A drogos fickó, akit Matthieu talált, még mindig elég kábult állapotban érték, amikor Bonnefoy nyomozó megérkezett az őrsre. Egy kihallgatószobában üldögélt egy asztal mögött, és bár a kezei össze voltak kötve, erre voltaképpen semmi szükség nem lett volna. Nem volt olyan állapotban, hogy szökni próbáljon. Egy szál ingben volt, ahogy Matthieu elmondta, így talált rá, kabát nélkül.
Francis bement a kihallgató szobába, nyomában Mattheu-vel. Míg előbbi leült az asztal másik oldalára, utóbbi megállt a fal mellett, és elővette az elmaradhatatlan jegyzetfüzetét.
A szőke nyomozó az asztalra támaszkodott és összefűzte maga előtt az ujjait. Egy kis ideig tanulmányozta a férfi arcát. Egy kissé remegett a hideg miatt, a tekintete pedig kifejezéstelen volt. Haja zilált volt, még az a kis csat is épphogy csak a hajában maradt. Ujjai meg-megrándultak, körmei le voltak rágva.
- Én Francis Bonnefoy nyomozó vagyok. – mutatkozott be Francis – Ön azért van itt, mert egy ismeretlen kábítószer volt magánál. Árulja el, vett be belőle?
A férfi néma maradt. Még csak fel sem nézett Francisre, csak pislogás nélkül meredt maga elé.
- Mi segíteni akarunk. Ha tényleg valami új szerből vett be, az veszélyes lehet.
Semmi válasz. Francis hátranézett Matthieu-re, aki tanácstalanul vont vállat.
- Biztos hall minket?
- Igen, amikor behoztam valaki rácsapott egy nagyot az asztalra dühében, mert nem válaszolt, és akkor eléggé összerezzent.
Francis bólintott és a figyelmét visszafordította a férfi felé.
- Szólíthatsz Francisnek, ha szeretnél. Én is szeretném tudni a nevedet, ha már tegeződünk.
A férfi kicsit elfordította a fejét de még mindig nem felelt.
- Talán nem érted a franciát? – kérdezte Francis angolra váltva, de ez sem segített a férfi szóra bírásában, így visszatért a franciához – Kérlek, ha nem beszélsz, tovább kell itt maradnod.
A szőke férfi beharapta az ajkát és vér csordult ki belőle.
- Nem akar senki bántani. – folytatta Francis – Segíteni akarunk.
- Csak… - a férfi hangja gyenge volt és távoli – vigyetek a testvéremhez…
Francis meglepve nézett össze Matthieu-vel.
- Hol van ő? – kérdezte Francis, de erre megint nem érkezett válasz.
- Hogy hívnak? – kérdezte Matthieu, mire a férfi ránézett. Talán Matthieu hangja miatt, olyan kedvesnek és megnyugtatónak hatott a szoba zordságában.
- Lukas. Bondevik.
Matthieu bólintott és felfirkantotta a nevet, majd Francis mellé lépett. A nyomozó elvette a füzetét, és hogy Lukas ne hallja, leírt egy új utasítást neki, mégpedig hogy járjon utána a férfi múltjának. Matthieu bólintott és elhagyta a szobát.
Francis kettesben maradt a férfivel. Újból hosszan tanulmányozni kezdte az arcát, és közben azon tűnődött, vajon az első alkalommal Matthieu megpróbálta-e kikérdezni. Valószínűleg nem, ha így viszonyult hozzá.
- A Bondevik nem francia név. – jegyezte meg Francis – Északi vagy?
Lukas szeme megvillant, ezt Francis igennek vette.
- A testvéred is valamelyik skandináv országban van?
Lukas rámeredt. Fagyos, üres tekintettel, amit a nyomozó nem tudott sehogy sem értelmezni. Mi van mostanában az emberekkel? Korábban úgy olvasta őket, mint a nyitott könyveket…
- Csak féltestvérem. – mondta Lukas még mindig gyenge hangon – De el kell hozzá jutnom.
