- Hogy haladsz azzal az ügyeddel?
- Őszintén, Tonio? Marha rosszul. – sóhajtotta Francis.
- Nem lepődök meg, Francis, szokásod elhúzni a dolgokat. – bólogatott Gilbert.
Kivételesen nem a bárban üldögéltek, hanem egy padon egy parkban. Igaz, hogy hideg volt, és Antonio déli meleghez szokott teste vacogott, mint a nyárfalevél, de mégis jólesett ott ülni, a többnyire csendes parkban egymás mellett. Az sem lett volna baj, ha nem beszélnek egymáshoz. A fújdogáló szél és a lassan leeső falevelek megnyugtatók voltak és egyben azt is hírül adták, hogy nemsokára még hidegebb lesz és már nem csak a levelek fognak esni, hanem a hó is.
- Miről is van szó benne? Megint hullák? – kérdezte Antonio és megborzongott, bár azt nem lehetett tudni, hogy a hidegtől, vagy a hullák említésétől.
- Általában azok vannak. – biccentett Francis – Sorban halnak meg valamiféle méregtől. Egyre többen, ezen a héten még ketten társultak a hollandhoz és Ivanhoz a hullaházban.
- De várj, ez az Ivan nem a boncmérnök? – kérdezte Gilbert.
- De.
- Menő! Áhh, nekem is valami izgalmas munkát kellett volna találnom! – sóhajtott Gilbert.
- A nyomozó és a halottkém nem valami boldog munkák. – jegyezte meg Francis – Elég bizarr mindkettő, és nem is mindig izgalmasak.
- Meg ezekhez ész is kell, tudod, Gilbert. – fűzte hozzá Antonio.
Gilbert grimaszt vágott erre a megjegyzésre.
- Mégiscsak jobb, mint egy könyvesboltban dögleni nap mint nap. Egyetlen örömöm Lizi, meg hogy találtam egy régi magyar könyvet a padlásomon, szóval így állt velem szóba…
- Tényleg, mi van a lánykával? – kérdezte mosolyogva Antonio.
Gilbert hátradőlt a padon és összefűzte a tarkója mögött az ujjait úgy bámult fel az égre elgondolkodva. Aztán a barátaira vigyorgott.
- Kaptam tőle egy kismadarat.
- Hm? – kérdezte Francis.
- Nemrég hazautazott és hozott nekem egy igazi magyar sárga kismadarat! – mondta lelkesen Gilbert.
Antonio mosolyogva pislogott, valószínűleg a felét sem értette, hogy most honnan vette Lizi, hogy Gilbertnek madár kell, és hogy Gilbert mennyire tud neki örülni.
- Hadd találjam ki: külön kérted, hogy hozzon egy madarat, és magadról nevezted el a jószágot, nemde? – kérdezte Francis, szemében vidámság csillogott.
- A neve Gilbird. Kreatív, ahogy hatalmasságomtól kitelik, és találó. – vigyorgott Gilbert.
- Francis, menj és adj fel egy lottót. – hajolt át Gilberten Antonio és pacsizott Francissel, aztán kicsit szomorkásabban hozzátette – Az én Romám is elutazott. Kinek fogok így jóéjszakát kívánni és a csukott ajtaja felé csókot dobni?
- Ha ennyire bánt, nem bánom, hívj fel. – vigyorodott el Francis is. Antonio elhűlve meredt rá, aztán kitört belőle a nevetés és közölte, hogy soha nem tenne ilyet a lakótársa háta mögött. Mintha nem a hátának dobálna csókokat.
A csevejüket hamarosan megszakította egy váratlanul érkező vendég. Eddig még csak az elvetemült futók és kutyát sétáltatók haladtak el előttük, ám most egy szőke fiú rohant feléjük, hosszú barna kabátban, amit még csak össze sem gombolt. Francis nevét kiáltozta, de Francis nem vette a fáradtságot, hogy visszaordítson neki, csak felemelte a karját és intett neki.
- Ő kicsoda? Még soha nem láttam ezelőtt. – kérdezte suttogva Gilbert.
- Dehogynem láttátok, egyszer magammal hoztam a bárba. Ő a gyakornokom. – súgta vissza Francis.
- Nekem sem rémlik. – csóválta a fejét Antonio.
Francis sóhajtott és megvárta amíg Matthieu elé ér és a térdére támaszkodva levegőért kapkodott. Francis nyugodtan üldögélt és várt. Addig Antonio felállt és a fiú felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Matthieu el is fogadta és felegyenesedett.
- Köszönöm, Antonio.
Antonio meglepetten pislogott a barátaira, hogy a fiú tudja a nevét, holott ő és Gilbert nem emlékeztek az övére. Gilbert alig észrevehetően vállat vont.
- Mi az, Matthieu? – kérdezte Francis.
- Áhh, nem vette fel a telefonját, úgyhogy elkezdtem keresni…
- Biztosan lemerült… de várj, te nekivágtál egész Párizsnak? – kérdezte elhűlve Francis.
- Nem, nem, először a bárban néztem meg, aztán idejöttem. – Francis értetlen tekintetét látva hozzátette - Sétáltunk már itt párszor, gondoltam szereti ezt a helyet.
Francis meghatottan elmorzsolt egy könnycseppet, hogy milyen jó nyomozó lesz ebből a fiúból, ha már őt is képes volt megtalálni Párizsban.
- Szóval, mi a helyzet?
Matthieu még egyszer kifújta magát, mielőtt beszélni kezdett.
- A többiek… vagyis én találtam egy fickót az utcán, aki már izé… tudja, belőtte magát, bevittem az őrsre, a többiek pedig átkutatták őt és találtak nála egy címkézetlen tasakot is, és mivel nem tudta megmondani mi az, elküldték megvizsgálni.
