Ahogy sejtette, Matthieu nekirontott, amint a terembe lépett. Mindenki a fültanúja is lehetett egyben, mivel mindenkinek az asztala egy légtérben volt. Francis zsebre dugott kézzel nézett a nála csak pár centivel alacsonyabb fiő szemébe.
- Miért néz ki az a gyerek úgy, mint én? – kérdezte remegő hangon, Francis gépére mutatva.
- Fogalmam sincs, Matthieu, lehetnek hasonlóságok az emberek között.
Matthieu megragadta a karját és a számítógéphez rángatta. Egy kinagyított igazolványkép volt a képernyőn, rajta egy vigyorgó, szőke kisfiúval, nevezetesen Alfred F. Kirklandről.
- De nézz csak rá! Alig van köztünk különbség!
- Ja, valóban, a kép szerint csak tizenkét évvel vagy idősebb nála.
- Nem, nem! A szemünk is különböző, látod? Az övé kék, az enyém pedig lilás. De olyan, mintha testvérek lennénk…
- Üdvözlöm apátokat. – sóhajtott Francis.
- Ó igen, Arthur Kirkland. – Matthieu lehajolt, bezárta a képet és ezúttal Arthur teljes adatlapját hozta be – Neme férfi, most huszonhét éves, húszéves korában fogadta be Alfredet. Két éve, Londonban…
Matthieu hangja elhalkult, Francis pedig nekidőlt az asztalnak, összefonta maga előtt a karjait és elfordította róla a tekintetét.
- Két éve maga ezen az ügyön dolgozott. – mondta Matthieu – De nem tudta elkapni a gyerek gyilkosát.
- Az az ember nem csak Alfred Kirklandet gyilkolta meg. – mondta halkan és elgondolkodva Francis – Még itt kezdte, Párizsban, majd Londonba ment, én pedig követtem a nyomait. Nagyon közel jártam hozzá, egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy felfedjem a kilétét és elkapjam. Ő is tudhatta, mert megölte azt a gyermeket, így Alfred körül volt a felfordulás, ő pedig megléphetett.
- És maga mit tett?
Francis hallgatott egy kis ideig, aztán sóhajtott.
-Bementem abba az elhagyatott standok közti sikátorba, ahol megtaláltam a haldokló gyereket. Szörnyű volt. A torkát ugyan elvágták, de még élt, és a teste rángatózott, még a kezecskéjét is kinyújtotta felém, hogy segítsek neki. De csak meredtem a barna szemeibe, álltam és bámultam, amíg ki nem lehelte a lelkét. A gyilkost még láttam is, amikor a sikátorba érkeztem, a másik oldalon állt, visszanézett rám a sötéten csillogó szemeivel, aztán örökre eltűnt.
Matthieu lehajtotta a fejét, keze ökölbe szorult és igazán szomorúnak tűnt.
- Ez tényleg szörnyű…
Francis sóhajtott és leengedte a karjait. Azóta nem tudta kiverni a gyereket a fejéből.
- Kék.
- Pardon? – kérdezett vissza Francis.
- Azt mondta, „meredtem a barna szemeibe". Alfred Kirkland szeme kék, égkék az igazolványán.
Francis ellökte magát az asztaltól és Matthieu mellé lépett a géphez. Kezdett kételkedni a saját memóriájában, tehát még egyszer megnézte a gyerek igazolványát, aztán a halála után készült képeket. Matthieu utóbbinál elfordult.
- Kék. Aztán barna. – jelentette ki, és megdicsérte az emlékezetét.
- Uram… Alfred Kirkland torkát elvágták, igaz?
- Igaz.
- Nem találtak benne… mást?
- Némi heroint a véráramban, de nem tudni, hogy került oda. Arthurt gyanúsították vele, hogy ő adott drogot a gyereknek, és lám, most tényleg olyan, mint egy drogos… - Francis elhallgatott és Matthieu-re meredt, aki halványan elmosolyodott és biccentett látva a Francis szemében felcsillanó értelmet – A Bestia… Alfred Kirklandnek a halála előtt beadták a Bestiát… ezért változott meg a szemszíne… aztán még a torkát is elvágták.
Matthieu bólintott, Francis pedig elkerekedett szemekkel veregette vállon.
- Te tényleg profi nyomozó leszel, Matthieu.