- Nos, segíthetek. – mondta Francis.
- Nem tudsz.
- Miért nem?
Újabb hallgatás. Lukas vállai megrázkódtak és a fejét lehajtotta.
- Engedj el… a testvéremhez kell mennem… hadd menjek…
- Baj van a testvéreddel?
- Nem tudom. – suttogta elfúló hangon – Engedj hozzá.
Francis úgy érezte, nem kéne firtatnia ezt a testvér-dolgot, bár nagyon kíváncsi volt. Természetéből adódóan kíváncsi volt, és kíváncsinak is kellett lennie, a nyomozó szakmához. Emlékeztette magát, hogy nem családi ügyeket kell intéznie, hanem a méreg terjesztőjét kell elkapnia.
- Az az anyag, ami nálad volt, honnan szerezted?
- Egy megbízható embertől.
- Ki az?
Lukas hallgatott egy ideig.
- Nem tudom.
Francis a homlokát ráncolta és hazugságot szimatolt.
- Nem tudod?
- Nem tudom a nevét.
- Hogy néz ki?
- Nem tudom. Sötét volt.
Most Francisen volt a hallgatás sora. Gondolkodott és átkozta a férfi kifejezéstelen szemeit, amiért nem tudja eldönteni vajon hazudott-e vagy sem.
- Oda tudsz vezetni, ahol találkoztál vele?
- Én nem találkoztam vele. Nem könnyű eljutni hozzá, a kapcsolatot is csak akkor tudod felvenni vele, ha tudod, merre keresd. Csak azt tudom megmutatni, hol kaptam az anyagot.
- Vigyél hát oda!
- Ha odaviszlek, elmehetek a testvéremhez?
Francis vonakodva bár, de bólintott. Nem tudta mennyivel lehet közelebb az ügyhöz, ha nem engedné el ezt a férfit. Lukas megkönnyebbülten sóhajtott és hátradőlt a székén.
- Kerítek neked egy kabátot. – mondta Francis és felállt.
Kilépett a szoba ajtaján, majd becsukta maga mögött az ajtót. A falnak támaszkodva Matthieu várta, kezében egy vékony papírdosszié Lukas Bondevik adataival. Átnyújtotta Francisnek, aki kinyitotta.
- Te jó ég, te a gyerekkori oltásait is megtaláltad és kinyomtattad?
- Gondoltam fontos lehet… ha már drogokról van szó…
Francis átpörgette a lapokat és itt-ott beleolvasott. Matthieu szomorúan pillantott be az ajtó kicsi ablakán Lukashoz.
- Úgy sajnálom őt.
- Hm?
Matthieu a dossziéra bökött.
- Többszörös szexuális zaklatás és visszaélés áldozata, belekeveredett több droggal kapcsolatos ügybe Norvégiában, és a kisöccse három éve rejtélyesen eltűnt…
Francis összecsukta a dossziét és visszaadta Matthieu-nek, aki még mindig egy elveszett kiskutya szemeivel tanulmányozta Lukas Bondeviket.
- Valóban nem kímélte a sors. Talán tudja, hol van a testvére?
- Nem hiszem. – rázta meg a fejét Matthieu – A drogok a rögeszméjévé tehették, de senki sem hallott a kistestvéréről semmit az eltűnése óta.
Francis bólintott. Sok összetört embert látott már, szörnyű múlttal, Lukas Bondevik is egy volt közülük. Matthieu is sokat fog látni, sokat fog foglalkozni velük, ha nyomozó lesz, de ő valószínűleg mindig fog egy-két könnycseppet ejteni értük. Otthagyta a fiút és szerzett egy kabátot, hogy Lukas mégse fagyjon meg, amíg elvezeti őket arra a helyre, ahol a drogot szerezte.
