Reggel Arthur hivatalos kihallgatása zökkenőmentesen ment. A brit férfi készségesen elmondott mindent, ami történt, Ivan pedig még egyszer ellenőrizte különböző sérülések, mellékhatások után kutatva. Ám mivel teljesen épelméjűnek és többé-kevésbé egészségesnek tűnt, megengedte neki, hogy nyugodtan folytathassa az életét, ám akkor azonnal menjen kórházba, ha valami különöset érez.

Bár Francis mondhatni megbízott Ivan diagnózisában és halálosan fáradt volt, mert nem mert egy szemhunyásnyit sem aludni Arthur mellett éjszaka, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje Arthurt. Azzal érvelt, hogy nem tudják biztosan valaki még mindig követi-e őt.

A nyomozó nem tudta teljes mértékben elhinni az Arthur vallomásában szereplő üldözést, azt gyanította a drog keltette paranoia hatása lehetett, viszont beleszámította azt is, hogy a kis Alfred is azért lett meggyilkolva, mert a Bestia maga nem végzett vele. Ezt nyilván nem hozta fel Arthur előtt, ezért Arthur kissé zavartan ugyan, de engedékenyen indult meg vele hazafelé.

Francis zsebre dugott kézzel sétált mellette, tekintetét lassan járatta végig a környező utcák bejáratain és a mellettük elhaladó emberek arcán, mintha valami gyanúsat keresett volna. A város megtelt emberekkel, az éjszaka frissen esett havat már teljesen összejárkálták, a kipufogóktól pedig fekete lett az út szélén. A szél egészen megenyhült. Már semmi sem volt olyan kietlen, mint az éjszaka.

Arthur nem szólt semmit. Némán felszállt a tömött metróra Francissel és csak lehajtott fejjel, egymással szemben, alig pár centire álltak egymástól. Francis nem erőltette a beszédet és Arthur ezért hálás volt. Az elmúlt éjszaka történései legyenek akár valósak, akár képzeletbeliek, sok energiát kivettek belőle, és mást sem akart, csak pár napra leheveredni a szőnyege közepére és beállva pihenni.

A metrót elhagyva Francis pár lépéssel lemaradva követte. Ismerős volt neki ez a környék, errefelé találták meg Lukas Bondevik holttestét. Tino Väinämöinen itt találkozott az exférjével… talán most is erre lehet? Francis úgy érezte, ha itt is lenne, most nem annak az ideje van, hogy letartóztassa. Előbb mindenképpen meg kell győződnie arról, hogy Arthur biztonságban hazatér.

Történetesen Arthur ugyanazon az utcán haladt végig, ahol nemrég a rendőrség mindent lezárt a nyomozás érdekében. Most már semmi nyoma nem volt a korábbi bűnténynek, ám Francis mégis a kuka mellé pillantott, ahol Lukas kilehelte a lelkét. Vajon Arthur tudja, milyen szörnyűségek történtek itt? Az arckifejezéséből ítélve nem… továbbra is lehajtott fejjel és szemébe lógó kócos hajjal sétált tovább az otthona felé.

Francis ökölbe szorította a kezét a zsebében és elfordult a helytől. Végre, végre haladtak. Ha lassanként is, de egyre közelebb kerültek a gyilkoshoz, aki felelős volt ezért a felfordulásért. Arra gondolt, most igazán nem szabad aludnia.

Arthur megtorpant az egyik sokemeletes ház előtt és a kulcsai után kezdett matatni a zsebében. Amikor kiválasztotta a megfelelőt, tétován Francisre pillantott, mintha azt kérdezte volna, meddig akarta még kísérni.

Francis türelmesen nézte a kezében tartott kulcsot, majd, amikor látta, hogy a férfi nem mozdul, kérdőn felnézett a szemeibe.

Arthur felsóhajtott és úgy döntött, a nyomozó talán megérdemel egy teát, amiért egész éjszaka vigyázott rá. Amint végez, úgyis udvariasan kitessékeli.

Benyitottak a lépcsőházba, ahol is izgatott gyerekhang ütötte meg a fülüket. Valaki lefelé szaladt a lépcsőn, hátán apró hátizsák, fején kis kalap. Hatalmas vigyor terült szét az arcán, amikor meglátta Arthurt.

- Csókolom!

- Szervusz – köszönt neki Arthur fáradtan, majd tett még néhány lépést a lépcső felé, amikor meglátta, hogy Francis nem követi, hanem egyenesen a lépcsőn megjelenő, szemüveges férfire mered, aki ugyanolyan hidegen viszonozza a pillantását.

