Ahogy belépett az épületbe, Kaede nyelt egyet, bár a torka ki volt száradva. Megtörölve kezét a már amúgy is piszkos kabátjába, megszilárdította az elhatározását. Okkal csinálja ezt. Erre muszáj emlékeznie.

Az ötlet az ide úton jutott eszébe. Már majdnem elfelejtette, kivel fog találkozni: Mizuo Hanegawával, egy fő hotel üzletlánc vezérigazgatójával, és egy hatalmas befolyású emberrel a gazdaság világában. Egy hatalmas emberrel; az apjával.

Valamint azzal, aki felelős az ikrek és Lucy haláláért. A szíve elszorult; az arckifejezése elszállt, mint a finom homok, és egy kemény, rideg, márványos arccá alakult.

Úgy döntött, ennyi elég volt, hogy megutálja. És ez így volt jól. Nagyban meg fogja könnyíteni a dolgát.

.

Ahogy belépett az épületbe, figyelmes lett, hogy Tabitha elmegy mellőle, és finoman abba az irányba mutat, amerre mennie kell, majd visszafordult a kocsihoz. Tehát egyedül kell találkoznia az apjával.

Mivel Kaede kíváncsi volt, úgy döntött, ezen a ponton már nem is olyan ideges, mint ahogy azt gondolta. Ezelőtt, mikor bármi jelét látta az apjának vagy a vállalatának, egy sebesült állat pániktól feltámadt erejével, reszketve menekült el anélkül, hogy átgondolta volna. De most, hogy kényszerítve van, hogy találkozzon azzal a személlyel, akiről azt hitte, sosem fogja újra látni, nyugodtnak érezte magát.

Ami fura volt. Miért nem tette ezt meg korábban?

Az ujjai az ajtó kilincse köré fonódtak, de hezitált. Elvégre ez az a pillanat, amelynek elkerülésével töltötte az élete nagy részét. Abban a pillanatban, hogy kinyitja az ajtót… nos, mi fog történni? Ezt nem tudta.

Életében először kívánta, hogy tényleg láthassa a jövőt, nemcsak puszta találgatásokat tudjon a körülményektől függően. Talán akkor jobban felkészülhetett volna. Talán akkor tudná, mit tegyen. Talán akkor a dolgok nem így alakultak volna; nem azzal töltené a fél életét, hogy a semmitől menekül a semmibe; talán akkor-

-nem kellett volna meghalniuk…

Kaede gyors mozdulattal lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.

- Szia, apa – mondta, de nem hajolt meg. Belépett, és visszhangozva becsapta maga után az ajtót. – Rég találkoztunk, nem igaz?

.

A kis iroda halványan volt megvilágítva egy darab lámpával a magas, fényesre csiszolt faasztal sarkán. Plüssülések voltak elhelyezve az ajtó mellett; egy kis könyvespolc állt a szoba szélénél. A néma fényben nehéz volt kivenni Kaede arckifejezését.

- Kérsz teát? – Nem igazán volt kérdés; a teáscsésze már ki volt téve elé. Kaede megfogta, és érezte, ahogy a meleg átjárja a kezét. Egy szép teáscsésze volt, valószínűleg nagyon drága, cseresznyevirág-mintával, aminek a szirmai nagy gonddal voltak a porcelán felületre festve. Belenézett a barnás vízbe. Az elmosódott, halvány tükörképének nyoma visszanézett rá. Kaede kissé elfintorodott, és megfordította a csészét a kezében, eltűntetve a képet.

- Szóval – mondta végül. A teából áradó gőz csiklandozta az arcát. – Hogy vagy?

- Köszönöm, jól – válaszolta az apja. – Tabitha jól gondomat viseli.

Erre nem reagált. A világ többi részének ez egyszerűen úgy hangzott, mint egy átlagos beszélgetés, bár egy kicsit összefüggéstelen. Kaedenek nem kellett vívódnia az elrohanás vágyával, vagy sikítania. Ehelyett csupán feszültnek érezte magát a kínos légkör miatt, mintha egy idegennel találkozna, akit nem egészen ért meg.

