Matthieu-nek jó gyakornokhoz méltón nem sok idő kellett, hogy kiderítse, mi volt Tino Väinämöinen bejelentett lakóhelye és vitte is a hírt a szemtanú felvett vallomását huszadszorra is végighallgató Francishez. Még aznap nekivágtak Párizsnak, hogy felkeressék a férfi lakhelyét.
Az ominózus lakás viszonylag messze volt a Lyoni úttól, ahol az exférje és a fia lakott és elég rossz környéknek számított. Rendszeresek voltak az utcai tolvajok és a drogosok is az utcán, Francis már nem egyszer utazott ide ki, hogy besegítsen a terepen dolgozóknak és letartóztasson néhány dílert.
Tino Väinämöinen otthona egy emeleti lakás volt, ahova a ház oldala mellett álló lépcső vezetett fel. Régi fehér ajtó volt a bejárata, amiről a szélén már kopni kezdett a festék. Matthieu összevonta a szemöldökét és maga elé engedte Francist. Jelentősen megcsappant a bátorsága valami miatt.
Francis előrelépett, kihúzta a zsebéből a kezét és bekopogott. Amíg válaszra vártak, a nyomozó oldalra pillantott, le a keskeny útra a ház előtt, ahol csak néha húzott el egy-egy autó. Rejtett kis zug volt ez a lakás, tökéletes arra, hogy olyan dolgokat tegyen az ember, ami, ha a házán kívülre is kerülne valamiképpen, senki ne vehesse észre.
Nem érkezett válasz, így Francis újra kopogott, majd rátenyerelt a csengőre, ami ugyan szólt, de valami olyan fülsiketítő hangon, hogy Francis még odakint is összeszorította a fogát. Ha aludna is a bent lakó, erre biztosan felkelne. De újabb pár perc várakozás után bebizonyosodott, hogy Tino Väinämöinen bizony nincs itthon.
- Hát… azt hiszem, hiába jöttünk el… - motyogta Matthieu.
- Ne legyél butus, Matthieu – mondta Francis, végighúzva hosszú ujjait a záron, amíg a másik kezével a zsebében kutatott.
Matthieu idegesen elfordult és a lépcső aljára tekintett, mintha attól félne a lakás gazdája, bármelyik pillanatban visszatérhet. Az ajkába harapott, aztán visszafordult Francis felé, aki már kinyitotta az ajtót és izgatott mosollyal nézett a megrökönyödött gyakornokára.
- Megőrült?! Be akar menni?! Nincs is erre engedélyünk!
- Több dologra nincs engedélyünk, mint azt hinnéd, Matthieu.
Francis belépett a lakásba és egy tágas ebédlőbe ért, ami egybe volt nyitva a konyhával és a nappalival. Nem volt túl sok berendezési tárgy, de amik voltak, azok rendben álltak, és a lakás is tisztának tűnt. Francis visszapillantott Matthieu-re.
- Odakint maradsz? – kérdezte Francis – Mondanám, hogy maradj őrködni, de nem biztos, hogy felismernéd Väinämöinen-t, és mire szólnál is, már késő lenne. Gyere és segíts nekem!
- Én… mégis inkább a lépcső aljához állnék… - motyogta a gyakornok.
Francis vállat vont.
- Akkor csörgess meg, ha közeledik valaki felmegy a lépcsőn, csak kijutok majd valahogy.
A szőke fiú bólintott, majd sietve lement a lépcsőn és megállt az út szélén a szemközti ház falának dőlve. Francis becsukta az ajtót és körülnézett. Jobbra dohányzóasztal, körben pedig sötétzöld kárpitos fotelek és kanapé. Balra a konyha fala pirosra volt festve, a bárpult felett el lehetett látni a nappaliba, meg a bárpult előtt álló asztalra. Francis még nem állt meg, hogy rendesen körülnézzen, először körbejárta még a házat. Volt még egy fürdőszoba és egy hálószoba is, franciaággyal. Ez volt az egyetlen szoba, amiben úgy tűnt, él is valaki, a takaró a földre csúszott, a párnák pedig egészen a fejtámlához voltak nyomva. Itt a többi szobával ellentétben ki voltak rakva személyes tárgyak is. Ez volt az első szoba, amivel hát Francis kezdett.
