Francisnek voltak úgynevezett „gondolkodó szokásai", amiket nyilván akkor vett elő, ha egyszerűen nem tudott előre haladni az ügyében, vagy egyszerűen csak rendet kellett tennie magában. Jelenleg az első verzió dominált, tehát rendre ki is ült az erkélyre dohányozni, úgy ahogy volt, nappali ruhában, még a kabátját is magán hagyta, bár a hideg soha nem zavarta igazán.
Kifújta a füstöt és felnézett a holdra, ami a pirkadattal hamarosan úgyis el fog tűnni. Fent volt egész éjszaka, fejben átrágta magát minden nyomon, minden holttest apró tűvel ejtett sebén, minden áldozat múltján és persze Arthur Kirklanden.
Ha feltételezhette, hogy tényleg a Bestia végzett Arthur kisfiával – már pedig ezt kellett tennie, nem talált más megoldást – akkor a londoni drogtúladagolásokat és gyilkosságokat is át kellett pörgetnie a fejében, mert abban biztos volt, hogy nem Alfred volt az első angliai áldozat.
Mélyet sóhajtott. Milyen is volt a gyilkos, amikor még Párizsban nyomozott utána? Gyilkosként kezdte, már itt is, bár ki tudja, milyen bűntetteket követett el előtte… mindenesetre a gyilkolással hívta fel magára a figyelmet. Egymás után vágta el az áldozatok torkát. Visszagondolva, lehet, hogy már akkor sem szimpla gyilkosságokról volt szó. Akkor nem igazán figyelték a szemszín változásokat és a Bestia egyéb tüneteit… lehet, hogy akkor még nem is voltak ilyen ismertetőjegyei, annyira kezdetleges volt… lehet, hogy akkor még nem is volt halálos. Ezzel felveti a kérdést az, hogy akkor a gyilkos miért is ölt. Szórakozás? Bizonyítás? Talán nem is egy emberről van szó, hanem többen segédkeztek a méreg létrehozásában? Lehet, hogy magukat a segítőket gyilkolták meg? Talán nem is egy emberről és a segédjeiről van szó, hanem egy egész szervezetről?
Ahogy a gomolygó füstöt nézte, úgy gabalyodtak össze egyre jobban a gondolatai is. Átfogó képet talán csak magától a gyilkostól hallhat. De őt hogyan fogja megtalálni? Itt akadt el újra meg újra.
Eljátszott a gondolattal, hogy ismeretlen bűnözőkre személyiségjegyeket aggat, sőt, még arcokat is kigondol hozzájuk. Talán nem volt épp a legszerencsésebb ötlet egy bizonyos arcot vizionálni, de ez sosem igazán zavarta. Amúgy sem volt mindig egyetlen arc a fejében.
A Bestia készítőjét néha őrült tudósnak képzelte, fehér köpenyben, védőszemüveggel; néha egy jámbor munkásemberként, aki a pulóvere alatt inget hord és kopaszodó fejével kávét kortyolgatva lapozza át az újságokat, amik róla írnak. Személyiségként pedig… mindenképpen egy nyugodt, nagyon elővigyázatos személyt képzelt.
Aztán remélhetőleg megtudja, mennyire járt közel az igazsághoz.
A Nap első sugarai vörösesre festették a házak fölötti eget, Francis pedig elnyomta a cigarettáját. Semmit nem aludt az éjszaka, de csinált már ilyet párszor, tudta, hogy a kávé életben fogja tartani egy jó ideig. Ha szerencséje van, akár estig is kihúzhatja vele.
Éles hang hasított a hajnal nyugalmába és Francis lehunyta a pillanatra a szemét, ahogy visszatért az elméje birodalmából a valóságba. A zsebébe nyúlt és kihúzta a csörgő telefonját. Meg sem nézte a kijelzőt, úgy vette fel a készüléket és hallgatta végig, amit az illető mondott, néha helyeselt, aztán megígérte, hogy azonnal ott lesz.
Alig tette le a telefont, már kereste is a névjegyekből Matthieu-t és nem gondolva arra, mennyi is az idő, felhívta. Ha nyomozó akar lenni a gyerek, hát álljon mindig készen és legyen talpon, amikor szükség van rá.