Vagy talán csak elhagyta az összes érzése, és már csak egy üres burok maradt. Nem volt benne egy érzelem sem, aminek át kellett volna futnia rajta a látványtól – széles vállú, egy kicsit alacsonyabb, mint emlékezett, egy őszinte, nyílt arc, meleg ruhába öltözve és egy sállal a nyaka körül annak ellenére, hogy házon belül van. Még ha köszöntötték volna is egymást, egy meghajlással az apa részéről és egy bólintással az övéről, nem érzett mást a kellemetlenségen kívül.

Úgy tűnt, a férfi is észrevette a kínos légkört, és a hangját valamivel rokonszenvesebbé tette:

- Szeretnél inkább egy kávét? A fiatalok ezt szeretik manapság. – A csészéért nyúlt, ami még mindig Kaede kezében volt. Ebben a pillanatban Kaede korábbi üressége dühként szikrázott.

- Ne érj hozzám!

- Sajnálom. – Meglepetésére Mizuo Hanegawa elnézést kért, és azonnal visszahúzódott. – Nem akarok rád erőltetni semmit.

Túlságosan udvarias volt! Valamiért Kaedet ez megnyugtatta. Így sokkal könnyebb volt beszélgetni vele, ha nincsenek érzelmek; formálisan, számítóan. Távolságtartóan. A pillanatnyi pánik lenyugodott benne.

Talán ez egy jó dolog, mivel így sokkal könnyebb lesz megölni őt.

- Nem, nem. – Az ujjak a teáscsésze körül ellazultak. – Semmi gond. Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek már meg kellett történnie. Miért nem kezded te? – A hangja kezdett meginogni, amit Kaede egy mélyebb, még fenyegetőbb hanggal leplezett. Most nem állhatnak az útjába holmi érzések. Meg kell csinálnia.

Az apja tekintete egy rejtélyes árnyalatú zöld volt. Mint az övé, gondolta, majd le is szidta magát ezért.

- A mai napig nem egészen értem, mi történt – kezdte végre az apja. – Amikor édesanyád meghalt, szétestem. Nem tudtam, mit csináljak.

- Tudom – a hangja keserű volt. Ezt túlontúl jól tudta. Tehát lehet, hogy önző volt, hogy azt gondolta, talán ő képes lesz betölteni a lyukat az apja szívében. Talán azt gondolta, a dolgok ugyanúgy maradnak, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan lehetetlen. Talán.

De túl sok volt a talán, és már nem tudott megbocsátani neki. Nem tudott. Soha.

- Azt hittem, képes leszek összeszedni magam. Azt hittem, ketten is megleszünk. Egyedül is képes vagyok gondoskodni az üzletről. És akkor hirtelen te is eltűntél. Nyom nélkül eltűntél. Azt hittem, meghaltál. És akkor találtam az üzenetet – az üzenetet, amiben az állt, hogy elraboltak, és soha többé nem foglak látni.

Az ujjai megszorultak a teáscsésze körül.

Mi? Mit mondott Mizuo Hanegawa?

- Egy üzenet…? – Kaede természetellenesen csendes lett, képtelen volt levegőt venni. A nyugodtsága összetört, akár egy üvegfal, és érezte, ahogy a pánik átveszi az irányítást. Még több bizonytalanság. Még több talán. A magabiztossága eloszlott. A padló megbillent. – Mi? Elraboltak?

Ő nem hagyott üzenetet.

Vagyis akkor… akkor…

- Úgy érted… te azt hitted-

Az ajtó hirtelen kitárult. Kaede mondata elakadt a torkában, és megfordult. Tabitha állt a küszöbön egy méltóságteljes mosollyal az arcán. A haja egy kalappal volt takarva, és enyhén piros volt az arca, mintha izgatott lenne valami miatt. Vagy ideges. Kaede nem tudta megállapítani.