A kesztyűjét nem húzta le, hogy szabadon bármit megérinthessen. Ki tudja végül is Tino Väinämöinen miféle ember…
A fal mellé állított komódon két fotó volt bekeretezve. Az egyiken egy ötévesforma gyerek vigyorgott a kamerába aprócska tengerészruhában. Szőke haja volt és vastag szemöldöke, kék szemei játékosan és boldogan csillogtak. A másik képen már két ember látszott, egy szőke hajú férfi, nagy barna szemekkel és hatalmas mosollyal, karjaiban egy apró kisbaba aludt.
Francis óvatosan kinyúlt és felemelte a képet, majd hosszan nézte a barna szemű férfit. Tino Väinämöinen volt ugyebár…? És az a pici kölyök az a gyerek, akit Berwald említett?
Megfordította a képet, a keret hátulján pedig egy dátum volt, meg egy apró megjegyzés, ami azt mutatta a fénykép az örökbefogadás napján készült: Ma már hárman jöttünk haza! Az első kép Peterrel.
Visszatette a képet a komódra, majd körülnézett, hogy mivel folytassa. Sorban kinyitotta a ruhásfiókokat és szekrényeket. Amikor az éjjeliszekrény fiókjaihoz ért, valami észrevette, hogy az aljuk feljebb van, mint kéne. Több ilyet látott már élete során, arról nem beszélve, hogy a filmekben is milyen bevett szokás, így gyorsan kipakolta a fiókot, amiben nem talált semmi érdekeset, és kinyitotta a titkos rekeszt.
A szemei elkerekedtek, a sorban egymás mellé rendezett injekciós tűk láttán. Legalább tíz darab volt legalább két tűvel mellettük, és volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem egészségügyi célzattal tartották őket. Az érzése lassan megváltozhatatlan lett azzal kapcsolatban, hogy ebben a házban nagyon csúnya dolgok folytak.
Gyorsan visszapakolta a fiók tartalmát és ellenőrizte az alatta lévő fiókot is, ám ott nem talált már semmiféle titkos rekeszt. Felállt és a konyhába indult, mert úgy sejtette, ott rejthettek még el számára érdekes dolgokat. Kihúzott minden fiókot és kinyitott minden szekrényt. Meglepve tapasztalta, hogy Tino Väinämöinen milyen kevés ételt tartott otthon, és hogy ezek közül néhánynak a szavatossága is lejárt már. Nem sűrűn használhatja ezt a konyhát.
Éppen készült, hogy átnézze a dolgokat a nappaliban is, amikor a zsebében rezegni kezdett a telefonja. Mire előhalászta és megnézte, hogy biztos Matthieu-e az, már meg is hallott két szórakozott hangot az ajtó előtt beszélgetni. Kinyomta a telefont és gyorsan körülnézett.
A ház körüljárása alatt nem talált másik kijáratot, hacsak nem akart kiugrani egy emelet magasról és kitörni a lábát. Az egyetlen kijárat az volt, ami előtt a ház lakója készült éppen bejönni – és a hangokból ítélve nem is egyedül.
Tudta, hogy milyen kockázatos, de a kijárathoz legközelebb lévő és egyben legkockázatosabb búvóhelyet választotta, tehát bevetette magát a kanapé mögé. Éppen időben húzta össze magát a földön, mert az ajtó kinyílt és egy pár vidám hang ért be a házba, majd az ajtó csukódása hallatszott.
Mindkét férfi nevetett. Férfiak voltak, ezt meg lehetett állapítani. Levetették magukat a kanapéra, Francis pedig még jobban magához szorította a lábait, majd megpróbálta lecsillapítani hevesen dobogó szívét és egyenletessé és halkká varázsolni a légzését. Bár erre nem is volt annyira szükség – a két férfi zihált annyira a nevetéstől, hogy elnyomják Francis lélegzetvételeinek hangját.
Hamarosan elhallgattak és pár pillanatig csend volt. Francis azon tűnődött, mit tesz majd, ha valahogy észreveszik. Nem folyamodhat a békés megoldáshoz, hogy megpróbálja megmagyarázni a helyzetét – ezen nem volt mit megmagyarázni. Talán ki kéne küzdenie magát rajtuk keresztül, ha észre vennék. Ebben az esetben reménykedett benne, hogy egyikük sem volt az a verekedős alkat, hogy azonnal kettő egy ellenben nyerjenek. A hangjuk alapján nem tudott következtetni a testalkatukra.
Az egyikük megmozdult a kanapén és a hangokból ítélve elcsattant egy csók is. Francis elméjébe világosság nyilallt. Hát persze… az egyikük Tino Väinämöinen volt. Neki pedig már volt egy férje is… miért ne hozhatott volna haza egy másik fickót is?
