Majdnem túl könnyű volt. Itt egyáltalán nem volt se küzdelem, se ellenállás. Illumi egyszerűen eldobta a tűit halálos pontossággal, és ennyi. Hárommal több gyilkosság az életében.

De ennek semmi értelme nem volt, legalábbis az orgyilkos számára. Milyen fenyegetést jelentettek azok a gyerekek? Illumi megfordult, észrevéve egy kis csomagot a félig rohadt ládán elhanyagoltan heverni. Egy sápadt kéz nyúlt érte, és kicsomagolta a köteg pénzt. Illumi kicsit megráncolta homlokát, majd felvette az egész csomót. Pénz…? Ezért akarta az üzletember holtan a gyerekeket? Lehetséges, ha a város korrupt hivatalnokait és hatalmasait vesszük figyelembe. De még akkor is, ez csupán egy parányi összeg volt, ami nem aggaszthat egy gazdag üzletembert akkor sem, ha ellopták.

Ám egy gyilkosságnál nincsenek kérdések. Szükségtelenek. Illumi megfordult és elment, maga után hagyva áldozatainak testét, úgy ahogy vannak.

.

A hold fehér fénye megvilágította a sötét égboltot, mely üres volt, amint a felhők felfalták az összes csillagot. Csak a hold csekély fénye vágott át a nehéz füstön, egy reményvesztett sugár, amit újra és újra eltakart valami.

A felhők ismét sötétségbe borították a holdat, az árnyak játszadoztak a lány arcán. A zöld szemei általában élesek és óvatosak, most üresen meredtek a szemközti falra. A kabátja szorosan a vállai köré volt húzva, mégis remegett, mintha az éjszaka hidege magában a csontjaiban lennének.

Az éj még sosem tűnt ilyen hosszúnak.

Ezért talán a lépések miatt feszült meg, vagy a fehér fonál ismerős rándulása miatt fordította el a fejét, hogy meglássa a személyt, akiről biztosan tudta, hogy itt van. Habár számított rá, Kaede mégis érezte, ahogy a hideg végigfut a hátán, mikor meglátta, hogy Hisoka közeledik; a lépései lassúak és pontosak, akár egy szellemé.

Mit keres itt?

A fém éles csörgése a kőhöz érve megijesztette, és kicsit hátrébb húzódott. Kaede szemei kikerekedtek, amint felismerte a tárgyat, amit a lába elé dobtak: az ollójának egyik fele, amit korábban az apja inasához vágott. Kaede szemei gyanakodva néztek fel Hisokára.

- Ez a tiéd, nem? – Nem igazán egy kérdés volt, így Kaede egyszerűen felvette érezvén, ahogy a fém nyugtató hidege beleáramlik a kezébe.

- Elfelejtettem visszavenni – válaszolta halkan.

Néma csend rendezkedett be kettejük közt. Kaede ülve maradt, hátát a falnak támasztotta, a kabátját magára húzta. Lucy és az ikrek sápadt teste nem messze hevert, a szemeik csukva voltak, örökre mozdulatlanok. Kaede nem mert az arcukra nézni; csupán kivette belőlük a fekete tűket, amik a torkukba fúródtak, és bekötötte a lyukakat, amik nem is véreztek. Az eredeti ruháikban maradtak. Bárki ölte meg őket, elvitte az összes pénzt is, mintha gúnyolódna a túlélésért való erőtlen próbálkozásán. A sötéthajú lány elfordult.

Hisoka szemei a holttestekre vetődtek, amik a fal mellett feküdtek szép sorban, és hirtelen megértette.

- A barátaid? – tippelt. Kaede összerezzent, bár nem tudta, miért.

- A barátok értéktelenek – válaszolta, de a szavai üresnek hangzottak, még a saját füleinek is. – Ők inkább… közeli ismerősök.

- Értem. – Hisoka szótlanul bezárta a köztük lévő távolságot, majd megállt mellette, és nekidőlt a falnak. Kaede kényelmetlenül felpillantott rá, de aztán a vállai ellazultak, és visszafordult. Akármilyen ördögi aura volt körülötte ma délután, mostanra eltűnt. Viszont mindenképpen maradt még nyoma, egy fekete fonál bűzös szaga keringett a jelenlétében. Kaede gondolt a futásra, elsétálásra, hogy itt hagyja Hisokát. Most nem akart beszélni, vagy hallgatni. Bármennyi energiája is maradt, már kezdett nagyon elfogyni.