- Tabitha. – Az apja felállt. Egy pillanatnyi habozás után Kaede is felállt, és kicsit hátralökte a székét. Valamiért sosem érezte, hogy visszatérne a nyugalma. Ennek a nőnek a létezése hiteltelenné tett mindent, amit Mizuo Hanegawa vezérigazgató mondott Kaedenek. Tehát volt egy cselszövés, hogy szétválasszák őket. Tehát volt valaki, akinek része volt Kaede gyerekkorának végében. Nos, az már a múlt, és Tabitha jelenléte megérttette Kaedevel, hogy a végén túl késő az apjának, hogy megváltoztassa a sorsát. Semmi, ami történt apa és lánya között nem számított már.

- Oh… - Tabitha úgy tűnt, észrevette, hogy megzavart valamit. – Sajnálom… várjak kint?

- Nem – mondta Kaede azonnal. – Rendben. Már végeztünk. – Mizuo Hanegawa meglepetten nézett rá, de figyelmen kívül hagyta. Már nem lesz több beszéd, csak tettek.

Az apja Tabithához fordult, és hirtelen egy meleg mosoly töltötte meg az őszinte arcát. A szemei kissé üvegessé váltak, ami egyszerre volt beteg és szórakoztató. Úgy tűnt, teljesen elfeledkezett az előbbi beszélgetésről Kaedevel.

- Ülj le, drágám! – mutatott egy székre maga mellett.

- Nem, nem kell – válaszolta Tabitha és leült egy székre Kaede mellett. – Igazából rengeteg dologról szeretnék Kaedevel beszélni.

Tabitha arca tiszta vidámság volt, de amikor Kaede meglátta, rossz érzés vájódott a bőre alá. Minden tökéletes volt Tabithában – a gondosan feltett sminkje, a puha, fényes haja, az egyenes és összeszedett kiállása… és ahogy kifejezte az érzéseit. A tökéletessége kényelmetlen helyzetbe hozta Kaedet. Most, hogy belegondolt, ki ez a nő, hogy csak úgy befurakodik az apja életébe?

.

- Mivel én… tényleg szeretem azt a férfit.

A kételkedés férge forgott Kaede gyomrában. Talán csak már nem hisz a szerelemben, de ez túl hamisnak hangzott egy gyönyörű hölgytől egy középkorú, megözvegyült, szögletes állú, vonzerő nélküli férfi felé.

De ha ez a helyzet… akkor mi a fenét akar Tabitha?

.

- Ezt nem is tudtam Kaederől! – kiáltotta kettejük között forgatva a fejét egy elbűvölő mosollyal az arcán. – Édesem, te hallottál már Kaede legérdekesebb képességéről? Az egész alsó környéken ezt beszélik, ahol megtalálták, a jövendőmondó képességeit.

A szíve lesüllyedt a gyomrába. Kaede nem számított rá, hogy ilyen hirtelen felhozzák az utcai életét, és pont Tabitha. Egy másik rész az agyában pörögni kezdett. Honnan tudja ezt Tabitha? Talán kihallotta egy beszélgetésből – nem lehetett nehéz. Ha tud erről, akkor tudhat az ikrekről és Lucyról is? Képes lehet kitalálni Kaede valódi szándékait?

- … Jövendőmondás? – Az apja érdeklődőnek tűnt. Kaede megfeszült, és elkeseredetten várt az árulás jelére. A terve nem fog működni, ha gyanúsítják…

- Nem, – vágott közbe gyorsan Kaede. – ez nem így van. Igazából nem tudom megmondani a jövőt. – Valahogy meg kell ezt állítania. Nem tervezte, hogy az apja tudtára adja, hogyan képes előhívni a fonalakat. Hogy mentek tönkre a tervei ilyen gyorsan?

Tabitha következő szavai pedig mindent tönkre tettek:

- De van valamiféle erőd, igaz? – nyomult Tabitha még mindig mosolyogva. – Hallottam róla. Valamit arról, hogy fonalakat látsz, ez igaz?

Kaede összehúzta a szemöldökét.

