Hé, srácok! Gyerünk, ne legyetek már ilyen ellenségesek Tabithával; a legtöbb mostohaanya egész kedves. Kaede csak nem kedveli Tabithát.

Zoldyck.

Kaede szerint a név golyóként pörgött a fejében, sosem tűnt el a képből. A reggeli órák álmos suttogásában a szoba hidegnek és üresnek látszott, és a számítógépek csendes zúgása majdnem hallhatatlan volt. Egész éjjel fennmaradt kutatni, most pedig az utolsó online oldalt pörgette végig, ami felugrott, mikor rákeresett a névre. Sok olvasnivaló volt. Nem lepte meg, amit talált.

A Zoldyck család orgyilkosokból állt, akik a célpontjaik kiiktatásának magas sikereiről voltak ismertek. A drága áraik ellenére igazolványok bizonyítják, hogy több mint alkalmasak a munkájuk elvégzésére. Ráadásul a lakhelyük a Kukuroo-hegyen volt, egy roppant magas aktív vulkán körülvéve áthatolhatatlan kőfalakkal, és ezt rengeteg túravezető bemutatta. Az ország másik felén van. Valószínűleg egy fotó valamelyik családtagról is milliókat ér.

De ezen kívül az utolsó link átnézése után sem volt semmi.

Kaede idegesen felszisszent, összeráncolva homlokát. Nem a Zoldyck családról akart tanulni. Azt akarta tudni, ki ölte meg Lucyt és az ikreket. De szó szerint semmi nem volt a Zoldyck család tagjairól személy szerint.

Egy szörnyű, szörnyű ötlet alakult ki a fejében, egy öltet, amire eddig nem mert gondolni. Nyilvánvalóan valakitől információt kell szereznie, aki ismeri a Zoldyck családot, vagy elég közel áll az orgyilkos családhoz, hogy meg tudja nevezni azt a tagot, aki tűket használ gyilkos fegyverként.

És balszerencséjére az egyetlen ilyen ember, akinek efféle kapcsolatai lehetnek, az Hisoka.

- Kaede, drágám? – A kopogás az ajtaján kirebbentette Kaedet a gondolataiból. Sebesen kattintgatva kitörölte az előzményeket a gépből, és kikapcsolta.

- Kaede? – kérdezte ismét Tabitha. Az ajtó kinyílt, és Tabitha mosolygó arca jelent meg a résen. – A reggeli hamarosan kész, drága. Csatlakozol hozzánk?

Kaede felállt a székéből, és mosolyogva bólintott. A szemei csak egy másodpercre vetődtek a számítógépre, meg volt elégedve, hogy nem hagyott nyomokat maga után.

Amint elhagyta a szobát és az étkező felé tartott, egy nagyon zavaró gondolat jutott eszébe:

mióta összpontosít ennyire a bosszúra?

De aztán eszébe jutott, milyen volt korábban, gyáván elfutott bármiféle harc nélkül, ellenkezett mindenkivel, aki megpróbálta megállítani, és eldöntötte, hogy ez a megszállott érzése a gyűlöletnek, ami fortyog és kavarog benne határozottan egy sokkal jobb érzés.

.

A terv, amivel az apja előállt, megtévesztően egyszerű volt. A rivális üzletet az egész alvilág ismerte a zsarolásokról, átverésekről és egyéb tisztességtelen szabotázsokról, amikkel elérték a céljaikat. Viszont a cég vezérigazgatója kiemelkedően babonás, ezért Kaede jövendőmondó képessége szerves részt fog játszani a jövőbeli döntéseire nézve. Feltéve, ha megbízik benne. Valójában Kaedenek nincs igazán szüksége arra a bizalomra, csak hogy megkerülhesse a védelmét. A fő dolog csak annyi, hogy elég közel kerüljön valamihez, ami megfelelően bizonyítja, hogy a cég gyakran foglalkozik illegális kereskedelemmel. Amint megszerezte a tagadhatatlan bizonyítékot, a munkája véget ér. Egyetlen újságcikk elég, hogy tönkretegye a vállalat jelentős részét.