Fél Párizson átvágtak, mire Lukas felemelte bágyadt fejét és lelassította a lépteit. Egy kihalt kis utcában voltak, egy telefonfülkében egy férfi beszélt gesztikulálva, az egyik ház falának pedig egy hosszú kabátos férfi dőlt. Ő valahogy megragadta Francis figyelmét. Gallérját felhajtotta, kalapját pedig a fejébe húzta, viszont az árnyékok között ott világított az a zöld szempár, ami minden volt, csak nyugodt nem. A férfi egy idő után ellökte magát a faltól és elsétált.
Lukas megállt egy lestrapáltabb ház előtt, amiben valószínűleg már nem laktak. Belökte a nehéz vasajtót és hátrasétált a kertbe, amit már benőtt a magas gaz. Egy korhadt fához sétált és a repedéseire mutatott.
- Itt volt.
Francis közelebb sétált és megvizsgálta a fa kérgét. Már rég halott fa volt, nem csak az ősz miatt nem voltak rajta levelek.
- Honnét tudtad, hogy itt van? – kérdezte Francis.
- Nem tudtam. Senki nem tudta. – mondta sejtelmesen, mégis komolyan Lukas – Az összekötőtől kaptam egy rejtvényt. Ha azt képes az ember megfejteni, eljut az anyaghoz.
- Miféle elborult megoldás ez? – mormogta Francis, ahogy felegyenesedett - Akkor van, hogy nem is kapsz semmit a pénzedért.
- Kétségkívül szeret játszani az emberünk. – mondta Matthieu.
- Szóval nem találkoztál magával a drog készítőjével. – mondta ki Francis Lukas felé fordulva.
- Nem. Az összekötővel is sötétben, nem tudom ki ő.
- A rejtvény, mi volt a rejtvény, amit megfejtettél? – kérdezte Francis.
- Fehér kereszt. – Lukas ennyit mondott. Francis szuggerálta egy ideig, de hamar feladta, ha ez a férfi valamit nem akart elmondani, hát nem mondta.
Matthieu elgondolkodva nézte a fát, aztán Lukast.
- Hogyan vetted fel a kapcsolatot az összekötővel?
- Tudni kell, hol keresd.
Hát igen. Francisnek is ugyanezt mondta az őrsön, és még mindig nem volt rendes válasz.
- Elmehetek már… a testvéremhez? – kérdezte Lukas.
Francis elgondolkodva nézett rá, Matthieu pedig megfogta a vállát és szomorúan bólintott, hogy hagyja elmenni. A kedves Matthieu-nek túl nagy szíve van…
- Menj csak. Köszönjük a segítséget.
Lukas biccentett, kihámozta magát a kabátból és odaadta Matthieu-nek, mire az ellenkezett volna, de Lukas csak felemelte a kezét és visszautasította a felajánlást. Kisétált a kertből, majd az utcán jobbra fordult és örökre eltűnt Francisék szeme elől.
- Te Matthieu, ha arról a drogról, amit nála találtak, kiderül, hogy a Bestia, én nem tudom mit csinálok.
- Szerintem, Monsieur Bonnefoy, meg kell találnia az összekötőt. – jegyezte meg Matthieu.
Francis egyetértőn sóhajtott és zsebre dugta a kezét. Csak tudná, hol keresse. Párizs nagy, ő pedig egy ember a 2,2 millióból. Még egyszer felnézett a fára, mintha segítséget várt volna tőle, de a halott növény halott is maradt. Nem állt szándékában segíteni neki.
Mióta is nem volt dolgozni? Négy, vagy öt napja? És ez kit is érdekel? A főnökét, esetleg. De ez pedig Arthurt hagyta hidegen. A novemberi nap túlontúl erősnek tűnt, ahogy besütött az ablakán. Átvetette a karját a szeme fölött és a másik kezével megmarkolta maga alatt a takaróját. Hogy került ágyba? Nem tudta felidézni.
