Tonhalnak hála kész az új fejezet OwO remélhetőleg nem hagyom most ott megint egy évig lol
Miután szövetségüket megkötötték Arthur Kirklanddel, Francisre valami hihetetlen nyugalom telepedett, amitől olyan rettenthetetlennek tűnt, hogy az úton visszafelé Väinämöinen házához Matthieu már tőle kezdett félni, nem is a környéken garázdálkodó rosszabbnál rosszabb alakoktól. És amikor rosszabbnál is rosszabb alakokról volt szó, Matthieu tényleg nem túlzott. A legutóbb egészen kihalt utca a kora délelőtti órákban rendkívül… érdekes személyeknek adott otthont. Félkarú hajléktalanok, éjszakai kocsmázásból hazatántorgó hiányos fogsorú, szabdalt arcú emberek kódorogtak az árnyékokban, és akkor az egymással vitatkozó utcalányok és ide-oda dülöngélő, túl vidám mosolyú drogosokról még nem is esett szó.
Matthieu erős késztetést érzett, hogy megragadja Francis kabátjának sarkát és úgy kövesse. Amikor a szűkebb utcákban nem volt elég hely kikerülni az ilyen alakokat, mindig attól tartott, beleállnak a nyomozóba, amiért az ilyen nyugodt, normális arccal volt képes alászállni az ő bugyraikba.
- Francis… pontosan mit is akarunk mondani nekik? Az ilyen alakok amúgysem fognak igazat mondani.
- Való igaz, Matthieu, de házkutatási engedély nélkül keveset tehetünk. Hacsak nem akarunk beosonni megint…
- Oh kérem, amíg a múltkor bement, én annyit esküszöm még nem stresszeltem életemben…
- Mindig ott a lehetőség, hogy begyere velem – nevetett Francis, majd Väinämöinen házának lépcsőjéhez érve a korláthoz közelítette a kezét, ám mielőtt még megérinthette volna, gyorsan visszahúzta. Irdatlanul mocskos és rozsdás volt.
Inkább zsebre dugta a kezét, úgy sétált fel, Matthieu szorosan a nyomában. Megálltak a fehér, málló festékű ajtó előtt és Francis még egyszer Matthieu-re nézett. A fiatal gyakornok tettre készen állt, egyik kezével a jegyzetfüzetével, a másik kezében a becsattintásra kész tollával. Francis majdhogynem komikusnak találta a látványt. Oh, ha tudta volna, hogy valójában Francis mindent hangrögzítőre vesz…
Francis megköszörülte a torkát és megigazította a szétgombolt kabátja alatt a mindennapokra hordott sötétkék öltönyét. Majd bekopogott.
Pár pillanat múlva az ajtó kinyílt és egy félmeztelen, mackónadrágot viselő mezítlábas férfi nyitott ajtót. Francis, bár legutóbb csak hátulról látta, azonnal megismerte azt a botrányos hajkoronát, ami a férfi fején úgy ült, mint legrosszabb rémálmai szőrmekalapförmedvényei. Világos teste viszonylag kidolgozott volt, így Francis jobbnak látta óvatosnak lenni vele – bár figyelembe véve a harapásnyomokat és a néhol feketére színeződött bőrt a nyakán arra jutott, hogy talán egy ilyen kemény éjszaka után senkinek nincs kedve verekedni.
Denny felvont szemöldökkel mérte végig kettejüket, majd a tekintete megállapodott Matthieu táskáján. Összehúzta a szemeit, vetett még egy pillantást a belépőkre, majd hátrafordult, hogy odaszóljon a társának:
- Te Tino, milyen puccos helyről rendeltél kaját?
Mialatt hátrafordult, az ajtót is önkéntelenül nagyobbra nyitotta, így Francisnek és Matthieu-nek volt szerencséje belátni a lakásba. A pirosra mázolt konyha pultján feltehetőleg Tino Väinämöinen ücsörgött, meglehetősen hiányos öltözékben. Jobban mondva csak egy halványkék, túlméretezett ing takarta jobbára mindenét azzal a pár gombbal, ami összetartotta. Francis biztos volt benne, hogy nem volt rajta az ingen kívül semmi.
Azalatt a rövid pillanat alatt, amíg Tino felemelte a fejét, hogy szintén végigmérje őket, Francisnek volt alkalma megfigyelni a törékenynek tűnő kis férfit. Formás fehér lábait finoman lóbálta, karja a feltűrt ingujj alatt vékonynak tűnt, mégis izmosnak. Na és a szemei… mintha egy zavart kis őzike nézett volna vissza rá.