- Imádom, amikor így be vagy állva – jegyezte meg az egyik – hirtelen rám mászol és hazarángatsz, kis türelmetlen ~
- Hallgass, Denny, tudod, hogy nem is vagyok beállva… annyi kokain senkinek sem árt meg…
- Te meg aztán pláne nem mászol rám tőle, igaz, kishercegem?
Újabb szünet következett a beszélgetésben – egy csókhossznyi, ahogy Francis számította, majd a sejtése be is igazolódott a hangok alapján. De ki az a Denny?
- Akkor nézünk valami filmet vagy… - kezdte Denny hangja, de a másik, aki valószínűleg Tino volt, közbevágott.
- A hálószobába. Most.
- Parancsára, úrfi.
Kuncogott és felkeltek a kanapéról. Francis oldalra csusszant így pont ráláthatott a hálószoba ajtajára, amin át beléptek a helyiségbe. Látta a férfiakat is. Az egyikük sétált csak, kócos szőke haja szerteszét állt, és Francis nem tudta elképzelni, hogy van egyáltalán valakinek mersze ilyen frizurával utcára lépni mindenféle szégyenérzet nélkül. A másik is szőke volt, és a másik cipelte őt úgy, hogy a lábait a dereka, a karjait pedig a nyaka köré fonta. Bár ő nem volt háttal, mégsem vette észre Francist, annyira beletemetkezett a nagy munkába, hogy összeharapdálja a társa nyakát.
A hálószoba ajtaja becsukódott mögöttük és Francis nem kívánt többet hallani, sem tovább kutakodni a házban. Itt volt a nagy lehetősége az eltűnésre, minek várt volna addig, amíg kijönnek?
Felkelt a kanapé mögül és sietve az ajtó felé osont. Hangtalanul kinyitotta, majd kilépett és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, majd lesietett a lépcsőn, aminek alján az idegesen toporgó Matthieu várta, a szorítástól elfehéredett telefonjával.
- Sajnálom, hogy nem szóltam időben… biztosra akartam menni… - sütötte le a tekintetét Matthieu.
Francis megigazította magán a kabátját és vállat vont. Végül is nem történt semmi komoly baj, és amit elmozdított, mindent vissza is tett a helyére. Elindult az utcán és a zsebébe süllyesztette a kezeit. Az őrsre akart visszamenni.
- Talált valamit? – kérdezte Matthieu, ahogy utána sietett.
- Ez a Tino meglehetősen gyanús… - jegyezte meg Francis – bár drogot nem találtam nála, van egy szép kis gyűjteménye injekciós tűkből.
Matthieu az ajkába harapott és követte őt. Előhúzta a jegyzetfüzetét és felfirkantotta mindazt a keveset, amit Francis ezután mesélt neki.
- Vissza kell jönnünk hozzá… mondjuk holnap. Amikorra már biztos végeztek ezzel a Dennyvel – állapította meg végül a gyakornok. – Ő az első számú gyanúsítottunk.
- Väinämöinen kikérdezése után pedig újra felkereshetnénk Oxenstierna urat, ha szükséges – tette hozzá Francis.
A zsebébe nyúlt és előhúzott egy cigarettát, majd rágyújtott, nem törődve Matthieu rosszalló tekintetével. A gondolataiba merülve sétált némán, és még a busz- és metrómegállót is elhagyta, amivel visszatérhettek volna a központba. Matthieu úgy döntött húsz perc néma sétálás után, hogy megszólítja és engedélyt kér a távozásra. Mivel szemmel láthatólag Francis meg sem hallotta, így hát csendben eloldalgott, reménykedve, hogy Francisnek később nem fog kelleni, hogy megszidja, amiért elment.
De Francis nem kereste. Még csak fel sem tűnt neki, milyen nagy távot tett meg gyalog. Csak a Bestia járt a fejében, ahogy a havas járdát nézte, majd felnézett a mellette elhaladó emberekre. Mindegyikük arcát alaposan megnézte és eltűnődött. Vajon kiből lesz a következő áldozat?
A hó lassan szállingózott alá az égből és megültek a szőke tincsein, amik megint kócosan álltak szerteszét, mert persze nem vette a fáradtságot, hogy megfésülködjön. Munka után azonnal végignyúlt a szőnyegén és belőtte magát. Most, hogy elméje nagyjából kitisztult, már csak egy kis friss levegőre vágyott.
Kisétált tehát egészen a Szajnáig a sötét utcákon és megállt egy lámpa alatt a hídfőnél. Kikönyökölt a korlátra és a sötéten örvénylő folyót nézte. Vajon be fog fagyni valamikor? Elég hideg idők jártak. Ha befagyna, nehezebben vetik bele magukat az emberek.
