Francis, bár nyomozó volt, soha nem evett fánkot. Miért is evett volna, hiszen hihetetlenül hízlal, neki pedig tökéletes alakja volt, amit nem csak a nők bámultak, hanem a férfiak is. Kávézni azért kávézott mert nem nézett volna ki jól, hogy egy olyan tökéletes francia, mint ő, az asztalra borulva alszik. Bár talán még úgy is jól nézett volna ki.
Egymás után húzta végig a Bestia áldozatairól készült képeket az asztalon. Némelyiknél megállt, minden részletet alaposan megnézett, aztán tovább húzta. Sóhajtott. Ez az ügy nem vezet sehova.
- Ühm…
Francis felnézett a mellette idegesen toporgó Matthieu-re, aki önkéntesen magára vállalta a titkár szerepét is, ugyanis mindig elment a papírokért, amikre éppen szükség volt. Most is tétován felé nyújtott valamit.
- Rossz hírek? – kérdezte Francis, ahogy elvette a lapot.
- Ahogy nézzük…
Francis elolvasta a papírt. Aztán még egyszer. Egészen meggyűrte, ahogy elkezdte szorítani.
- A Lukas Bondeviknél talált drog nem egyezik a Bestia maradékával, amit a hullákban találtak… - sziszegte Francis – A tegnapi munkánk semmire nem volt jó!
Matthieu némán állt mellette, egyik kezével a felkarját szorította, tekintetét lesütötte.
- Végül is… szegény nem volt teljesen tiszta… a testvérével kapcsolatban is tévúton járt…
- De így mi is tévútra kerültünk! Én megeszem a kalapom. Hogy a fenébe folytassuk így?
Matthieu mélyet sóhajtott.
- Én tudom, uram, hogyha még húsz ilyen zsákutcába is fut, megoldja az ügyet.
Francis az asztalára könyökölt, összefűzte az ujjait és nézte őket egy darabig. Hálás volt, amiért Matthieu hisz benne, de úgy érezte, most nincs helye a köszönetnek. Túlságosan ideges volt ahhoz, hogy elérzékenyüljön. Felállt és a vállára akasztotta a kabátját.
- Járok egyet, légy jó, Matthieu! – emelte fel a kezét, ahogy kilépett az irodájából.
- Hogyne… - válaszolt meglepetten Matthieu.
Amint kilépett az őrsről, a park felé vette az irányt. Sétálgatott a kavicsos úton, aztán leült egy padra és felnézett az égre. Felhős volt, de szerencsére még nem akart leszakadni. Előkotort egy cigarettát a zsebéből és rágyújtott. Csak akkor dohányzott, ha gondolkodni akart, mélyen el akart merülni egy ügyben, vagy önmagában.
Kifújta a füstöt és a parkban lévőket nézte. Szombat volt, a legtöbben nem dolgoztak, néhány gyerek futkározott fel-alá, egymást kergetve, öregurak ültek két paddal arrébb és beszélgettek, a tőle balra lévő padon pedig egy férfi újságot olvasott. Vele szemben egy férfi ült, zöld szemei bágyadtan nézték a kavicsos földet. Szőke haja zilált volt, nem törődhetett vele, amikor felkelt. Már, ha egyáltalán aludt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Valahogy… szomorúnak tűnt.
Egy kislány rohant el a szemben ülő férfi előtt, de nem figyelt és megbotlott egy kőben, majd hasra esett. A férfi szemei kipattantak, felugrott a helyéről, de nem hajolt le a gyermekhez, hogy felsegítse. Éppen megjött a kislány anyja, aki az ölébe húzta a zokogó lányt, de ő csak sűrű bocsánatkérések közepette elhátrált, aztán gyors léptekkel elrohant. Az anya meglepetten nézett utána. Hiszen a férfi nem ártott semmit…
Talán… a gyilkos is ilyen bűnösnek érzi magát és így viselkedik, mint a férfi? Vagy pont rezzenéstelen arccal mászkálna a város utcáin? Bűnbánó arccal elmenne arra a helyre, ahol az emberek meghaltak? Nem tudta, és ez a végletekig zavarta. Kifújta a füstöt és a fogát csikorgatta. Fenébe is… nem tudja mit kell tennie, és senki nem mondja meg neki mit tegyen. Matt is csak azt bizonygatja, hogy biztos sikerülni fog, de ő semmit nem tudhat egy sorozatgyilkossági ügyről, kölyök még… és korántsem látta azt, amit ő látott…
Felállt a padról és feszült léptekkel otthagyta a parkot, az összes emberrel, a boldogságukkal és nyugalmukkal. Ők sem láthattak olyat, mint ő, és elég volt, hogy csak eszébe jutott, már tudta, hogy aznap már nem lesz nyugta. Annak a szegény gyereknek a véres holtteste lebegett előtte, akárhányszor lecsukta a szemét.
