Francis jól tudta, hogy érdemesebb éjszaka lemerülni Párizs alvilágába, ezért otthon várta a napnyugtát. A sötétben a formák kevésbé kivehetőek, de valamivel nagyobb biztonságot is nyújt az elrejtő feketeség. Tökéletesnek tűnt az éjszaka leple alatt alámerülni és felkeresni azokat a dílereket, akiket a rendőrség már régóta figyelt, de mindig sikerült kicsúszniuk a kezeik közül.
Az álcája tökéletes volt. Sok drogfüggőt látott már élete során, elég volt hozzá néhány lejártabb gönc és kócos haj. Bár fájt a szíve utóbbiért, mégis elviselte. Talán még Matthieu sem ismerte volna fel, amikor kilépett a házának ajtaján.
A fejébe húzott egy régimódi kalapot és elindult az utcákon. Régebben becsatlakozott a társaihoz, hogy lefülelje az illegális drogkereskedelmet folytató személyeket, úgyhogy pontosan tudta merre kell haladnia és mikre kell figyelnie.
Aznap éjszaka több díler helyét is felkereste. Óvatosnak kellett lennie, óvatosan kellett kérdeznie és jól kellett színészkednie, hogy tényleg megtudjon valamit a Bestiáról, ha azt drogként árulják.
De hiába volt minden, Francis dühösen és csalódottan lépett be a lakásába a hajnali órákban. Nem törődött azzal, hogy villanyt kapcsoljon, amúgy is hozzászokott már a szeme a félhomályhoz. Bezárta maga mögött az ajtót, ledobta a ruháit és beállt a zuhany alá. Hosszú percekig folyatta magára a vizet és ő maga is meglepődött azon, hogy ilyen későn még tud gondolkodni.
Senki nem tudott semmit a Bestiáról. Hallottak a halálesetekről, de fogalmuk sem volt, mi is okozhatta őket. Akkor mégis hogy kéne rájönnie Francisnek a titok nyitjára?
Az sem biztos, hogy drogként árulják. Matthieu ötlete jónak tűnt, de korántsem biztos, hogy volt is alapja, ezek szerint. De akkor mégis ki az a hülye, aki bead magának egy mérget? Altatónak gondolják? Aligha. Altatókat nem szokás belőni maguknak. Talán gyógyszer? Talán valaki belehal a használatába, valaki nem, ezért nem fordítottak eddig nagy figyelmet rá. Nem, biztos nem, Ivan szerint egyikük sem volt súlyos beteg. Talán tényleg drogként adták nekik… vagyis csak egyvalaki adta nekik, és senki más nem tudhatott róla.
Elzárta a csapot és kilépett a zuhanyzóból. Gyorsan felvette a pizsamáját, vizes hajára pedig egy törölközőt dobott és szárazra dörzsölte. Majd, még mindig villany nélkül bevágódott az ágyába és szétterült a puha matracon. A plafont bámulta, az árnyékok különös formákkal elevenedtek meg felette. Látott kedves dolgokat kirajzolódni, rózsákat, apró tücsköket, de ahogy múltak a percek, ő pedig nem tudott aludni, egyre inkább megváltoztak. Emberibbnek tűntek Francis szemei pedig elkerekedtek.
Előtört egy régi-régi emlék, amire nagyon nem szívesen emlékezett vissza. Egy sötétkék ruhájú férfira, akinek csak az elvetemült fény villant meg a szemeiben, ahogy visszanézett rá, aztán elsétált. Francis felemelte a kezét és a karját a szemeire tette. Csak rosszabb lett. Már nem csak a távolodó férfit, hanem a közvetlenül előtte fekvő gyerek holttestét is látta.
Az a szegény gyermek…
Nem tudta igazán kiverni soha a fejéből. Arcára kiült a rémület, az egész ruhája úszott a vérben, ami a nyaki ütőeréből ömlött. Kezét görcsösen nyújtotta Francis felé, mintha valamiféle segítséget várt volna tőle. De Francis nem tudott rajta segíteni, éppen akkor lehelte ki a lelkét, amikor odaért hozzá.
Francis összeszorította a fogát és felült az ágyban, majd egy sóhajtással a konyha felé vette az irányt. Ma sem fog tudni nyugtató nélkül elaludni.
Allistor ujjaival ritmustalanul kopogott az asztalon, Arthurt pedig ez az őrületbe kergette. Kezében majdnem megrepedt a teáscsésze füle, úgy szorította. Lehunyta a szemét és megpróbálta teljesen kizárni a zavaró koppanásokat. Tü tü tü ta. Tü ta tü ta. Ta ta tü.