Berwald volt az első, aki kettejük közül megtörte a feszült légkört. Odabiccentett Arthurnak és Francisnek, majd közelebb sétált a kisfiához, aki egy köteg levelet nyújtott át neki mosolyogva, ám izgatottságában nem vette észre, hogy egyet leejtett.

Berwald lenézett a fehér borítékra, amiért Francis nyúlt és felvette. Sietős írás volt ugyan, és meglehetősen csúnya is, de Francis egy pillanat alatt ki tudta olvasni Tino Väinämöinen nevét a feladónál. Összevonta a szemöldökét, majd a gyerek felé nyújtotta a borítékot. Kinyitotta a száját, mintha kérdezni akart volna valamit, ám megint összetalálkozott Berwalddal a tekintete és ez elhallgattatta.

A szőke fiú udvariasan megköszönte, majd elvette a levelet. Már épp átadta volna az apukájának, amikor az ő tekintete is megakadt a feladó nevén. Elakadt a lélegzete, majd izgatottan fel-alá kezdett ugrálni.

- Apa! Apa! Mama küldött levelet! Mama írt!

Berwald csendben nézte, ahogy a kisfia feltépi a borítékot, majd el-elnyíló ajkakkal, hangtalanul olvasni kezdi a levelet, amit neki címeztek.

Arthur eközben már elérte a lépcsőt és a kezét a korláton tartva fordult vissza Francishez.

- Jössz vagy nem?

Francis csak gyorsan bólintott. Vetett még egy pillantást apára és fiára, majd lassú, vontatott léptekkel elindult Arthur után. Titkon remélte, hogy valami úton-módon megtudhatja mi áll a levélben, még akkor is, ha ez személyes tárgyú írás volt. Tino Väinämöinen most a fő gyanúsított volt végtére.

Arthur látszólag megunta a várakozást mert egyszerűen elindult a lépcsőn. Amint a nyomozó is megtette az első pár lépést felfelé, nagy örömére hallotta a kisfiú izgatott hangját.

- Mama azt mondja találkozhatunk karácsonykor! Apu, ugye segíthet feldíszíteni a fát is? Vegyünk neki is sütit!

Berwald válaszát sajnos már nem hallotta, mert a hangok távolodásából ítélve elhagyták a házat és elindultak valószínűleg az iskola felé. Francisnek, ha tippelnie kellett volna, biztosan azt mondta volna, hogy Berwald vagy egyáltalán nem válaszolt, vagy csak dörmögött valamit magának, amit se a kisfiú, sem ő maga nem értett.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, amíg utol nem érte Arthurt a második emeleti lakása előtt, ahogy éppen kinyitja az ajtaját.

- Mondd, Berwald Oxenstierna is ebben a házban lakik?

Arthur kétkedve pillantott rá, majd belökte az ajtót.

- Persze, hogy itt lakik. Mi másért lett volna itt? Felettem van a lakásuk. Állandóan hallom Petert rohangálni odafent.

- Érdekes…

- Ismered Berwaldot? – kérdezte Arthur és egyenesen a konyhába ment. Feltett egy teáskannányi vizet forrni, majd nekidőlt a konyhapultnak.

Francis illedelmesen levette a cipőjét mielőtt követte volna. Ő úgyszintén nekidőlt a pultnak, Arthurral szemben.

- Nem igazán.

Arthur felvonta a szemöldökét.

- Munkaügy?

- Igen – felelte Francis és felsóhajtott – mondd, mit tudsz ennek a gyereknek az anyjáról?

Arthur vállat vont, majd elgondolkodott.

- Nem tudom. Soha nem láttam, hogy náluk lakna az anyja. Berwald azért még visel jegygyűrűt. Ők már itt laktak, amikor én idejöttem, talán már sokkal korábban is itt éltek.

Francis hümmögött. Szóval Arthurtól nem sok újat tudhat meg Tino Väinämöinen magánéletéről. Talán nem is olyan fontos a nyomozás szempontjából. Azt már úgyis megtudta, hogy agresszíven szokott viselkedni még a saját fiával is – akit most valamiért annyira szeretett volna látni. Tényleg ekkor,a szeretet lenne „anya'' és fia között ilyen történések után?

- Miért, mibe keveredett az anyja, hogy ismered? – kérdezte Arthur, kevésbé kíváncsiságból, inkább csak azért, hogy folytassa a beszélgetést.