Ha Francis nem ilyen körülmények közt találkozik vele, és nem tud semmit a múltjáról, romantikus értelemben talán még esélyt is ad a kis Tinusnak.
Megköszörülte a torkát.
- Igazából a rendőrségtől vagyunk – mondta, felmutatva a jelvényét. – Francis Bonnefoy nyomozó, örvendek.
Na, erre már mindkettejük szemöldöke felszaladt. Tino leugrott a konyhapultról, ám a lábai túl gyengének bizonyultak és nekicsapódott a bárpultnak, így leverve az ott álló színespöttyös, nyitott bádogdobozt, aminek fehér tartalma – talán porcukor vagy só – a földre ömlött. Tinonak sikerült megkapaszkodnia, így ő legalább nem zuhant a földre.
- A rohadt életbe – szaladt ki Tino száján.
Denny tétován állt, tett két lépést a partnere felé, majd egyet vissza Francisékhez. Nem tudta, most éppen mit kellene csinálnia. Végül csak kinyögte az első kérdést, ami eszébe jutott:
- Jól vagy?
Tino csak vetett felé egy megvető pillantást és megdörzsölte a csípőjét. Denny csak zavartan felnevetett, de azért csak kidüllesztette a mellkasát. Na igen, büszke volt arra, hogy az éjszaka folyamán nem tétlenkedett.
- Engedd már be őket te szerencsétlen – mondta, majd a pultba kapaszkodva eloldalgott a hálószoba felé – felveszek valamit.
Francis lenézett Matthieu-re, aki ledermedve, nyitott szájjal és égővörös arccal nézett a két szőke férfire a lakásban. A szemeiben tisztán látszott, hogy egy világ omlott össze benne. A nyomozó megveregette a vállát. Majd hozzászokik, ha gyakrabban küldik ilyen terepre.
Denny beinvitálta őket, majd a kanapéra mutatott, aminek hátoldalát Francis már olyan kitűnően ismerte. Az előtte lévő asztalon némi készpénz, félig leégett cigarettacsikkek, meg némi fájdalomcsillapító tabletta hevert pár zsebkendő és összefirkált papírlap társaságában. Miután Francis és Matthieu helyet foglaltak, Denny serényen elkezdte őket összekapkodni az asztalról.
- Elnézést a rendetlenségért, ha tudtuk volna, hogy jönnek, akkor kitakarítottunk volna… legközelebb mindenképp telefonáljanak, vagy valami…
- Hogyne – felelte Francis. Denny mindent felpakolt, majd úgy ahogy volt a sok kacat, átcsoportosította őket a konyhapultra, ahol Tino pár pillanattal ezelőtt ücsörgött.
Denny sután közelebb oldalgott és letelepedett az egyik zöld fotelbe. Lábait felhúzta törökülésbe és meglehetősen gyanakvóan méregette a két rendőrt. Francis állta a tekintetét és ugyanúgy tetőtől talpig megnézte magának Dennyt, akinek talán, sőt biztosan köze van az itt folyó drogügyletekhez, bár nem olyannak tűnt, aki nagyon erős szereket fogyasztana.
A háló ajtaja kinyílt és Tino immár teljesen felöltözve, bő nadrágban és rá túlontúl nagy pólóban jelent meg, még meg is fésülködött. Már nem sántikált, pedig Denny már éppen készült volna, hogy odasegítse a másik fotelhez. Tino csak intett neki, hogy nem szükséges, menjen csak a konyhába feltakarítani a dolgokat.
Francis megveregette Matthiau combját.
- Menj és segíts neki! – utasította.
Tino megtámaszkodott a fotelben, mielőtt leült volna. Összevont szemöldökkel meredt Francisre, majd Matthieu-re.
- Ő meg kicsoda? – kérdezte.
- Matthieu Williams, gyakornok – felelte készségesen.
- Nyomozógyakornok? – Tino el sem tudta képzelni, hogy van ilyen. Végül csak megrántotta a vállát és hátradőlt a fotelben. – Maradjon egész nyugodtan a helyén. Denny megoldja.
- Ó nem, ragaszkodom hozzá, hiszen miattunk esett le – felelte készségesen Francis.
