetvisszafojtva nézett az utcáról a kislány csontos tenyerére.

A gyomra elnehezült. Kaede visszanyelt egy pánikos sóhajt, és erőt vett magán, hogy elengedje Lucy kezét, de nem tudott félrenézni.

- Kaede? – kérdezte Lucy zavarodottan. – Kaede? Mi a baj?

Kaede felnézett Aoi és Midori arcára, akik elcsendesedtek, vártak. Egyfajta kétségbeesést érzett a gyomrában, de leküzdötte.

- …Bújjatok el! – sziszegte, a szeme ide-oda járkált hármuk közt, majd hátralépett, ki az utcára, és végül, mikor már nem bírta tovább, megragadta a fonál jelenlétét olyan erősen, hogy úgy érezte, az ujjai eltörnek.

- Bújjatok el! – mondta ismét, halkan. – kérlek.

Amikor megfordult, már senki nem volt ott. Legalább valahogy megszöktek az árnyékban. Kaede fellélegzett, majd ismét az ujján lévő fonálra figyelt. Az ollója súlyként nehezedett a zsebében.

A fonál elnyúlt a távolba. Kaede vett egy mély lélegzetet, és követni kezdte.

.

.

.

Folytatjuk…