- Igen?
- Hát az összetevőit még nem sikerült megállapítani, annyi azonban biztos, hogy valami újfajta drog. Ki kéne kérdeznie őt, nem nyílik meg senkinek, de talán magának…
Francis szeme elkerekedett és lassan felkelt a padról. Antonio és Gilbert összenéztek, aztán utóbbi vigyorogva rávágott egyet Francis hátára.
- Csak ügyesen, ez előrelépés lehet! Legalábbis gondolom…
Francis hátramosolygott rá és intett elköszönésképp. Matthieu bevárta és együtt kezdtek sétálni a rendőrség felé. Francis a zsebébe süllyesztette a kezét, bár nem fázott már igazán. Az új fejlemény túl érdekes volt, hogy csak úgy a hideggel foglalkozzon. Matthieu pedig a futás miatt nem fázott, az arca egész piros volt, és pont nem arra gondolt, hogy milyen könnyű lesz így megfáznia. Érdekelte az eset, és most nem is bánta, hogy nem vették észre a kórházban, ahol a boncmérnökösködést akarta gyakorolni.
Arthur már szinte beleőrült az anyag hiányába. Allistor állandóan a nyomában járt, nem engedte sehova sem egyedül, és ahhoz is ragaszkodott, hogy kikísérje a repülőtérre, szóval még több órát kellett tűktől távol töltenie és csikorgatta is miatta a fogát rendesen. Nem volt biztos, hogy Allistor miért mosolyog: lehetett azért, mert látta a kisöccse drogra éhező tekintetét, azért mert hazamehetett, vagy mert egyszerűen jól érezte magát, amit Arthur egyáltalán nem tartott valószínűnek.
A java még csak akkor kezdődött, amikor hazaért. Amint első dolga volt a konyhaszekrényhez menni, hogy megszerezze a fehér port, kénytelen volt konstatálni, hogy Allistor tényleg eltüntette. Dühében bevágta az ajtót és az asztalra csapott, a reggeli elmosatlan csészék felborultak.
Fogta a kulcsát és kiviharzott az ajtón a kabátjával a kezében. Felhajtotta a gallérját, kalapját pedig az arcába húzta. A zsebébe süllyesztette a kezét és ujjaival szorosan körülfogta a kulcsát. Iszonyúan fájt volna az erő, amivel szorította, de akkor éppen nem törődött vele. Tulajdonképpen semmivel sem törődött a heroinon kívül. Így majdnem elütötte egy busz, és majdnem besétált a száguldozó autók közé. Nem bírt várni.
Amikor végre odaért a helyre, ahol a dílerével szokott találkozni, megtorpant. A díler ugyan ott volt, mindig ott volt, nem kellett vele találkozót hirdetni. Azonban most nem az utcasarkon álldogált, hanem egy telefonfülkében és beszélt valamit.
Arthur nem volt ostoba, a férfi nem szokott csak úgy telefonálgatni munkaidőben, valami gond lehet. Nekidőlt egy ház falának és körülnézett. Hamarosan egy aprócska csapat tűnt fel a közelben. Egy szőke hajú, alacsonyabb férfi ment az élen, szemei karikásak voltak és meggörnyedve járt. Akárcsak egy zombi, valami nagyon durva anyagot szedhetett.
A második férfi egy fokkal érdekesebb volt, de csak egy pillanatig. A franciasága sütött róla, hosszú szőke haja volt, és hosszú barna kabátban érkezett. Mintha egy krimiből lépett volna ki. Arthur hirtelen megértette, ez egy zsaru lehet, azért nincs mozgás az utcában.
Ledermedt, és a levegője bennakadt, amint az utolsó férfire tévedt a tekintete. Nem is férfi volt, fiúcska csupán, alig észrevehető, pedig nem volt apró. Valahogy… nem tűnt ki a tömegből. Az ő haja is szőke volt, kissé hullámos, orrán szemüveg ült, nyakában vörös sál lógott. Hasonlított a zsarura, de mégis, a legjobban valaki másra emlékeztette. Olyanra, akire Arthur egyáltalán nem akart emlékezni.
Beharapta az ajkát és csak bámulta az utolsó fiút. Alfred is ugyanígy nézhetne ki…
A keze rászorult a kulcsra és vérezni kezdett, de meg sem érezte. Másik kezével csak jobban az arcába húzta a kalapot és sarkon fordult. Heroint most nem tud szerezni. Nem csak a zsaru miatt, megszólalni is képtelen lenne. Beharapta az ajkát és gyors léptekkel indult vissza a lakásába.
Otthon már engedte folyni a könnyeit. Hülye Allistor… ha nem tüntette volna el a heroint, most nem kellett volna látnia őt… azt a szemüveges szőke fiút…
A konyhaszekrényhez lépett és levette a gyógyszeresdobozt. Felmarkolta az egészet és levetette magát a kanapéra. Ha nincs heroin, megteszi ez is. Egy kis ideig jó lesz…
Kipattintott öt szemet a tenyerébe, bár megfordult a fejében, hogy nem kéne, nagyon erős gyógyszerről lévén szó. Aztán vállat vont, bekapta őket és meghúzta az asztalán tartott whiskysüveget. A fejét hátradöntötte a kanapé támlájára. Tudta ő, hogy a piruláknak messze nincs olyan hatása, mint a heroinnak. Saját tapasztalatból tudta. De mégis, valahogy ki kellett bírnia azt a pár órát amíg a zsaru eltakarodik onnét és szerezhet anyagot…
Lehunyta a szemét, de nem tudta kiverni a fejéből a szőke fiú képét. Bele tudott volna őrülni.