- Mint mondtam, Denny megoldja egyedül is – mondta Tino ellentmondást nem tűrő hangon, a combjai megfeszültek, mintha kész lenne felugrani. Apró változás volt, de Francis figyelmét nem kerülte el. Ahogy az sem, hogy bár a padló nem tűnt a legtisztábbnak, Denny mégis visszaöntött minden egyes kiszóródott szemet a bádogdobozkába. – Engem keresnek?
- Amennyiben ön Tino Väinämöinen, igen – felelte Francis. Már nem erőltette, hogy Matthieu mindenképpen segédkezzen.
Tino összefonta maga előtt a karjait.
- Milyen ügyben?
- Két napja történt egy haláleset, ön pedig a helyszín közelében volt.
Tino még csak nem is tett úgy, mintha elgondolkodott volna. Azonnal bólintott, szeme megcsillant, rögtön tudta miről van szó.
- Ki látott ott?
- A kedves exférje, Berwald Oxenstierna.
Tino Väinämöinen őzikeszemeibe valami olyan érzelem költözött, amit Francis nem tudott hova tenni. Egyszerre keményedett meg a tekintete és egyszerre vált dühössé és szomorúvá. Egy pillanat erejéig a komódon álló fényképek felé pillantott, de csak Francis tudta, valójában miért tehette ezt.
- Ne már, bubu, még mindig találkozol vele? – Denny sértődött hangja hallatszódott a konyhából. Duzzogásában még a takarítást is abbahagyta.
Tino csak lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott.
- Denny, ezt már megbeszéltük. Nyomozó úr, kérem folytassa.
- Csak néhány kérdés lesz – ígérte Francis és Matthieu-re nézett, aki ezalatt az idő alatt már bőszen teleírt egy oldalt. Hogy mivel, Francis számára rejtély volt. – Tehát, mi is pontosan a foglalkozása?
Tino úgy tűnt, habozik. Denny felé pillantott, majd kissé közelebb hajolt, a hangját lehalkította.
- Nézzék, ebből-abból tartom el magam, de ez nem azt jelenti, hogy már gyilkosságokat is elkövetek.
- De nem vagy kurva! – Denny megint csak sértődötten kiabált ki a konyhából.
Tino lehunyta a szemét, láthatólag már nagyon kezdett elege lenni a férfiből. Francis nem tudta felfogni, akkor mégis mi hozta össze őket. Bárkit taszított volna az a hajkorona ott Denny fején.
Francis megköszörülte a torkát.
- Uram, magunkra tudna hagyni minket, kérem? – nézett rá Dennyre, miközben igyekezett az udvarias formát tartani. Ha őszinte akart lenni, őt is kezdte irritálni a férfi, és nem csak az az undorító hajviselete.
Tino intett, mire Denny nagy duzzogva bevonult a hálószobába, becsukva maga mögött az ajtót. Matthieu végre fellélegzett és lefirkantott még pár dolgot. Francis kíváncsi lett volna, mit szűrt le ebből a nagy beszélgetésből, hogy ennyit ír.
- Tehát ön ott volt azon a bizonyos éjszakán és találkozott Oxenstierna úrral – folytatta Francis, mire Tino tétován bólintott – miért találkozott vele?
Tino úgy tűnt, habozott. Összefonta maga előtt a karjait.
- Van egy közös fiunk. Találkozni akartam vele, meg akartam mutatni Berwaldnak, hogy most éppen van pénzem, és tudnám őket támogatni… - mormolta – de ezt nem mondta el ő maga?
- Tehát az ebből-abból összeszedett pénzéből… hajnali négykor akart találkozni a fiával?
- Akkor jártam arra – rántotta meg a vállát Tino. – Nehezen alszom éjszaka.
- Nem lehetséges, hogy ön mégis…
Tino olyan sietve vágta rá a választ, hogy Francis be sem tudta fejezni.
- De igen, néha árulom a testem. Aznap este nem tudom, kivel voltam, amíg fizetnek, nem kell tudnom – hadarta, Francis pedig összevont szemöldökkel figyelte Tino kivörösödött arcát. Matthieu is tétován felemelte a fejét. Itt valami nagyon nem volt rendben.
- Mikor történt ez? – kérdezte Francis.
- Nagyjából fél három körül… utána találkoztam Berwalddal.
- Hallott, vagy látott ezután bármi különöset?
Tino hallgatott egy kis ideig, de nem úgy tűnt, mint aki sokat gondolkodna. Francis szomorkás félmosollyal nézte a férfit. Olyannyira nyilvánvalóan hazudott. Még jó, hogy egy ismeretlen emberrel szeretkezett az éjszaka, akinek sajnos nem sajnos nem lehet utánajárni…
- Nem igazán. Egyenesen hazajöttem és aznap már nem hagytam el a házat.