Valamilyen oknál fogva majdnem kényelmesnek érezte, ahogy csak ott ül a falnál. Biztonságban. Nincs Lucy, aki bosszantsa, nincsenek hangos ikrek, akik megviccelik, amíg alszik. Semmi. Csak üresség; hideg üresség, és valamiért Kaede ezt az érzést extrém jól ismerte. Akár egy meleg kéz érintése egy hét után a hóban; halványan emlékezett, de túl fájdalmas és megnyugtató volt egyszerre.

Talán ezért törte meg először ő a csendet.

- Mit keresel itt? – A csend megtört, és vele együtt a kényelem parányi illúziója is. Kaede a térdébe temette a fejét, dühösen küzdve a könnyekkel, melyek előtörésükkel fenyegették. Most még arra sincs pénzem, hogy eltemessem őket. A kezei ökölbe szorultak, és beleütött a macskaköves padlóba idegességében. Még hely sincs, ahová eltemethetném őket…

Mennyire szánalmas. Megtörni egy majdnem vadidegen előtt? Kaede becsukta a szemét azt kívánva, bár Hisoka egyszerűen csak ott hagyná egyedül. Nem akarta, hogy bárki is így lássa, teljesen védtelenül és sírva. Olyan sebezhetőnek, mintha a szíve ki lenne tépve, hogy mindenki láthassa. Annyira megvetendő, annyira nevetséges…

- Túl gyenge voltál, igaz?

Kaede keserűen nevetett, egy elkeseredett hangjegy ugrott a hangjába, míg válaszolt:

- Semmit se tudtam tenni. – Különös volt a mód, ahogy Hisoka ennyire automatikusan képes volt megérteni az összekuszálódott érzéseit. A zöld szemei a mellette álló vörös férfira szegeződtek. A hold sápadt fényében a bőre még fehérebbnek tűnt, és még kísértetiesebbnek. Kaede lenézett a kezeire, a fehér fonálra, ami összekötötte őket. A következő szavai puszta suttogások voltak:

- Teljesen hasztalan voltam…

- Akkor légy erősebb!

Kaede hirtelen felnézett, de gyorsan oldalra is hajtotta a fejét, hogy kikerülje a kártyát, ami belefúródott a kőfalba mellette.

- Mi-?

Ám Hisoka már hátat fordított neki, és elment.

- A Mennyek Arénájában sok pénzt kapnak a harcosok, akik be szeretnének lépni. Ez a leggyorsabb mód, hogy pénzhez juss, valamint megerősödj.

Kaede lassan pislogott.

- Arra célzol, hogy be kéne lépnem a Mennyek Arénájába…? – Még hozzá akarta tenni, hogy „ez őrültség", de a terror rideg hulláma, ami Hisokából áradt azonnal elhallgattatták. A szemei kikerekedtek. Egy alig visszafojtott lehelet süvített át a fogain, amint hátrált, és a kezei ösztönösen a zsebébe nyúltak az ollójáért. Futás.

Amikor Hisoka hátrafordította a fejét, Kaede látta a szemében: a hideg vérszomjat, ami kavargott benne, mint egy vérszomjas démon, ami mindjárt kitör, és lakomát tart a halál és mészárlás asztalán. Az izmai a végletekig feszültek, miközben a legrosszabbra készült.

- A balszerencse árnyékként követ, jövendőmondó-chan – kuncogott magában, amitől kiverte a víz Kaedet. - … és azt hiszem, ez az, ami engem izgat. Viszont jobb, ha elteszed a fegyvered; én itt alig tudom visszafogni magam, és a látvány, ahogy megpróbálsz ellenállni, lehet az utolsó csepp.

Kaede szíve a szájában dobogott, habozva leeresztette az ollóját, az izmai futásra készültek. Ám a fogásán nem engedett. Minden gondolat, hogy Hisoka egy szemernyit is kedves, eltűnt. Ő csak egy szörnyeteg, aki egy olyan ketrecben lakik, ami nem annyira erős, mint azt szeretné – egy vad szörnyeteg, aki nem szereti, ha bezárják.

Egy ketrecbe zárt démon. Kaedenek nem tetszett ennek a hangzása.

Majdnem észrevétlenül bólintott. Kicsi volt, de Hisokának elég. Egy játékos mosoly jelent meg az arcán, ami inkább tűnt fenyegetőnek, mint ártatlannak, majd elfordult és visszament azon az úton, amin jött.