Kaede hang nélkül figyelt, amint a terv eléje tárult. Mivel már beleegyezését adta, nyilvánvaló volt, hogy az apja és Tabitha teljes mértékben számított az együttműködésére. Nem, gondolta keserűen, ez nem igaz. Szükségük van az együttműködésemre. Szükségük van rá, mert Kaede az ütőkártyájuk: az egyetlen személy, akire rábízhatnak egy ilyen körülményes feladatot, mégsem keverednek gyanúba. Olyan régóta távol volt, hogy kevesen tudják kapcsolatba hozni őt és az apját, de Mizuo Hanegawa lányaként számítottak arra, hogy teljes mértékben együttműködik, hiszen családtag, és a családtagok mindig segítik egymást.

Volt valami nagyon gusztustalan ebben az egészben.

- Kaede – szólt közbe Tabitha. – kérdezz nyugodtan! Ha szeretnéd, felfrissítjük a tudásodat az etikettről, hogy kényelmesebben érezd magad.

- Nem, nem kell – mondta Kaede kissé fáradtan a befogadandó információk mennyiségétől. A tíz évnyi távollét ellenére megmaradt benne a legtöbb dolog, amit gyerekkorában tanult, mert gyakran kellett ezeket alkalmaznia, amikor gazdag ügyfeleket akart meggyőzni, hogy többet fizessenek.

- Őszintén szólva nem gondoltam, hogy a terv ilyen egyszerű lesz – ismerte el. – Csak annyit kell tennem, hogy szólok, mikor és hol lesz egy illegális kereskedelem, igaz?

Az apja lelkesen bólogatott.

- Vannak embereink, hogy ellopják a szükséges bizonyítékokat, amivel tönkretesszük a hírnevüket. Amint megvan az információ, azonnal szólj nekünk!

- Értem. – Kaede felállt az asztaltól. – Akkor odaadod a pénzt, ahogy megbeszéltük?

Itt volt egy röpke pillanatnyi szünet, mintha az apja nem számított volna erre a kérdésre. De aztán az arca megenyhült, és bólintott.

- Hát persze – mondta.

Ahogy Kaede elsétált, Tabitha utána szólt:

- Kaede!

Ő megállt, egyik lába a lépcső fokán volt, a keze pedig a fakorláton.

- Szeptember 29. Akkor találkozol a vezérigazgatóval. Addig azt csinálhatsz, amit akarsz, de legalább két nappal korábban gyere vissza! – Tabitha hangja kedves volt, de nagyon szigorú. – Értetted?

Kaede egyet bólintott, és folytatta útját a szobájába.

.

Kaede óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. A kimerítő megbeszélés után sok minden járt a fejében.

A szoba, amit neki adtak magas volt, tágas, gondosan kékre festett falakkal és puha, drága szőnyeges padlóval. Egy hatalmas ágy mindkét oldalán éjjeliszekrénnyel a túlsó falnál, és egy asztal lámpával a szomszédos falnál egy nagy könyvespolc mellett. Egy egész alakos tükör és egy fa sminkasztal állt az ajtó mellett, ami a fürdőszobába vezetett. Kaede odament a tükörhöz, miközben elengedett egy hatalmas sóhajt.

Lassan megfordult és végigmérte magát a magas, széles tükörben a faszekrény mellett, ami a ruháit tartalmazta. Rendes táplálkozással a teste nem volt már olyan sovány és beteges kinézetű. Még mindig elég csontos volt, de lassan kezdett feltöltődni. A rendszeres zuhanyzás miatt a bőre tisztább volt, mint előtte. Ráadásul az apja egy garnitúra új ruhát is vett neki, cipők és bármi, ami csak eszébe jutott. Egy keserű mosoly jelent meg az arcán. Egy gazdag nagytőkés lányának lenni járt bizonyos előnyökkel.

Miért nem adom fel a bosszút és élek így, kényelmesen örökké?

Kaede úgy érezte, mintha hirtelen sebességgel előrehajították volna. Annyi minden történik egyszerre, hogy gyakran eltöprengett, hogy képes fenntartani a fejét.

Minden a vékony, színtelen fonalak hálójával kezdődött, amik eltakarták a kezén lévő többi fonalat. Valamit biztosan rejtegettek, ezt tudta, mert amikor általában megérint egy fonalat, képek jelennek meg, de a színtelen fonalak csak fehér falat állítottak az elméjében. Nyugtalanító volt, az biztos, de Kaede kezdte azt gondolni, hogy talán csak az erejének mellékhatása.