Egy újabb hazugság. Francis be tudott jönni aznap úgy, hogy senki nem volt itthon. Matthieu is észrevehette, mert eléggé ficánkolni kezdett mellette. Francis csak egy figyelmeztető pillantást vetett felé. A tekintete megint a konyha felé siklott és megállapodott a bádogdobozon, amibe Denny az imént visszatöltötte a tartalmát.
Francis köhécselni kezdett, majd Tinóra nézett.
- Esetleg kaphatnék egy pohár vizet?
Tino bármiféle ellenvetés nélkül felállt és a konyhába ment. Mindenekelőtt rákattintotta a fedelét a bádogdoboznak, majd lerakta az egyik alsó szekrénybe. Csak ezután kezdett vizet tölteni egy – Francis szerint meglepően tiszta – pohárba. A poharat nem Francis kezébe adta, bár a nyomozó nyújtotta érte a kezét. Egyszerűen letette a dohányzóasztalra, majd mélyen Francis szemeibe nézett.
- Nem gondolhatják, hogy én öltem meg őt – mondta, ahogy visszaereszkedett a fotelébe. – Nekem gyermekem van. Csak minél hamarabb látni szeretném.
- Mi nem gondolunk semmit, amíg nincs semmi bizonyíték – nyugtatta meg Francis, bár a hangjából tisztán kivehető volt a bizalmatlanság. – Matthieu, gyakorolj egy kicsit, most tedd fel a saját kérdéseidet.
Felhajtotta a vizet, majd felállt, hogy maga vigye vissza a konyhába. Tino felvont szemöldökkel követte minden mozdulatát, látványosan készen állt, hogy megállítsa, ha valamihez hozzá mer érni. Szerencsére azonban Matthieu felocsúdott a megilletődöttségéből és közelebb csusszant Tinóhoz.
- Szóval… ön ezzel az előbb látott férfivel él itt?
Tino visszairányította a figyelmét a kanapén ülőre, így Francisnek háttal ült. A nyomozó letette a poharat a mosogatóba, majd mielőtt visszaindult volna, alaposan megvizsgálta a földet. Az előbb kiömlött fehér anyagból Denny hanyagságának köszönhetően még felfedezhető volt egy kis kupac a bárpult alatt.
- Fogalmazzunk úgy, hogy gyakori vendég nálam.
Francis leguggolt a bárpult elé, az orrát pedig azonnal megcsapta valami savas, ecetes illat. Összevonta a szemöldökét és közelebb hajolt. Ez minden volt, csak nem só vagy porcukor.
Zsebéből előhúzott egy kis műanyagtasakot, amiből párat mindig magánál tartott a biztonság kedvéért, majd sietve belesöpörte a földön heverő kis kupacot.
- Említette, hogy nem tud aludni éjszaka. Szed erre esetleg valamit…?
Matthieu, Matthieu, ilyen nyíltan nem szabad gyanúsítgatni senkit…
Francis a zsebébe süllyesztette a tasakot, majd gyorsan felemelkedett. Szerencsére Tino nem most akart megfordulni. Lassan visszasétált a kanapéhoz.
- Ki maga, az orvosom? Ha arra gondol, nem, nem fogyasztok semmiféle tudatmódosítót. Közöm sincs ilyenekhez.
Nicsak, már megint nem mond igazat. Francis biztosra vette, hogy tegnap Denny valami kokaint említett…
Amikor Francis Tino mellé ért, a szőke férfi kissé dacosan nézett fel a nyomozóra.
- Van még valami?
- Engedelmével korábban átnéztük az életrajzát, mielőtt idejöttünk. Ön valóban rossz társaságba keveredett korábban. A kedves volt férje volt szíves elmondani, hogy már nem él semmiféle szerrel, tehát ezt alátámasztja?
- Alá. Én tényleg csak a fiamat szeretném újra látni – rándult meg az arca.
Francis arcán valami átsuhant, ám még Matthieu sem tudta volna megmondani, micsoda. Kezeit zsebre dugta és mintha babrált volna valamivel. Majd csak bólintott és a fiatal gyakornokára nézett.
- Mehetünk, Matthieu – mondta, majd odabiccentett Tinónak, aki látszólag nem tett erőfeszítéseket arra, hogy felkeljen és kikísérje őket – Köszönöm a pohár vizet.