Lassan felült. A feje iszonyúan fájt, annak ellenére, hogy öt fájdalomcsillapítót bevett az este. Valószínűleg pont ezért fáj ennyire. Vette a fáradtságot, hogy levegye az előző napi ruháit és elmenjen lezuhanyozni is, mielőtt készít egy teát és átgondolja, mikor is kéne visszamennie heroinért. Legjobb lenne minél hamarabb, mondjuk tea után.
Ebben a tervezésben az zavarta meg, hogy kopogtak az ajtaján. Az első gondolata az volt, hogy Allistor tolta vissza a képét. Aztán az, hogy valaki a munkahelyéről keresi. Egyik esetben sem szándékozott ajtót nyitni, de azért a bejárathoz osont és kinézett a kukucskálón. Nem látott senkit. Na, szép.
De valaki újra kopogtatott. Ilyen alacsony lenne az illető? Amennyire Arthur tudta, nem ismert alacsony embert. Sóhajtott és ajtót nyitott.
Egy szőke kisfiú állt az ajtóban, vastag szemöldökökkel, hátán hátizsákkal és úgy vigyorgott, mint a vadalma.
- Jó reggelt, Arthur bácsi! – köszönt harsányan.
Ismernie kéne ezt a kölyköt? Nem nagyon rémlett neki, ki ő. A homlokát ráncolta.
- Hogyhogy ilyen korán? –eresztett meg egy mosolyt.
- A szüleim elmentek pár órára, és mivel nem akartam egyedül lenni az üres lakásban, apukám azt mondta, jöjjek le hozzád, mert megbízható embernek tűnsz. Csak pár órára maradhatnék?
- A-Apukád?
- Berwald a neve!
Arthur fejében világosság gyúlt. Az a zord, magas férfi lenne szemüvegben? Akkor a gyerek neve… hmm… Peter?
- Á, ti laktok felettem, nemde?
- De igen, Arthur bácsi! Akkor maradhatok?
Arthur arca lefagyott, a keze remegni kezdett, a mosolya pedig zavarttá vált. Csak gyereket ne. Jó isten, ne jöjjön hozzá gyerek. Csak gyereket ne.
- N-Nem is t-tudom, s-sok a d-dolgom… - dadogta Arthur.
- Hoztam játékokat, csendben leszek! – ajánlkozott a kisfiú.
- Miért akar az apukád egy ismeretlen emberre bízni téged? – nyögte ki Arthur.
- Mert az én apukám mindig meg tudja mondani ki jó és ki rossz ember! Téged is kedvesnek tart, Arthur bácsi!
- A-Apukád nem ismer…
Peter arca a vidámról érdeklődőre és kíváncsira váltott. Kissé oldalra döntött fejjel nézte őt.
- Az lehet, de nem téved. Szerintem is jó ember vagy, Arthur bácsi.
- N-Nem tudtok semmit… - Arthur keze rászorult a kilincsre, és szinte vonzotta vissza a lakása, csak minél gyorsabban minél távolabb ettől a gyerektől. Még a dadogása idegesítette. – Tudod mit? Menj le még egy emeletet Katyusa nénihez. Ő is jó ember, biztos otthon van, és még játszana is veled.
- Hát jó, Arthur bácsi…
Peter lassan hátat fordított neki és a lépcső felé indult, de amint az első lépcsőfokra rátette a lábát, visszafordult.
- Apukám azt is mondta – kezdte -, hogy valami miatt nagyon szomorúnak tűnsz, és bár nem tudja miért… reméli, hogy hamarosan jobban leszel.
Arthur szeme elkerekedett, és még válaszolni is elfelejtett. Peter még rámosolygott, mielőtt leugrált a lépcsőn Katyusához. Arthur egy ideig kerek szemekkel bámult utána, de aztán visszament a lakásába és a csukott bejárati ajtónak dőlt. Miért egy gyerek…
Visszaült a teája mellé és arra gondolt, kivételesen bemegy dolgozni, hátha el tudja terelni a gondolatait. Úgy mindenről, mert nem akart, nem mert semmiről sem tudomást venni.