Az elmúlt délután olyan borzasztó eredményekkel zárult, hogy Francis legszívesebben csak elbújt volna egy borospohárban a nap hátralevő részében. Miután eljött Arthurtól, az izgalom, amit úgy hitt, valami korábban kiölt belőle, visszatért és egész nap csak a mintára tudott gondolni, amit Tino Väinämöinen-től szereztek. Ám estére bebizonyosodott, hogy amit talált, az csak egy nagy bödön, közönséges heroin volt, tehát egyáltalán nem a Bestia, mint ahogy remélte. Ezzel csak annyival jutott előrébb, hogy tud házkutatási parancsot szerezni Tino Väinämöinen házához… ha pedig nem talál ott semmit, miután minden követ megmozgat ott, akkor már csak Arthurban hihet, hogy összeszed neki valamit az utcákon.
Nem tudott nem aggódni, akárhányszor eszébe jutott a szőke brit arca, és vastag szemöldöke. Annak ellenére, hogy egy bárban ücsörgött a pultnál, nem tudta nem ötpercenként ellenőrizni a telefonját, hogy vajon üzent-e neki valamit Arthur.
A hely, ahova Gilbert hozta őket, teljesen ismeretlen volt eddig Francis számára. Egy hangulatos kis saroképület pincéjében volt berendezve, és ahogy Francis megfigyelte leginkább egyetemi bulikat szoktak itt tartani, mivel az utóbbi fél órában rengeteg fiatal lány környékezte őt meg. Az egész helyiség sötétkék félhomályban úszott, csak a mosdókból szűrődött ki némi rendes világítás. A régimódi zenegépből olyan slágerek szóltak, amiket még Francis nagynénikéje hallgathatott a háborúk alatt. Megvolt a maga hangulata…
Antonio a karjához dörgölőzött és mintha még dorombolt is volna. Elég volt egy pillantás hozzá, hogy lássa, már nem teljesen józan. Francis poharáért nyúlt, amit Francis ugyanolyan határozottsággal húzott el tőle.
- Na azért mindennek van határa! Mit fog gondolni rólad a kis lakótársad?
- Ő mindenhogy imád – nyöszörgött Antonio és Francis vállára tette az állát. A tekintete a táncolókra tévedt és mélyet sóhajtott.
Gilbert ott volt azon kevés táncolók között a parketten, akik rendkívül élvezték a hangulatot és kevésbé voltak részegek. Karjaiban Elizabethet tartotta, aki hippi öltözetével, hosszú, színes szoknyájával és a virágokkal a hajában teljes mértékben beolvadt az egyetemisták közé. Ha Gilbert nem mutatta volna be, azt hitte volna, hogy csak egy lány, aki el akarja csábítani az albínót imádott Lizijétől.
Francis követte Antonio tekintetét, majd finoman megpaskolta a barátja arcát.
- Látod, neked is el kellett volna hoznod a lakótársadat, most nem kellene itt szomorkodnod.
- Ki mondta, hogy nincs itt?
Antonio az egyik asztalnál ülő csapatra mutatott. Francis figyelmesen végigfuttatta a tekintetét a társaságon, és csak Antonio korábbi, igen részletes leírásai alapján ismerte fel Lovinót, aki morcos arccal dőlt hátra a székén összefont karokkal. Előtte egy fél pohár bor volt, bár nem igazán nyúlt érte egyszer sem, és ugyanúgy a beszélgetéshez sem szólt hozzá igazán. Mintha néha egy-egy pislogás után Antonio felé pillantott volna, de szinte azonnal el is fordult.
- Szerintem azt akarja, hogy menj oda hozzá – jegyezte meg Francis, mire Antonio nyűgösen felhorkant.
- Hogyisne, ha egy törött poharat akarnék a fejembe, akkor azt magamnak is megoldanám. Azt mondta a barátai előtt hozzá se merjek szólni.
Francis forróvérű barátja szinte elsírta magát ott Francis vállán. A nyomozó megveregette a vállát.
- És neked egy lány sem tetszett, aki csak ma este környékezett meg? – kérdezte Antonio. Végre lefolyt Francis válláról és összeszedte magát, hogy rendeljen még egy sört a bárpultnál.
Francis sóhajtva fordult felé.
- Miért tetszettek volna?
Antonio megvonta a vállát. Gilbert és Liza is kifulladva közelebb húzódtak a pulthoz. Épp hallották az utolsó mondatot, mire a lány nevetve Gilbertnek dőlt.
- Hé, páran a barátnőim voltak, egytől-egyig csinosak!
