- Francis, azt hiszem bennem van – suttogta – és szerintem követnek.
A vonal túlsó végén zene szólt, valamint némi beszédhang is vegyült bele. Válasz nem érkezett. Arthur még inkább reszketni kezdett a rejtekhelyén. Mi van már Francissel?!
- Huh? Ki van benned?
Arthur még ebben a félelemtől átitatott, csontig hatoló hideg pillanatban is képes volt valamiképp elpirulni. Arcát a fél kezébe temette és érezte, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt.
- Ne szórakozz velem, Francis… tudod te miről beszélek… - a hangja hihetetlenül magas oktávokba ugrott és teljesen elvékonyodott - … a Bestia… Väinämöinen…
A vonal túlsó végén csend volt, majd valamiféle dulakodás, aztán kiabálás kezdődött. A zene a háttérben elhalkult, a beszélő valószínűleg elhagyta a helyiséget.
Arthur szíve a torkában dobogott. Letérdelt és ujjbegyeit az ajtó hideg üvegének támasztotta, úgy pillantott ki a havas útra. A lehelete megült az ablakon, így inkább gyorsan visszakuporodott a sarokba.
- Francis… Francis… - nyöszörgött a telefonba. Hosszú idő óta először nem akart egyedül lenni. Félt szembenézni az üldözővel, félt, hogy talán egyedül kell meghalnia.
A telefonba végre beleszólt valaki. Sokkal bársonyosabb és kedvesebb volt, mint az előző, bár az előbb mintha még mormogott volna olyan káromkodásfoszlányokat, melyek olyan cifrák voltak, hogy Arthur nem bírta megérteni őket.
- Itt vagyok. Ne haragudj, az előbb az egyik barátom kivette a kezemből a telefont… mi történt?
- Francis! – Arthur majdnem elsírta magát. A félelem teljesen úrrá lett rajta, és kevéske megnyugvást nyújtott a nyomozó kedves hangja. – Beadtam… beadtam magamnak valamit… és azóta követnek… Väinämöinen… vagy valaki más… - folytatta fojtott hangon. – Haza akarok menni…
Francis egy pillanat erejéig csendben maradt. Bizonyára kihallotta Arthur hangjából milyen súlyos is a helyzet. Szinte már sírt, a hangja el-elcsuklott.
- Ha tényleg azt adtad be, nem mehetsz haza. Nyugodj meg, jó? Merre vagy?
- …egy telefonfülkében… akkora a hó… - nyöszörgött. Francis nem lehetett benne biztos, hogy a fájdalomtól vagy az ijedtségtől. Arthur felnézett a szemközti ház falán lévő táblára. – Rue…. Rue Hallé…?
Francis újból hallgatott egy kis ideig.
- Jó. Nem maradhatsz ott, el kell indulnod a kapitányság felé, érted? Tudod, merre van?
- N-Nagyjából…
- Jó, semmi baj. Ott találkozunk, rendben? Intézkedem. Nem lesz baj, csak indulj el szépen. Veled maradok a vonalban, csak gyorsan felhívok valakit.
Francis nem is sejtette, milyen nagy kő gördült le Arthur szívéről ezt hallva. A vonal megszakadt, ám ő még mindig kitartóan a füléhez tartotta a mobilt.
A brit kifújta a levegőt és újból felemelte a fejét, hogy kinézzen az üvegen. Az egyik ház sarkánál egy pillanatra mintha egy sötét alakot látott volna visszahúzódni a ház mögé. A szíve kihagyott egy ütemet és még inkább szorítani kezdte a telefont. Francis…
Nem tudta el merjen-e indulni egyedül a rendőrség felé. Talán meg kellene várnia, amíg visszahívja… hogy azonnal tudja, ha történik vele valami… na de az az alak a ház mögött…
A szél újra feltámadt és visítva kicsapta a telefonfülke ajtaját. Arthur levegője bennakadt és ész nélkül lőtt ki a fülkéből, le az utcán, oda sem mert nézni, ahol azt a különös alakot látta.