- Már alig várom – mondta a válla fölött, Kaede pedig érezte, amint libabőrös lesz a karja. – amikor a 200. emeletre érsz. Haldoklom az izgatottságtól, hogy mennyit fogsz fejlődni… szóval ne okozz csalódást!

És ezzel eltűnt, mintha beleolvadt volna az árnyakba. Kaede hunyorítva megpróbálta kivenni az alakját a sötétben, de lehetetlennek találta. Kiengedett egy rázkódó, remegő lélegzetet, amiről nem is tudta, hogy magában tartotta.

Hezitálva a csontos ujjaival megfogta a kártyát, amit nekidobott, és még mindig a falban volt. Könnyedén kicsúszott, de egy átlagos kártyalapnak tűnt. Hogy volt képes átvágni a kövön? A zöld szemek zavarodottan nézték.

Lassan Kaede megfordította, hogy lássa a számát.

A Pikk Királynő.

Balszerencsés. Egy szikrányi gyűlölet jelent meg Kaede arcán, és eltette a lapot a kabátzsebébe, ugyanabba, amelyikben az ollóját is tartja. Az utcai jövendőmondó ismét visszatért helyére a fal mellett, folytatva gyászát.

Azt mondta a Mennyek Arénája?

.

.

A Mennyek Arénája. Az Égi Gyűrű. A világ negyedik legmagasabb tornya, 991 méter magas. Annak ellenére, hogy már annyiszor látta távolról, Kaede sose gondolta, hogy egyszer tényleg belép.

De őszintén, miért nem próbálta eddig? Elvégre pénzt szerezhet. De Kaede mindig túl gyengének tartotta magát, és túlságosan félt tesztelni a harcművészeti képességeit a Toronyban. Hiszen mindig vannak sötét pletykák, amik körülveszik az Arénát, pletykák hátborzongató halálesetekről és emberekről, akik inkább szörnyetegek, mint emberek.

Ha! Hisoka valószínűleg egy közülük.

A nap rásütött a macskaköves útra, Kaede pedig egyik kezével felhúzta a kapucniját, hogy megvédje arcát a sugaraitól. A másik kezében egy kis zacskó pénz volt, egy kis összeg, amit aznap reggel keresett egy pár vevő fonalainak olvasásából. Kaede szeretett volna minél előbb megszabadulni tőle. Fuss el a fájdalomtól, és ne hagyd, hogy utolérjen!

Kaede óvatosan megnézte magát egy ablak visszatükröződésén, amint elhaladt mellette. Egy lány fekete hajjal és nyugtalan szemmel nézett vissza rá. Kaede félve megérintette az arcát, elfintorodva, mennyire nyilvánvalóan vékony. Annak ellenére, hogy gondosan letisztította a piszkot a kezéről és arcáról reggel, bárki számára egyértelmű volt, hogy a város szegény részéről származik. Vékony és szakadt ruhák, amik nem igazán passzoltak, betakarva egy ugyanolyan szakadt kabáttal, ami csekély védelmet nyújtott a naptól és a hidegtől. Kaede elfordult, ismét előre tekintett. Semmi haszna a kinézetén agyalni. Nincs pénze.

Kaede belül megremegett. Még sosem volt ilyen közel a valódi városhoz – mindig a mellékutcákon maradt, mert a központban az apja cégének épületeinek százai sorakoztak. Elhaladva egy hotel mellett, amin apja vállalatának logója volt, nem igazán enyhítette a bűntudatát. Az apja vissza akarta kapni? Lehetetlen. Még ha így is lenne, megígérte magának, hogy soha nem fog visszatérni. Nem az apja iránti gyűlölet miatt – nem, a gyűlölete rég eltűnt a város hátterének homályában. Túl sok dolog történt – halál, árulás, erkölcstelenség – amikkel szemben a családja elleni bosszúja jelentéktelen.

.

Két év. Két évbe telt, hogy megértse, a végzet nem mindig olyan, mint szeretné.

- Hé, hé, nagylány! Tudsz tenyér jósolni? – Egy kitartó rángatás a bal karján, és Kaede lenézett egy kisfiúra, aki nagyjából három évvel lehetett fiatalabb, mint ő. A kilenc éves Kaede meglepetten pislogott.

Kaede tanulmányozta a kisfiú arcát, azon töprengve, viccel-e vagy nem.