Francis hátradobta a haját a válla fölött és Elizabethre villantotta a legsármosabb mosolyát.
- Itt egyedül Lizáért lenne érdemes feladni mindent, csak az a kár, hogy már foglalt.
Gilbert büszkén elvigyorodott és közelebb húzta magához a lányt. Nem bírta ki, hogy ne piszkálja még egy kicsit a nyomozót.
- De komolyan, neked hogyhogy nincs senki a képben? Ilyen pofával már fél Párizs a lábaid előtt hever.
Francis mosolyogva széttárta a karját. Hogy őszinte legyen, ha korábban akart is barátot vagy barátnőt, mostanra már teljesen meg is feledkezett ilyennemű terveiről.
- El vagyok havazva a munkával – mondta ártatlanul.
- Gilbert mesélt a munkádról – jegyezte meg Elizabeth. – Még mindig nincs semmi nyomravezető?
- Ugyan, miért kell ilyenekről beszélnünk még most is? – nyafogott tovább Antonio – Gyilkosság és drogok, miért nem lehet egyszer ezek nélkül élvezni egy estét?
- Neked már el van rontva az estéd azzal, hogy nem lehetsz Lovival – vetette oda csípősen Gilbert és büszkén kidüllesztett mellkassal feszített Elizabeth mellett. Most, hogy évek óta először volt újra barátnője, hamarabb, mint Antoniónak vagy Francisnek, elmondhatatlanul büszkévé tette.
Francissel még az egyetemi éveik alatt ismerkedett meg. Bár ő nem járt rendőrakadémiára, kapott egy beugró munkát az ottani könyvtárban, így néhanapján besasszézott a könyvtáros asztala mögé és sáros bakancsát felrakva a pultra nyomkodta a telefonját és hallgatott német western zenét. Francist rettenetesen idegesítette a viselkedése, így egy nap összeszólalkoztak, és a vitájuk egészen addig tartott, amíg ki nem derült, hogy Francis szintén egyike a német western műfaj rajongóinak.
Antonióval pár évvel Francis nyomozóvá válása után futottak össze egy bárban, amikor épp egyedül iszogatott és állítása szerint a bejáratnál otthagyták a társasága tagjai. Francisék tehát befogadták és hamar összebarátkoztak. Antonio amolyan középszerű ember volt – semmiből nem tűnt ki és nem is volt túlságosan szélsőséges személyiség. Egyszerűen élt, és sokat utazott a munkájának hála. Csak néhány dolog iránt volt felhőtlen szenvedéllyel – imádta a zenét, a virágokat és a paradicsomot. Meg persze mostanában Lovinót.
Francis sajnálkozó arccal Elizabeth-hez fordult.
- Semmi igazán fontosat.
Liza levetette magát a mellette lévő székre. Hosszú fülbevalói vidáman csilingeltek ahogy hozzáértek a vállához. Látszólag nem igazán foglalkozott Antonio feltűnő duzzogásával. Még nem ismerte annyira Tonit, hogy tudja, mennyire elborzasztják a rendőrségi esetek, így Francis is csak nagy vonalakban tud neki mesélni.
- Még azt sem, hogy mi lehet az indítéka?
Francis megrázta a fejét. Ha őszinte akart lenni magához, indítékról még nem is igazán gondolkodott. Annyira el volt foglalva, hogy felállítsa magában a gyilkos profilját, hogy megtalálja őt magát, hogy abba bele sem gondolt igazán, hogy mi lehet minderre az oka.
A következő pillanatban, amíg Francis haj az arcába hullott, rászorított a poharára, és hirtelen sebességgel merült el a gondolataiban, egyszerre több minden történt.
Antonio mellette rosszul lett és kis híja volt, hogy bele nem hányt Francis ölébe.
A zenegépből felcsendült a Killer Queen, Liza pedig mondott valami olyat, hogy „tíz után mindig átlépnek a 80-as évekbe a zenékkel."
Ha Alfrednek azért kellett elvágnia a torkát, mert a Bestia még nem volt elég erős, hogy önmagában megölje, akkor…
Gilbert a barátja mellé ugrott és azonnal a férfimosdó felé kezdte támogatni.
… miért nem marad abba a gyilkolás most, hogy már elég erős a drog ahhoz, hogy pár óra leforgása alatt öljön? Talán… ha megrendelésre fejlesztette, már rég el kellett volna adnia…
Lovino felállt a székéről és az asztalra tenyerelt. Kigúvadt szemekkel meredt az elvezetett Antonióra, mintha nem tudná eldönteni, követnie kéne őket, vagy nem.