Alig bírt felvánszorogni a lépcsőn, pedig csak a harmadikon lakott. Nem volt különösebb nehézség megmászni ezt azelőtt… talán a heroin hiánya teszi. Az a rohadt heroin, meg a díler, aki szőrén-szálán eltűnt, és nem tudott így újabb tasakokhoz jutni. Utálta. Már így is feszült volt, a keze állandóan remegett, kínjában az ajkát harapdálta, és körme a bőrébe vájt, akárhányszor ökölbe szorította. Muszáj lesz valahogy kibírnia még egy kicsit a fájdalomcsillapítókkal, más dílert nem ismert Párizsban.
Megtorpant. A kinti fények beszűrődtek a lépcsőházba és a fordulóban egy magas férfi alakját világították meg. Szemüvegén megcsillant a fény, így Arthur nem tudott a szemébe nézni, de igazán zord arckifejezést vághatott. Kezében egy alvó gyerek volt, a derekára ültette, a gyerek álla pedig a vállán háta mögé nézett. Így már felismerte Berwaldot és Petert.
Már megint egy gyerek… Minél inkább távolságot akar tartani, annál többször kerülnek a közelébe. Ott volt az a kislány a parkban is, aki előtte esett a kavicsokra és felhorzsolta a tenyerét. Ő meg még felsegíteni is képtelen volt, annyira az elméjébe törtek a régi képek, és a saját hasznavehetetlensége.
- Jó estét, Oxenstierna úr. – köszörülte meg a torkát Arthur. Olyan érzése volt, hogy a férfi csak rá várt, de hogy miért arról fogalma sem volt.
Berwald biccentett, de nem mondott semmit. Arthur kieresztett egy sóhajt és feljebb mászott a lépcsőn a korlátba kapaszkodva. A magas férfi bevárta és mivel már nem csillogott a szemüvege, Arthur a szemébe nézhetett. Nem volt éppen gonosz tekintete a férfinek, de Arthur hátán mégis végigfutott a hideg.
- Tényleg nem ismerlek. – dörmögte a magas férfi – Nem is tudok semmit.
Arthur rámeredt, aztán beharapta az ajkát. Peter biztosan mesélt róla. Finoman biccentett, és lesütötte a szemét. Senki nem tudta. Senkinek nem mondta, csak Allistor tudott arról mit is fojtott el magában és mibe is kapaszkodik foggal-körömmel, holott nem lenne szabad.
- De látok dolgokat, látom, hogyan emészted magad, lassan, de egyre biztosabban.
- Miért – szorította ökölbe a kezét Arthur – akarsz segíteni nekem, ha még csak nem is ismersz? Csak mert kedvesnek tartasz?
Berwald nem válaszolt. Csak meredt Arthurra, akinek a körmei a bőrébe vájtak és állta Berwald tekintetét. A magas férfié nem mutatott semmi érzelmet, vagy csak Arthur nem tudta értelmezni az érzéseit. Berwald bonyolult embernek tűnt, bár sejtette, hogy valójában nagy szíve van és nem is olyan nehéz őt megérteni.
- Hát… nem a te dolgod, de köszönöm, hogy aggódsz. – mondta Arthur, kikerülte őt és az ajtajához lépett.
Remegő kézzel előhalászta a kulcsát a zsebéből és a zárba dugta. Érezte magán Berwald pillantását és lehunyta a szemét, hogy megpróbálja teljesen kizárni. Nem sikerült, de az ajtó kinyílt, úgyhogy belépett és hátranézett még Berwaldra.
- Tudod mennyire fájhat a szeretet, igaz? – dörmögte Berwald.
Arthur szeme elkerekedett, keze rászorult az ajtó fájára, és úgy érezte, el akar tűnni mindenki szeme elől és vissza akar vonulni a lakásába. Ha lett volna rá lehetősége, talán még a heroinadagját is megkétszerezte volna. Na de így…
- Tudom. – mondta gyenge hangon – Jó éjszakát, Oxenstierna úr.
Berwald biccentett és elfordult a lépcső irányába, Arthur pedig nehéz szívvel csukta be az ajtót. Idegesen a hajába túrt és meg akart szakadni a szíve, ahogy minden egyes nap is. Megfordult a fejében, hogy mennyire szánalmasan festhet, ha a lakása látná milyen, kinevetné. Bár elég rosszul festhet, ha már a szomszéd, akivel eddig a köszönésnél nem jutottak tovább, rá vár a lépcsőházban…
Lerúgta a cipőjét és felakasztotta a kabátját. A konyhába ment és levette a gyógyszeres dobozt, majd a hóna alá csapta a skót whiskyt. Ami a nappaliban volt, már majdnem teljesen kifogyott. Levágódott a kanapéra és kipattintott öt pirulát a tenyerébe. Majd rövid tűnődés után még hármat. Bekapta őket és leöblítette őket a whiskyvel.
Hátradőlt a kanapén és a sötét mennyezetet nézte. Már éppen lehunyta a szemét amikor a hasába erős fájdalom költözött. Lenézett magára és az oldalára szorította a kezét. Szorosan összezárta a szemét és mélyet lélegzett. A fenébe is… nagyon fájt…
Összegömbölyödött a kanapén, és bár a fájdalom nem szűnt meg, sikerült a gyógyszerekkel bágyadt félálomszerű állapotba esnie, ami nem volt rossz, de kifejezetten jó sem.