- Nem – ismerte el. – De egyszer már olvastam gondolatot.

A kisfiú arca elszomorodott.

- Tényleg? – Az arca annyira bánatos volt, hogy Kaedeben hirtelen feltámadt a vágy, hogy elolvassa a fonalait, csak azért, hogy felvidítsa. A hosszú haját hátradobva letérdelt, és kedvesen rámosolygott.

- Tessék – mondta Kaede. – Nem tudom, hogy kell tenyérből jósolni, de megmondhatom a jövődet. Add a kezed!

A kisfiú kerek arca felnézett rá. Majdnem teljesen komolyan bólintott egyet, és kinyújtotta pufi kezét. Kaede megfogta, a szemei nyomozták a fiú ujjait, kerestek. Egy ilyen ártatlan kisfiút látva elmerengett, milyen lehet a jövője. Biztosan egy boldog. Látni a fonalakat… nos, soha nem gondolta volna, hogy egyszer újra képes lesz rá, nem, miután látott egy elfoszlott szálat az anyukája kezén. Végül is, amíg képes kitalálni egy jövőt a kisfiúnak, és boldog lesz, még akkor is, ha nem biztos benne, milyen fonalak bukkannak fel, és mit jelentenek, nem számít. Még egy mosolyt dobva a fiúnak, ellazította a vállát. Olyan volt, mint kihúzni egy szálat a lényének közepéből; nehezen megfogható, de érdekes kísérletezni vele. A fonalak halványan formát öltöttek a fiú kezén, mint füstgomolyagok, amik eltűnnek, ha túl erősen nézed.

Egy sárga fonál. A sárga nem a boldogság? Jó. Boldog lesz.

Egy vörös fonál. Kaede összehúzta a szemöldökét – a vörös a düh, legalábbis nála. De a vörös szerelmet is jelent, nem igaz? Talán azt jelenti, hogy ha felnő, szerelmes lesz. És aztán… a fonál egy pillanatra elszállt, de Kaede gyorsan összeszedte magát, ideges volt, hogy ilyen nehezen megy egy kisfiú jövőjének olvasása. Több fonál is volt még a fiú kezén, de túl halványak voltak, hogy értelmesek legyenek. Kaede idegesen ráncolta homlokát, és erősebben kereste a következő fonalat, ami valamilyen színre hasonlít.

Meg is találta: egy szál a mutatóujja körül… fekete? Kaede szeme kikerekedett.

A fonalak füstfelhőként szálltak el a szélben, és Kaede újra megpróbált rájuk összpontosítani, még látni egy kicsivel többet, mielőtt mind eltűnnének. Viszont az érzés elhagyta, egy hideg, nehézzel helyet cserélve. A mosolya teljesen eltűnt. Egy fekete fonál? De a fekete halált jelent; legalábbis ez ugrott be az agyába, amint meglátta. Lehetetlen, gondolta a fiú vidám vigyorára pillantva. Nem fog meghalni. Ugye?

Kaede nagyot nyelt, és megkísérelt egy hamis mosolyt.

- A jövőd csodálatos – mondta, és megpróbált meggyőzően mosolyogni. – Egy jóképű fiatalember lesz belőled, és feleségül veszel egy gyönyörű lányt. Sok, sok pénzt fogsz keresni, és mindent megkapsz, amit akarsz. De légy óvatos! Mindennap keményen kell dolgoznod ezért a jövőért, értetted?

A fiú bólintott, és elengedte a kezét.

- Értem, nagylány! Hé, honnan tudtad ezeket? Nem olvastál a tenyeremből, vagy ilyesmi.

Kaede elmosolyodott, bár ezúttal nem próbált meg boldognak tűnni.

- Fonalakat látok – magyarázta. – Színes fonalakat, amik elmondják, milyen a jövőd.

- Ez király! – kiáltotta a fiú csodálattal nézve a saját kezeire. – Akkor meg is változtathatod? Ha látod előre, meg tudod változtatni? Nem mintha én meg akarnám változtatni a jövőm – tette hozzá gyorsan. – Tetszik a jövőm.

- Én… - Kaede elakadt. – Nem tudom – vont vállat őszintén. – Sosem próbáltam. Hé, ha szerzek egy ollót, szerinted elvághatom a balszerencsés fonalakat?

