Francis számított rá, hogy amikor újra belép Tino Väinämöinen lakásába, ezúttal hivatalos házkutatási engedéllyel és néhány kollégájával, az teljesen ki lesz pucolva. Egy szó nélkül meredt a fotelben keresztbe tett lábakkal ülő Tinóra, miután utasította az embereit, hogy kutassanak át mindent. Tino állta a tekintetét, rendkívüli dac és düh égett a szemében.
Francis volt az első, aki végül elfordította a tekintetét és még egyszer körbejárt a lakásban. Az emberei találtak még néhány titkos rekeszt, amit a nyomozó a korábbi látogatása alkalmával nem vett észre, viszont ezek is teljesen üresek voltak és semmi drogra utaló nyomot nem találtak bennük.
Francis a fogát csikorgatta ahogy visszatért az amerikai konyhába és megállt Tino előtt, aki önelégülten, és meglehetősen kihívó pozícióban ücsörgött a helyén.
A rendőrök többé-kevésbé megkezdték a visszapakolást a lakásban, kissé csüggedten, hogy semmit nem sikerült találniuk – pedig Francis nyomozó a szokottnál is lelkesebben hívta őket házkutatásra. Látták rajta, hogy közel jár a megoldáshoz, viszont azt is megosztotta velük, hogy valószínűleg Tino már egy lépéssel előttük jár.
Lehajolt és az alacsony dohányzóasztalra támaszkodott, hogy egy szintben legyen az arca Tinóéval. Pontosan tudták, mire gondol a másik. Mindketten tudták, hogy Tino bűnöző, és ha ezért nem is, hát másért előbb-utóbb úgyis elkapják. Tino azonban nem volt hajlandó könnyen feladni magát.
- Legutóbb itt illegális drogmintákat találtunk. Halljam, hova rejtette őket?
- Ha nincsenek most itt, hát soha nem is voltak – sziszegte önelégülten Tino, ahogy hátradőlt a fotelben, lábait pedig keresztbe rakta egymáson. Az egész testtartása, hangja, és mindene is kihívó volt. Francisnek, bár egyáltalán nem ide vágott, de eszébe jutott, hogy ilyen hozzáállással mennyi kuncsaftot bolondíthat magába, ha tényleg prostituált volt. Ez a fajta viselkedés felkeltette a férfiak vadászösztönét – úgy, mint Francisét most. Csakhogy, ő jelenleg egész más miatt akarta megkörnyékezni a szőke férfit.
- Hol van az a gyakori vendég? Denny volt a neve…?
- Mivel csak gyakori vendég, nyilván nem lakik itt. Ő is dolgozik, tesz-vesz.
- Mi is az ő teljes neve? – kérdezte Francis.
- Neki mégis mi köze hozzá? Teljesen hülye az a szerencsétlen.
- Egy teljesen hülyét pedig könnyű befolyásolni, nemde? Úgy tűnt, közel állnak egymáshoz.
Tino a fogát csikorgatta. Sejtette, hogy ennyire nem lesz könnyű lerázni a nyomozót, na de hogy rögtön Dennyn keresse az eltűnt bizonyítékot? Hol máshol kereste volna végül is… Tinónak meg volt annyi esze, hogy ne a lakásában rejtsen el mindent, hanem egy másik tárolóban, ami Denny lakásához volt közel.
- Csak mert párszor lefeküdtem vele, még nem állunk közel egymáshoz – fintorgott Tino. – Dennis Densen a neve egyébként. Kétlem, hogy bármit is tudna. Ilyenkor nem is szokott otthon lenni.
- Mit dolgozik ez a Dennis Densen?
Tino úgy tűnt, mintha habozott volna. Levendulaszín szemeibe bizonytalanság költözött, Francis pedig végre nyeregben érezte magát. Valószínűleg Tino nem számított arra, hogy Dennyről fogja kérdezni.
- Futárkodik – bökte ki végül Tino. – Egy gyorsétteremnél. Megadhatom a címét.