Francis a legnagyobb nyugalommal és otthonossággal vett ki egy áfonyás teafiltert Arthur teásdobozából és dobta az egyik előkészített bögrébe.

- Az igazi anyját nem ismerem, örökbe van fogadva. Viszont a mama, akit ennyire emlegetett odalent… az minden bizonnyal Tino Väinämöinen.

Arthur szemei elkerekedtek és a férfi ellökte magát a pulttól. Francis nem igazán tudta, mik játszódhatnak le a fejében, mindenesetre a tekintete eléggé megrémisztette.

- Peter veszélyben van? – kérdezte.

- Azt nem mondanám… az apja nem olyannak tűnik, aki bármit is csak úgy hagyna, hogy megtörténjen a fiával…

- …a legtöbb apa olyan – mormolta Arthur, majd elfordította a fejét.

Francis nézte egy darabig, amíg rájött, mi rosszat is mondott.

Hát persze… normális esetben egy apa sem hagyná, hogy valami történjen a gyermekével. A rossz dolgok… csak úgy megtörténnek, néha akkor is, ha minden óvintézkedést betartottunk. Arthurral is ez történt. Peterrel nem szabad, hogy ugyanaz történjen, mint a kis Alfreddel.

Francis kinyúlt és óvatosan megérintette Arthur vállát.

- Sajnálom… oda fogok figyelni a gyerekre. Ígérem. Már ma elintézem, hogy bevihessük Tino Väinämöinen-t.

Arthur lerázta magáról a kezét, majd gyorsan kiöntötte a forró vizet a bögrékbe. Nem válaszolt semmit, csak két kezébe vette az egyiket, annak ellenére, hogy mennyire forró volt a víz.

Francis nézte, ajkai kissé elnyíltak, minden kielemzéséhez szokott szemei néztek, de nem láttak. Elképzelni sem tudta, hogy min ment keresztül a férfi így, hogy mindenben érintett volt, és nem csak egy külső szemlélőként figyelte és próbálta megfejteni az eseményeket, mint Francis. Érezte, hogy Arthur nem próbálta meg kideríteni, mi is történt valójában – ő annyit látott végig, hogy a drága kisfia vérbe fagyva fekszik a vidámpark kövein, hogy Francis a kis test felett áll, őt pedig nem engedik át, hiába próbál mindenáron eljutni Alfredhoz. Talán azóta sem fogta fel teljesen, mi történt. Így igaz: ő azt nem tudta, mi történik, Francis pedig azt nem, miért. Még most is, mindketten sötétben tapogatóznak fény után egy hatalmas szobában, ám villanykapcsoló helyett egymás kezét érintették meg.

Ha már így egymáshoz sodorta őket valami ismeretlen erő abban a sötét szobában, körben a többi tapogatózó áldozat családtagjai közül pont őket, kettejüket, Francisnek nem volt szabad hagynia, hogy egyedül menjen tovább. Itt a nyomozó volt az egyetlen, aki megtalálhatta nekik a fényt.

- Szeretnélek valamivel kompenzálni a fáradozásaidért, Arthur – mondta, a hangja mélyen és nyugodtan csengett, mintha attól félt volna, hogy megijeszti a férfit.

Arthur nem válaszolt, nem is fordult meg. Tenyerei egészen felmelegedtek a bögrétől. Francis tehát folytatta:

- Tudom, hogy csekélység… de meg szeretnélek hívni egy vacsorára.

A brit férfi néma maradt, kezeiben megremegett a tea. Majd nagyon lassan felemelte a bögrét, és bár Francis biztos volt benne, hogy leforrázta a nyelvét, Arthur nem volt hajlandó ezt mutatni.

Francis elmosolyodott.

- Adj két napot, amíg kiszedek mindent Tino Väinämöinenből. Ha mindent elrendezek, elmegyünk.

Arthur még egyszer belekortyolt a teájába, majd végre letette a poharát a pultra. Még vissza is fordította a fejét Francis felé és a szeme sarkából rásandított.

-… ha ragaszkodsz hozzá.

- Oh, természetesen – mosolyodott el Francis. Felvette a saját teáját és a lehető leggyorsabban megpróbálta legurítani. Bár a nyelve és a nyelőcsöve lángra kapott, úgy érezte, most jött el az ideje, hogy elhagyja Arthur lakását. Ha tovább marad, Arthur minden bizonnyal kínosan kezdi érezni magát, már idefelé is elég furcsa pillantásokkal illette. Na meg… Tino Väinämöinen is ott volt neki.