- Hát, van egy bácsi a sarkon, aki mindenféle csecsebecsét árul – mondta a fiú vidáman. – Ő talán tudja. Sok mindent tud. Köszi, nagylány, de mennem kell. – És el is szaladt, könnyedén kerülgetve az embereket a tömegben. Kaede figyelte, amíg eltűnik egy leírhatatlan érzéssel a gyomrában.

Nem fog meghalni, ugye? A halál túl valódi volt. Az anyja volt a példa erre. Tudni, hogy meg fog halni, de nem mondani el neki… Kaede hátradőlt a falhoz, meglepődött, hogy hirtelen könnyekkel telik meg a szeme. Persze, a fekete fonalak nem jelentenek mindig halált. Lehetnek negatív dolgok is, például balszerencse. Vagy lehet valami olyan, mint az apja öltönye: fekete és professzionális. Ezekkel a gondolatokkal a fejében, Kaede a sarok felé indult az öregemberhez, aki adhat neki egy ollót.

Soha többé nem látta azt a fiút.

.

- Kisasszony?

Kaede visszatért a valóságba, és pislogott párat, hogy újra fókuszáljon.

- Áh! – kiáltott fel meglepetten és zavarban. – Sajnálom. – Hamar elővette az összes megmaradt pénzét, és odaadta a férfinek az állomáson. – Szeretnék eljutni a Mennyek Tornyához.

A férfi elvette a zacskó pénzt, megméregette a súlyát, majd a megfelelő irányba mutatott.

- A hármas számú a jobb oldalon – mondta. – Automatikus, szóval csak foglaljon helyet, és várjon!

Kaede hálásan bólintott, a kapucnija visszahajlott, amint átlépett a kapun. Hármas szám, hármas szám… a léghajókat pásztázva kiszúrta azt, amire egy nagy sárga 3-as van festve. Majdnem hezitálva beugrott, és óvatosan becsukta maga után az ajtót.

Egy kis morajlással a léghajó emelkedni kezdett, a béklyók, amik a földhöz tartották leestek. Kaede meglepetten pislogott, majd az ablakhoz sietett. Egyre magasabban és magasabban volt, repült a magasló Mennyek Tornya felé. De mivel nem volt hozzászokva a hirtelen súlytalansághoz, inkább visszaült a helyére, és egy korlátba kapaszkodott.

.

Négy év. Négy évbe telt, hogy megértse, a sors szeszélyes.

Kaede a sáros utca sarkához sietett, az ollóját szorosan a mellkasához szorította. A naptól az árnyéka olyan hosszúnak, olyan magasnak tűnt. Kinyújtotta a kezét, figyelve, hogy hosszúvá, vékonnyá és csontossá válik, majd oldalra fordította, amitől vastag és kövér lett.

- Ez egy különleges olló – mondta az öregember. – Látod ezt a kis részt, ami forgatja a pengéket? Ha elég erősen húzod, kettéválik. Persze, nem sok haszna van, de meglehetősen éles. Tessék, tartsd meg!

Most szorosan a kezében volt. Tizenegy éves, és már fegyvere van. Milyen furcsa – Kaede sosem gondolta volna, hogy ilyen lesz, amikor felnő. De valahogy minden rosszra fordult az anyja köhögése és a fekete fonál után. Egy-egy ujját bedugta a lyukakba, és meghúzta – (csatt!) – a pengék könnyedén szétjöttek. Kaede sóhajtva visszaillesztette őket. Az élet nehéz. Az ételt nehéz megszerezni, de hozzászokott a folytonos fosztogatáshoz, lopáshoz és miegymáshoz. Szabályok és civilizáció mind eltűnt, ha a nyomornegyedben van az ember. Már a gyerekkori pufisága is kezdett eltűnni, a helyére túl gyorsan került csontos, vékony kinézet.

- Hírek! – kiáltotta valaki a távolban. – Hírek! – Kaede felnézett, és lassan felállt. Sietve a hang felé indult. Természetesen nem volt pénze, hogy újságot vegyen, de ha elég ideig marad, valami úgyis eljut a fülébe.

A hely a cselekmények központja, az emberek még több embernek kiáltoztak, akik szintén kiáltoztak és vásároltak és eladtak és figyeltek és sétáltak és egyéb.

Már egy szép sor állt, ami arra várt, hogy megvehessék a napi újságot. Kaede leült egy fal mellé, és érdeklődve figyelt mindenre.

- Mm? – Egy hölgy épp most vett egy újságot, és izgatottan mutogatta a férjének. – Ezt nézd! Mizuo Hanegawának új felesége van!

