A kórház hullaosztályán mindig hideg volt. Francis már rájött, hogy érdemes magán hagyni a kabátját, és nem csak a hőmérséklet miatt. Igaz, hogy már hozzászokott a halottakhoz, de néha az üres tekintetüktől még mindig futkozott a hátán a hideg.
Zsebre dugott kézzel sétált végig a fehér folyosón, Matthieu-vel az oldalán, csak a lépteik visszhangoztak a térben. Kicsit úgy érezték magukat, mintha egy másik dimenzióba léptek volna. Matthieu összeszorította a száját és magához szorította a jegyzetfüzetét, görcsösen fogta, egészen meggyűrte. Francis nem szólt, hogy minek akar nyomozó lenni, ha nem bírja a hullákat. Vagy halottkém? Fene tudja.
Bementek az egyik terembe, ahol középen egy asztal volt, felette egy erős fényű lámpával, a falak mellett kis, üvegajtós szekrények sorakoztak, bennük mindenféle üvegcsék, fiókjaikban szikék és kések nyugodtak. Ivan Braginsky, a holtak eme birodalmának ura mosolyogva köszöntötte őket. Matthieu zavart mosolyra húzta a száját.
- Mi van a hollanddal? – kérdezte Francis, ahogy nekidőlt a boncasztalnak és összefonta maga előtt a karjait.
- Halott. – mondta egyszerűen Ivan, a falba épített hűtőkhöz lépett és kinyitotta az egyiket. Francist megcsapta a belőle áradó hideg, amikor Ivan kihúzta Govert Mogens letakart tetemét – A méreg végzett vele, amit magának adott be.
Francis bólintott. Ezt eddig is tudta. Matthieu óvatosan közelebb lépett a holttesthez, mire Ivan leemelte a leplet a férfi hamuszürke arcáról. Matthieu abban a pillanatban elfordult és úgy nézett ki, mint aki elhányja magát. Nem is az arca miatt, Ivan egy kicsit lejjebb húzta a leplet, mint kellett volna, és így a gyakornok megcsodálhatta Govert felnyitott mellkasát.
- És a Bestia? – kérdezte Francis.
Ivan visszaterítette a fehér leplet a férfi mellkasára, de Matthieu még mindig félve pislantott az asztalon fekvő halottra.
- Már próbáljuk beazonosítani az anyagokat, amikből készült. – válaszolta Ivan.
- Helyes.
- De tudod, hogy ezt a mérget valaki előállítja, ugye? – kérdezte Ivan – Ahogy én néztem a rendőrségi aktákat, semmi közös nincs az áldozatokban. Ez még csak nem is francia, hanem holland.
Francis a homlokát ráncolta.
- Hogy fértél hozzá az aktákhoz?
- Hozzájuk tudok férni bármikor. – mondta sejtelmesen Ivan, még mindig mosollyal az arcán.
- Igen, biztos, hogy valaki előállítja. De még egy gyanúsítottunk sincs ezzel kapcsolatban. – sóhajtott Francis.
- Hát, pedig hamarosan pedig el kéne kapni… nem mindig örülök, ha van munkám. – mondta Ivan, és Francisre pillantott.
A francia férfi állta a tekintetét, felszegte az állát, viszont a karját erősen szorította. Ivan tudott a két évvel ezelőtti ügyéről, amiben kudarcot vallott. Szörnyű egy eset volt, és még a tettest sem sikerült kézre keríteni… azóta is odakint mászkál valahol és továbbra is folytatja a borzalmait…
- Mindent megteszek. – mondta, és ellökte magát a boncasztaltól – Akkor később, Ivan.
- Viszlát, Francis. – biccentett Ivan.
Amíg visszatolta Govertet a fagyasztóba, Francis és Matthieu elhagyták a bonctermet. A fiatal fiú már némileg könnyedebben lépkedett Francis mellett, mélyeket sóhajtott és a jegyzeteit nézegette.
- Most mihez fogunk kezdeni? – kérdezte.
- Rá kell jönnünk, ki állítja elő a mérget. Ha az összetevők meglennének, némileg le tudnánk szűkíteni a kört, hátha vannak benne speciális összetevők is, amik nem mindenhol találhatók meg…
- De az hetekbe telhet… - jegyezte meg Matthieu.
- Igaz. Minden jel arra utal, hogy maguknak adják be. De mégis mi okból? Ha tudják, hogy méreg, nem vennék be, pláne nem szúrnák bele a halált a vénájukba. Ha pedig valaki szántszándékkal akarja megmérgezni őket, akkor az milyen béna módszerrel próbálkozik? Matthieu te milyen esetben adnál be magadnak mérget?
- Hát… ha depressziós lennék, vagy nagyon elkeseredett.
- Nem, az áldozatok családtagjai szerint a hozzátartozóik boldogok voltak a bőrükben, semmiféle öngyilkosságra nem készültek.
- Az csak egy dolog… elnyomták magukban…
- De mégis, egy gyilkos a rejtett-depressziósokat szúrja ki? Nem, nem hinném…
Matthieu hallgatott egy kis ideig. A füzetét újra magához szorította, a kezében a tollát csattogtatta.
- Mi van… ha még csak tesztelgeti a mérget? És nem méregként adja oda az embereknek, hanem valami másnak állítja be?