Letetette a poharat a mosogatóba, majd az ajtó felé haladva átvetette a nyakán a sálját.

- Akkor hát, majd felhívlak, ha érdekel, hogy mentek a dolgok – mondta mosolyogva.

Arthur követte a bejárathoz, ám kissé zavarba jött erre a kijelentésre.

- Nincs meg a telefonom. Tegnap elhagytam valahol.

Francis arcán átsuhant egy árnyék, aztán gyorsan semmivé is foszlott.

- Akkor feljöjjek este?

Arthur összevonta a szemöldökét és puffogni kezdett.

- Még csak az kéne. Két nap múlva úgyis találkozunk. Meg van internet is, lehet használni.

Francis halkan felnevetett, miközben felhúzta a bakancsát és a kabátja felvétele után hátradobta szőke hajkoronáját a válla felett. Mókásnak is beillett volna a mozgása, ám egy pillanattal később a tekintete ismét csak komollyá vált és mélyen belenézett Arthur szemeibe.

- Vigyázz magadra, jó? Nem tudjuk… pontosan kikkel állunk szemben. A Bestia készítője egyszer már ott járt az egyik tett helyszínén. Talán jobb lenne, ha egy kis ideig csak itthon maradnál.

Arthur csak komolyan bólintott. Egyébként sem volt hova mennie.

- Vigyázni fogok.

Francis kissé megnyugodva mosolyodott el, majd búcsúzóul még visszaintett neki a lépcsőházból. Arthur megint csak nem válaszolt, viszont most már ő is intett, bár óvatosan csak. Francis szívét azért megörvendeztette.

Denny pár órája támasztotta csak alá, hogy Arthur túlélte. Erre igazából nem is lett volna szükség, Tino olyan ideges volt azóta, hogy látta Arthurt besétálni a rendőrségre, hogy egy pillanatig sem pihent le az éjszaka óta.

Az elmúlt órákban teljesen kipucolta a lakását, átvitte az összes drogot, tűt, pénzt és felszerelést Dennyhez, aztán gondosan elrejtette őket. Denny mindezért cserébe csak az ígérete megerősítését kérte – mégpedig, hogy ugyan Tino engedje már kikötözni magát a következő pár alkalomkor. Ha úgy vette, még olcsón meg is úszta Dennyvel ezt az egész hacacárét… na de a főnökkel?

Remegni kezdett. A főnök nem tudhatja meg… nem… ha kell, ő maga öli meg Arthurt, mielőtt még felfedhetné a nagy titkokat – bár, ahogy Denny elmondta neki, ezzel már elkésett. Arthur a nyomozóval ment haza, tehát valószínűleg Tinóhoz jönnek legközelebb.

Pont most… pont, amikor Berwald végre megengedte, hogy találkozzon Peterrel… nem tartóztathatják le pont most!

A körmét rágva járkált fel-alá, a dohányzóasztalra kitett telefonja, mely Arthuré mellett feküdt, mumusként bámult rá, kiélvezve fölényes helyzetét, miszerint Tino sorsa múlik a következő híváson. Ha Denny hívja azzal, hogy Arthur meghalt, csodás lenne… ha viszont valahogy a főnök fülébe jutna…

Az ajkába harapott és sarkon fordult, hogy egy újabb kört írjon le a szobában. Már lehunyt szemmel is képes volt az eddigi útvonalat követni.

Peter… miért pont most… miért pont egy rendőrrel? Peter vajon jól van...?

A telefonja visítva törte meg a csendet, Tino pedig szinte rávetette magát. Az asztalkához térdelt és remegő kezekkel vette fel a készüléket. A levegője bennakadt, szemei pedig kitágultak, amikor meglátta a hívót.

Ez nem Denny volt. A rohadt életbe.

A kanapé mellé kuporodott és fogadta a hívást. A telefont két kézzel tartotta a füléhez és meg sem mert szólalni. Ez alkalommal tényleg nagyon elszúrta.

Csakhogy, a vonal másik végén sem szóltak semmit. Tino egyenletes légzést hallott, és ennyi elég volt, hogy felálljon a hátán a szőr és a szíve hevesebben kezdjen verni. Az ajkába harapott és próbálta a saját légzését minél inkább egyenletesebbé tenni, hogy ne hallatszódjon rajta az idegesség.

