Időugrás.

Soha többé nem tért vissza az arénába. Ez nem aggasztotta, de annál inkább kíváncsivá tette Hisokát.

Miért? Olyan jól haladt… nem tudja, hogy nincs jobb, mint az izgalom, ami az egyre feljebbhaladással és az ellenfelek sorozatos széttépésével jár, ahogy érzed, hogy a kezed azzal a vérrel színeződik be, amit te magad fakasztottál? Nincs szüksége a pénzre? Nem azért jött, hogy erősebbé váljon?

Puff. Egy kártya mélyen a falba fúródott. Hisoka halkan kacagni kezdett egy legyezőbe fogott pakli mögé rejtve vidámságát. Akkor… mi okból tűnt el ilyen hosszú időre?

.

- Elmondjam a jövőjét, asszonyom?

A vörös ruhás nő leplezetlen meglepettséggel megfordult. A fényes, tiszta szemei körülnéztek, majd megálltak a személyen, aki megszólította. Első ránézésre egy vékony, sötéthajú tinédzser volt, aki a fal mellett ült, a vállára pedig egy kabát volt terítve. Ám a zaklatott zöld szemeibe nézve a nő arra a következtetésre jutott, hogy inkább a felnőttkorhoz van közelebb, mint a fiatalság közepén.

- Én?

Egy mosoly ékesítette a lány arcát, míg bólintott, a nő pedig az arcát tanulmányozva közelebb lépett. A lány arca sovány volt az alultápláltságtól, de tisztán látszott, hogy szép lenne, ha rendesen enne és ápolná magát. A szemei megenyhültek. Szegény gyerek. A nő még közeledett pár lépést. Ez a lány egy jövendőmondó? Valóban, a kiterített lepedő a földön és az anyagon heverő pár érme ezt a benyomást keltette.

- Gondolom, nincs mit veszítenem – mondta a nő, majd a ruháját megigazítva leguggolt. – Tehát, mit kell tennem?

- Nyújtsa a kezét! Bármelyiket.

A nő engedelmeskedett, és meglepődve vette észre, hogy a lány fogása egész erős volt a csuklóján annak ellenére, milyen kicsinek és törékenynek nézett ki. A hölgy kíváncsian felnézett a lányra, várta, vajon mi fog történni.

A lány egy ideig tanulmányozta a kezét, koncentrálása közben összeráncolta a homlokát. Egy halovány gyanú lépett a hölgy fejébe. Általában az olyan dolgok, mint a jóslás csak ámítások voltak, de ez különösebb volt mindegyiknél. A tenyerét csiklandozta valami, egy olyan érzést tapasztalt, amihez nem volt hozzászokva. Mi történik pontosan? Ő is tanulmányozni kezdte a kezét, azon töprengve, vajon mit láthat a jövendőmondó. Egy jel? Szerencse? Balszerencse?

A jövendőmondó végre felemelte a fejét, és egy mosoly jelent meg az arcán.

- Kisasszony, már megtalálta az igaz szerelmét?

A nő elpirult, millió dolog futott át az agyán. Az összes kérdés közül, miért pont ebben volt a legbizonytalanabb?

- N-Nem… - rázta a fejét, amitől a csillogó gyöngyfülbevalók ide-oda lengtek.

- Tényleg? – A jövendőmondó nyugtalanító tekintetének hatására a hölgy érezte, ahogy a vér az arcába fut, és a halvány pír az arcán sötétedik.

Félrenézve, idegesen dadogott:

- Ő nem- ő valószínűleg nem-

- Ne aggódjon! – A jövendőmondó fogása lazult, a nő pedig elnyomta a vágyat, hogy azonnal visszarántsa a kezét. – Lehet, hogy nem úgy tűnik, de a fonál összeköti magukat egy gyönyörű vörös árnyalattal. Ne aggódjon azon, hogy tényleg szereti-e magát, rendben? Csak folytassa az életét, és emlékezzen, hogy nem számít, mi történik, benne megbízhat. – A fogás erősödött. – Rendben? Ne kételkedjen benne – mert az lesz a veszte.

A hölgy kissé hátrahúzódott, nyugtalanította az erő a jövendőmondó hangjában.