- Csak az a kérdés, hogy miért vágta el még a biztonság kedvéért a torkát is. – tűnődött Matthieu és elengedte a füle mellett a nyomozós megjegyzést, és hogy senki nem tudja megjegyezni, hogy halottkém akar lenni.
- Talán… még kezdeti állapotban volt a Bestia. A heroint még könnyű volt kimutatni az emberek szervezetében, mivel nem nyomták el más anyagokkal. Talán… csak tesztelte a Bestiát valakin, aztán, hogy ne derüljön fény a mérgére, elvágta a torkát, hogy ez legyen a halál oka és tényleg ez lett.
- Nem tűnik valószínűtlennek. – bólintott Matthieu.
Francis lerogyott a székébe és beletúrt a hajába. Hosszú ideig meredt a számítógépre és Alfred Kirkland vigyorgó képére.
- A Bestia készítője ölte meg Alfredot. Az a gyilkos most itt van újra Párizsban.
- Uram, lehetősége van lezárni a két évvel ezelőtti ügyét. – mosolyodott el Matthieu.
Francis a gyakornokára nézett, aztán újra a számítógépre. Bevallhatta magának, hogy vegyes érzései voltak ezzel kapcsolatban, félt attól, hogy újra elbukik, hiszen ez a fickó egyszer már kicsúszott a kezei közül, ugyanakkor izgatott is volt miatta, némi elszántság is fellobbant a lelkében.
- Matthieu, megvan Arthur Kirkland címe?
- Igen. – Matt átnyújtott neki egy cetlit – De miért?
- Legutóbb alig tudott beszélni a kikérdezése alatt. Meg kell tudnom, mi történt pontosan azon a napon.
- Magával szeretnék menni. – jelentette ki Matthieu.
- Jobb lenne, ha maradnál. Láttad, hogy nézett rád a kórházban, talán csak még jobban felkavarnád.
Matthieu csalódottan rágta a szája szélét, de bólintott. Francis sóhajtott, felállt és búcsút intett a fiatal gyakornoknak. Nem tudta, megtudhat-e bármi újat is Arthur beszámolójából, vagy egyáltalán hajlandó lesz-e vele szóba állni, de mindenképpen megért egy próbát. Talán Arthur látott valamit, amit ő nem…
Arthur mozdulatlanul és elkerekedett szemekkel állt a bejárati ajtó előtt, amin valaki fáradtságot és időt figyelembe nem véve kopogott. Arthur úgy állt ott öt méterre a biztonságot nyújtó faajtótól, mint egy vadállat, aki neszt hallott és nem tudja mi a helyes döntés, elfutni, vagy szembenézni a veszéllyel és megnézni ki zaklatja.
Arthur nem tudott dönteni. Allistor csak nem jött vissza ilyen hamar… Berwald és Peter nem biztos, hogy lejönnek, hisz tegnap beszélt velük… de akkor mégis ki lehet az?
Engedett a kíváncsiságának és az ajtóhoz lépett. Lábujjhegyre állt és hangtalanul az ajtóhoz tapadt, hogy kinézhessen a kukucskálón. Egy szőke hajkoronás férfi állt ott. Ki is ő? Ó, megvan. Francis Bonnefoy nyomozó, aki hívta a mentőket, az utcán. Lövése sem volt róla, mit kereshet itt, de nem úgy érezte, mintha félnie kéne. Elfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót.
- Valahogy sejtettem, hogy itthon vagy. – mondta Francis, ahogy beletúrt a hajába. Nem nyűgözte le vele Arthurt.
- Jó napot, vagy mi. – morogta és az ajtófélfának támaszkodott – Mit akarsz?
Francis szótlanul mosolygott rá pár percig, Arthur pedig kezdte elveszíteni a maradék türelmét is.
- Szeretnék kérdezni valamit. Bejöhetek?
- Itt miért nem jó? – kérdezett vissza Arthur.
Francis közelebb hajolt.
- Tudom, hogy te sem itt akarod ezt megbeszélni.
Arthur a szemébe meredt, aztán kinyitotta az ajtót, hogy beengedje. Francis belépett, kilépett a cipőjéből, és még a kabátját is a fogasra akasztotta. Arthur nem szólt semmit, csak nézte, aztán amikor Francis végzett a vetkőzéssel, levetette magát a nappali kanapéjára, és várakozón meredt a nyomozóra, aki inkább a lakás tanulmányozásával volt elfoglalva. Arthurnak nem volt épp piszkos lakása, külső szemlélődőnek kifejezetten rendezett lehetett, de mégiscsak volt benne valami, ami azt mutatta, hogy korántsincs minden rendben a lakóval.
