Mi ez, mi ez? Yarala fél évig megint hibernálta magát, aztán két egyetemi hét után úgy dönt, megír egy Menedék és egy Kiáltás fejezetet is? Hát hogy van ez? Ő maga sem tudja, viszont nagyon örül, hogy kicsit visszarázódott a Hetába annak rendje-módja szerint.

Ja meg amúgy, motoszkál itt a fejemben valami Wang Yaoról is, hogy illene már neki is szentelni valami külön dolgot, még ha csak valami gagyi kínai-fantasy rebootot is. Táptalajt ad a dolgoknak, hogy a héten buddhizmus órán a tanárnak az a megjegyzése rázott fel a szerepjáték/olvasás/merengés kombómból, hogy a buddhista kolostorokban a szerzetesek nagy része meleg volt. (Köhömm köhömm, orosz utazó meglátogatja szerencsétlen taoista/buddhista tanítványunkat és beleviszi a rosszba? Maybe, stay tuned.)

Nem volt értelme Tinót sokáig váratni a kihallgatószobában, hisz a férfi tudta, miért hozták be, valószínűleg már rengeteg hazugságot épített és azok biztos várából figyelte a nyomozót, aki csak a legapróbb kavicsokat volt képes felé hajítani, hogy ledöntse az erődítményét. Francis nem bánta meg teljesen, hogy nem hozta be azonnal Arthur vallomása után. Nem bánta, mert Arthurral lehetett. Szörnyű volt, mert Tino minden nyomot eltüntetett, most pedig valahogy mégis fogást kellett találnia rajta.

A lámpa gyenge fénnyel világított az asztal fölött, ami mellett Tino ült, megbilincselt kezei az ölében. Kócos, szőke haja a szemébe hullt, bár a szeme dühös villogását még mindig tisztán lehetett látni, ha felnézett. A szoba sötétjében alig hasonlított magára.

Francis leült vele szemben és egy mély sóhajjal hátradőlt. Gyorsan belenézett még a kamerákba, majd a jegyzetfüzetét maga elé húzta, tollát ki be kattogtatta. Ezzel nem csak Tino, hanem Matthieu idegeire is ment, de egyikük sem szólt végül.

A nyomozó megköszörülte a torkát. Korábban megpróbálta felkészíteni a kis gyakornokot némi jó-zsaru-rossz-zsaru módszerre, de a fiú jámbor tekintetét látva lemondott a dologról. Azt viszont megengedte, hogy Matthieu akkor szóljon bele, amikor akar.

– Elsősorban még mindig az érdekel, hogy tegnap éjszaka művelt-e illegális drogkereskedelmet, avagy csak…

– Csak prostitúció – vakkantotta Tino. – Azért meg le sem tud csukni.

– Az is illegális – mormolta Francis – miből fizetné ki a bírságot?

Tino felemelte az állát és kissé elfordult. Keresztbe tette a lábait.

– Nem világos?

Francis felvonta a szemöldökét és végigmérte a férfit. Nos, volt egy két tippje. Az attitűdje alapján csak nem feküdt le akárkivel. Mégis, azért a felvételeken jobb volt, ha ki vannak mondva a dolgok.

– Kérem, mondja el!

– Nézzen csak rám. Maga mennyit fizetne?

A nyomozó erre már nem volt hajlandó válaszolni. Matthieu fülig vörösödött és úgy tett, mintha valamit jegyzetelne. Tino szemei rávillantak és éhesen ragyogni kezdtek. Felismerte a gyenge láncszemet és kész volt rajta keresztül kijutni innen.

Francis megköszörülte a torkát, mire Tino visszafordult felé, arckifejezése különösen bosszús volt.

– Utánanéztünk ennek a bizonyos Dennis Densennek. A tegnapi napon valóban járt a felírt étteremben, de csak négy csomagot vett fel, utána két óráig nem látták. Visszatérte után már nem volt több megrendelés, így eljött. Estére nincs alibije.

– Mint mondtam, együtt voltunk.

– Erről majd őt is megkérdezzük. Mindenesetre nem lehet túl mérvadó ez az állítás, hacsak nem voltak nyilvános helyen.

– Az utcán találkoztunk. Együtt mentünk haza.

– Önhöz, vagy Dennis Densenhez?

– Hozzám. Nem szeretek mások lakására felmenni. Még akkor sem, ha már többször voltam velük.