Kaede zöld szemei kikerekedtek. Egy nagyon hideg jégkocka akadt meg a torkán. Apa? Egy új feleség? Lehetetlen. Nem tenné, nem, amikor annyira szerette az anyukáját. A kezei hirtelen izzadni kezdtek, Kaede felállt. Az apja soha nem nősülne meg újra, nem, amikor annyira szerette az anyukáját. Teljesen kizárt… de le kellett ellenőriznie.

Mennydörgés a távolban. Kaede felnézett, egy futó pillantást vetett a gyülekező felhőkre. Hamarosan esni fog.

.

A sors szeszélyes.

Szúrós zöld szemek találkoztak tiszta kékekkel, mire a kékek megrettentek. De aztán valami megváltozott; valami azokban a tiszta kék szemekben elködösült. Mizuo Hanegawa megfordult, és inkább az új feleségével fordult szembe.

A nő szép volt; formás pofacsontok és tejfehér bőr göndör, sötét hajjal díszítve, ami egy kontyba volt felkötve. Kicsi, de mindenképpen vidám. Ahogy mosolygott, ahogy az apjára nézett; ahogy az apja visszanézett rá. Kaede dermedten állt a kerti sövény mögött, figyelte, ahogy a személy, aki helyettesíti az anyját, leül és belekortyol a teájába.

A leghalkabb puffanással a térdei megadták magukat. Kaede fájdalmasan landolt a földön, rezzenő becsapódástól felszisszent. A feje valamiért könnyűnek tűnt. Mennyi ideje is volt, hogy elfutott? Egy pár hét? Egy hónap? Csak egy vicc volt, gondolta, csak viccből szöktem meg, mert azt hittem, meg fog keresni; azt hittem, megtalál, és aztán hazamehetek, és mindennek vége lesz…

Nem tartozott ide. Már nem tartozott a saját házába se.

Akkor hová tartozik?

Kaede megfordult, és rohant. Olyan messzire, amilyen messzire csak tudott, nem tudván, hogy tényleg fut-e vagy nem. Vagy, hogy mi elől fut, vagy, hogy hová fut. Csak el akart menni, elfelejteni, tettetni, mintha nem értené, mi történt. És még futás közben lenézett sólyomszemével a kezére, keresett. Egy sárga fonál, ami az apjához köti, de hol van? Az egyetlen fonál, amiről azt hitte, sose fog eltűnni.

Valahogy eltűnt; elfújták, mint a gyertyalángot a füst.

A fonalak eltűntek, ő pedig fellélegzett. Kaede lehunyta a szemét, és futott tovább.

.

- Kérem, töltse ki ezt a lapot, és tegye az elől lévő asztalra – mondta a hölgy a pultnál, és átnyújtott neki egy papírt. A szoba tele volt emberekkel – főleg férfiakkal, mindegyik szemezett a másikkal, mintha keserű ellenségek lennének. Ami valószínűleg igaz is volt. Ez egy aréna, ahol a pénzért harcolnak. Kaede megfordult, ránézve a mögötte lévő hatalmas sorra, és sóhajtott. Átfutott a szemével a papíron, amit ki kell töltenie. Adtak hozzá egy ceruzát is, amit óvatosan elvett a pultról.

Név? Kaede. Kor? Elgondolkodott, megpróbált visszaemlékezni. A napok mind összefolytak, ha a túlélésért ment a harc… vállat vonva Kaede leírta a legjobb becsült számot. 19. Nem? Nő.

Harci tapasztalatok? Nincs. Kaede megállt, elgondolkodva az összes alkalmon, amikor komolyan harcolt. Alsó ajkát harapdálva letette a ceruzát. Viszont úgy még sose harcolt. Egyelőre elég, ha azt mondja, nem tud harcolni.

Kaede visszaadta a lapot a hölgynek, és helyet foglalt a nézőtéren.

.

Hat év. Hat évbe telt, hogy megértse, nem számít, mit tesz, nem számít, mennyire próbálkozik, a jövőt nem lehet megváltoztatni.

Fintorogva nézte az öregember kezét, olyan sápadt és ráncos. De meleg volt.

Nem sokáig fog meleg maradni.

Kaede nem tudta, mit mondjon az előtte lévő elfoszlott szálakat látva. Most már könnyebb volt előhívni a képességét, hogy lássa a fonalakat. Majdnem olyan egyszerű, mint levegőt venni. Mégis, néha egyáltalán nem szerette ezt a képességet – és ez is egy ilyen pillanat volt.