Kifújta a szájából a füstöt és arcát megtámasztotta a tenyerében. Öngyilkosság…miért várná meg az időt, amit jósoltak neki? Vajon megérdemelt ilyen kegyes és gyors halált? Azok után, amiket tett? Nem hitte… hiszen… még Alfredet sem tudta megmenteni… egy kisgyereket… a tulajdon fiát… nem, a sorsa elintézte a büntetését, hogy hosszú és fájdalmas halálban legyen része.
Leengedte a kezét a havas korlátra. A keze piros volt a hidegtől és remegett, nem húzott kesztyűt. Mélyet sóhajtott és felnézett a lámpafényben lefelé hulló hópelyhekre. Ha valamelyikük véletlenül az arcára tévedt és ráült az orrára, szinte abban a pillanatban el is olvadt. Olyanok voltak, akár azok az emberek, akik még azelőtt vesztették el az életüket, hogy jóformán nekikezdhettek volna. Eltűntek, mintha soha nem is lettek volna a világon, és csak azok a pelyhek emlékezhettek rájuk, akik látták őket tovatűnni.
Alfred, a drága kicsi Alfred…
Észre sem vette, mikor kezdett könnyezni, vagy a könnyei mikor fagytak az arcára. Felemelte a fejét és meglepetésére már nem volt egyedül. Tőle pár méterre egy másik férfi állt. Meresztette egy kicsit a szemét, mire megismerte, ki is volt az.
Francis Bonnefoy nyomozó ugyanolyan távoli tekintettel bámult előre, mint ő maga, viszont ő egyáltalán nem volt elkeseredett, inkább csak… tanácstalan. Felnézett az égre és megpróbálta megpillantani a felhők által takart hold néhány gyenge sugarát.
Arthur megtörölte az arcát. A kezeit már egyáltalán nem érezte, és olyan volt, mintha botokat dörzsölt volna az arcához a karjai helyett. Köhintett egyet, inkább csak azért, hogy felhívja magára a nyomozó figyelmét.
Francis felé is fordult, eddig üres tekintetében most kíváncsiság villant. Arthur összefonta maga előtt a karjait, hogy kevésbé fázzon.
- Üdvözletem – szólalt meg Arthur és elégedetlenül állapította meg, hogy a hangja remeg és bizonytalan.
- Micsoda véletlen, hogy újra találkozunk – jegyezte meg Francis, szája sarkában halvány mosoly bujkált – hát nem különös, hogy hány-vet minket a sors, hogy újra összefutottunk?
Arthur összepréselte az ajkait és hümmögött. Jobban átgondolva, talán nem is volt olyan jó ötlet felhívni magára a figyelmét. Most szívesebben bújt volna ki a beszélgetés alól és ment volna haza lefeküdni, de már nem volt mit tenni.
- Khm… hogy halad a nyomozás?
Francis felvonta az egyik szemöldökét, a mosoly is eltűnt az arcáról, egész komoly arckifejezést öltött.
- Semmi olyan fejlemény nincs, amiről tudnod kéne – mondta végül – miért? Csak nem segíteni szeretnél?
Arthur szeme figyelmeztetőn megvillant, majd inkább tűnődővé változott. Hosszú csend telepedett meg köztük, miközben néztek egymásra és a másik arcán és haján megpihenő hópihéket nézték. Arthur most gondolkozott el először komolyan azon, hogy talán tényleg tudna segíteni a nyomozónak. Ha Alfreddel tényleg egy méreg végzett… vagy legalábbis végzett volna, és ne adj isten ez a gyilkos ölte meg, aki után Francis Bonnefoy is szaladgál… és személyesen felkereste őt is…
Ha egyazon személyről volt szó, nem tudta volna megbocsátani magának, ha nem segít legalább kézre keríteni. Alfred, a pici Alfred sem akarná, hogy a gyilkosa szabadon kószáljon. Alfred az ő hibájából halt meg – fájdalmas volt még csak belegondolni is -, de akkor élete utolsó szakaszában még segíthet másokon… nem is. Megrótta magát, hisz hazudott magának. Soha nem érdekelte mi történik azokkal, akiket nem ismert. Alfred miatt kellett segítenie.
- De. Tulajdonképpen, segíthetek.
Kinyújtotta a férfi felé a kezét, mire az furcsán csillogó szemmel megfogta és kezet ráztak, mintegy szövetségre lépve az ismeretlen gyilkos ellen.