Francis felvonta a szemöldökét és Matthieu-re pillantott, hogy leírta-e, amit Tino mondott.

– Tehát… kiment még ezután a házból? Dennis Densen mikor hagyta el a lakást?

– Én nem mentem ki. Denny csak másnap… nem is tudom. Olyan dél körül? Kicsit előbb.

– Áh értem. A közelben lakók viszont azt mondták, többször is látták ki-be menni őt azon a délelőttön.

Ez a kijelentés félig volt csak blöff. Megkérdezte a Tino melletti lakásban élőket néhány dologról, ám ők még Tinónál is lecsúszottabbak voltak, nehezen lehetett szót érteni velük. Azt feltételezte, hogy Denny segített eltüntetni a bizonyítékokat, és valóban látták a ház körül sertepertélni.

Tino erre nem válaszolt, csak összehúzott szemmel nézett Francisre. Tudta már, hogy itt nem lehet össze-vissza hazudozni, mert ki fogják kérdezni Dennyt is. Vajon milyen hazugság jutna először Denny eszébe…? Tino nem volt benne biztos. Jobbnak látta inkább nem válaszolni.

– Ezt nem tudom, mire érti.

Majd hallgatásba burkolózott. Francis tovább kérdezgette, Matthieu pedig serényen jegyzetelt, bár nem igazán volt mit. Tino már csak olyan kérdésre volt hajlandó válaszolni, amiben biztos volt. Vigyázott minden egyes szavával, hogy ne adjon táptalajt újabb kérdéseknek. Azért nem volt rest továbbra is olyan tekintettel meredni a nyomozóra, mint aki nyilvánosan felakasztaná az első adandó alkalommal.

Francis kezdett belefáradni. Be kellett látnia, hogy Denny vallomására is szüksége lesz a folytatáshoz. Minimum. Legjobb lesz minél előbb behozatnia, különben le kell állniuk, az őrizet lejár és bizonyíték híján Tinót ki kell engedni… ami talán még több áldozatot eredményezne rövid időn belül.

Még néhány eredménytelen kérdés után kész volt feladni mára. A telefonja rezgett, ő pedig úgy tett, mintha az időt nézné meg rajta, ezzel kihasználva, hogy az új üzenetét is megnézze. A szíve nagyot dobbant. Arthur volt.

[Megejthetnénk ma este azt a vacsorát?]

Nem tudta mire vélni ezt az üzenetet, úgyhogy csak összevonta egy pillanatra a szemöldökét, majd visszasüllyesztette a telefont a zsebébe.

– Talán tartsunk egy kis szünetet. Matthieu, hozol Monsieur Väinämöinennek egy kávét vagy teát? Amit kér.

Majd felállt és kiment a mosdóba. Magára zárta az ajtót, majd megint megnyitotta az üzenetet.

[Mikorra gondoltál? Nyolckor?]

[Előbb. Hét.]

A válasz szinte azonnal érkezett. Talán ma Arthur nem dolgozott. Ezesetben érthető, hogy miért ér rá ennyire. Francis már idejét sem tudta, mikor ment haza fél nyolcnál előbb az utóbbi időben. Esetleg ma tehetne egy kivételt… úgyis idő volt, amíg behozzák Dennist is…

[Igyekszem. Küldöm az étterem címét.]

Arthur látta, de erre már nem válaszolt. Francis egy sóhajjal engedte le a kezét a telefonjával. Ha őszinte akart magához lenni, akkor bevallhatta, hogy ez az üzenet nem kis lelkierőt öntött belé. Arthur találkozni akart vele. Talán történt valami? Nem, akkor minden bizonnyal említette volna. Akkor hát…

A gondolat megmelengette a szívét és visszaejtette a telefont a zsebébe. Kilépett a fülkéből és a tükörhöz lépett. Két kézzel beletúrt a hajába, hogy valahogy mégiscsak álljon, majd közelebbről is megnézte borostás állát. Talán borotválkozni is kéne hamarosan. Vajon lesz ideje hazaugrani a találkozó előtt?

Nedves kézzel megpaskolta a nyakát, majd elhagyta a mellékhelyiséget. Visszaindult a kihallgatószobába, ám mielőtt belépett volna, halk hangok értek el hozzá a résnyire nyitott ajtón keresztül. Megtorpant és hallgatózott.