- …Rendben – mondta bizonytalanul. A jövendőmondó fogása ismét lazult, a nő pedig kivette a kezét a markából. Ahogy felállt, a hölgy észrevette a különös izzadtságot a lány homlokán. Talán a hőségtől? A hölgy a homlokát ráncolta – nem, az nem lehet. November van, közeleg a tél, a hőmérséklet jelentősen csökkent. Talán a kabát miatt. A szegény lányt túlfűti. Igen, ez lehet az oka. Nem lehet más.

Mielőtt elment volna, megállt egy perce, észrevette a jövendőmondó tekintetében rejlő üzenetet.

- Oh! – mondta a tárcájába nyúlva, és elővett némi aprót. – Igen. Köszönöm.

Kaede elvette a felé nyújtott aprót, és mosolyogva berakta a kabátjába.

- …Részemről az öröm.

.

Két hónapja volt.

Két hónapja égette el a testüket. Két hónapja találkozott Hisokával, lépett be a Mennyek Arénájába egy napra, és távozott szó nélkül. Két hónapja vár, ül, és nem csinál semmit. Két egész hónap, hogy tervezzen.

Kaede hátradőlt a falnak, és fáradtan lehunyta a szemét.

Nen. Milyen idegen szó. De amikor használta, közelebb érezte magát hozzá, mint bárki más. Kaede lenézett az ujjaira. A fonalak még mindig világítottak.

- Ez nehezebb, mint számítottam rá – motyogta magának. Ki hitte volna, hogy ilyen elszántan olvasni a fonalakat ennyire kimerítő? De a használata egyben olyan izgalommal töltötte el, amilyet még soha nem érzett ezelőtt. Az érzés hasonlított ahhoz, amit egy kisgyerek érez, mikor kicsomagolja a karácsonyi ajándékot, és izgul, vajon milyen ajándék lesz benne. Ezelőtt Kaede sosem próbálta aktívan keresni a fonalakat. Csak a felszínt nézte, a legélénkebb fonalakat, és azokra koncentrált. Kaede maga elé nyújtotta a kezét. Megtanulta azt is, hogy ha az energiája nagy részét a szemébe gyűjti, sokkal, sokkal mélyebbre lát. Minden embernek van egy minta az ujjai között.

Még nekem is. Kaede egy mosolyt érzett megjelenni az arcán. Még nekem is, akinek egyáltalán nem is volt fonala. Többségében halvány fonalak voltak – ismerősök, vagy majdnem ismerősök. Az egyetlen, ami észrevehető volt, hozzá kötötte. Hisoka. Kaede mosolya eltűnt. Sose ment vissza a Mennyek Tornyába annak ellenére, hogy tervezte. Hogy miért? Azt nem tudta. Csak annyit tudott, hogy a sorsa nem oda köti.

Szóval miért nem képes elfelejteni őt? Ez nagyon zavarta Kaedet, mert nem számít, mennyire próbálta, az őrült mágus mindig a tudatában lapult, a természetellenesen széles vigyora sosem tűnt el, a forrongó vérszomjától mindig kirázta a hideg, mikor rá gondolt. A mániákus nevetése kísértette álmaiban. Rettegett tőle, de valahogy mégis elkeseredetten látni akarta. Végül is, valamilyen szinten megmentette.

A fonalak ismét megjelentek, és Kaede összeráncolta a homlokát, amint a kezeire nézett. Megint itt vannak. Az a néhány fonál a kezén, leszámítva azt, ami Hisokával köti össze, mind színtelen fonalakkal van betakarva, mint egy védelmező pókháló, ami vagy csapdába ejtette őket, vagy megvédi valami elől. Nem fehérek, szürkék vagy feketék voltak. Hanem csak… színtelenek. Áttetszőek, de tisztán ott voltak.

Kaede keményebben koncentrált a szemeivel, hogy sikertelenül átlásson a színtelen fonalakon. Jobban aggasztotta, mint ahogy elismeri, mert mindegy, milyen erősen nézi, sosem látja, honnan jönnek ezek a selyemfonalak.

Hülye volt. Megcsinálta a háziját; körülszimatolt a Mennyek Tornyánál, kiderített pár dolgot Hisokáról és a borzalmas hírnevéről. Ebben az évben lépett be a toronyba, és egy sokkoló bemutatót tartott a brutalitásról és az erőről, majd kevesebb, mint egy év alatt eljutott egyenesen a 200. emeletre. Egy ellenfele sem élte túl, hacsak nem jelent meg a meccsen.