Mert nem a gyilkolás a célja! Még tovább akarja módosítani a Bestiát! Valami mást akar készíteni belőle!
Francis felpattant a helyéről, ám hogy miért, maga sem tudta pontosan. Úgy érezte, egy lépéssel közelebb került a gyilkoshoz. Liza felé fordult, aki aggódva pillantott hol rá, hol a férfimosdó ajtajára.
- Még nem hagyta abba – mondta Francis – mert nem érte el, amit akart.
Liza egy pillanatig zavartan bámulta őt, látszólag teljesen elfeledkezett a korábbi beszélgetésükről.
- A gyilkos! – tette hozzá Francis, mire Liza csak összevont szemöldökkel bólintott.
- Nyilván… nem szoktunk akkor abbahagyni dolgokat, ha még nem értük el, amit akartunk.
- De nem úgy! Hanem… hanem… - hebegett-habogott, hirtelen nem tudta mennyit is tud a lány és; hogy mennyit is szabadna megosztania vele.
Elizabeth figyelte egy ideig, majd csak elvette tőle a poharát és felhajtotta a tartalmát. Lecsapta a bár pultjára, majd nagy levegőt vett. Francis megkövülten figyelte.
- Gilbertnek hála elolvastam pár krimit. Elég gáz lenne, ha csak azért ölne meg embereket, mert valami drogos megölte az anyját és azóta a társadalom söpredékeinek tartja őket – jegyezte meg a lány. – Szóval, ha megfordult a fejedben ilyen, szerintem ne ezen a nyomon indulj elsősorban – mosolyodott el.
- Hát jó…
Ilyenre éppen nem gondolt, de most, hogy Liza rávilágított erre is, nem ártott valami ilyesmit is észben tartani. Talán több krimit kellene olvasnia, hogy kreatívabb legyen teóriák terén. Ugyanakkor meg nem volt szabad csupán feltételezésekre hagyatkoznia.
Ez így mindenhogy zsákutca volt.
Felsóhajtott és kihúzta a telefonját a zsebéből, hogy még egyszer ellenőrizze, nem kapott-e üzenetet Arthurtól. Csalódnia kellett. Még mindig semmi. Nem volt benne biztos, hogy Arthur már ezen az éjszakán elmegy a drogszerző útjára, de soha nem lehetett elég biztos benne, hogy biztonságban van-e.
- Talán mégiscsak van valaki, aki tetszik? – kérdezte Elizabeth széles vigyorral, ahogy közelebb hajolt hozzá. Mintha el akarta volna olvasni a nemlétező üzeneteit Arthurtól.
- Butaság – tolta hátrébb Elizabeth fejét és gyorsan visszacsúsztatta a zsebébe a telefonját.
Gilbert végre visszatért egy még magánál is sápadtabb Tonit támogatva. A Killer Queen elhallgatott és legközelebb a Smooth Criminal szólalt meg. Elizabeth csak megveregette a nyomozó vállát és a fülébe súgta.
- Legközelebb azért hívd el. Ne te legyél az egyetlen magányos farkas.
Francis összevonta a szemöldökét és maga sem értette miért, elvörösödött. Nézte ahogy Elizabeth Gilbert mellé perdül és mond neki valamit. A távoli asztalnál Lovino paradicsompiros arccal állt egyik lábáról a másikra, még mindig nem tudta, oda kellene-e mennie Antonióhoz, hogy ellenőrizze jól van-e.
Tényleg nagyon egyedül volt. Talán tényleg találnia kellene egy barátot vagy barátnőt?
Ahogy ez átfutott az agyán, egészen elszomorodott. Egy elmebeteg járkál odakint a városban és talán ma éjszaka is meghal valaki, aki kap a gyilkos Bestiából. A város lakói pedig alig tudnak róla valamit… élik a mindennapi életüket, ugyanúgy folyik a drogüzlet a házak árnyékában és senki nem törődik ezzel igazán.
Mit is tehetnének vele? A legegyszerűbb kilábalásnak tűnt az, hogy mindenki csak nemtörődöm módon folytatja az életét. Talán Francisnek mégis szüksége lenne egy párkapcsolatra, hogy ne egyedül cipelje a vállán a felelősséget az egész város helyett.
A telefonja hirtelen megcsörrent a zsebében.
Arthur olyan elővigyázatossággal osont végig a lámpák gyenge fényében, mint azelőtt még soha. Egész testében viszketett, sóvárgása pedig egyre csak nőtt minden perccel. Izzadt is, de nem csak a heroin hiányától, hanem az izgalomtól is. A feladat, amivel Francis megbízta, új célt adott neki, ez pedig úgy hajtotta belülről, mint hosszú idő óta semmi.