– Mattie… nézz rám. Gonosznak tűnök?

Matthieu nem válaszolt, vagy ha tette is, nagyon halkan tette. Csak a papírjai zörgését lehetett hallani odakintről.

– Én csak próbálok túlélni, Matt. Olyan embernek látszom, aki meg tudná tenni azokat a dolgokat, amikkel vádoltok? Nem tagadom, hogy nem a legtisztább az utam… de tényleg. Gyilkosság? Többszörös emberölés? Matthieu, nézz rám…

Matthieu köhintett.

– Nem szabadna beszélnünk a nyomozó jelenléte nélkül.

– Csak igyam ezt a forró löttyöt csendben? Te hogy éreznéd magad az én helyemben, Mattie? Ebben mindketten ugyanolyan ártatlanok vagyunk!

– Mint mondtam…

– Van ám egy kisfiam is. Hogy nézhetnék a szemébe azután, hogy olyan dolgokat műveltem? Nem lennék képes rá.

Francis egy sóhajjal belökte az ajtót.

– De prostituáltként a szemébe tud nézni? Mit mond majd a fia, ha megtudja? És kérem ne becézgesse a gyakornokomat.

Tino arca fájdalmasan rándult meg, tekintetébe olyan düh költözött, hogy az öklei remegni kezdtek. Láthatólag nem szerette, ha mások beszélnek a gyerekéről, bezzeg ő teljes lelki nyugalommal használta volna fel, hogy megpuhítsa Matthieu-t. Hiába nem járt most sikerrel, a férfi eldöntötte már, hogy ki fog jutni. Csak az volt a kérdés, vajon melyikük találja meg a másik gyenge pontját. Ő? Vagy a nyomozó?

Francis megveregette Matthieu vállát.

– Azt hiszem, már befejezhetjük. Vigyük vissza Monsieur Väinämöinent a cellájába. Aztán hívd be nekem Dennis Densent, minél előbb, annál jobb. Lefogadom, hogy Monsieur Väinämöinen telefonjában még az elérhetőségét is megtaláljuk.

A nyomozó nem engedte Matthieu-nek, hogy ő vezesse el az őrizetbe vett férfit. Túlságosan vad lett a tekintete az utóbbi pillanatokban, Francis pedig cseppet sem bízott benne. Tino nem szólt semmi egyebet, Francisnek pedig már elege volt belőle egy napra annyira, hogy még azt sem jegyezte meg, mikor térnek vissza.

Az irodák felé menet nagyot nyújtózott, Matthieu pedig csendesen babrált a füzete lapjaival.

– Ma hamarabb elmegyek, Matthieu. Rád is rád férne némi pihenés. Éjszaka előkerítik Dennis Densent nekünk és holnap reggel azonnal kezdhetjük is a kihallgatását. Ha pedig vele megvagyunk… úgy érzem többre jutunk majd Tinóval.

Matthieu bólintott. Visszatértek Francis asztalához, a gyakornok pedig elgondolkodva nézett végig a képeken, térképeken és helyszíneken, melyekre az áldozatok igazolványképeit is felragasztották a megtalálásuk helyszínén. A hely, ahol Arthur kapta a Bestiát, ötször be volt pirossal karikázva. Számtalanszor megpróbálták már az elosztó kedvenc útvonalait feltérképezni, profilozókkal felállítani valamit, ám az áldozatok olyannyira eltértek korban és rasszban is, hogy már azt sejtették, többen is terjesztik a városban. Tino, ha valóban bűnös volt, talán csak egy volt a hatalmas láncban, és ha ki is veszik az ő szemét, a többi láncszem újra elszakíthatatlanul összekapcsolódik.

– Mikor lesz vajon vége? – sóhajtotta Matthieu.

Francis biztató mosollyal tette a vállára a kezét és Tino képe felé bökött.

– Ha tud valamit, kiszedjük belőle. Már nem kell sok, Mattie.

Megveregette a hátát, majd a sáljáért és a kabátjáért nyúlt. Felöltözött és az órájára nézett. Talán még lesz ideje hazaszaladni is egy zuhany erejéig. Matthieu töprengő arckifejezését látva még egy sóhajjal maga felé fordította.

– Mindenkinek van családja. Neked, nekem. Még a legelvetemültebb bűnözőknek is, szüleik, szerelmeik, gyerekeik. A legtöbben időzített bombák. Meg kell védenünk mindenki családját, érted? Nem szabad hagyni, hogy a fiával befolyásoljon minket.