- Van fogalmam róla, mennyi az idő. Alig múlt öt, tudom – mondta Francis, megelőzve Matthieu bárminemű válaszát. A vonal másik végén egy hosszú sóhajtás hallatszott.
- Mi tört… - ásított– mi történt, Francis?
- A Bestia, az történt, bár erről azért meg kéne várnunk Ivan véleményét is... A Lyoni úton találtak rá az áldozatára, szóval odamegyünk, Matthieu – mondta Francis, ahogy belépett a lakásába és bezárta maga mögött az erkélyajtót. A kabátjával nem kellett bajlódni, hogy felvegye, csak a cipőjébe lépett bele és a zsebébe süllyesztette a legfontosabb iratait.
- Az nincs közel ahhoz a helyhez, ahol Arthur Kirkland lakik? – kérdezte még egy ásítás kíséretében a fiatal orvostanhallgató.
Francis gyorsan átgondolta, miközben bezárta a lakás ajtaját is és futólépésben igyekezett le a lépcsőn.
- De, ott a környéken – felelte – Készülődsz már, Matthieu?
- Igen, igen, kelek már… - motyogta – azok autók? – kérdezte, ahogy hallgatózott Francis vonalából – Maga nappali ruhában alszik?
- Remek, ez egy kicsit más lesz ezúttal. Volt egy szemtanú – mondta, majd gyorsan válaszolt a kérdésére is - Dehogy. Le sem fekszem. Légy ott minél hamarabb, Matthieu – mondta, majd meg sem várva a fiú válaszát, letette.
Sietős léptekkel ment le az aluljáróba, hogy metróra szálljon és minél hamarabb a tett valószínűleg nem sok nyommal kecsegtető helyszínére érkezzen. Annyit tudott, hogy az áldozatot személyazonosító nélkül találta egy ott lakó és értesítette a főnökeit. Az odaérkezők pedig a saját szemükkel megbizonyosodhattak arról, hogy a Bestia műve volt.
Alig húsz perces utazás és séta után Francis végre megérkezett. Az utca ezen szakaszát lezárták, néhány rendőr álldogállt a szalagok mellett, amik arra figyelmeztették az embereket, hogy ne jöjjenek közelebb. Volt egy mentőautó is, körülötte pedig néhány mentős állt tétován, keresztbe font karokkal. Tudták, hogy már elkéstek, csak a holttestet tudják elszállítani.
Francis kiszúrt még egy civil ruhás sötétkék kabátos fickót is. Valószínűleg ő volt a szemtanú, aki az áldozat mellett volt annak halálakor. Nem hitte, hogy látta magát a gyilkost is… őt soha, senki nem látta eddig. Az áldozat mellett volt, tehát talán megtudhatott tőle valamit az utolsó pillanataiban, és nem csak eszeveszett kiáltásokat hallott, vagy egy őrült embert látott rohangálni, ahogy eddig tették mások.
Egy gyors pillantást vetett a férfira. Zord arca kemény volt és érzelemmentes, szemüvege mögött ülő tengerkék szemei a holttest felé tekintettek, de egyébként teljesen nyugodtnak tűnt.
Talán ő maga lenne az, akit keresnek?
Francis elkapta róla a tekintetét. Igen, ezt a gondolatot nem árt észben tartani, de később használni. Közelebb sétált az utca túlfelén fekvő holttesthez. Az oldalán feküdt görcsösen összehúzva magát, egyik kezét ökölbe szorította, a másik ernyedten feküdt kinyújtva. Talán éppen fogta valakinek a kezét, mielőtt…
A nyomozó kisöpörte a szőke tincseket az arcából, hogy láthassa az áldozat arcát is. Visszahőkölt, aztán közelebb hajolt. A szemei sötétek lettek a méregtől, a csatját elhagyta valahol, de a vonásai kétségkívül a fájdalmon túl egyetlen nevet idéztek Francis emlékezetébe.
