Nem értette saját magát. Úgy egyáltalán nem. Volt, hogy az ösztöneire hallgatott, ez volt az ő túlélési technikája, azt pedig utálta, ha hazudnia kell saját magának. Valahogy sosem tudta igazán becsapni magát. Most is, hiába mondta magának, hogy Ivanhoz és a hullákhoz megy, valójában esze ágában sem volt visszamenni abba a fagyba, ami az orosznak meg sem kottyan. Nem, amióta rájött, honnét is ismerős Arthur Kirkland, nem tudta kiverni a fejéből.
Meg sem ismerte volna, ha nem hallja a nevét. Két éve egész máshogy nézett ki, és most látta mivé vált két év alatt, egy sétáló csontvázzá, egy üres, sötét héjjá, amit nem tudott mindenki elől elrejteni. Arthur Kirkland belsője azzal a gyermekkel halt két éve, abban a vidámparkban. Vagy, ha egy kis része még életben is van, az is haldoklik a maga kreálta sötétségben.
Meglátta a kórházat, lelassította a lépteit és felpillantott Arthur kórtermére. Nem látta a férfit az ablakban. Talán észhez tért, és egy kicsit mozogni kezdett, vagy az is lehet, hogy alszik. Egyáltalán mit fog neki mondani, ha odaér? „Bonjour, emlékszem a kicsi holttestére, engem is mindig kísért" vagy „Salut, én voltam az, aki késlekedett ezért…"
Beharapta az ajkát és belépett a kórház ajtaján. Nem, nem fogja felhozni Arthur kisfiát. Ha jól emlékezett a férfi nem is beszélt róla, mitől ájult el, bár Francisnek kimerültség volt a tippje. Mindegy, ezt is megkérdezheti tőle. Csak legyen mindig barátságos, emlékeztette magát folyton.
Egyenesen a lifthez ment aztán a harmadik emeleten kiszállt és bekopogott Arthur ajtaján. Nem érkezett válasz. Kis idő után újra kopogott, aztán lassan lenyomta a kilincset és belépett. Nem úgy nézett ki a szoba, ahogy elképzelte. Legalábbis Arthur törékeny kis teste nem feküdt az ablak alatti ágyban neki háttal. Arthur egyáltalán nem volt a szobában, be volt ágyazva, a kórházi pizsama pedig a párnán volt katonásan összehajtva.
- Le sem tagadhatná, hogy brit… - morogta Francis.
A fejét csóválta és kilépett a szobából. Pont egy orvosba futott, hát megkérdezte a férfi hollétét. A szőke orvos német akcentusa nehezen volt érthető, de Francis megtudhatta, hogy ő aztán végképp nem tudja, ha nincs a helyén, hol lehet. Még egy kicsit dühösnek is tűnt.
Francis megköszönte, és meg sem várta az orvos kérdését, hogy honnan ismeri őt, eljött a kórházból. Arthur megszökött. Nem tudta, hogy szánalmat érezzen, csalódottságot, vagy inkább csak fogadja el és tartsa gyávának a brit férfit. Vajon diagnosztizáltak nála valami olyat, ami elől elfutott?
Kilépett a kórházból és felnézett az égre. Szürke felhők voltak odafent, nem akartak eloszlani, és Francis szerint már bármelyik napon megérkezhet a hó.
Megcsörrent a mobilja a zsebében és a füléhez emelte a készüléket.
- Igen, Matthieu?
- Hol van? Már rég itt kéne lennie…
- Ugyan, Matthieu, ügyes vagy, megoldod te a dolgokat magadtól is…
- Csak éppen itt toporgok az asztala mellett és nem tudom mit csináljak! Hol van?
- Hm… Arthur Kirkland megszökött a kórházból. Amíg odaérek, utána tudnál nézni, hol lakik?
- Igen, uram… - sóhajtott Matthieu – de miért kell ez önnek? Csak nem összebarátkozott vele? – kérdezte derűs hangon.
- Dehogy. Én, meg egy angol? Ugyan. Ha annyira kíváncsi vagy, nézz bele a gépembe, a két évvel ezelőtti, londoni ügybe.
- Rendben, ha nem zavarja. Mire ideér, kiderítem, hol lakik.
- Köszönöm, Matthieu.
Ezzel letette a telefont és zsebre dugott kézzel sétált az őrs felé. Volt benne egy halvány kétely, hogy talán nem kellett volna említenie a londoni ügyet Mattnek. Olyan fiatal, és ha Francist felkavarta és nem tud szabadulni a képektől, akkor Matthieu meg az ő jó szíve még meg is fog szakadni, vagy egyszerűen kiakad. Felkészítette magát lelkileg mindkettőre, ahogy az utcán baktatott.