– Világos… de… mi van, ha egy rabló azért tör be egy boltba, hogy megmentse az éhező családját? – kérdezte halkan a fiú. Fejét lehajtotta, levendulaszemei kétségekkel telve néztek fel a nyomozóra.

– Biztos vagyok benne, hogy Tinónál nem ez a helyzet. Objektívnek kell maradnunk, rendben? Nem mi ítélkezünk. Minket csak az igazság érdekelhet.

– Rendben – bólintott Matthieu, Francis pedig úgy érezte, sikerült meggyőznie. Elengedte a karjait és intett.

– Akkor holnap.

Még egyszer megnézte a telefonját, majd gyors léptekkel kisietett a kapitányságról. Odakint beszívta a hűvös levegőt és felnézett az égre. Már sötét volt. Hiába jött el előbb, úgy érezte, ma is legalább tizenkét órát idebent töltött. De tehetett mást? Védeniük kellett az embereket.

Francis nem tudta, hogy Arthur különösen szeretné ezt a védelmet. Idegesen toporgott a hóban az étterem előtt nem sokkal hét előtt. Fejét türelmetlenül forgatta egyik irányból a másikba, nem tudta, Francis vajon honnan bukkan majd fel. A bakancsa átázott, kósza hópelyhek szálltak szőke hajára. Orra piros volt, a kezei fáztak, és arra gondolt, mennyivel kényelmesebb lett volna belőve idejönni. Akkor talán nem fázna.

Jó oka volt azonban, hogy éber akart maradni. Újra látta azt a túl kedves férfit a boltból. Csak az erkélyére ment ki elszívni egy cigarettát, akkor vette észre, hogy az utcában kódorog. Furcsának találta, de csak nem hagyta nyugodni az eset. Újra meg újra kilesett a függöny mögül, és egyre idegesebb lett, amikor még mindig a közelben látta ácsorogni a férfit. Nem fázott? Miért volt egész nap itt?

Eldöntötte, hogy megpróbál nem foglalkozni vele és inkább a másik szobájában töltötte a napját. Délután azonban lement a lépcsőház bejáratához, hogy felvigye a postáját. Már épp indult volna vissza fel, amikor újból meglátta őt, ezúttal közelebb a ház bejáratához. Nem akarta túlgondolni a dolgot – biztos csak várt valakire, aki ebben a házban lakott. Bár a tekintete és a mozgása nem volt olyan zord és darabos, mint Berwaldé, az arcszerkezete, éles állának vonala mégis rá emlékeztette. Talán éppen hozzá jött?

Igyekezett úgy mozogni visszafelé a lépcsőn és a lakásában is, hogy észrevétlen maradjon. A függönyt sem merte egészen elhúzni, nehogy meglátszódjon, hogy ott leskelődik mögötte.

A csontig hatoló hideg ellenére a férfi nem tágított a ház közeléből, Arthur pedig egyre biztosabbra vette, hogy a férfi érte jött. Rengetegszer odament az ajtajához ellenőrizni, hogy rendesen be van-e zárva. Alsó zár, megvan. Felső kétszer ráfordítva, tökéletes. Aztán az ablakokat járta végig, bár valószínűtlen volt, hogy a férfi ilyen magasra másszon.

Amikor sötétedni kezdett, végre rászánta magát és írt Francisnek. Ha miatta volt itt ez a férfi, akkor neki tudnia kell róla.

Amikor elhagyta a házat, árgus szemekkel figyelte a környezetét, vajon mikor tűnik fel a kócos szőke férfi, ám most a sötétben nem sikerült kiszúrnia az emberek között. Talán már hazament. Talán már nem követte. Talán nem is követett senkit.

Hó kezdett szállingózni az égből, de Francis még mindig nem volt sehol. Nem tudta, miért hitte azt, hogy a férfi ilyen hamar ide fog érni, mint ő.

Egy templom órája elütötte a hetet, viszont a nyomozó még mindig nem bukkant fel. Arthur idegesen pillantott le az órájára. Mivel telefonja nem volt, még azt sem láthatta, hogy vajon üzent-e neki, hogy késni fog.