Heroint akart. Azonnal. Allistor előtt azonban nem lőhette be magát, és mivel a konyhában üldögéltek, még le sem tudta volna venni a polcról észrevétlenül. Arthur abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán még ott van. Talán Allistor már rég elvette és lehúzta az egészet a vécén. Már mindent kinézett a bátyjából.
- Szóval, mit terveztél ma csinálni, hogy nem mentél dolgozni? – kérdezte Allistor.
Arthur leengedte a teáscsészéjét. Már fölösleges volt játszania a tökéletes úriembert, Allistor mindig is átlátott rajta, de ez soha nem érdekelte igazán. Elfojtotta az ingerültségét és egy igencsak vicsorra emlékeztető mosolyt vett fel az arcára.
- Talán pihenni, mivel szabadnapokon azt szokás.
Allistor folytatta a dobolást, mire Arthur vicsora csak még szélesebb lett és a szemhéja is megrándult.
- Miért nem tudod egyszerűen bevallani, hogy be akartad lőni magad egész napra?
- Ha ilyen jól tudod, ne tegyél fel hülye kérdéseket.
Allistor dobolása megállt, Arthur végre elégedetten hátradőlt a székén. Annyira kell az a heroin.
- Ez így nem állapot, kisöcsém. – hajolt közelebb Allistor és mélyen belenézett Arthur smaragdzöld szemeibe. A kisöccse keze remegni kezdett az asztal alatt a tekintetétől. – Az a kölyök megőrjített téged.
Arthur nem tudta tovább türtőztetni magát. Nem akkor, amikor róla volt szó. Arcára kiült a harag, felpattant a helyéről és az asztalra csapott. Kiömlött egy kis tea az asztalra, Allistor csak egy pillanatra nézett le, egyébként nyugodtan állta a testvére tekintetét.
- Ne merészeld…
- De merészelem, Arthur. Ez az igazság, miatta vagy most ilyen.
- Te… te nem tudhatod milyen érzés! – kiáltotta, szemeibe könnyek gyűltek, a következő pillanatban pedig visszahanyatlott a székére.
Allistor vetett a testvérére egy pillantást, mielőtt újra belekortyolt az italába.
- Nem, nem tudhatom. De azt tudom, hogy neked nem szabad a múlthoz láncolnod magad.
Arthur hallgatott. A keze remegett, az idegességtől, a haragtól, és az anyag hiányától is. Utálta Allistort. Hogy eljött, hogy így viselkedik, és ilyen lekezelően beszél… róla… arról az egész ügyről…
- Azt akarom, hogy állj le a drogokkal. – mondta ellentmondást nem tűrően Allistor – Menj el rehabilitációra. Ha én vinnélek el, megszöknél, tudom. Magadtól kell elmenned.
- Mintha tudnának segíteni… - morogta Arthur.
- Tudnak, Arthur! Lásd már be, hogy tönkreteszed magad!
Arthur felnézett rá, olyan gyűlöletes tekintettel, hogy még Allistor is megrezzent egy kicsit.
- Olyan nagy baj az? Nem érdekel, Allistor! Nem érdekel, meghalok-e, nem érdekel folytatódik-e ez a pokol! Csak… csak ne kelljen rá gondolnom… de nem megy! Állandóan őt látom magam előtt, azt a napot élem át újra és újra!
- Arthur… kétszázkétezer- ötszázhuszonegyszer elmondtuk, hogy nem a te hibádból történt.
Arthur nem felelt, Allistor viszont tudta, hogy a némaságával még nem fogadta el ezt a tényt. Minél jobban bizonygatták neki, hogy nem az ő hibája volt, annál jobban ellenállt. Próbálták már fordítottan is, azt vágták a fejéhez, hogy egy felelőtlen barom és minden miatta történt, de Arthur nem állt ellen. Bólintott, leszegte a fejét és egyetértett.
Allistor sóhajtott és Arthurra meredt.
- Holnap hazautazom Skóciába. Mire legközelebb jövök, azt akarom, hogy tiszta legyél.
Arthur felnézett rá. Fogát összeszorította, és ökölbe zárt keze remegett. Allistor tudta, hogy amint elmegy, megint belövi magát. Már most alig bírja tartóztatni magát. Szánakozást és undort váltott ki ez belőle. Soha nem volt a legjobb viszonya Arthurral, de azelőtt soha nem gondolta volna, hogy Arthurból ez lesz. Egy drogfüggő kísértet, aki saját magát láncolja le és elutasít mindenféle segítséget a makacssága és megrögzöttsége miatt.
Amíg Allistornak ilyenfajta gondolatok jártak az agyában, Arthur csak két dologra tudott gondolni: arra, hogy Allistor mikor takarodik már el, és hogy mikor juthat megint anyaghoz. Mert kellett neki a heroin. Azonnal. Alfred miatt.