Lukas Bondevik feküdt előtte, némán és kihűlten, újfent kabát nélkül. Francis körülnézett az utcában, hogy esetleg talál-e újabb nyomokat, dulakodásra vagy esetleg bármi más őrjöngésre utaló nyomot, de ezúttal semmi nem árult el neki semmit. Nem volt szemetes, amit kiburíthattak, nem volt házfal, ahol rongáltak volna, csak Lukas feküdt élettelenül előtte, besötétedett szemekkel, mutatva, hogy nem egyszerű halált halt.
Valaki megérintette a vállát, mire megugrott és felnézett a mögötte álló rendőrtisztre.
- Megérkezett a gyakornok – mondta, majd otthagyta Francist és csatlakozott a szalag mellett állókhoz.
Francis felpillantott és látta a felé tartó Matthieu-t, akit épp csak átengedtek a szalagon. A haja kócos volt és a szemei fáradtan csillogtak, de kétségkívül remek időt futott, hamar ideért. A nyomozó felegyenesedett és biccentett neki köszönésképpen.
Matthieu-nek, amikor mellé ért, nem volt szüksége arra, hogy közelebbről is megnézze a testet, elég volt egy pillantás és már élesen szívta be a levegőt.
- De hisz ez…
- Igen – bólintott Francis. – Lukas Bondevik.
Matthieu letérdelt mellé, hogy ő is megvizsgálja a testet. Felemelte a karját, megnézte a több tíz apró tűszúrás helyét, megmutatva Francisnek a legfrissebbet, aztán elmondta, hogy nagyjából egy órája lehet halott. Francis bensőjét valahol bántotta az a tény, hogy valaki olyat öltek meg, akit ismert, de aztán kényszerítette magát, hogy ne így gondolkodjon. Nincs érzelgősségnek helye az ilyen szakmában…
Amint a fiatal gyakornok végzett, Francis figyelmét a szemtanúra fordította. Matthieu-t mellette kirázta tőle a hideg, ez nem tudta elkerülni a figyelmét.
- Gondolja, hogy köze lehet a gyilkosságokhoz? – kérdezte halkan Matthieu.
- Meg fogjuk tudni – jelentette ki Francis – ne említsd előtte, hogy gyanúsított.
A gyakornok bólintott és Francis oldalán megközelítették a zord, ám nyugodt szemtanút, aki amint észrevette, hogy felé tartanak, nem vette le róluk a szemét. Francis megállt előtte és kezet ráztak.
- Francis Bonnefoy nyomozó.
- Berwald Oxenstierna – biccentett a férfi és Francis a szeme sarkából látta, hogy Matthieu megakad a nevet illetően a jegyzetfüzete fölött.
- Üdvözlöm. Biztos nehéz lehet most így itt állni… megengedi, hogy feltegyek pár kérdést?
Bólintás volt a válasz. Mellesleg egyáltalán nem látszott Berwaldon, hogy megviselné az ügy, legalábbis nem az arcán látszott. Francisben csak még nagyobb gyanút keltett.
Francis a gyakornokra pillantott, hogy ellenőrizze, jegyzetelni fog-e, aztán a biztonság kedvéért elindította a titkon zsebében hordott diktafonját. Soha nem lehet tudni… így a legbiztosabb.
- Tehát – kezdte Francis és a holttestre pillantott – először is, ismerte az áldozatot?
- Soha nem találkoztam vele ezelőtt – Berwald mély hangja kifejezetten ijesztően hatott. Matthieu újra megborzongott.
- Mit csinált idekint ilyen korán? A halál beálltát a segédem négy óra tájékára helyezte.
Berwald úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna. Egy kis ideig hallgatott, felnézett egy magas tömbházra, aztán vissza Francisre és állta a nyomozó tekintetét.
- Találkoztam valakivel.
- Kivel? – vonta fel a szemöldökét Francis, mire újból egy kis hallgatás volt a válasz. Berwald hangja bizonytalanul csengett, amikor újra megszólalt, már egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.
- A… volt férjemmel.
Matthieu felpillantott a jegyzetelésből, aztán Francisre pillantott, aki egyszerűen csak bólintott, bár úgy tűnt, Berwaldot zavarta, hogy hirtelen a szexuális irányultságára terelődtek a kérdések.