Úgy rémlett, a hó ropogása maga mögött egyre gyorsabbá vált, követője elképesztő sebességgel zárkózott fel és lihegett meleg levegőt a nyakába, amitől a hideg futkosott Arthur hátán.
Nem bírta tovább, könnyek csorogtak le az arcán és szinte azonnal meg is fagytak a bőrén. Nem volt ilyen intenzív mozgáshoz szokva, szóval egy sarok után már szűkölni kezdett, a mellkasa pedig fájt. Tudta azonban, hogy nem állhat meg. Annak ellenére, hogy a sálját szorosan a nyakára kötötte, tudta, hogy valaki ott van mögötte.
Hirtelen szédüléshullám tört rá és megbotlott a járdában. Felkiáltott ijedtében, de sikerült talpon maradnia úgy, hogy nekidőlt az egyik ház falának. A telefonját kétségbeesetten szorította még mindig a kezében. Francis még mindig nem hívta vissza. Mi tartott ennyi ideig?
Minden pillanatban, amit egyedül töltött, a rettegés egyre inkább beleette magát a szívébe. Úgy hitte ezidáig, hogy Alfred miatt folytat aszkéta életmódot, hogy őmiatta kísérti magát a drogokkal és őmiatta egyezik bele a halál gondolatába. De most, hogy valaki minden lépését követte, hirtelen megértette, mit is érezhetett a kicsi fia percekkel, pillanatokkal a halála előtt. Ezt még saját magának sem kívánta.
Elfojtotta a feltörni készülő nyögéseit, majd lassan megfordult. A meleg lehelet még mindig ott csiklandozta a tarkóját, és mintha jéghideg ujjak nyúltak volna át a kabátján egészen a gerincéig.
Az utcán senki nem volt. Még a hó sem kavargott annyira, mint azt képzelte futás közben. Akkor… talán sikerült leráznia?
Megborzongott. Nem… az nem lehet… nem tudott túl sokáig futni.
A falon tartva a kezét, amiben a telefont szorította, újból elindult, ám ezúttal sokkal lassabban haladt. A kimerültség és a félelem egyre inkább szorította a tüdejét és a szívét. Alig kapott levegőt.
Valami megint felhangzott a háta mögött, amitől a földbe gyökerezett a lába. A jeges ujjak ismét a gerincét markolták, a meleg lehelet pedig megint a tarkóján landolt. Ám most már tisztán hallotta is a reszkető, hörgő lélegzetvételét a mögötte állónak. Nem olyan volt, mint aki a sok futástól alig kap levegőt – inkább olyan volt, mintha valaki a saját tüdejében képződő fekete füstöt próbálná kierőszakolni magából.
Lassan ismét visszafordította a fejét, ám az utca még mindig üres volt. Ahogy ismét előre fordult, a tekintete megakadt az egyik járda mellett parkoló autó ablakán. Látta magát, látta milyen szerencsétlenül is fest, látta a görnyedt testtartását és a karikás szemeit. Maga mögött pedig – önmagát látta.
Ez az önmaga viszont nem volt olyan nyomorult, mint az eredeti; ő kihúzott háttal állt, kezeit zsebre dugta, és még csak nem is a visszaverődő üvegbe nézett, hanem az előtte pár centire álló Arthurt figyelte. Hosszú, fekete kabátot viselt és kissé elnyílt ajkai közül pára gomolygott elő. A szemei ragyogtak, állát kissé felszegte. Egy olyan vadász volt, aki kiélvezi az áldozata elejtésének minden pillanatát.
A következő másodpercben követte Arthur tekintetét és az autó ablakán keresztül belenézett Arthur adrenalintól tág szemeibe. Kihúzta egyik kezét a zsebéből és ujját az ajkai elé emelte, mintha csendre akarná inteni.
Arthur ereiben megfagyott a vér.
Mielőtt még végiggondolhatta volna, mit tesz, vagy csak az ösztöneire hallgatva ismét futásnak ered, tőle jobbra felsikított valami. Arthur felordított és ijedten dobta el magától a csörgő telefonját. Majd csak rohant és rohant, soha még csak meg sem fordult.