Komolyan arrogáns. De nagyon erős.

.

.

- Ms. Rinna, kérem, erre jöjjön!

A piros ruhás nő lelassított, balra fordult, és zavarodottan nézett be a kis utcába. Egy magas alak bólintott felé, és intett, hogy jöjjön közelebb. Az ember arcát elrejtették az árnyékok, de valaki fontosnak tűnt. A hölgy habozott – tényleg figyelmen kívül hagyja ezt az embert?

Miért szólítják le ma ennyien? A hölgy sóhajtott, de megközelítette az alakot.

- Ismerem? – kérdezte.

- …Nem, attól tartok, nem. – Az ember levette a kapucnit, és kilépett a fényre, majd a kezét kinyújtva megragadta a nőt. – de hamarosan fogsz.

.

.

Egyre hűvösebb van. Jegyezte meg Kaede a megviselt kabátkáját szorosabban magára húzva. Vennie kell egy új kabátot; ennyit biztosan megengedhet magának. Kaede kilégzett az orrán, felpuffasztotta az arcát, és figyelte, ahogy az emberek elhaladnak mellette, mint szoktak. Az üzlet mindig rosszabbul ment a hidegben – milyen hónap lehet, szeptember? Nem igazán tudta, de a szeptember jónak tűnt. A hideg zöld szemei ide-oda bandukoltak, próbálta kiszúrni a gazdagabb polgárokat és lehetséges ügyfeleket az átlag közül.

Fáradtan elkezdte számolgatni a pénzt, amit a mai nap gyűjtött. Volt egy kupac pénz, amit a vörös ruhás hölgy adott neki az előbb, pár kóbor érme, amit gondtalanul dobtak neki különféle emberek, és még néhány a többi vevőtől. A nyúló árnyékokból ítélve, amik kezdenek szóródni az utcán, hamarosan beesteledik.

Egy árny hirtelen eltakarta a lemenő nap fényét.

- Kisasszony?

Oh, még egy ügyfél. Kaede felnézett, és máris készenlétben volt egy mosoly az arcán. Egy magas, nagydarab, jól öltözött férfi állt előtte hibátlanul egyenesen. Megemelte a kalapját, mire Kaede észrevette a szemeit.

A mosoly lehervadt az arcáról.

- Maga – mondta.

Az inas elégedetten bólintott, de mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy mondjon valamit, Kaede gyorsan felállt, közben összeszedte minden pénzét.

- Mit csinál? – kérdezte az inas egy kicsi, önelégült mosollyal az arcán. – Hacsak… maga talán el akar menni?

- …Azt hittem, - motyogta Kaede fagyosan, végig a saját kezeire nézve. – hogy a múltkor már lerendeztünk valami ilyesmit.

- Lerendeztünk? Lehetetlen, hölgyem. Nem kaptam meg a válasz-

Az inas villámgyorsan összecsapta a kezeit maga előtt, éppen csak elkapva az ollót, amit Kaede hozzávágott. A szavai, úgy tűnt, elakadtak a torkában, a szemei pedig visszapillantottak az ollóról Kaedere.

- …Maga! – A lány kezei olyan erősen szorították a lepedőt, hogy remegett a karja. – Mit csinál? Mit keres itt? Mit akar még tenni?

- Van még valami, ami megakadályozza abban, hogy hazatérjen, kisasszony? Az édesanyja és az édesapja már világossá tették, hogy szeretnék, ha visszatérne. Különösen az édesapja.

- Mi? – A hangja kimért volt. – Szóval most vissza akarnak kapni? Pont most? Miért pont most?

- Talán – ajánlotta az inas barátságosan – megkérdezhetné személyesen.

- Nem akarok visszamenni. – Kaede teljesen felé fordult, a zöld szemei üresek voltak.

Az inas csak mosolygott, majd ismét meghajolt.

- Akkor elmondhatná személyesen, máskülönben nem fogják feladni.

..

Hideg kezek fogták körbe puha, finom arcát. Kaede ökölbe szorította a kezeit, képtelen volt irányítani a remegést, ami végigfutott rajta. A kezek lassan lecsúsztak az arcán egészen az álláig. Kaede szempillái megrebbentek, ahogy a feje felemelkedett.