A falak mellett közlekedett, ahova már alig ért el a szemközti oldalon álló lámpák fénye. Kabátja belső zsebében ott lapult a Francistől kapott pénz és kész volt mindent megtenni a közös cél érdekében. Csak meg ne tudja valaki, hogy egy rendőrrel működik együtt…
Egy pár sarok után megpillantotta Väinämöinen szokásos helyét, a telefonfülkét és az elhagyatott kapualjat, ami egy elhagyatott házhoz vitt.
A szőke drogdíler az egyik falnak támaszkodott és egy kötött sapkát húzott a fejébe a hidege ellen. Arthur óvatosan közelebb ment hozzá, Väinämöinen pedig előbb körülnézett mielőtt teljes egészében felé fordult volna.
- Szokásos nagy? – kérdezte fojtott hangon. Arthur figyelmét nem kerülte el, hogy remegett is kissé. Talán ő is be volt állva teljesen, bár ez nem vallott rá. Igazából mindegy is volt Arthur küldetése szempontjából.
- Igen – felelte Arthur és kissé lejjebb húzta a sálját az arcáról. Benyúlt a belső zsebébe és kihúzta azt a köteget is, amit Francis adott neki.
Tino Väinämöinen átadott neki egy tasakot, de összevont szemöldökkel nézett a felé nyújtott pénzre.
- Ez túl sok. Tudod, hogy nem tudok visszaadni.
- Kellene még valami – mondta Arthur halkan – a múltkor említettél valami új szert…
- Áh…
Belenyúlt aprócska táskájába és előhúzott egy apró fehér pirulát. Arthur közömbös arccal igyekezett figyelni minden mozdulatát. Tudta jól, hogy most igazán nincs helye semmiféle hibának.
Kinyúlt, hogy elvegye azt is, ám Tino gyorsan visszahúzta a kezét és vetett rá egy figyelmeztető pillantást.
- Ennek az anyagnak van egy különleges szabálya – mondta, majd még egyszer belenyúlt a táskájába és ezúttal előhúzott egy becsomagolt injekciós tűnt. Látszólag teljesen új volt. – Ezt itt előttem kell beadni magadnak.
Arthur lefagyott, keze megállt a levegőben. Erre egyáltalán nem számított. Hogy… előtte lője be vele magát? Hisz azt sem tudta mi ez! Mi van, ha ez az az anyag, amit Francis keres? Hisz akkor még azelőtt meghal, hogy eljutna hozzá! Nem szabad beadnia… nem szabad…
- Nem most terveztem beadni. Hogy érek így haza?
- Nos, elég lassan hat, szóval kétszer is hazaérnél – jelentette ki Tino, majd újra a táskája felé nyúlt, ám ezúttal azért, hogy visszategye a pirulát és a tűt.
Ha Arthur nem tudta volna, mi lehet a pirula tartalma, gondolkodás nélkül magába döfte volna a tűt. Józan esze most azt diktálta, hogy menjen haza, mondjon el mindent Francisnek és egyszerűen kérje a pirulát újra, ha képes kész tervvel visszatérni.
Összeszorította az ajkait. De volt erre idő? Ha nem szereznek nyomokat, és nem jutnak minél előbb a szer készítőjéhez (már ha az nem volt azonos Tinóval), akkor még többen halnak meg. Most, hogy végre volt egy célja, amivel megmenthetett többeket… ha már nem sikerült Alfredet megvédenie.
- Nem, add most.
Tino bólintott. Rálehelt a pirulára, majd a kezében is megszorongatta egy kicsit, mire az elkezdett olvadni, Tino pedig beleejtette egy kicsi palackba, melyben alig volt víz. A szer hihetetlen gyorsasággal oldódott fel.
Arthur nem vette le a szemét a műveletről. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, fogalma sem volt hogyan fog ebből élve kimenekülni. Talán, ha szerencséje van, nem is az a Bestia az….
Tino átadta neki az injekciós tűbe felszívott színtelen folyadékot, Arthur pedig nyelt egyet, ahogy elvette. Tudta, hogy nem volna jó ötlet a dílerrel kekeckedni. Néhányan hordtak maguknál fegyvert is, arra az esetre, ha az üzlet nem menne annak rendje módja szerint. Arthur még soha nem látta, hogy Tinónál lett volna pisztoly, de… elég veszélyesnek tűnt. Vele nem lehetett kockáztatni.
Óvatosan elkezdte feltűrni a kabátja és a pulóvere ujját. Nem mondott semmit, csak felpillantott Tinóra, aki biccentett.