A hóban, bár nem lett nagyobb az éjszaka folyamán, mégis nehezebbnek tűnt keresztülgázolni. Arthur fél kezével a mellkasát markolta, és kétségbeesetten figyelte az újabb és újabb lámpaoszlopokat, amiket maga mögött hagyhatott. A rettegés teljesen átjárta és már csak az az egy elemi ösztön élt benne, ami a túlélésre sarkallta, futott és szaladt, az eszébe sem jutott, hogy a mozgástól csak még gyorsabban elterjed a testében a méreg.
Amikor végre befordult a rendőrség utcájába, már csak foltokban látott a könnyeitől és az oxigénhiánytól. Már csak botorkálni bírt, és abban sem volt biztos, hogy sikerült leráznia másik önmagát.
A szél megint feltámadt és felkapta a könnyű porhót. Arthur az egyik lámpaoszlopba kapaszkodva pihent meg. Pillái összeragadtak a fagyott könnyeitől, bár igyekezett felmérni maga körül az objektumokat.
Zihálása közepette felemelte a fejét, a hótengerből pedig meglátott valakit sietve közeledni.
- Francis… - nyögte Arthur és szinte előrehanyatlott.
- Arthur! Miért nem veszed fel, ha hívlak?! Halálra aggódom magam! – szidta le azon nyomban Francis, és sietve belekarolt a britbe és a rendőrség épülete felé kezdte vonszolni. – Gyere… siess, Ivan már itt van. Segít, hidd el. Bírd ki még egy kicsit…
Elhadart ott neki minden szép és jót, csak hogy valahogy lelket öntsön a szerencsétlen Arthurba. Szegény már csak nyöszörögni tudott, érdemben nem is válaszolt neki.
Francis bevitte magával a meleg épületbe, a portás nem kis döbbenetére. A nyomozó csak intett, hogy nem kell semmit tennie, egyenesen Ivan Braginsky boncmérnök birodalma felé cibálta az átfagyott, reszkető angolt. Hiába volt melegebb a kapitányság, mint a kinti tél, Ivan felségterülete mindig is hidegebb volt az átlagosnál. Valószínűleg hozzátett valamennyit a férfi kisugárzása is.
Bár a férfi fő munkaterülete a kerületi kórházban volt, a rendőrségen is felállítottak egy kisebb laboratóriumot a számára, mely végszükség esetén hasznos tudott lenni.
Az orosz már bent volt, könyékig felhúzott gumikesztyűben és mindenféle borzalmas eszközzel egy asztal mellett, amikről Francis inkább nem is akarta tudni mire valók. Szerencsére Arthur sem kérdezett már semmit, félig már ájult volt.
- Valószínűleg tényleg a Bestia az – mondta Francis, ahogy felemelte Arthur lábait a földről, majd sietve levette a brit kabátját és feltekerve a feje alá tette, hogy azért mégse legyen olyan kényelmetlen a fekvés – meg tudod menteni?
Ivan csettintett a nyelvével és felhúzta Arthur ruhaujját. Majd felnézett és Francisre mosolygott.
- Azt meglátjuk. A szovjet módszer még itt van a tarsolyomban.
Francis ciccegett, majd az ajtóhoz ment. Ivan mindig is „szovjet módszerként" emlegette azokat a rejtélyes műveleteket (talán emberkísérleteket is? Francis valami ilyesmire is számított), amiket szigorúan zárt ajtók mögött végzett. Hogyhogy nem, mindig megdöbbentő eredménnyel szolgáltak. A nyomozó bizakodva elhagyta szobácskát és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Néhány szobával arrábbról elhozott egy széket az egyik kihallgatószobából és arra telepedett közvetlenül Ivan ajtajával szemben.
Összefont karokkal mustrálta a zárt fehér ajtót, ami mögül egy hang sem szűrődött ki. Ivan általában hangtalan volt és precíz. Hideg, mégis mosolygós, soha nem lehetett eldönteni valójában mi is jár a fejében. Francis nem is bízott benne emberileg, ám azt az évek alatt megtanulta, hogy ha valamihez, hát a holttestekhez nagyon ért. Néha még az élőkhöz is.