- Mondja el kérem, miért kereste hajnalban a férje!
- A volt férje… - motyogta Matthieu, mire Berwald egy hálásnak is beillő pillantással jutalmazta.
- Ő tulajdonképpen… hát… tőle megszokott az ilyesmi, hogy éjszaka hív fel, mert akar valamit. Általában Peterrel akar találkozni, de én nem engedem neki, ezért vannak vitáink, amiket néha jobb személyesen intézni… mert van, hogy házhoz jön, de én nem engedhetem Peter közelébe.
- Kicsoda Peter?
Berwald lesütötte a szemét, szemüvegén megcsillant a reggeli nap gyenge fénye. Megdörzsölte a tarkóját és ismét várt a válasszal.
- Ő a közös gyerekünk. Tíz éves és velem él. Az egyik kollégája volt szíves megengedni, hogy felhívjam az egyik szomszédot, hogy vigyázzon rá, amíg én itt vagyok. Miatta hívott fel Tino, már csaknem három éve, hogy nem találkozott vele.
- Csinált még valamit a volt férje? Sejti, hogy esetleg köze lenne a gyilkossághoz?
Berwald határozottan megrázta a fejét.
- Tino soha nem ölne meg senkit… rossz társaságba keveredett és élt is illegális élvezeti cikkekkel… agresszívabb lett az igaz… egyszer majdnem eltörte Peter karját… - összeszorította a fogát és gyorsan elhallgatott, mintha olyat mondott volna, amit nem lett volna szabad – De nem ő tehet róla. Nem ő akart ilyen lenni. Nem tudna megölni senkit.
- Egészen biztos benne? Ha a saját fiukra támadt…
- Akkor… be volt drogozva. És nem figyeltem Peterre eléggé. Agresszív volt… de már elkezdett gyógyulni, elmondása szerint. Bár éjszakai életet még él, letette a drogokat… és már nem is iszik annyit. Meg is látszik rajta. Tudom, hogy senkinek nem tudna ilyen komolyan ártani, mint ami ezzel a szerencsétlen férfival is történt. A szíve nagyon kedves és gyengéd…
- Szóval maga nem hibáztatja őt – jegyezte meg Francis.
- Dehogynem – felelte szomorú hangon Berwald – sok dologért hibáztatom… de még mindig szeretem is.
- Tehát… mi is a férjének a teljes neve?
- Tino Väinämöinen – felelte Berwald, de úgy, mintha a legfájóbb dolog lenne kimondani a szerelme nevét.
- Azt tudja esetleg, hol találhatjuk?
Berwald a fejét rázta, mire Francis csak bólintott és összefonta maga előtt a karjait.
- Mi történt, miután elváltak az útjaik ezzel a… Väinämöinen-nel?
- Kiáltásokat hallottam. Igazából már a beszélgetésünk közben is… igazából megjegyeztem, hogy talán nem biztonságos ez a környék és megígértem neki, hogy majd keresem egy emberibb időpontban.
- És betartja a szavát?
- Megpróbálom… de egyáltalán nem veszi fel a telefont, ha én keresem. Gyakran telefon sincs nála, csak egy telefonfülkéből hív…
- Rendben, elváltak. Aztán mi történt?
- Hazafelé indultam – biccentett a tömbházak irányába – addigra a kiáltások már elhaltak. Ezen az utcán jöttem végig, amikor megláttam, hogy valaki fekszik az utcán és hallottam, hogy nyöszörgött. Láttam már Tinót így korábban… de ez valahogy más volt. Tudta ő is és én is, hogy közel a vég és bár hívtam a mentőket, arra kért, hogy fogjam a kezét. Hát így tettem és a nyöszörgések közepette egy testvérről hadovált, és engem is különféle embereknek nézett. Mellette voltam, amikor megnyugodott… aztán rá kellett jönnöm, hogy végleg elhalkult.
- És amikor a mentősök kiértek?
- Igazából… egy civilruhás rendőr jött először, aki valami bestiát említett és megtiltotta a mentősöknek, hogy hozzáérjenek a férfihoz és azt mondta, ez egy bűntett helyszíne.
