Matthieu megköszörülte a torkát, mire Francis csak felmordult és félig kinyitotta a szemét. Aztán lassan kiegyenesítette a hátát és morcosan bámult Matthieu-re. Csak egy kis időre szundított el, az olyan nagy baj?
- Inkább hozz egy üveg bort, Matt…
- Uram, nem lehet, munkában van. – hajolt le hozzá Matthieu, letette a füzetét az asztalra, majd megragadta Francis vállait és hátrarántotta őket. Francis háta megroppant, a férfi pedig felnyögött.
- Ez meg mire volt jó?
- Megelőztem a bajt.
- Hogyne.
Francis ásított és hátradőlt a székén, tarkója alatt összefűzte az ujjait. Matthieu újból felvette az elhagyhatatlan füzetét és a tollát csattogtatta, amíg Francis rá nem pillantott.
- Izé… szóval kiderült, hogy a Bestia legnagyobb összetevője a heroin. – mondta végül Matthieu.
- Ilyen sok idő kellett, hogy megállapítsák? – kérdezte Francis felvont szemöldökkel.
- Hát… a sejtek felszívták magukba a véráramból, szóval…
Francis felemelte a kezét. Igaz, Matthieu mondott valami olyat, hogy orvosira jár. Mégis nyomozó akar lenni a szentje, Francis nagyon büszke volt rá.
- Tehát… a heroin öli meg az embert a Bestiában?
- Az is közrejátszik, meg az együttes hatás, az izmok és a test együttes túlterhelése. Tudja, mert egy őrjöngő szörnyeteggé változtatja az embereket ez a dolog. Ha azt hiszik, bármire képesek… akkor nem bírnak észszerűen gondolkodni. A drogok csak rásegítenek a halálra.
- Tehát több drogból áll?
- Igen, de a többi nagyon kicsi mértékben szerepel benne és nem is túl erős hatásúak.
Francis bólintott és beletúrt a hajába. Mivel nyitott tér volt a rendőrség belseje, mindenkinek az asztala egy térben volt, a női dolgozók tekintete azonnal rászegeződött, talán páran el is olvadtak tőle.
- Ez már valami. – mondta Francis – Tehát a Bestia eredetileg tényleg egy drog.
- Gyilkos drog. – bólintott Matthieu.
- Tehát leszűkíthetjük a kört a főleg-heroin dílerekre. A gyilkosunk vagy maga is díler lehet, vagy valakitől felvásárolja az anyagot.
- Vagy egész máshonnét szerzi. – jegyezte meg Matthieu.
Francis sóhajtott. Vagy egész máshonnét szerzi… végül is, igaza volt. De, ha elfogadta volna Matt megjegyzését, olyan érzése lett volna, hogy még mindig nem tudtak előbbre jutni az ügyben. Ő pedig haladni akart az üggyel. Inkább megmaradt a saját álláspontjánál.
Feltette a lábát az asztalra és belenyúlt a zsebébe egy cigiért. Gondolkodni akart. Elővette az öngyújtót is, de Matthieu rosszallóan nézett rá, mire felvonta a szemöldökét.
- Uram, ezt csinálja kint, ha már csinálja.
- Huh?
- Köztudott, hogy a dohányzás káros önmagának és a környezetében tartózkodóknak is. Most nem az orvostanhallgató beszél belőlem.
- Orvostanhallgató?
- Igen uram. – sóhajtott lemondóan Matthieu – Halottkém akarok lenni.
- Nem nyomozó? – ez az információ teljesen újnak tűnt Francisnek.
- …nem.
- Pedig jó nyomozó lennél.
Matthieu sóhajtott és leszegte a fejét. Már megszokta, hogy senki nem ismeri fel, nem jegyzik meg, de Francis azért mégiscsak emlékszik a nevére, ez azért csalódás volt, hogy azt nem tudja megjegyezni, halottkém akar lenni, nem nyomozó.
- Jöjjön, kikísérem magát.
Francis engedelmesen követte a fiút a rendőrség elé. Ott mindketten nekitámaszkodtak a falnak, és Matthieu csendben nézte hogyan ereget a nyomozó füstöt. Meg sem próbálta lebeszélni a dohányzásról. Ismerte már annyira Francist, hogy a férfi nem engedett volna.