Valamint ott a bosszúja. Nem igazán tudta, mit akar tenni, miután kiderítette a család nevét, amelyik megölte Lucyt és az ikreket. Kaede tudta, hogy nem a Zoldyck család a hibás, mert őket csak felbérelték. De valamilyen lezárást akart, valamit, ami véget vet ennek a kellemetlen érzésnek a gyomrában.

Aztán persze ott van az eltűnésének rejtélyes története. Eddig messze ez a legnagyobb rejtély. Kaede úgy döntött, inkább nem foglalkozik vele, de nem tudta elhessegetni az érzést, hogy a sztorija rossz annak ellenére, hogy tisztán emlékszik a szökésének minden pillanatára. Az apja története egész jól egyezett az övével az üzenetet kivéve, ami létezik annak ellenére, hogy sosem írta meg, vagy legalábbis nem emlékszik rá. A gyerekkorának homályos emlékeire gondolva könnyen lehet, hogy elfelejtette. Nem lenne valósághű azt állítani, hogy minden apró részletre emlékszik, még akkor sem, ha ezt gondolja.

Ez dühítette Kaedet. Mindenre olyan tisztán emlékezett. Nincs rá bizonyíték, hogy bármi is hiányzik. És mégis…

Nem kellemes érzés kételkedni a saját múltjában.

.

.visszatekintés.

.

A szemei felnyíltak, hogy találkozzanak a vakító fénnyel. Kaede a város mellékutcáján volt, és egy pillanatra azt hitte, látja Aoit és Midorit hírekért rohangálni, vagy Lucyt egy közeli kukában ennivalóért kutatni.

Aztán eszébe jutott, hogy meghaltak. Megállt, a tekintete a szemközti falra vetődött… üres. Elszenesedett, fekete fa maradványai maradtak csak egy kis kupacban, semmi más.

Tehát vége van, és elégette őket.

Kaede nem szokott ígéreteket tenni, különösen azért, mert tudta, mennyire könnyű megszegni őket. De egy gondolat repült ált a fején, megtöltve egy megállapíthatatlan érzéssel, ahogy a hamvait nézte az embereknek, akiket valaha ismert. A kezei ökölbe szorultak a tűk körül, amiket a nyakukból szedett ki, és tudatán kívül megfogadta magának, hogy legközelebb nem fog elfutni.

Másnap folytatta az életét jövendőmondóként, megerőltette magát, hogy minden alkalommal tisztábban lássa a fonalakat, amikor valaki jövőjét olvassa. Az érzés, mikor az erejét használta, elnyelte az egész lényét, és két örömteli hónapig nem csinált mást, mint az erejét növelte. Nem tartott soká, míg rájött a kapcsolatra a meditálás és a koncentrálóképessége között, egy nap pedig boldogan vette észre, hogy sokkal kevesebb idő kell a fonalak megjelenéséhez.

Néha Hisokára gondolt. Egész biztos volt benne, hogy ő már megfeledkezett róla annak ellenére, hogy számára nem volt olyan könnyen felejthető. Elvégre olyan személynek tűnt, aki sosem mereng elég hosszasan a múlton, hogy emlékezzen dolgokra, amiket nem tart fontosnak. Így elnyomott minden gondolatot, ami a Mennyek Tornyában való rövid idejéhez vagy a röpke beszélgetéseikhez kapcsolódott, és inkább arra koncentrált, amire tudott: fejleszteni a képességét.

Biztos volt benne, hogy ez a fajta nyugtalanító béke nem fog örökké tartani. Csak idő kérdése, hogy az apja megmozdul, és megpróbálja visszavinni.

Valamiért Kaede titokban megkönnyebbült, hogy az élete lassan egyenesbe jön, a megállított élete újraindul.

Ezúttal nem fog elfutni.

.

Kaede felállt, és bezárta az ajtót. Kevés esély van rá, hogy valaki megzavarná, de nem merte vállalni a kockázatot, hogy valaki megzavarja meditálás közben.

Mindennap ezt csinálta, egy rituálé, amitől jobban tudta irányítani az érzelmeit. Ismét leült a tükör elé, és becsukta a szemét.

Mély levegőt véve hagyta, hogy a Nenje körülvegye. Az ismerős melegség, ami átjárta, megnyugtatta és kinyitotta az egyik szemét.