Elővette a telefonját és készen állt, hogy üzenjen Matthieu-nek, ám mielőtt még elkezdte volna pötyögni az üzenetet, inkább visszasüllyesztette a készüléket a zsebébe. Semmit nem érne el azzal, ha az éjszaka közepén a gyakornok idejönne. Még egyébként sem tudtak semmit.
Hátradőlt a székével úgy, hogy csak a hátsó két lába volt a földön, hátát a falnak döntötte, fejét pedig szintén hátrahajtotta. Mély lélegzeteket vett és próbálta lecsillapítani őrülten dobogó szívét.
Ha Arthurral mégis valami baj történne… ha netalántán a titkos szovjet módszer sem válna be… akkor az teljes mértékig Francis felelőssége lenne. Bevont egy civilt a nyomozásba, aki még aznap éjszaka meghalt… Francis soha nem tudta volna megbocsátani magának. Ki gondolta volna, hogy Arthur úgy szerez mintát, hogy beadja magának…
Valójában órák teltek el, amíg ő a plafont bámulta és egymás után játszotta le magában a legrosszabb és a legjobb kimeneteleket. Semmit sem érzékelt az idő múlásából, afelett is majdnem elsiklott, hogy a szoba ajtaja résnyire kinyílt és Ivan levendulaszín szemei csillogva pillantottak ki rá.
Francis felugrott a helyéről és két lépéssel az ajtó előtt termett. Ivan egy mozdulattal beinvitálta a kis birodalmába.
Arthur kis teste félmeztelenül feküdt az asztalon, és bár elég szánalmas látványt nyújtott ennyire lesoványodva, hidegtől belilult bőrrel, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ujjai pedig meg-megrezzentek.
Francisből felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj és odabiccentett Ivannak.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- A halál sem alszik soha – felelte a boncmérnök, majd a temérdek, immár össze-vissza szórt holmija közül elővett egy apró üvegcsét, benne vöröslő vérmintával. – Azt hiszem te ezt keresed.
Francis óvatosan elvette az üvegcsét és a fény felé tartotta.
- Ez az, amire gondolok?
- A Bestia személyesen – bólintott Ivan –, bár még mindig nem a legtisztább minta, azért mégis más egy élő emberből kinyerni, mint egy halottból. Ha szerencsénk van, reggelre el is tudja mondani, hogyan szerezte meg.
- Tehát Arthur rendben lesz hamarosan? – kérdezte Francis bizakodva.
- Azt meglátjuk reggelig. Remélhetőleg túléli, de azért nem kellene hazaküldeni a kihallgatás előtt… már ha elfogadsz egy tanácsot.
Francis bólintott.
- Elvisszük az egyik zárkába, ott van ágy, ahol pihenhet. Reggel még egyszer ellenőrzöd, aztán hazaviszem.
Ivan felvonta a szemöldökét.
- Mióta viseled te ennyire szíven a szemtanúk sorsát?
- Őt én küldtem, Ivan. Szinte belehalt, hogy információt szerezzen nekünk, ennyivel tartozok neki – jelentette ki, majd Arthurra terítette a korábban levetett pulóverét és ingjét, majd felnyalábolta a vékony kis testet.
Arthur feje a vállának dőlt, karja ernyedten lógott alá. Francisnek az volt az érzése, hogy az egész férfin nem is a teste, hanem a bakancsa a legnehezebb.
Ahogy kivitte a britet, nem törődött azzal, hogy Ivan milyen tekintettel mustrálja őt, tőle aztán gondolhatott bármit ez az orosz. Átcipelte Arthurt az egyik zárkába és lefektette az ágyra. Ez sem volt a legkényelmesebb, de a rendőrség ennyivel tudott szolgálni.