- Tudja, hogy hívták a rendőrt, aki ezt mondta?
- Nem… hamarosan el is ment. Az arcát sem láthattam egészen tisztán, de sötét göndör haja volt és barna kabátja.
Francis bólintott és elgondolkodva tanulmányozta a férfi arcát, aztán mintha véget vetett volna a gondolatainak, újból bólintott.
- Szeretném, ha telefonközelben maradna, ha esetleg bármi más kérdés felmerülne. Találkoznunk kell az exférjével az alibit illetően… még nem gyanúsítok senkit, nem kell tartania tőlünk.
- Ha nem követtem el semmit, nem is kell tartanom – jegyezte meg Berwald, tengerkék szemeit belefúrta Francisébe, majd Matthieuébe – Elmehetnék? Munka előtt még ellenőriznem kell Petert.
Francis biccentett és intett a kollégáinak, hogy engedjék át a szalagon. Berwald biccentett nekik, sok sikert kívánt az ügyhöz, majd elment. Matthieu homlokráncolva meredt utána.
- Érdekes figura – jegyezte meg – gondolja, hogy köze lehetett a gyilkossághoz?
- Az a gond, hogy hiába kérdezzük meg róla ezt a Tinót, nem lehetünk biztosak… ez nem egy szimpla torokelvágás volt, ez méreg, Matthieu… és a mérgek sok ideig lappanghatnak. Egyébként is sántított egy dolog a vallomásában…
Matthieu összevonta a szemöldökét és lepillantott a jegyzetébe. Neki nem tűnt fel semmi gyanús.
- Mégpedig micsoda?
- A civilruhás rendőr alakja. Matthieu, a mi emberünk sorozatban gyilkol, tehát közvetítik a hírekben. De azért vannak bizonyos információk, amiket csak a nyomozók tudnak, érted? Tehát te, meg én. Nekünk áll rendelkezésre minden információ, a többiek talán a töredékét, ha tudják. Kérdem én, honnan tudta az a civilruhás rendőr, hogy pont a Bestia végzett vele?
- Hát mondjuk a szemszíne… - kezdte Mattheiu, aztán elhallgatott egy kis ideig - Értem már – bólintott.
- Úgy van. Itt nem volt rongálás, a görcsös testtartás még egy egyszerű szívrohamra is jellemző… azt pedig nem hiszem, hogy van valaki Párizsban, aki képes megjegyezni minden itt élő embernek a szemszínét. Persze még nekünk is szükségünk van Ivan jelentésére a holttestről, hogy teljesen biztosra menjünk…
Matthieu elkerekedett szemekkel meredt a járda szegélyére, Francis látta, hogy gondolatok cikáznak a fejében, és direkt nem szólt a fiatal gyakornokhoz. Ha nyomozó lesz, gondolkodhat egyedül is egy kicsit.
Végül a fiú lenézett a noteszre a kezében és bekarikázott valamit, majd Francisre pillantott.
- Tehát, a civil ruhás rendőr, aki nem is biztos, hogy rendőr volt… vagy a gyilkos volt, vagy köze volt a gyilkossághoz. És azt akarta, hogy a rendőrség rögtön a Bestia ügyét vegye elő.
Francis bólintott és mosolyogva megveregette a gyakornok vállát.
- Ügyes, Matthieu… és Oxenstierna úr meg a férje?
- Talán közük volt a gyilkossághoz…
- Talán, jól mondod – biccentett újra Francis.
A nyomozó magához intette az egyik rendőrt meg egy mentőst és gyorsan elhadart nekik valamit. Azok bólintottak, majd a mentős a holttesthez lépett néhány társával, a rendőr pedig visszament a rendőrségi szalagokhoz. Francis figyelte őket, aztán ahogy feltámadt a hideg téli szél, felállította a gallérját és Matthieu-re pillantott.
- Mi itt végeztünk – jelentette ki, aztán elsétált és átbújt a szalagok alatt, majd a metró felé vette az irányt. Matthieu sietve követte.