- Ugyan.
Matthieu felpattant, majd egy gyors intés után a nyomozó után eredt, aki három széles lépéssel már kint is volt a házból. Ugyanolyan nyugodtan és elgondolkodva baktatott végig az utcákon, mint ahogy idefelé jöttek. Matthieu csak néhány utcával arrébb merte megszólítani.
- Szóval… találtunk valami hasznosat?
- Nemigen. Tino Väinämöinen úgy hazudik, mint a vízfolyás. Bár ez az esetében érthető is lehet, hiszen, ha tényleg csak a fiát akarja látni, akkor nyilván igyekszik kerülni mindenféle lebukást. Bármilyen illegális dolgot is folytasson.
- Gondolja, hogy mégis van köze a drogügyletekhez? – kérdezte Matthieu, a nyomozó után loholva. Francis akaratlanul is gyors tempót diktált, ahogy egyre inkább izgatottabbá vált az esettel kapcsolatban.
- Szinte biztos vagyok benne.
Óvatosan előhúzta a zsebéből a gondosan, légmentesen lezárt tasakot, benne a kissé koszos, fehér porral.
- Ez…
- Ez Matthieu, az a dolog, amit Denny barátunk nem szedett össze rendesen, ezzel a mi malmunkra hajtva a vizet. Tudod-e, milyen illata van a heroinnak?
- Ecet…?
- Úgy van! – helyeselt lelkesen Francis, és visszatuszakolta a tasakot a zsebébe – A jelek szerint pedig, Tino Väinämöinen-nek vagy ecetes mindene a konyhában, vagy nem kis mennyisége van belőle otthon.
Matthieu elkerekedett szemekkel torpant meg. Francis pár lépéssel előtte állt meg, amikor észrevette, hogy nem követi. Rávigyorgott a kis gyakornokra, aki maga elé meredve próbálta meg feldolgozni a történteket. Pár pillanat múlva ragyogó szemekkel nézett fel.
- Gondolja… gondolja, hogy ez maga… maga a…
- Erős a gyanú, de ne éljük bele teljesen magunkat – húzta ki magát Francis, és akaratlanul is kijjebb düllesztette a mellét büszkeségében. – Menjünk vissza a kapitányságra. Talán végre találtunk egy tiszta mintát a Bestiából…
Arthur kis lakásába visszatérve Francis igazán nem tudta mire számítson. Amióta megérkezett, hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. A brit ugyan főzött neki teát, a saját kis csészéje is ott gőzölgött maga előtt, ám a foteljában nem helyezkedett el olyan kényelmesen, mint Francis. Egészen a szélén ült, térdeit összezárta, kezeit pedig az ölében tartotta, ahogy egyenes háttal ugyan, de elfordított arccal várt, vagy tűnődött valamin, ebben Francis nem volt biztos.
A brit megengedte neki, hogy cigarettázzon a házban. Így hát Francis komótosan fújta ki a füstöt és közben Arthurt nézte, a kicsiny meggyötört testét. Tudta, mit akar neki mondani. Mégis, az egész napos nyugalma most mintha itt felfokozódott volna, hiába adta le a Tino Väinämöinen-től szerzett mintát kivizsgálásra, ő valahogy nem tudott tűkön ülve várni, mint Matthieu.
Pedig nem volt biztos a dolgában, oh, egyáltalán nem. Kétségek és lehetséges opciók végtelenje sorakozott az elméjében, viszont most nem kutatott olyan kétségbeesetten, mint szokott. Tudta, hogy ez Arthurnak köszönhető, annak ellenére, hogy még semmit nem segített neki igazából. Vele ellentétben Arthur nem is volt nyugodt. A zavartsága alatt most talán még inkább elgyötröttebb volt, akárcsak amikor a kórházban látogatták meg.
Beszívta a füstöt, majd újra kifújta. Az otthon melege és betegségszag keveredett ebben a lakásban, és Francis talán anélkül is tudhatta volna milyen belső harcok folynak idebent, ha nem ismeri Arthur múltját. Akkor ő miért is érezte magát ennyire nyugodtnak, és miért érezte a fotelt az átlagosnál kényelmesebbnek, az ücsörgést pedig szinte meghittnek? Sok más dolog mellett erre sem tudta a választ.
- Bátorkodtam belenézni az orvosi aktáidba, mielőtt idejöttem.
Arthur felemelte a fejét, majd összevonta busa szemöldökeit.