Francis leült a nappaliban egy fotelbe, Arthurral szemben.
- Tudod… tényleg nem a kórház volt az első alkalom, amikor találkoztunk. Erre én is csak nemrég jöttem rá. - mondta Francis.
Arthur felvonta a szemöldökét. Nem volt igazán kedve a férfihoz. Gyorsan meg akarta hallgatni, aztán minél előbb ki akarta rugdosni az otthonából.
- Te biztos nem emlékszel rám, de… Londonban nyomoztam két éve.
Arthur oldalra döntötte egy kissé a fejét és összefonta maga előtt a karjait. Hallgatott. Nem akart semmit sem hozzáfűzni, így is érezte, hogy a mellkasára nagy súly telepedik, félve a következőktől.
- A fiad gyilkosát üldöztem odáig Párizsból. – mondta nagy levegővétel után Francis.
Arthur megfeszült, kezei a térdein ökölbe záródtak. Nem tudta mit kéne mondania, valahova Francis jobb vállába nézett.
- Miért jöttél most ide?
- Az a gyilkos újra feltűnt.
Arthur a szemébe nézett, aztán egy pillanat múlva elkapta a tekintetét. Francis a térdére támaszkodott és közelebb hajolt.
- Te bárkinél jobban emlékszel arra a napra. Kérlek, meséld el nekem, mi történt.
- Nem tudtam két éve rendesen elmondani a rendőröknek, azt hiszed, most menne? – kérdezte hűvösen.
- Reméltem.
- Ha csak ezért jöttél, akkor távozhatsz is, most rögtön. – mondta Arthur és elfordította a fejét, szenvtelenül meredve bármire, csak nem a férfire.
Francis felállt, mire Arthur visszapillantott rá. Őszintén, azt hitte, további győzködésre fog csak eltűnni a lakásából, de Francis határozottan az ajtó felé indult.
- Elnézést az udvariatlanságomért.
Francis cipőhúzás közben ránézett olyan tekintettel, hogy „tipikus brit," majd felállt és a vállára akasztotta a kabátját.
- Ugyan. Én törtem be váratlanul, és megértem, hogy nehéz beszélned róla, de… odakint emberek halnak meg valamitől, amitől a fiad is.
- A fiam torkát elvágták. – sziszegte Arthur összeszorított fogakkal.
- Eredetileg egy mérget adtak be neki. – mondta Francis, ahogy a nyaka köré tekerte a sálját – Tele heroinnal.
Heroin… Arthur megborzongott. A méregről nem tudott, egyszerre töltötte el elkeseredettség és szomorúság, valamint nevethetnék a sors fintorán, hogy pont a heroinra szokott rá, ami a fiával is végzett volna…
- Ha úgy éreznéd, segíteni tudnál… szerintem tudod, merre van a rendőrség, ahol találsz.
Arthur rá sem nézve bólintott, és a kezébe gyűrte az egyik párna anyagát.
- Akkor később, Arthur. – intett egy kedvesnek tetsző mosollyal, bár tudta, hogy Arthur nem fogja látni.
- Milyen később… - morogta Arthur – Viszlát…
Hallotta az ajtaja csukódását és a fejét hátrahajtotta a kanapé támlájára. Kezével eltakarta a szemét és gúnyos mosolyra húzta a száját. Milyen ironikus… két év után újra itt van… az a szemét, aki elvette tőle a drága kicsi Alfredet és most újra emberek öl…
Hirtelen késztetést érzett, hogy megbosszulja a fiát, de aztán el is hessegette ezt a gondolatot. Pont ő? Ugyan… haldoklik, hogy lenne képes rá? Felállt és a konyhába ment, majd leemelte a whiskey-s üveget, és bámulta egy ideig. Ha megissza, a májának csak még rosszabb, ha nem, akkor anélkül kell kibírnia.
Öntött egy pohárba és rövid nézegetés után felhajtotta. Ha iszik, hamarabb vége lesz. Hamarabb vége lesz ennek az egésznek. Lecsapta a kiürült poharat a konyhalapra és kinézett az ablakon az utcára, ahol Francis sétált el. Idióta francia, remélte, hogy nem jön vissza. Mégis miben tudna ő segíteni?