Nagy gonddal felöltöztette a férfit, hogy ne fázzon meg, majd egy kis gondolkodás után még a saját kabátját is levette és a vállára terítette. Csípőre tett kézzel felegyenesedett és végignézett a munkáján. Talán csak bebeszélte magának, de most a férfi jóval nyugodtabban lélegzett.
Francis egy hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan kisimította a haját a homlokából. Ahogy ezt tette, Arthur szemei lassan kinyíltak és egyenesen Francisre bámultak. Az angol férfi igyekezett a nyomozóra fókuszálni, de ez csak néhány hosszú pillanat után sikerült neki. Francis addig az arcán felejtette a kezét.
- … mész? – kérdezte Arthur gyengén.
- Menjek? – kérdezett vissza Francis, mire hallgatás volt a válasz.
Arthur elfordította a fejét és behunyta a szemét. Minden erejét összeszedve az oldalára fordult és felhúzta a térdeit a hasához. Nem mondott semmit, de Francis érezte, hogy maradásra akarja invitálni őt.
Letelepedett az ágy felszabadult végébe és nekidőlt a falnak. Arthur nem szólt semmit, Francis nem tudta, hogy egyáltalán mennyire képes gondolkozni ilyen állapotban. Talán azt sem fogta még fel, hogy egy cellában pihenget.
Mivel ő nem beszélt, Francis is a hallgatás mellett döntött. Bár nem ez volt a legjobb pillanat, hogy ilyen dolgok járjanak a fejében, de melengette a szívét, hogy Arthur ideengedte az ágyra. Hogy azt akarta, hogy vele maradjon és vigyázzon rá. Sejtelme sem volt, min mehetett keresztül a brit pár órája, talán jobb is volt nem kérdezni, amíg ő maga nem beszélt róla.
A kapitányság ezen a részén teljes csend honolt. Rajtuk kívül senki nem volt egyik cellában sem, az ügyeletes rendőrök mind túl messze voltak, hogy hallani lehessen a szöszölésüket a papírokkal, Ivan pedig valószínűleg a kis laborjában dolgozott valamit a szokásos hallgatagságában.
- Väinämöinen azt mondta, ott kell előtte beadnom – motyogta Arthur egy idő után.
Francis felé fordult, de nem mondott semmit. Nem volt benne biztos, hogy Arthur mennyire tud beszélgetni, vagy mennyire akar egyáltalán. Később úgyis kiszedne belőle mindent, volt idejük.
- Nem tehettem mást… - mormolta Arthur – az egész… még soha nem álltam szemtől szembe… így…
Francis észrevette, hogy remeg. Kinyúlt és óvatosan a derekára tette a kezét és simogatni kezdte a hüvelykujjával. Arthur megfeszült, ám pár pillanat múlva látszólag már egyáltalán nem törődött vele. Az izmai elernyedtek, ő pedig a kabát gallérja alá rejtette az orrát.
- A Bestia volt az legalább?
- Igen – felelte Francis. – Le fogom tartóztatni Väinämöinen-t, miatta nem kell aggódni már többet. Ha ő is csak kapja valakitől, akkor kiszedem belőle, ki az.
Arthur nem válaszolt. Keserédes érzések kavarogtak benne. Önző gondolat volt, de azon tűnődött, vajon kitől szerezhetne heroint azok után, hogy Väinämöinen rács mögé kerül. Gyorsan megköszörülte a torkát.
- Ha az volt, akkor hogyan menekültem meg?
- Magam sem tudom pontosan. Jókor volt mindenki jó helyen – felelte. – Minden rendben lesz most már.
Arthur mélyen beszívta a levegőt. Hát sikerült végül. Végül hasznos tudott lenni és segíthetett megmenteni másokat…
Lehajtotta a fejét és még inkább elbújt Francis kabátja alatt. Fáradt volt és a hosszabb gondolatmenetek lefuttatása is nagyon nehéznek tűnt. Most már nem félt megpihenni, az ösztönei azt súgták Francissel már biztonságban van. Talán, ha majd nem lesz annyira fáradt, töviről-hegyire elmesél neki mindent a piruláról és Väinämöinen gondosságáról, hogy biztosan senkihez ne tudjon kiszivárogni az anyag.