Most nagyon kevesen jártak az utcán, és autók sem voltak állandóan. Matthieu összébb húzta magán a kabátját és a földet tanulmányozta. Szerette volna, ha a hó hamar megérkezik idén. Eredetileg Kanadából származott és természeténél fogva szerette a havat. Mindenképp jobb volt, mint a komor őszi ég és a csupasz utcák.
- Hé, Matthieu. – szólalt meg Francis.
- Igen?
- Nem figyeltél. Ott fekszik valaki az utca másik oldalán, az előbb esett össze. Szóval halottkémnek készülsz?
Matthieu ellökte magát a faltól és átvágott az úton, Francis követte.
- Csak azért, mert általában holtakat lát, nem kell mindig a legrosszabbra gondolnia! – mondta sértetten – Valaki elájult, és maga úgy mondja ezt, mintha azt mondaná, a sarki kisboltba ugrik le!
- Pánikolnom kéne? Matthieu tapasztaltabb vagyok én annál, hogy ájultakon kiboruljak. Majd ha egy holttestet látok lenyúzva és kikanalazott szemgolyókkal, letépett…
- Jó, jó, értem. – mondta Matthieu.
Odaérkeztek az oldalán fekvő férfi mellé, Matthieu gyorsan leguggolt és a nyakára illesztette az ujját pulzust keresve. Hosszú pillanatokig koncentrált, aztán kifújta a levegőt.
- Él.
Francis a férfi arcát tanulmányozta. Kócos szőke tincsei a homlokába lógtak, vonásai nem nyugodtságról árulkodtak, inkább egyfajta fájdalomról, ami nem most kezdte el emészteni őt. Ajkai kissé elnyíltak egymástól, vastag szemöldökeit kicsit összevonta. Mintha már látta volna őt valahol…
- És mi baja?
- Ezt én így nem...
Francis letérdelt Matthieu mellé, és a férfi feje alá nyúlt, megérintette a halántékát, aztán visszahúzta a kezét. Egy kicsit véres volt.
- Az eséstől verhette be. – állapította meg – Jó, Matt, ne nézz így rám, hívom a mentőket.
Felállt és gyors tőmondatokban elmagyarázta a telefonba, mi történt és hol vannak. Aztán zsebre dugta a kezét és várt, közben azon gondolkodott, vajon hol látta már őt. Matthieu nem állt fel, a férfi mellett maradt egészen addig, amíg meg nem érkeztek a mentők. Berakták a férfit hátra, Matthieu pedig Francis mellé lépett.
- Nem kéne vele mennünk? – kérdezte Matt.
- Minek? Nem ismerjük.
- De lehet, hogy találkozni akar majd velünk…
- Nem bánom, Matthieu, majd ha Ivanhoz megyünk, meglátogatjuk, rendben?
- Honnét tudja, hogy bent lesz akkor még?
- Fene tudja. Ha valaki elájul az utcán, annak ritkán vannak gyorsan helyrehozható körülményei.
- Nem is ritkán.
Francis sóhajtott és felemelte a kezét.
- Rendben boncmérnök úr, hiszek neked.
Ezután meghagyta a mentősöknek, hogyha van hír a fickóról, arról Matthieu-t értesítsék, ne őt. Mosolyogva vállon veregette Mattet, aki aggódva nézett az elhajtó kocsi után. Francis arra gondolt, vajon mekkora nagy szíve lehet ennek a kölyöknek.
Arthur kieresztett egy nyögést és lassan kinyitotta a szemét. Rosszul tette, mert megszédült, úgyhogy azonnal vissza is zárta őket. Miért fájt ennyire a feje és a hasa? Sziszegett egy hosszú káromkodást, aztán újra kinyitotta a szemét. Egy kicsit jobb volt. Egy fehér szobában, egy ágyban feküdt. A homlokát ráncolta. egy kórház? Hogy a fenébe került kórházba? Az utolsó emléke az volt, hogy munkába ment, és nem akart elmúlni az előző éjszaka óta tartó fájdalom…
Újból felnyögött. Miért történik ez vele? Elájult? Nem akart kórházban lenni. Keresnie kellett egy új dílert, mert nem hitte, hogy az előző visszatért a helyére. De heroin az kellett, mégpedig sürgősen.
