- El sem hiszem, hogy képes voltál elrángatni ide… - sóhajtotta Francis, ahogy körülnézett a kórház kihalt előcsarnokában. Tisztítószer és betegségszag keveredett, nem volt épp Francis kedvence.
- Illik meglátogatni. – mondta Matthieu, amint visszatért az információs pulttól – Harmadik emelet, nyolcadik ajtó jobbra.
Francis zsebre dugott kézzel és unott arccal követte Matthieu-t a liftbe. Nekitámaszkodott az oldalának és azon gondolkodott, mégis miért engedett, amikor a gyakornok azzal jött oda hozzá, hogy a férfi, akin tegnap segítettek felébredt és meg lehet látogatni. Pontosan nem mondták meg neki mi is volt a baj, hisz nem voltak hozzátartozók. Matthieu egyáltalán miért akart ennyire eljönni? Már megint a nagy szíve, csak az lehet…
A lift ajtaja kinyílt, Matthieu pedig elindult a folyosón az ajtókat számolva, egyszer vissza is fordult és kezdte elölről. Végül megálltak a jó ajtó előtt és Matthieu remegő kézzel bekopogott. Izgul? Nocsak. Mégis zavarbaejtő vadidegeneket meglátogatni egy kórházban, igaz?
Matthieu benyitott és elnézést kérve belépett, utána pedig Francis is, utóbbi becsukta mögöttük az ajtót.
Egyetlen ágy volt a szobában, azon ült a fickó. Semmi különöset nem csinált, csak nézett ki az ablakon, aztán a belépésükre feléjük fordult. Szőke haja zilált volt, smaragdzöld szemei fáradtan csillogtak. Eddig kabátban látták csak, de a kórházi pizsamában nagyon soványnak tűnt és gyengének. Francis biztos volt benne, hogy már látta valahol a tegnapot leszámítva.
- Matthieu Williams vagyok. Kanadai, apám angol, azért angol a vezetéknevem. Ő itt Francis Bonnefoy nyomozó, nála gyakornokoskodom.
A férfi elkerekedett szemekkel meredt Matthieu-re, csak egy pillanatra kapta a tekintetét Francisre, de aztán tovább bámulta őt.
- Nem követtem el semmit. – mondta a férfi vékony hangon.
- Tényleg nem, csak az utcán ájult el. – segítette ki Francis Matthieu mellett összefont karokkal – Mi hívtuk a mentőket.
A férfi szeme felcsillant, de a fény ugyanolyan hamar ki is hunyt belőle. Tovább bámulta Mattet, mintha Francis ott se lett volna. Ez idegesítette a nyomozót, megszokta, hogy mindig őt nézik elsősorban.
- Köszönöm. – motyogta a férfi és megszorította a takaróját – Arthur Kirkland.
Arthur… Kirkland? Annyira ismerős… de honnét? Biztos volt benne, hogy már hallotta ezt a nevet és látta ezt a férfit.
Matthieu egy széket húzott a férfi ágya mellé, mire annak a szemei csak még jobban elkerekedtek. A gyakornok rámosolygott, Arthur pedig elkapta a tekintetét, csak még jobban a markába szorította a fehér takarót.
- Hogy érzed magad, Arthur? – kérdezte Matthieu.
Arthur az ajkába harapott, de Francis nem tudta megállapítani miért ilyen feszélyezett.
- Már jobban. – köszörülte meg a torkát Arthur.
- Remélem, hamarosan kiengednek innen. – folytatta Matthieu mosolyogva – A kórházakhoz gyakran csak a bajt párosítják… pedig segítenek neked is meggyógyulni.
Arthur biccentett, de nem nézett a gyakornokra. Francis közelebb lépett és lehajolt a férfi mellé. Arthur ránézett, és Francis kis híján hátrahőkölt ettől a tekintettől. Eddig is tudta, hogy valami baj van újdonsült ismerősükkel, de ebben a tekintetben ott őrjöngött egy csomó fájdalom.
- Találkoztunk már valahol?
Arthur bámult rá egy ideig, aztán elfordította a tekintetét.
- Nem rémlik.
- Pedig az én emlékezetem nem szokott csalni, nyomozó volnék.
- Igen, Matthieu volt szíves bemutatni.
Francis elhúzta a száját és visszaegyenesedett. Ez az Arthur nem kedveli őt. Minden figyelmét Matthieu felé fordítja, még ha nem is néz rá. Ez nagyon furcsa volt, hiszen a többség észre sem vette Matthieu-t, pláne Francis mellett.
- Szabad tudnunk mitől is ájult el? – kérdezte óvatosan Matt.
- Semmi komoly. – válaszolta Arthur, nem nézett egyikük szemébe sem – Hamarosan hazamehetek, ha minden rendben megy.
Francis úgy nézett rá, mint aki békát nyelt. Ha valaki, hát ő felismerte a hazugságot, még akkor is, ha Arthur jól tudott hazudni. Valami nem stimmelt és Francis csikorgatta is a fogát miatta. Nem bírta elviselni, ha nem tud, nem képes meglátni valamit az emberekben.