- Hadd lássam.
Arthur nyelt egyet és a könyökhajlatához közelítette a tűt. Bár nehezen vallotta be magának, de most félt a haláltól. Amíg a kórházban szembesítették a saját közelgő halálával, azt igyekezett közömbösen fogadni. A világ vele vagy nélküle… mindenkinek mindegy volt. Azonban most… hogy Francis, az a francia béka bízik benne és egy ilyen feladat elé állította… nem akart neki csalódást okozni.
Véletlenül kinyomott némi folyadékot, ami a pulóverére csorgott. Tinóra pillantott, aki csak egy figyelmeztető pillantással díjazta az ügyetlenségét.
Csak minél kevesebbet kellett a szervezetébe juttatnia… talán… talán akkor volt esélye.
Összeszorította a fogait és a vénája mellé bökte a tűt. Elég sötét volt az utca ezen az oldalán, még ő maga is könnyen félreszúrhatott volna. Csakhogy ő szándékosan csinálta és remélte, hogy Tino nem látja a különbséget a két közeli pont között.
A húsából lassabban szívódik fel az anyag. Talán még Francissel is találkozhat és elmondhat neki mindent mielőtt vége… ha pedig mégsem, talán kinyerhetik a Bestiát a sejtjeiből vagy a ruhájából.
Kihúzta a tűt, majd visszaadta Tinónak. Gyorsan lehúzta a ruhaujját és biccentett.
- Akkor jó éjszakát!
Tino nem válaszolt, még csak el sem mozdult a helyéről, ahogy szokott, hogy eltűnjön a sötétben. Nem volt szerencsés sokáig egy helyen várakozni a magafajtának.
Talán követni akarja – nyilallt bele a gondolat Arthur elméjébe, ám nem mert hátranézni. Biztos volt benne, hogy csak beképzelte a szédülést, ami rátört. Hazafelé kezdett sietni, és igyekezett maga mögött hagyni Tino Väinämöinen helyét.
Szinte senki nem járt az utcákon, ám biztos volt benne, hogy maga mögött léptek hideg koppanásait hallja a járdán, a hó pedig megroppan a nehéz bakancsok alatt.
Leverte a víz. Nem mert hátrafordulni.
Megszaporázta a lépteit és érezte, ám a lábait mintha megfagyasztotta volna a rémület, alig bírt mozogni. A szíve hevesebben kezdett verni, tekintetét a földön tartotta, hátha meg tudja pillantani maga mellett a követője árnyékát. Kezét a zsebében ökölbe szorította és a kulcsára fogott, abban a kétségbeesett reményben, hogy talán valamiféle fegyverként használhatja, ha verekedésre kerülne sor.
A szél feltámadt körülötte, a szél pedig hihetetlen sikítással haladt el a füle mellett.
Mint egy ijedt vad, futásnak eredt. A könnyű porhó úgy hullámzott körülötte, mint a tenger, és Arthur már attól félt, hogy elveszíti az utat hazafelé. Az ajkába harapott a jeges félelem pedig egészen a szívéig kúszott. A szél csípte a szemét, könnyezni kezdett, a torka pedig elszorult.
Egyszer csak megpillantott egy telefonfülkét az egyik ház sarkában. Egy hirtelen ötlettől vezérelve beszaladt és magára húzta az ajtót.
Nehezen vette a levegőt és szinte már azt hitte, a saját sípoló lélegzetvételeivel keverte össze a szél sikítását. Egészen a fülke hátsó falának nyomta a hátát és ide-oda kapkodva a tekintetét felmérte a maga mögött hagyott utcát.
Senkit nem látott. Még a hó sem tűnt annyira kavargónak idebentről.
Azonban hiába nem látott senkit, nem nyugodott meg. Leült a földre és összekuporodott az egyik sarokban. Ez a fülke már rég nem működött, így világítás sem volt odabent. Talán, ha jól meghúzza magát, észrevétlen maradhat…
Remegő kézzel előhúzta a telefonját és felhívta Francist. A szíve a torkában dobogott, ahogy hallgatta a telefont kicsöngeni, ám Francis nem vette fel sem az elsőre, sem a másodikra.
A pillanatok csigalassúsággal teltek, Arthur pedig időről-időre kikukkantott, hogy ellenőrizze a terepet. Amikor valaki végre felvette a telefont a másik oldalon, Arthur fojtott hangon beszélni kezdett, mielőtt a másik megszólalhatott volna.
- Francis, azt hiszem bennem van – suttogta – és szerintem követnek.