A környezetében lévő hangokat teljesen elnyomta az Arthur fülében doboló vér. Rohant az utcákon, mintha valami rosszat tett volna azzal, hogy otthagyta a kórházat. Tulajdonképpen tényleg csak magának árthatott vele, hogy eljött, nem kap kezelést, és még a drogoktól is megvonták volna, mert akárhogy kérte Ludwig Beilschmidtet, nem kapott morfiumot, amiről azt hallotta, annyira hasonló a heroinhoz, és még a fájdalmát is megszüntette volna…
De hát, ha nem bírt ott maradni! Az egyedüllét és a kórházi légkör az ellensége volt. Amikor a zsaruk behívták, hogy hivatalosan is azonosítsa Alfred testét, képtelen volt rá. A hideg, fehér folyosón csak a cipőjének a kopogása hallatszott, és kísértetiesen nagy volt a nyomás a mellkasában. Még el sem érte a kijelölt termet, amikor visszafordult és vissza sem nézve sietett el. Allistornak kellett helyette bemennie a kicsi néhai Alfredhoz.
Felrohant a lépcsőházban és zihálva dőlt az ajtó melletti falnak. Hideg volt, és ez jólesett a futástól felhevült testének, bár Arthur nem volt benne biztos, hogy ez egészséges is volt-e.
Felhúzta a térdeit és rájuk hajtotta a fejét, miközben a zsebébe nyúlt a kulcsát keresve.
- Arthur bácsi?
Arthur felkapta a fejét és riadtan nézett farkasszemet az elé hajoló Peterrel. Az arca kipirult volt, nyakából egy kék sál félig letekerve lógott, Arthur csodálta, hogy nem lépett még rá és esett el benne. De mit keres itt? Már megint egy gyerek… ha a gyerekek közelében van, csak baj történik.
- Sz-Szervusz, Peter…
- Nincs kulcsod, Arthur bácsi? Apukám be tud engedni téged, bármilyen zárat kinyit!
Arthur felvonta a szemöldökét.
- Mi is a te apukád?
- Asztalos. – vigyorgott büszkén Peter- Ő is mindjárt jön, csak versenyzünk a lakásig, és lehagytam.
- Áh…
Arthur a falba kapaszkodva felállt és előhúzta a kulcsát. Jobb lesz, ha bemegy, semmi kedve nem volt Berwalddal beszélni.
- Van kulcsom, látod?
- Akkor miért ültél itt kint, Arthur bácsi?
- Csak… elfáradtam egy kicsit.
- Te is versenyeztél valakivel? – kérdezte lelkesen.
- Nem… nem igazán. – hacsak nem a saját félelmeivel.
A zárba illesztette a kulcsot, és elfordította, majd meghallotta valakinek a lépteit a lépcsőkön. Hátra sem nézve lökte be az ajtót és lépett be.
- Szia, Peter! – köszönt el.
Már pont becsukta volna maga mögött az ajtót, de valaki elkapta a vállát. Arthur szemei elkerekedtek és hátra sem kellett néznie, el tudta képzelni Berwald zord tekintetét maga előtt is.
- Oxenstierna úr… - préselte ki.
- Ha bármiben segíthetünk Peterrel… - dörmögte Berwald, Arthur alig értette az északi akcentusa miatt – egyel fölötted lakunk, tudod.
Arthur nem fordult hátra. Keze görcsösen markolta a kilincset, de remegni kezdett.
- Köszönöm, de megoldom magam.
Berwald hallgatott egy kis ideig.
- Kíváncsi lennék hány embernek mondtad eddig ezt.
Arthur levegője bennakadt, aztán szűkölni kezdett. Nem válaszolt semmit, de Berwald nem is várta el. Levette a válláról a kezét és Arthur hallotta a távolodó lépteiket, majd Peter boldog nevetését. Annyira hasonlított Alfred hangjához…
Erőt vett magán és betette az ajtót, a kulcsot belülről ráfordította, hogy még véletlenül se törhessenek rá. Ledobta a kabátját és bedőlt a hálóban az ágyába. Annyira szánalmasnak érezte magát… hogy mindenről Alfred jut eszébe, hogy nem képes szembenézni a problémáival, ahogy Alfred holttestével sem tudott… az ő kicsi fiával, akire nem tudott eléggé vigyázni.