Vagy húsz másodpercig egyikük sem szólalt meg. Tino úgy érezte, már órák óta kuporog a kanapé szélénél és a saját halálos ítéletét várja. Végül, fél perc hallgatás után a beszélgetőpartneréből felszakadt egy lemondó, csalódott sóhaj.

- Hát ez nem ment valami jól, Tino. Mi több, tragikus is lehet a helyzet.

Tehát tudta. Egy lépéssel mindig előtte járt!

Tino ajka felszakadt a harapástól és apró vércsík folyt le a szájától. Gyorsan az ablakra pillantott, ami zárva volt, majd a bejárati ajtóra nézett és lassan, hangtalanul kifújta a levegőt, amikor látta, hogy az is be volt reteszelve. Minden erejét összeszedte, hogy ne remegjen a hangja amikor beszél.

- Tudom, az én hibám. De meg fogom oldani, már van tervem, nem lesz semmi baj…

- Tinus – szakította félbe a partnere, mire Tino azonnal elhallgatott – elnéztem, hogy azt a Dennyt az engedélyem nélkül avattad be, elnéztem, hogy munkaidőn belül eljársz sírni a férjed után, hogy fogadjon vissza… de, hogy hozzám vezesd őket, azt már nem engedhetem.

Tino torka kiszáradt és még jobban összehúzta magát a földön.

- Nem is… meg tudom oldani. Hidd el, hogy menni fog! Senki nem fog ránk akadni!

- Az a Francis Bonnefoy – folytatta a telefonban a hang – forró nyomon jár. Nagyon gyanakszik rád.

- Már mindent eltüntettem… nincs bizonyíték…

- Tinuska, én most itt két lehetőséget látok – szakította félbe megint. – Ha úgy van, ahogy mondod, és tényleg nem találnak semmit, és nem tartóztatnak le, akkor egy ideig meglapulsz. Nem kapsz fizetést, hogy tanulj az esetből, hogy helyette mit csinálsz, nem érdekel, csak ne legyen közöd a drogügyletekhez. Viszont, ha letartóztatnak, akkor ne várd, hogy segítsek. Hogy magadra vállalsz mindent, vagy mindent tagadsz, az sem érdekel. Viszont, ha hozzám mered vezetni őket… ne akard, hogy Peternek valami baja essen.

Tino lélegzete elakadt, a szíve pedig kihagyott egy ütemet. A komód tetején álló képekre nézett, ahol olyan boldogan tartotta a karjaiban a kisbabáját. Az övét és Berwaldét. Oh Berwald… ha valami történne Peterrel… soha nem bocsátana meg sem magának, sem Tinónak… már így is… már így is túl veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartja őt…

- Karácsonykor találkoznál vele, nem így van? – folytatta a hang a vonalban – Talán már ajándékot is vettél neki. Nehogy történjen valami… ne feledd, mindent tudok, ami a rendőrségen folyik.

Tino gyorsan megrázta a fejét, hogy lerázza magáról az idegességet és a félelmet.

- Mint mondtam, mindent elintézek. Bizonyíték nélkül nem vihetnek be. Minden rendben lesz, főnök.

A hívás megszakadt. A beszélgetőpartnere még arra sem vette a fáradtságot, hogy elköszönjön tőle. Tino nem volt más számára, mint egy irányítható kis bábu, egy lépcsőfok közte és a rendőrség között, egy golyófogó, aki kénytelen volt feláldoznia magát, ha az élet úgy hozta.

Tino tudta ezt. A telefont ellökte magától a földön és a kezeibe temette az arcát. Peter… vajon örült neki, hogy találkoznak? Találkozhatnak még így egyáltalán? Berwald megengedné? Vagy megint elhajtaná, mint korábban annyiszor?

A tarkója viszketni kezdett, mint mindig, amikor ideges volt, és legszívesebben csak szívott volna valamit, hogy eloszlassa ezt az érzést. Sajnos, az utolsó szál cigarettáig mindent átpakolt Dennyhez – arra pedig nem számíthatott, hogy a férfi hamarosan hazajön és feledteti vele az egész telefonbeszélgetést. Nem, hiszen Dennyt éppen ő bízta meg feladattal.

Ebben a pillanatban már bánni kezdte, hogy elküldte őt. Inkább hallgatta volna el a felesleges locsogását és bocsátkozott volna értelmetlen ölelkezésekbe, csak hogy ne egyedül kelljen várnia a rendőrökre a kanapé sarkában.