- Oh, kérem – tolta Francis az orra alá a jegyzetfüzetét. Tino vetett rá még egy dacos pillantást, aztán olyan erővel firkantotta le az étterem címét, hogy majd' átszakadt a notesz papírja.
Francis visszavette a jegyzetfüzetét és egy pillantás után a zsebébe süllyesztette. Felegyenesedett és a házkutatás vezetőjére nézett, aki széttárta kesztyűs kezeit és grimaszt vágott. Nem találtak semmit.
Na nem baj – gondolta Francis – Tino már nem menekül a karmai közül.
Bár a bizonyíték csak Arthur vallomása volt, na meg a benne talált méreg, de ez Francis számára éppen elég volt, hogy őrizetbe vegye azzal a gyanúval, hogy bűncselekmény elkövetésére és bizonyítékok eltüntetésére készül. Bár az őrizetbevétel csak 72 óráig tartott, Francis biztos volt benne, hogy annyi idő alatt biztosan talál valami fogást rajta és megtud tőle némi használható információt.
Amíg a kollégái pakoltak, újra Tinóra nézett. A férfi szándékosan kerülte a tekintetét és inkább a többi rendőr munkáját figyelte. Lábait keresztbe tette, megtámaszkodott a tenyerén, ujjai az ajkain pihentek. Ez a testtartás még idegesnek is betudható volt – Francis nagyon remélte, hogy kiesik végre a szerepéből.
- Beszéljünk a tegnap éjszakáról – mondta Francis, mire Tino lassan visszafordult felé és felvonta a szemöldökét.
- Mit kellene mesélnem a tegnap éjszakáról?
- Mondjuk, hogy járt-e a Rue Hallé közelében este 11 óra táján.
Tino összevonta a szemöldökét és hátradőlt a fotelben. Francis nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire villámlottak a korábban még őzikeszerűnek tűnő szemei.
- Mit kerestem volna arra?
- Ezt maga mondja meg.
Tino mélyen beszívta, majd lassan kifújta a levegőt. Francis átlátott rajta. Csak időt akart nyerni, hogy kitaláljon valamit.
- Dennyvel találkoztam aznap este. Más nemigen történt.
- Tehát járt arra?
- Talán. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, merre van az az utca.
- Akkor másképp mondom, a kapitánysághoz van viszonylag közel, így már rémlik valami?
Tino megrázta a fejét.
- Nézze, én is csak a dolgomat végeztem. Értsen ez alatt illegális prostitúciót, maga úgysem ezért van itt. Egy-egy alkalom után csoda, ha hazatalálok. És azt várja tőlem, hogy tartsam észben, merre visznek?
Francis összehúzta a szemét. Könnyű volt ezzel takarózni. Túl könnyű volt. Ezek szerint mégsem Dennyvel találkozott… hacsak nem volt ennek a Dennynek is köze a prostitúcióhoz. Nehezen nézte ugyan ki a férfiből, de akár még az is lehetett, hogy ő futtatta Tinót…?
- Értem. Szeretném elkérni a telefonját, hogy megvizsgálhassuk. Önt pedig, szeretném őrizetbe venni.
Tino arca megfagyott. Erre valószínűleg nem számított ilyen hamar. Pár pillanatig teljesen csendben volt, majd kifújta a levegőt, mintha kényszeredetten nevetett volna.
- Ugye tisztában van vele, hogyha most bevisz, azzal semmi nem fog változni? Nem fog velem előrébb jutni az ügyében. Nem fognak varázslatos módon bizonyítékok előkerülni. Csak egymás idejét vesztegetjük.
- Azt majd meglátjuk – felelte Francis és összefonta maga előtt a karjait. – Kérem, tegye a telefonját az asztalra és kövessen engem a kapitányságra. A következő három napot ott kell töltenie.
Tino arca megrándult, égtelen harag lobbant a szemeiben, még annál a dühnél is nagyobb, amivel eddig figyelte Francis minden mozdulatát. Lassan belenyúlt a zsebébe és kihúzta a telefonját. Nem csapta az asztalra, viszont olyan erővel tette le, hogy Francis szinte hallani vélte megreccsenni a telefon műanyagtokját.