- Most hova megyünk, uram? – kérdezte buzgón, arca halványpiros volt az izgalomtól és a hidegtől, szemében kíváncsi vágy égett. Francis valahogy büszke volt rá. Pont ilyen nyomozóra van szüksége Párizsnak.
- Találkozunk Tino Väinämöinen-nel – felelte Francis – ő lehet a következő nyom a gyilkoshoz.
Valami végig azt súgta neki, hogy felesleges kimerészkednie a biztonságot és meleget nyújtó fészkéből, amit két éve már az otthonának nevezhetett, mert úgysem fogja megtalálni a dílerét ott, ahol általában találkozni szokott vele. Amióta az a Francis Bonnefoy ott ólálkodott a környéken, nem hitte, hogy visszatér a régi helyére… egyébként is különös figura volt. Nem adott meg soha elérhetőséget, személyesen kellett felkeresni, és még abban sem lehetett biztos az ember, hogy rátalál. Tudni kellett, hol keresse.
Arthurnak nem volt sok tippje efelől, hol lehet, ha nem a szokásos helyén, így nem volt sok választása, hogy hol is kereshetné. Sálját átdobta a válla felett, arcát pedig mögé rejtette, úgy haladt a kihalt utcákon. Hideg volt, talán hidegebb, mint amihez Londonban szokott és ez zavarta. Csak egy kis anyag kellett neki, hogy elviselje azt a kis időt, ami még vissza van az életéből…
A hasára szorította az egyik kezét és elmormolt egy káromkodást. Nem fájt állandóan, de ha igen, akkor nagyon és egyre jobban, ahogy az idő múlt. Átkozta a máját, hiába tudta, hogy itt egyedül ő a bűnös, senki más. Mindig egyszerűbb másokra fogni a hibákat… ő viszont mindent a vállára vett azóta a nap óta, amikor úgy döntött, hogy Alfredet elviszi a vidámparkba, hiszen annyira vágyott oda mindig is…
Elérkezett arra a helyre, ahol korábban szokott találkozni vele és körülnézett. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor észrevett egy alakot az egyik ház falának dőlve. Pont kiesett a közelben lévő lámpa fényköréből, még szerencse, hogy a világos haját Arthur ki tudta venni a sötétben is.
Közelebb ment hozzá, óvatosan, lassan, majd lejjebb húzta a sálját, hogy a díler megismerje. Amaz ellökte magát a faltól amikor Arthur elé ért.
- Rég láttalak, Arthur – jegyezte meg szórakozott hangon – a szokásos lesz?
- Nem nagyon volt alkalmam jönni… na meg te se voltál mindig itt, Väinämöinen. És nem, nagyobb adagot kérek.
A szőke férfi a zsebében kotorászott, majd kihúzott valamit, megnézte a lámpafénynél aztán átadta Arthurnak.
- Hogyhogy? Nem mennek rendben a dolgok?
- Semmi közöd hozzá – mormogta Arthur.
- A dupláját adom, a duplája lesz az ár – mondta vállat vonva a díler, aztán felnézett Arthur arcára és kissé oldalra döntött fejjel méregette – Rosszul festesz… van egy új szerem, ha érdekel, öt perc alatt a mennybe repíthet…
- Drágán hangzik – sóhajtotta Arthur és fizetett – talán majd máskor.
- Te tudod – mondta Väinämöinen és körülnézett – szerencsés vagy, már épp menni akartam. Ne vedd be az egészet egyszerre, azt gondolom tudod… ha kell valami, csak keress.
Arthur bólintott. Väinämöinen-t általában szó szerint kellett keresni. Ha nem volt a megszokott helyén, nos... egész Párizsban, sőt a városon kívül is lehetett.
A díler biccentett elköszönésképpen és lassan eltűnt az éjszakában. Arthur nézte a távolodó alakját, ami néhol kivehető volt a lámpafényben, néhol pedig csak a világos haja alapján tudta követni a mozgását. Amint Väinämöinen befordult az egyik sarkon, Arthur lenézett a kezében lévő tasakra.
Sóhajtott és a zsebébe süllyesztette a kezeivel együtt. Végre hazamehet és teljesen átadhatja magát az élvezeteknek… arra a kis időre, amíg még él.