A Nent a szemébe fókuszálva – Gyo, ahogy majd később megismeri – a fonalak majdnem azonnal megjelentek. Már addig a pontig fejlődött, hogy látta a személyt a fonál másik végénél, a személyiségét, az élettartamát és az életének fontosabb eseményeit. Halvány képek lépnek az elméjébe, amikor megérint egy fonalat, mintha egy homályos teleszkópon nézne át. Minden fonál más, nem számít, milyen kapcsolatban van a személlyel, akinek olvas. Valamilyen okból beteg megelégedést érzett valahányszor ilyen mélyen belenézett valaki múltjába, mintha a legjobban féltett titkaiba ásna bele, amit réges-rég eltemettek. Néha elgondolkodott, hogy ez a kicsavart izgalom a többi ember élete iránt kialakulhat-e valami rosszabbá. Ez a gondolat nagyon zavarta. Elvégre, ha hozzáférhet valaki múltjához, nem légből kapott, hogy egy nap képes lesz befolyásolni a jövőjét is…

A két hónap alatt, mióta Tabitha megtalálta, az állóképessége odáig fejlődött, hogy már nem érzett kimerültséget akkor sem, ha egész nap a fonalakat nézte. Ráadásul Kaede észrevette, hogy nemcsak fonalakat képes látni. Amikor a saját kezére nézett, hogy van-e bármi változás, észrevette, hogy a kezei és az egész teste ragyog, mintha valamilyen köd venné körül. Mivel mindig így volt, már a kezdetektől fogva, egyáltalán nem foglalkozott vele, és úgy gondolta, semmi különös. De most már úgy gondolta, talán nagyobb szerepet játszanak ezzel a Nennel kapcsolatban.

Egy hatalmas falhoz ért, amin nem tud áthatolni. Megértette, hogy van valami Nennek nevezett dolog, és valahogy a fonalakat látó képessége kapcsolatban áll vele. Azt is tudta, hogy a Nen nem olyasmi, amit bármelyik átlagos ember képes folyamatos edzés nélkül látni. Ebből az okból kifolyólag, ő egy anomália. Viszont nem volt képes teljesen megérteni, hogy működik a Nen. Eddig csak úgy tudta fejleszteni, ha folyamatosan használja.

Lassan áthajolt a tükör melletti ruhásszekrényhez, és kihúzott egy kis fiókot. Abból kivett egy csomag ruhát, és óvatosan kinyitotta. Volt egy kis fémcsattogás, ahogy kivette az ollóját, kicsit megviselten, de egyébként épen. Kaede elmosolyodott, ahogy az ujjai természetesen csúsztak le az olló közepéig, ami összetartotta az ollót. Valamiért a hideg, nyikorgó fém hangja megnyugtatta. Az apja kicserélte a régi ruháit újakra, adott neki egy ágyat, ellátta étellel, és minden mással, amit csak kért. Az olló viszont egy olyan dolog, amit az apja nem helyettesíthet.

A következő dolog, amit elővett egy kissé meggyűrődött pókerkártya volt: a Pikk Királynő. Sok, sok alkalommal el akarta dobni, csupán azért, mert semmi hasznát nem látta. Bár átvágta a követ, mikor Hisoka hozzávágta, csak egy átlagos pókerkártya. Ennek ellenére Kaede sosem volt képes a szemétbe dobni.

Mikor legközelebb látom, határozott, visszaadom neki. Mindenképpen.

Aztán a szemei a csomag utolsó két tartalmára vetődtek, és a mosolya eltűnt.

Emlékezett, mennyire félt megérinteni egy hullát, hogy remegtek az ujjai a vértelen nyakuk körül, mikor kihúzta a torkukba állt tűket. Két fekete tű csillogott sötéten a ruhák között, egy csendes szembesítés, amit nem kerülhet el. Ezért akarta olyan elszántan megismerni a Nent.

Mert amikor a tűkre nézett, amik végeztek Lucyval és az ikrekkel a Nennel világító szemével, mint amikor fonalakat látott – a tűk is ragyogtak. Ugyanúgy ragyogtak, mint a keze.

.

Tabitha engedélyezte, hogy azt tegyen, amit akar, mielőtt vége a hónapnak. Kaede tudta, hogy arra számítanak, hogy nyugton maradjon, hogy itt maradjon, és boldog legyen az új, luxus életével, de már döntött. Mások véleménye nem számított. De egy dolog biztos volt, akár tetszett, akár nem. Meg kell tanulnia a Nent, és erősebbé kell válnia.

Ezért visszamegy a Mennyek Arénájába.

Folytatjuk…