- Tartsd csukva a szemed, cssss! – Egy távolinak tűnő, halk hang szólt hozzá, bár a személy mellette volt.

- Nyugalom. – Kaede engedelmesen leengedte a vállát, és a felnyíló szempilláit lehunyva tartotta. Kaede agyán átfutott, vajon miért van benne kényszeres vágy, hogy egyáltalán hallgasson erre az emberre. De nem… ez az ember fontos. Igen, ez az… fontos. Ez az ember valaki olyan, akinek semmiképp sem szegülhet ellen.

.

- Kaede! – A sofőri székben ülő személy mosolyogva felé fordult. – Végre megtaláltunk. Hogy érzed magad?

Kaede csak pislogott. Az első ülésben lévő hölgy feltűnően szép volt ébenfekete hajával és hibátlan, sápadt fehér bőrével. A szája élénkpiros volt, a szempillái hosszúak, és egy divatos ruhát viselt egy kis szőrmekabáttal. Ragyogó gyémántok lógtak sorban a füleiből, és egy hasonló sor ült a nyakán is. A nő kezére nézve Kaede észrevette a sok ékköves gyűrűt, amit szintén viselt. Ráadásul mosolygott.

- A nevem Tabitha – mondta a hölgy. – Nem hiszem, hogy találkoztunk még. Az apukád felesége vagyok.

.

A hideg kezek lassan lecsúsztak a nyakára. Kaede megremegett, a kezei ismét ökölbe szorultak. Könnyed nevetés.

- Nem azt mondtam, hogy nyugalom? Semmi baj. Add a kezed!

Kaede ismét kiengedte az öklét, majd kissé habozva felemelte a kezeit. A nyakát érintő hideg ujjak eltűntek, de csak hogy a felemelt kezét foghassák. Kaede ellazította a kezeit, és érezte, ahogy a másik megszorítja.

.

- Nem – válaszolta Kaede egy kis idő múltán. – Már láttalak.

A mosoly Tabitha arcán megrendült.

- Tényleg? Hol?

- Egy újságban – válaszolta Kaede automatikusan. – amikor bejelentették, hogy a felesége leszel.

- Oh – Tabitha sóhajtott. – Igen, azt hiszem, ez nyilvánvaló volt. Amikor elszöktél és teljesen eltűntél… nos, az előző felesége meghalt, aztán elvesztette az egyetlen lányát…

- … hozzád fordult helyettesítésért?

Tabitha mosolya eltűnt, és felnézett Kaede szilárd, rezzenéstelen szemébe. Egy feszült pillanat után a mosolya ártatlanul visszatért.

- Nos, gondolom tényleg így tűnhet. Viszont-

- Te vagy az oka, amiért nem akarok visszamenni – vágott közbe Kaede, majd oldalra tekintett. – Azt akartam, hogy tudd ezt. Az érzésim sosem fognak megváltozni.

Volt egy újabb rövid csend, amint Tabitha mosolya ismét lehervadt.

- … valóban? – kérdezte halkan. – Akkor azt hiszem, nekem is el kell mondanom valamit. Az én érzéseim… szintén sosem fognak megváltozni.

Kaede felemelte a tekintetét, hogy találkozzon Tabitha nyugodt, kék pillantásával. A hölgy mosolyogva visszafordult az ablakhoz.

- Mivel – mondta Tabitha komoly arccal. – én tényleg szeretem azt a férfit.

.

- Itt vagyunk.

- Készen állsz? – kérdezte Tabitha kiszállva a kocsiból. – Tényleg nagyon várja, hogy láthasson téged, tudod?

- Kit akar látni pont most? – kérdezte Kaede hidegen. Az ujjai még a biztonsági övet szorongatták. – Tíz évig nem lépett kapcsolatba velem.

- Na, most nem mondhatod ezt – vont vállat Tabitha. Mikor az inas kinyitotta az ajtót, ismét rámosolygott Kaedere. – Elvégre te is elkerülted őt tíz éven keresztül. Akkor miért most? Miért most nem álltál ellen?

Egy méltóságteljes igazítással a szőrmekabáton Tabitha kiszállt a kocsiból, és intett Kaedenek, hogy kövesse.

- Szerintem már itt az ideje, hogy ti ketten beszélgessetek.

.

Folytatjuk…