- Bizonyíték nélkül ki kell majd engednie – sziszegte.
- Ezesetben reméljük, találunk valamit – felelte Francis – kérem a kezeit.
Tino félrefordította a fejét, kezeit pedig lazán előre nyújtotta. Francisnek csak pár pillanatba telt rákattintania a bilincset a vékony, fehér csuklókra. Tino kelletlenül felállt, de azt nem engedte, hogy Francis még egyszer hozzáérjen, netalán megpróbálja elvezetni. Szorosan a testéhez szorította a kezeit, fejét leszegte és csak a fogát csikorgatta, ahogy bárminemű egyéb kérdés nélkül megindult az ajtó felé.
Francis úgy döntött, most az egyszer nem fog vele vitatkozni. Hagyta, hadd menjen, ő pedig csak szorosan követte és kinyitotta neki az egyik rendőrautó ajtaját. Tino beszállt, ügyelve rá, hogy minél távolabb legyen Francistől, és hogy egyszer se kelljen ránéznie.
A nyomozó az ajtónak támaszkodott, de még nem csukta be.
- Ma még nyugodtan lehet. Megvárjuk, sikerül-e valamit találnunk a telefonjában, vagy hogy esetleg a tegnap esti üzlet helyszínén találnak-e valamit a kollégák. Csak utána lesznek kérdéseim.
Látszott Tinón, hogy legszívesebben leköpte volna. Finom kis kezei ökölbe szorultak, még mindig nem volt hajlandó Francisre nézni.
- Ha magának minderre van ideje – vonta meg a vállát hanyagul és keresztbe tette a lábait.
Francis sóhajtott. Már most látta, hogyha sikerül is bizonyítékokat szerezni Tino telefonjából, akkor is egy örökkévalóság lesz kihúzni belőle az igazságot – már ha sikerül egyáltalán megtudni valamit tőle.
- Csak erre van időm – felelte, majd becsukta az autó ajtaját.
Mély lélegzeteket véve arrébb sétált az autótól és végignézett a házon, ahonnét lassan előszállingóztak a kollégái, gondosan lezárt aktatáskákban hozva azokat a mintákat, amiket még be kell vizsgálniuk. Matthieu nem volt köztük, Francis megengedte neki, hogy azokkal tartson, akik a Rue Hallé körül mérték fel a terepet. Küldött neki egy gyors üzenetet, hogy beviszik Tino Väinämöinen-t a kapitányságra, és hogy jó lenne, ha a kihallgatásán ő is részt tudna már venni.
Ahogy elküldte az üzenetet, észrevette, hogy van egy új értesítése is. Amíg várt a többiekre, gyorsan megnyitotta.
Apró mosoly formálódott ajkain, mellkasa pedig megtelt jóleső melegséggel. Arthur Kirkland felvette az ismerősei közé. Tehát végül is komolyan vette azt a vacsorameghívást. Talán még tudni is akarta, hogyan haladnak a nyomozással.
Mosolyogva eltette a telefonját és az autóban ülő Tino Väinämöinen felé nézett. Három nap a kapitányságon. Elég lesz, hogy kiszedje belőle a legfontosabb információkat. A mellkasa szinte szétfeszült az izgatottságtól, úgy érezte, végre valahára haladnak, és nem is akárhogy, Arthurnak hála.
Arthur a bolt közepén állva, gyanútlanul olvasgatta a korábban egy papírfecnire firkantott bevásárlólistáját és próbálta kitalálni, hogy melyik útvonal lenne a legkedvezőbb ahhoz, hogy minden elemét begyűjtse a körútja során. Bal kezében húzható kocsi volt, sötétkék sálja meglazítva lógott a nyakában. A bolt hangszórójából nyugodt, tipikusan vásárlós dallam szólt, Arthuron kívül pedig alig voltak az üzletben.