- Ezt honnan tudod? – Valaki egyértelműen megcsinálta a háziját. Ez a nő mindenről tud?

- Tehát képes vagy rá? – kérdezte az apja összekulcsolva a kezét, és előredőlve. – Ez valószínűleg egy képesség, amit az utcán tanultál. Mesélj még róla, Kaede!

Kaede nyelt egyet, kényelmetlenül mocorgott hátrafelé, jobban belemélyedve a székbe. Nem ezt akarta.

- … Fonalakat látok – ismerte el végül, képtelen volt magában tartani Tabitha és az apja elemző pillantása miatt. Valahogy vissza kell szereznie a bizalmukat, beásni magát az elszántságukba, ledönteni az apját belülről. – A sors fonalait.

- Sors? – kérdezte az apja egy felvont szemöldökkel. – Például, hogyan halsz meg?

- Nem! – mondta Kaede gyorsan, majd kijavította magát kiegyengetve a pánikérzetét hűvös profizmussal, amit már annyiszor használt a mellékutca ügyfeleinél. – Nos, igen, de ez nem minden. Látom a fonalakat, amik az életet irányítják. A barátságot, a vetélytársakat, a szerencsét, a szerelmet… - Kaede úgy döntött, kiszínezi egy kicsit, hogy felvágjon az embereknek, akik azt hiszik, ismerik, de valójában egyáltalán nem. – Viszont megvannak a határai. Bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Ez egy bonyolult művészet, a jövő.

- Milyen érdekes! – kiáltott fel az apja. – És mégis milyen egyszerű elv!

Egyáltalán nem egyszerű, gondolta Kaede. Először is, soha nem volt képes megjósolni az időt, ami a legjobban érdekli az embereket. Csak annyit tudott, hogy például hogyan halnak meg az emberek. Ha a fonalak elhalványulnak vagy elfoszlanak, közel vannak a halálhoz, betegségben halnak meg vagy öregségben. Ha a fonalak erősek és jól láthatóak, és egy fekete fonódik valamelyik köré, az azt jelenti, hogy valaki meg fogja ölni. Ha pedig egyetlen, elvágott fekete szál van a kezén, azt jelenti, hogy megölt valakit.

Nem látott egy fekete fonalat sem az apja kezén. Legalábbis még.

- Hasznos lehet, nem igaz? – kérdezte Tabitha izgatottan. – Gondolj bele, mekkora befolyásod lehetne, különösen a társulásoknál!

Ez meglepte Kaedet. Ő is ugyanerre gondolt, és hangosan hallva Tabitha szájából nyugtalanította.

- Hogy érted ezt? – kérdezte.

Ez úgy tűnt, szöget ütött Mizuo Hanegawa fejében, és felegyenesedett, mintha eszébe jutott volna valami.

- Kaede… - Úgy tűnt, a megfelelő szavakat keresi. – Tudom, hogy csak most találkoztunk újra. De az igazság az, hogy szükségem van a segítségedre. Bármit kérhetsz cserébe, bármit, amit akarsz. A képességed, amivel fonalakat látsz, valami nagyon értékes lehet számomra – a cégem számára.

Kaede nem tudta elhinni. Végül csak úgy döntöttek, hogy megbíznak benne! És most felajánlanak neki egy üzletet. Megkönnyebbültnek kellett volna lennie, de ehelyett úgy érezte, mintha egy nehéz kővel gyomron vágták volna.

Kiderült, hogy tulajdonképpen végig hátsószándékuk volt. Nem tudta, hogy számított-e erre, vagy nem, de a tény, hogy egyáltalán meglepte, feldühítette. Azt gondolta, mi másért kezdték volna ilyen nagy erőfeszítéssel keresni? Egy lépéssel előtte jártak, a legelejétől fogva azt tervezték, hogy kihasználják.

Olyan… csalódott volt.

- Milyen ajánlat? – A hangja sokkal óvatosabb és elszigeteltebb lett.

- Tudod, - sóhajtott Tabitha. – annak ellenére, milyen jól megy az üzletünk, még nem vagyunk elégedettek.