- Azok nincsenek titkosítva még rendőrök előtt is?
- Soha nem mondtam, hogy kértem rá engedélyt.
- Áh.
Arthur mintha mélyen megsértődött volna, ahogy újból félrefordította a fejét. Ám, az arcán nem suhant át semmiféle érzelem.
- Szabad tudnom, hogy a májelégtelenséghez vezetett-e droghasználat? A nyomozás érdekében kérlek, csak az igazat mondd.
A brit férfi felemelte a tekintetét, majd pár pillanatnyi tétovázás után lassan bólintott.
- Miféle? Honnét volt?
Arthur mélyet sóhajtott és megdörzsölte a halántékát. Hiszen oly mindegy volt már, hogy kitálal-e vagy sem. Teljesen mindegy volt, hogy az otthonában, vagy egy börtönben hal-e meg. Nem bízott egészen ebben a nyomozóban, de úgy érezte, eleget érvelt már a minden mindegy alapon, hogy elmondhassa neki azt a kevés alvilági üzelmet, amit maga is látott.
- Heroin. Egy utcai árustól. Még az angliai árusom ajánlotta őt, amikor idejöttem. Väinämöinenként ismerik az utcákon… nem lehet mindig megtalálni, mert csak néhány nap van odakint, de általában ugyanazokon a helyeken üzletel.
Francis szemei megvillantak.
- Éppen ma jártam nála. Meglehet, hozzád hamarabb kellett volna jönnöm – nevetett fel halkan. – Találtam nála némi drogot, de legalább most már tudom, hogy tényleg árul is.
Arthur hallgatott egy kis ideig, zöld szemei csak rá és a szavaira összpontosítottak.
- Mindenesetre, rajta keresztül ismerek még pár alakot. Bár tőlük soha nem vásároltam.
- Ez a Väinämöinen… nem kínált valami új cuccot mostanában?
Arthur úgy tűnt, elgondolkodott. Megvakarta a karját és egy kissé meg is remegett.
- Mintha mondott volna valamit… de én nem kértem.
Francis eltűnődött.
- És a többi, akiket ismersz?
- Velük már régóta nem találkoztam – rázta meg a fejét Arthur.
- Hát ismersz másokat, akik tőlük vásárolnak?
Arthur ismét csak a fejét csóválta, Francis pedig elgondolkodva harapott rá a cigaretta végére, miközben félrehúzta az öltönyét és benyúlt a pénztárcájáért. Lassan kihúzta és pénzt kezdett leszámolni az asztalra.
- Jól figyelj rám. Legközelebb vedd meg ezen azt az új anyagot Väinämöinen-től. Ha sikerül találkoznod a többivel, akkor őket is kérdezd meg, de ne legyél túl rámenős vagy feltűnősködő. Azt ne említsd, hogy mi ketten bármikor találkoztunk!
- Nem vagyok teljesen hülye – forgatta a szemét Arthur, majd egy pillantást sem vetve az asztalon nyugvó pénzre, Francisre emelte smaragdzöld szemeit. – Megteszem, amit tudok.
- Örök hálám, Arthur – mondta Francis, majd dolga végeztével lassan felállt. Menni készült, pedig úgy érezte, még mondania kellene valamit. Maradnia kellene egy kicsit. Arthur sem állt fel a helyéről, csak nézte őt, a smaragdzöld szemek furcsa csillogással teltek meg. Francis nem tudott róla ugyan, de Arthur végre kapott egy célt az életébe. Egy feladatot, amit, ha jól végez, remélhetőleg megmenthet másokat.
Francis gyorsan odabiccentett neki, valamiért nem tudta sokáig állni ezt a tekintetet. Nyugodtsága most szűnt meg, Arthur szemei felkavarták és eloszlatták, mintha egész nap csak a higgadtság illúziójában élt volna. Francis elnyomta a cigarettáját a hamutálban, majd az ajkába harapva sietve felvette a kabátját.
Arthur kikísérte az ajtóig. Francis kilépett, majd feljebb húzta a gallérját a kabátján. Tétován Arthurra pillantott, mintha nem lenne benne biztos, hogy mondania kellene-e még valamit. Kinyitotta a száját, ám hangja megakadt.
- Légy óvatos – préselte ki végül, majd a lépcsőház felé indult, és bár volt lift is, ő mégsem afelé indult.
Azt még hallotta, hogy Arthur válasz nélkül csukja be utána az ajtót.