A brit azért jobb szerette előre megtervezni minden mozdulatát, így miután kitalálta, hogy fog eljutni az almáktól a baguette-ekig, tőlük pedig a yoghurtokon át a fagyasztott ételekig és onnan pedig a pénztárig, már el is kezdte a körútját.
A munkahelyén már kirúgással fenyegették, annyira nem járt be az egészségügyi állapotára hivatkozva – bár nem szólt senkinek a májproblémáiról, azokat a napokat is betegségként könyvelte el, amikor csak otthon akart maradni és kiütni magát heroinnal. Nem állt túl rózsásan pénzügyileg, de azért mindig igyekezett figyelmeztetni magát: előbb-utóbb úgyis meg fog halni, tehát igazából mindegy mit, mikor és hogyan eszik.
Talán túl sokat is gondolkodott hátralevő idejéről, mint kellett volna, mert a sors úgy hozta, hogy amíg a legszebb pékárukat válogatta, éles fájdalom hasított a hasába, mintha valami szét akart volna repedni odabent. Arthurt váratlanul érte, gyorsan elengedte a kosarát és az oldalára szorította a kezét. Kissé meggörnyedt, szemeit összeszorította a fájdalomtól. Tudta már jól, mi volt ez. Többé-kevésbé el is fogadta… vagy legalábbis megpróbált nem tudomást venni róla az ideje nagy részében.
A fájdalom csak erősödött, ő pedig összeszorított fogakkal tűrt és tűrt. A hangszóróból szóló zene teljesen betöltötte az elméjét, mintha csak ez és a fájdalom lenne az, amire igazán összpontosítani tudna. Nem hallotta a közeli húspultban dolgozó lányt sem, sem azt, ahogy valaki odasétál hozzá.
- Jól van?
Egy fiatalos, szinte aggódónak is mondható férfi hangját hallotta, mire Arthur kinyitotta a szemét és igyekezett megemberelni magát, hogy legalább fel bírjon egyenesedni.
Egy szőke férfi állt előtte, Arthurnál jóval magasabb, annyira, hogy még le is hajolt hozzá, amikor megszólította. Átható kék szemei voltak, akár az északi tenger, amik gyermeki ártatlansággal és némi csintalansággal ragyogtak. A haja… nos az olyan kócos és szerteszét álló volt, hogy még Arthur is megirigyelhette volna.
A brit megköszörülte a torkát és aprót bólintott.
- Igen, köszönöm. Csak egy kicsit pihennem kell és rendben leszek.
Mintha a férfi csak erre várt volna, azonnal rávágta:
- Segíthetek esetleg a hazajutásban? Cipelhetem a csomagját is…
Arthur egy kissé értetlenül bámult rá. A fájdalom enyhült egy kicsit és a fogaskerekek megint elindultak az agyában. Nem tudta, hogy miért lenne vele bárki ennyire segítőkész. A fülei vége egy kicsit vörösleni kezdett a pírtól.
- Nem szükséges – jelentette ki, majd megragadta a kosarát és még mindig az oldalára szorított kézzel a következő célállomás felé igyekezett. Ezúttal inkább otthagyta a baguetteket, maga sem értette, miért. A férfinek tiszta volt a tekintete, őt valamiért mégis kellemetlen érzés fogta el.
Sietve, az oldalára szorított kézzel végigrohant a hátralevő beszerzőkörút útvonalán, majd egyenesen a kasszához ment, ahol fizetett és hazafelé indult. Nem tudta nem észrevenni, hogy amint elindult, a bolt bejárata hamarosan újra kinyílt. A szőke férfi lépett ki rajta és nekidőlt az épület falának. Előhúzott egy cigarettát a zsebéből és lazán rágyújtott, tengerkék szemeit azonban egy pillanatra sem vette le Arthurról.
Puszta aggódás volt, vagy valami más? A brit nem tudta eldönteni. Mindenesetre megszaporázta a lépteit a hazafelé vezető úton.
Jaj tudom, hogy naaagggyooon rövid. De innét már izgisednek a dolgok, ha ez bárkit is megnyugtat