- Van egy rivális vállalat, ami stabilan növekszik – magyarázta az apja. – Igazság szerint sokkal, sokkal jobbak nálunk.

- És itt szeretnénk, ha te bejönnél a képbe – mosolygott Tabitha, hagyta, hogy ébenfekete haja hosszú hullámokban hulljon, ahogy levette és megigazította a kalapját. – Azt akarjuk, hogy titokzatosan felöltözve jelenj meg náluk, nyerd el a bizalmukat, és hogy egyszerűen fogalmazzak, tedd őket tönkre belülről.

Csend nyújtózott a kis irodában. Kaede feje kezdett fájni a gondolatainak sebességétől.

- Belülről tönkretenni őket? Ez nevetséges ötlet – mondta Kaede lassan, majdnem egy kicsit lustán, próbálta nem elárulni a fejében cikázó gondolatokat. – Szabotázs? Nem mondom, hogy nem hallatlan, de ha rájönnek, hatalmas botrányt okozhat… Szembe akarsz nézni a következményekkel?

Tabitha továbbra is Kaede és az apja között forgatta a fejét. Az apja nyelt egyet, és egy pontra nézett a falon, Kaedetől balra.

Lassan, a két felnőtt arcára nézve Kaede megértett valamit:

- Kétségbe vagy esve a vállalat miatt, igaz? Már mindent megpróbáltál, amit csak lehet, de nem működik. Ezért eldöntötted, hogy megmarkolsz egy csoport méhet, és reméled, hogy elkapsz egyet, ami nem szúr meg. És megtetted. – Most már látta az egész képet, megértette a helyzetét. A dolga könnyebb lesz, mint gondolta, már ha el tudja távolítani az érzést a gyomrában, ami az apjában való csalódottságát sikította. – Megtaláltál engem.

- Sajnálom, Kaede – sóhajtott Mizuo Hanegawa, talán észrevéve a tomboló érzelmeket a hűvös arckifejezése mögött, vagy talán puszta udvariasságból kért elnézést. – Tényleg sajnálom. De ez a terv működni fog. Már mindent kigondoltunk. Ezért kérlek. – Megkísérelt egy mosolyt, de túlságosan erőltetett volt. Talán ő is észrevette, hogy milyen apa.

- Ha elfogadom az… ajánlatodat… tisztázzuk ezt! Megadsz bármit, amit akarok, igazam van?

Mizuo Hanegawa lelkesen bólintott.

- Sajnálom, hogy ezt kell kérnem, mikor csak most találkoztunk újra…

- Nem – Kaede a fejét rázta, a szája egy mosolyra görbült. – Nem, rendben van. – Már nem számít semmi, ami apa és lánya között történt. - Ezt az ajánlatot… elfogadom. Egy feltétellel.

Tabitha és a vezérigazgató egymásra néztek.

- Rendben! – mondta Mizuo Hanegawa izgatottan, bólogatva. – Természetesen, bármit. Bármit, amit akarsz.

Kaede hallotta, amint a hangja úgy jön ki, mint a selyembe burkolt acél. Már nem félt.

- Emlékszel, hogy két hónappal ezelőtt megöltek három gyereket? Egy pár évvel fiatalabbak, mint én. Mindegyikőjüket ugyanazon az estén. Egy ember.

Tabitha mosolya teljesen eltűnt, míg az apjáé zavartságtól fakult. Kaede mosolya ragadozó volt, ahogy előrehajolt, a szemei gonoszan csillogtak.

- Kérek százezer jennit. Valamint… a bérgyilkos nevét, akit felbéreltél a megölésükre.

Folytatjuk…

Fordító: Sziasztok! Nagyon örülök, hogy a körülményekhez képest ilyen sokan olvassátok ezt a sztorit! Remélem, eddig tetszik, és ezután is fog. Ha nem túl nagy kérés, szeretném, ha leírnátok a véleményeteket róla, hogy én és az eredeti író is tudja, hányadán áll Kaede (és Hisoka) története. :)