- Felébredt, uram? – lépett be egy szőke, katonás férfi. Az ágya mellé lépett, és bár Arthur nem kérte, segített neki felülni, aztán pedig kezet nyújtott – Ludwig Beilschmidt. Én vagyok az orvosa.
- Itt félreértés van, nekem az égvilágon semmi bajom nincs.
- Ezt ne azután mondja, hogy elájult az utcán. – mondta szemrehányóan Ludwig – Nem tudtuk meg, hogy hívják önt, nem volt magánál semmiféle irat.
- Arthur Kirkland. – mondta kelletlenül Arthur – Miért is vagyok bent?
Ludwig Arthur hasára bökött.
- Májelégtelenség. Iszik, drogozik?
- Talán.
- Mi segíteni akarunk, bevallhatja, ha esetleg mindkettő. – mondta Ludwig egy sóhajjal. Látta, hogy Arthurral nem lesz könnyű bírni.
Arthur zöld szeme megvillant, Ludwig ezt igennek vette. Mindkettő… nagyon roncsolja így magát.
- Kirkland úr, le kell állnia velük, különben rosszabb lehet a helyzet.
- Miért, milyen rossz most? – kérdezte Arthur.
Ludwig elgondolkodva nézett rá egy kis ideig, mintha azt mérte volna fel, milyen lenne, ha őszinte lenne hozzá.
- Tízes skálán hetes.
- Meg fogok halni?
Ludwig megütközve meredt a zöld szemekbe, amikben semmi félelem nem volt. Sőt, egyáltalán, semmilyen érzelem nem volt.
- Meglehet. – bökte ki.
Arthur bólintott és elfordította a tekintetét az orvosról. Kinézett az utcára. Nem érdekelte, ha meghal. Nem érdekelte semmi. Nincs senkije sem, akiért élnie kéne, nem volt családja, csak az a nyüves Allistor, aki végképp nem számított. Ludwig megköszörülte a torkát és a zsebébe süllyesztette a kezét.
- Mindenképpen kezelésre szorul, de azt ne feledje, hogy nem az orvosokon múlik a gyógyulása, hanem saját magán.
Arthur tekintete rávillant és némán bámulta őt. Ludwig arca megkeményedett, majd bólintott és kiment a szobából. Arthur az ablak felé fordult újból. Májelégtelenség, mi? Ő tette ezt magával, folyton azt hajtogatta, nem érdekli semmi.
Felhúzta a térdeit és rájuk hajtotta a homlokát. Nem érdekli… mindig ezt gondolta, de rá kellett jönnie, hogy nincs így. Nem akart meghalni, félt meghalni, de a halál egyre csak közeledett felé. Könnyek peregtek le az arcán és kinézett az ablakon. Párizs késő őszi egét szürke fellegek borították, mintha ezzel is le akarták volna lombozni őt, mintha nem lett volna így is eléggé maga alatt.
- Alfred, kicsi Alfredom… - suttogta – sikerült kifognod a legrosszabb embert, akit csak kifoghattál…
Az oldalára szorította a kezét, hátha tompíthat a fájdalmán, de aztán hagyta az egészet. Megérdemelte a fájdalmat. Úgy érezte, ha a világ összes fájdalmát a vállára venné, az sem lenne elég.
Arthur letörölte a könnyeit, de felesleges volt, újból hullani kezdtek. Mégis mit gondolt magáról? Ha nem tudja feldolgozni a két éve történteket, hogy fogadhatná el a tényt, hogy haldoklik? Fájdalmasan felkiáltott és egész kicsi labdába húzta össze magát az ágyán. Haza akart menni. Haza? Hova haza? A párizsi menedékébe vagy Londonba, ahonnét elmenekült? Átölelte magát a karjaival, beharapta az ajkát, szemhéjait pedig összeszorította. Alfred… valaki… valaki segítsen!