Szaggatottan beszívta a levegőt és lehunyta a szemét. Francis keze még egy darabig pihent a derekán, ám hamarosan visszahúzta. Nem hagyta magára. Csak hátrahajtotta a fejét a falnak és csukott szemmel pörgette végig magában az események sorozatát. Gondolatai időről-időre visszatértek Arthurhoz, pár percenként pedig fél szemmel az alvó britre sandított. Mégis min mehetett keresztül, hogy ilyen döntést hozzon, hogy beadja magának a halálos mérget? Ilyennyire nem becsülte a saját életét? Pedig… ezzel a bátorsággal (vagy nemtörődömséggel?) igen sokat segített. Francis remélte, hogy Arthur büszke magára. Francis az volt rá.
Arthur, ha ezt tudta volna, valószínűleg zavarba jön. Olyan rég nem volt rá senki büszke, olyan rég nem érezte magát hasznosnak, hogy ez az egy dicséret fenekestül felforgatta volna zavartalanul nyomorúságos életét. Ám ő nem tudott semmit, összekuporodva szuszogott a nyomozó kabátja alatt, abban a tudatban, hogy a lábainál valaki végre vigyáz rá.
Néhány utcával arrébb könnyű léptek közelítették meg Arthur korábban elhajított telefonját, ami most egy apró villogó fénnyel jelezte csak Francis nem fogadott hívását. Tino leguggolt és óvatosan kesztyűs kezébe vette a készüléket, majd megnyomott rajta egy gombot. A képernyő felvillant, a lehető legsablonosabb háttérrel, amit egy ember beállíthat. Sajnos Arthur arra vette korábban a fáradtságot, hogy zárolja.
Tino összevont szemöldökkel meredt Francis nevére a képernyőn.
- Szóval tényleg összejátszik a rendőrökkel – mormolta magában. – Miért pont karácsony előtt kell ilyeneknek is történnie…
Felsóhajtott és belesüllyesztette a táskájába a telefont és felegyenesedett. Közelebb sétált a rendőrséghez, ám arra ügyelt, hogy végig az árnyékban maradjon.
- Remélem túl azért nem élte…
Várt egy kis ideig, mintha azt akarta volna, hogy egy hullaszállító érkezzen, hogy biztos legyen a dolgában, vagy Arthur lépjen ki egészségtől kicsattanva.
Semmi ilyen nem történt, ő pedig egyre idegesebben toporgott a hóban, végül aztán előhúzta a saját mobilját és gyorsan bepötyögött egy üzenetet Dennynek.
[Lenne egy kérésem.]
Meg sem lepődött, amikor a férfi ilyen hajnali órában szinte azonnal válaszolt.
[Neked bármit UwU. Mit kapok cserébe?]
[…]
[Akkor majd nálad :P]
[Most gyere át. Személyesen kell beszélnünk. Indulok haza.]
Eltette a telefont mielőtt elolvashatta volna Denny következő üzenetét. Tudta, hogy Denny megteszi amire kéri, legyen az bármi. Még megfelelő ellenszolgáltatásra sem volt szükség azóta, hogy elkezdtek járni. Vagy… inkább csak miután szeretők lettek. Ez némiképp megnyugtató volt.
Még egy pillantást vetett a rendőrség épületére, majd gyors léptekkel odébb állt. A szíve hevesebben kezdett verni arra a gondolatra, hogy ez talán bezavarhat a tervei alakulásába. Berwald már éppen kezdett megenyhülni felé… azt egyáltalán nem akarta, hogy pont most szálljon rá a rendőrség. Ha Berwald… nem is, ha Peter megtudná mibe keveredett, akkor már tényleg soha többé nem láthatná őket.
Az ajkába harapott, sapkáját pedig a fejébe húzta. A torka elszorult. Csak nyugalom. Ha nyugodt marad, képes mindezt megoldani anélkül, hogy elfajulnának a dolgok a rendőrséggel – vagy a főnökkel.