Még egy óráig maradtak Arthur mellett. Francis mélyen a gondolataiba süllyedt, nem igazán állt szándékában beszállni a beszélgetésbe, amit Matthieu fáradhatatlanul éltetett, és csodák csodájára nem halt meg a csevegés. Arthur válaszolgatott a feltett kérdésekre, bár úgy tűnt valami mással foglalkozik igazán, Matten túl is. Valami láthatatlannal, amit kívülálló ember nem érthetett meg.
Végül amikor elmenni készültek, Arthur megköszönte a látogatást, majd újra az utca felé fordult, mintha az elmúlt egy órában is ezt tette volna. Matthieu csendben becsukta maga mögött az ajtót aztán felderülve lépkedett Francis mellett ki a kórházból, majd az utcán.
- Ugye megmondtam, hogy örülni fog nekünk? – kérdezte mosolyogva Matthieu.
- Ja, vagy épp megzavartuk valami fontos gondolatmenet közben… nagyon el volt gondolkodva.
- Mert magányos volt!
- Gondolod?
Matthieu bólintott, Francis pedig csendben sétált mellette, amíg el nem értek egy útkereszteződést, ahol Matt automatikusan fordult volna balra, viszont Francis balra kanyarodott.
- Uram?
- Még utánanézek valaminek. Menj csak haza, holnap találkozunk, Matthieu! – emelte fel a kezét Francis úgy, hogy hátra sem nézett.
Érezte magán a fiú kérdő tekintetét, de csak azért sem fordult hátra, egyenesen a rendőrőrs felé vette az irányt, ott belépett a szinte teljesen üres irodába. Csak néhány szem meredt rá kíváncsian, de Francis nem foglalkozott velük. Leült az asztalához és keresni kezdte a gépén Arthur Kirkland rendőrségi aktáját. Mert abban biztos volt, hogy innét ismeri a nevét, legfőképp a munkájával kapcsolatban jegyzett meg dolgokat.
Meglepetésére talált is róla aktát. Két évvel ezelőtt történt eset, Londonban. Lehetséges volna, hogy ő…?
Francis elméjébe belehasított egy hang, egy fájdalmas, kétségbeesett, gyermek nevét ordító hang. Arthur Kirkland hangja.
Lehunyta a szemét és hátradőlt a székén. Arthur Kirkland… már emlékezett rá, de a férfi akkor pont nem vele volt elfoglalva, amikor találkoztak. Hát hogyne. Előttük egy sokkal fontosabb valaki volt, akinek képe azóta is kísérti Francist-és Arthur állapotából következve kiderült, hogy nem csak őt.
Itt volt. Itt volt a fiú, aki annyira hasonlított volna Alfredra… Arthur alig bírta elhinni. Meg azt is, hogy az a tipikus francia nyomozó is itt volt, akit a drogdíler utcájában látott. Őt a háta közepére kívánta, és átkozta a véletlent, hogy pont neki kellett mentőt hívnia hozzá.
Matthieu-vel beszélgetni egyszerre volt érdekes és fájdalmas. Matthieu szelídebb volt, mint Alfred, és sokkal idősebb is. Fájdalmas azért volt, mert akárhányszor ránézett, Alfred gyerekarcát látta, a csillogó szemeit, a vigyorát (bár Matthieu csak szolidan mosolygott végig) és nem bírta ezt elviselni. A keze egészen görcsös lett a látogatás végére a takaró szorításától, és tudta, hogy illetlen volt, de nem sokszor bírt a gyakornokra nézni.
Amikor elhagyták a kórházat, az ablakból figyelte a távolodó alakjukat. Jó barátoknak tűntek. Vidámaknak. Ő és Alfred is ilyenek lehetnének, ha Alfred idősebb lenne és…
… nem lenne halott.
Arthur keze ökölbe szorult, az ajkát beharapta erre a gondolatra és felhúzta a térdeit, hogy átölelhesse őket. Kerülte ezt a kijelentést. A halál két éve lett tabu, mert mindenről Alfred jutott eszébe. Belegondolva nem csak a halálról, hanem tényleg mindenről. Kínzás volt számára minden egyes nap, csak a drogok tudták vele feledtetni a gyermeket. Az ő kicsi Alfredjét, akibe foggal-körömmel kapaszkodott és csak azért sem akarta elengedni. Képtelen volt rá.
Bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint ülni egy kórházi ágyban és nézni a kinti világot az ablakon át… Arthur nem csak a fizikai valóságban festhetett így. A drog takaróként ölelhette át, és a szoba bezárva tartotta, mint Alfred emléke, hogy csak egy kicsi résen, az ablakon át nyerhessen betekintést a kinti világba.
Arthur ajkából kiserkent a vér. Miért is van ő tulajdonképpen bezárva abba a bizonyos szobába? Kitörhetne, bár csak a fizikai kórházból, megszökhetne, és hazamehetne, ahol a lakása lenne a börtöne. Mindig valahol be lenne börtönözve. Nem mindegy akkor, hogy hol hal meg?
Lehajtotta a fejét a térdére és ringatni kezdte magát. Fájt. Annyira nagyon fájt.