- Például?
A gyakornok újból elgondolkodott. Lassan elérték a kórház kijáratát és kiléptek a szabad levegőre. Nem volt sokkal melegebb odakint.
- Például valamiféle drog? Ha például drogként eladja? – kérdezte végül bizonytalanul Matthieu.
Francis felnézett az égre és elgondolkodott Matthieu feltevésén. Logikusnak tűnt. Nagyon logikusnak.
- Zseni vagy, Matthieu! Milyen jó nyomozó lesz belőled! – mosolyodott el Francis és átkarolta a fiú vállát, aki lesütötte a szemét.
- Én halottkém akarok lenni…
Francis meg sem hallotta Matthieu megjegyzését. Fejében kattogni kezdtek a fogaskerekek és a gondolataiba merülve engedte el a gyakornokot, majd távolodott el a kórháztól a párizsi utcákon.
Kinyitotta a szemét, bár a világot alig érzékelte maga körül. Reggel úgy döntött, nem megy be dolgozni, inkább belőtt magának még egy adag heroint. A hatása alatt volt, és a vízióiba késként hasított a csengő szakadatlan hangja. Homályos elmével nem gondolkodott el rajta, ki is keresheti és miért. Lehunyta a szemét és szaggatottan beszívta a levegőt. A szőnyeg túl kényelmes volt.
Kulcs fordult a zárban, majd az ajtó kinyílt. Arthur oldalra fordította a fejét és résnyire nyitott szemmel próbálta meg felismerni a belépő alakot. Az egyetlen támpontja a vörös volt. A vörös haja. A látogató becsapta maga mögött az ajtót, aztán letérdelt mellé és lekevert neki egy pofont. Arthur alig érezte, pedig be is pirosodott az arca. Az alak káromkodni kezdett és felemelte Arthur fejét, megtámasztva a tarkója alatt.
- Allistor… - nyögött fel Arthur.
- Megint be vagy állva, te szerencsétlen? Tényleg beduglak a rehabilitációra…
Arthur csak lehunyta a szemét. Semmi kedve nem volt a bátyjához, bár az anyag miatt még így is elviselhetőbb volt, mint általában.
Allistor fintorgott önkívületi állapotban lebegő öcsikéjét látva. Utálta, hogy ilyen… hogy ilyen hülye és képtelen szembenézni a problémáival. Bár igaz, hogy nem egyszerű dolgokat élt át, de mégis, képes volt a drogokhoz fordulni?
A férfi a karjába vette Arthurt, aztán amikor a pillantása az asztalon fekvő injekciós tűre tévedt, elvetette azt, hogy meghánytatja a kisöccsét. Inkább csak bevitte a hálószobájába aztán bedobta az ágyba. Kicsit kigombolta az ingjét és a nyakkendőjét is leakasztotta a nyakából. Idióta. Még csak át sem öltözött, rögtön a drog volt az első.
Arthurból megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel, Allistor viszont leült a férfi olvasófotelébe és összefonta maga előtt a karjait. Szándékosan jelent meg mindig a semmiből Arthur otthonában. Ha előre bejelentette volna az érkezését, csak egy jól megformált Arthur-álarcot látott volna, a tökéletes britet, ahogy teával kínálja és úriemberesen mosolyog. Így viszont láthatta az igazi Arthurt.
Emlékezett, milyen volt akkor, amikor az egész elkezdődött. Kezdetben csendes volt. Aztán inni kezdett, azzal együtt bagózni, és végül másfél éve, hogy Párizsba jött, már drogozott is.
Allistor a tenyerébe támasztotta az állát és unottan figyelte a kába testvérét. Mindig azt mondta, hogy nem kell érte aggódni. Hogy túlteszi magát rajta.
Hogyne. Itt az ékes bizonyítéka, mennyire képes túltenni magát rajta. Soha nem is hittek neki igazán, hogy képes lesz újra valamiféle mosolyfélét az arcára varázsolni úgy igazából.
- Alfred… - motyogta Arthur.
Allistor arca megrándult. Ha az a kölyök nincs, Arthur most nem lenne ilyen. Még mindig Londonban élné egy átlagos brit életét, vitatkozna Allistorral, és a legkevésbé sem foglalkozna a drogokkal és az ivászattal azon a helyen, ahová saját magát száműzte, mert ez száműzetés és menekülés is volt Arthur részéről. Menekült a múltja elől és száműzte magát ahhoz a néphez, amit a legjobban megvetett.
A vöröshajú férfit kirázta a hideg a testvérétől. Arthur arca izzadt volt, karjait szétvetette az ágyon, és a plafonra bámult egy megkönnyebbült mosollyal. De ez nem a régi Arthur mosolya volt. Allistor a fogát csikorgatta és levett a mellette álló könyvszekrényről egy könyvet és kinyitotta. Aztán el is dobta, mert franciául volt. Hogy volt képes Arthur megtanulni ezt a nyelvet…
A következő kezébe akadt mű már angolul volt. Egy gyerekkönyv volt, Allistor felpillantott Arthurra. Tudta mit keres nála, és mégis alig akarta elhinni. Ha foggal-körömmel kapaszkodik a múltba, mégis hogyan akar túllépni rajta? Allistor sóhajtott és egy vállrándítás kíséretében nekikezdett a mesének.