Kaede az ajkába harapott, és elfordult. Most már világos volt, hogy a fekete fonál halált jelent, és vigaszt talált a tényben, hogy az öregembernek nincs fekete fonál az eres kezén. Tulajdonképpen a kezei színes fonalaktól ragyogtak, mindegyik kedves és meleg érzelmekkel csillogtak. Közel a tenyeréhez simulva, az ujjai köré tekeredve, a csontos öklei köré csavarodva – gyönyörű volt, Kaede pedig akaratlanul is észrevette, hogy az ő saját kezén, ami szorosan az öregemberét fogja, nincs egy sem. Egyetlen egy sem. Mintha egyetlen barátot, riválist vagy ismerőst sem szerzett volna az utóbbi években… ami igaz is volt, mert Kaede megígérte magának, hogy soha többé nem nyílik meg senkinek, még az öregembernek se. Abban a pillanatban, hogy egy halovány fonál megjelent köztük, Kaede visszahúzódott, elrejtőzött a maga által felépített vasfal mögött.

- Még mennyi idő? – A kérdés meglepte Kaedet, és felnézett az öregemberre.

- Mennyi idő míg…? – A hangja nehéz csendbe fulladt. Kaede lenézett a bácsi kezére, észrevéve, hogy a kígyózó szálak már majdnem semmivé váltak, csupán foszlányok voltak, már nem tekeredtek fel szép, egészséges fonalakként. Ahogy figyelte, az egyik fonál lassan lecsúszott a bácsi ujjáról, leesett a földre, és eltűnt. Nagyot nyelt. – Egy pár nap; legjobb esetben egy hét – válaszolta Kaede halkan. – Én… - Mit akart mondani? „Sajnálom?" „Szomorú leszek?" „Ne haljon meg?" Mik lennének a jó szók? Semmi nem állítja meg a fonalakat, hogy egytől egyig el ne tűnjenek. Kaede még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlenül.

- Az az olló… - mondta az öregember, és Kaede még egyszer ránézett. – Még mindig megvan?

- Igen – mondta Kaede olyan elszántan bólogatva, hogy a rövid, sötét haja egyik oldalról a másikra lobogott. Az ujjai rászorultak az öregember csuklójára. – Mindennap használom. Köszönöm, hogy akkor nekem adta.

- Emlékszem, mikor még kicsi voltál.

Kaede bólintott, egy szomorú mosoly jelent meg az arcán. Semmi nem jutott az eszébe, így nem is mondott semmit. Az öregember folytatta:

- Nyolc éves voltál, ha jól emlékszem. Az… mennyi, öt éve volt?

- Hat éve.

- Hat éve – visszhangozta, és bólintott. – És ollót kértél tőlem. És ami a legviccesebb, hogy volt nálam olló annak ellenére, hogy fogalmam sincs, honnan szereztem… - A gyenge hangja elakadt, és az öregember lehunyta a szemét, mély álomba merülve. Kaede mosolyogva elengedte a kezét. Szüksége van a pihenésre.

Azután lehajtotta a fejét, hogy a sötét haja eltakarja az arcát, így senki sem fogja észrevenni a könnyeket, amik nem akartak leesni, de megjelentek a szemében. Mert a sors elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan, megmásíthatatlan. Nem számít, mit teszünk.

Az öregember meg fog halni. Az ember, akitől az ollóját kapta, és annyi módon megváltoztatta az életét – el fog tűnni, a fonalai pedig semmivé lesznek vele együtt. Kaede ismét lenézett a kezeire tudva, hogy még ha keresne és keresne, akkor sem lenne egyetlen színes fonál sem, ami az öregemberhez köti.

.

Két évbe telt, hogy megértse, a végzet nem mindig olyan, mint szeretné. Négy évbe telt, hogy megértse, a sors szeszélyes. Hat évbe telt, hogy megértse, nem számít, mit tesz, nem számít, mennyire próbálkozik, a jövőt nem lehet megváltoztatni.

És valamiért ennyi az egész. Mi értelme ellenállni, ha úgysem változik semmi? Mi értelme szembeszállni az elkerülhetetlennel?

.

Így futott. És soha nem nézett vissza, még akkor sem, amikor már rosszul volt ettől.

Folytatjuk…