Végül, amikor azt latolgatta hét óra tíz perc körül, hogy felhívja egy fülkéből, Francis felbukkant a sarkon. Frissen mosott hajába már beleragadtak a hópelyhek, sálját orráig felhúzta, léptei igen sietősek voltak. Mosolyogva állt meg a morcos Arthur előtt és húzta le a vörös sálat az arcáról.

– Menjünk be – javasolta – nagyon aranyos, hogy idekint megvártál.

Arthur morgott valamit, amit jobb, hogy Francis nem értett. Nem tudta elképzelni, mi lehetett az, ami miatt Francis megvárakoztatta. Bár a kabátjuk levétele után az erős kölni és tusfürdőszagból ítélve a nyomozó otthonról jött.

Leültek, Francis pedig mosolyogva köszöntötte a pincért is. Arthur csendben, összeszorított állkapoccsal várt. Izmai még ülve is megfeszültek. Hiába, a heroin hiánya már elkezdett dolgozni benne. Legszívesebben hazament volna és kifeküdt volna a szőnyegére, még ha érezte is, hogy ez most a legkevésbé sem lenne biztonságos. A szőke férfi bármikor visszatérhetett.

Amint Francis leadta a rendelést valami flancos borra – Arthur épp nem figyelt, mert igaz, hogy Francis fizetett volna, de azért mégis, a drága dolgok drága dolgok – kinyitotta a száját, hogy minél előbb beszámolhasson a nap eseményeiről. Francis viszont megelőzte és továbbra is azzal a felelőtlen mosolyával a hogyléte felől érdeklődött.

– Jól – jött az egyszerű válasz, mely inkább árult el több dolgot, mint rejtett el. Hiába mosolygott Francis, mint valami varangy, nyomozó létére csak rájött már, hogy valami nem stimmel – sajnálom, hogy ilyen hamar iderángattalak, de…

– Ugyan, érted bármikor. Amúgy sem tudtunk nagyon előre haladni.

Arthur nyelvén volt már a részletes beszámoló, de a válasz első felét hallva megakadt a levegője. Összevonta a szemöldökét, de végül úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.

– …de azt sikerült már megtudni, hogy Tino-e az egyedüli?

– Terjesztő? Nagy rá az esély, hogy nem. Nem szabadna megosztanom veled túl sok dolgot megosztanom, de… azt hiszem annyi segítséget nyújtottál már, hogy nem titkolhatok előled semmit – mondta, félig komolyan, félig bohókásan. Még egy újabb különös mosolyt is megeresztett. – Ha őszinte akarok lenni veled, zsákutca felé haladunk Väinämöinennel. Az alibije nem alátámasztható, de nem is cáfolható. Sajnos a te vallomásod nem elég ahhoz, hogy letartóztassuk. És Väinämöinen nem beszél… mi több, megpróbálta behálózni szegény kicsi Matthieu-t is… nem tudom, mi lehetne a kulcs hozzá…

– Hát, igazából…

– Úgy tűnik eddig, a lelkiismeretére felesleges hatni… a gyereke, úgy tűnik, jelentősen motiválja, de hogy hogy tudnánk ezt a hasznunkra fordítani…

– Francis.

Francis felpillantott a britre. Beszéd közben a szalvétájával babrált, ha hangosan gondolkodott, soha nem volt képes más szemébe nézni. A pincér ebben a pillanatban érkezett meg a borral, és töltött nekik. Arthur a szemöldökét ráncolta, de azért csak megkóstolta, miután Francis olyannyira elveszett a gondolataiban, hogy még koccintani is elfelejtett. Csak tartotta a poharát a kezében, csak akkor eszmélt fel, amikor Arthur már lerakta a sajátját.

– Sajnálom, Arthur – mosolyodott el újra – ez a munka teljesen leszív. De mostantól csak magunkra koncentrálok, megígérem.

Arthur érezte, hogy a füle hegye enyhén rózsaszínné válik a pírtól. Abban nem volt biztos, hogy a bortól, vagy mert Francis ilyeneket beszél.

– Francis, azt hiszem, valaki figyel engem.

Francis tekintete megváltozott. Szórakozottsága, és az előbb tett ígérete egy pillanat alatt elpárolgott az arcáról, visszatért a nyomozó énjéhez.

– Kicsoda?

– Ha én azt tudnám. Tegnap láttam először egy közeli boltban. Aztán ma egész nap a házam körül sétálgatott. Nem csinált semmit. Csak… ott volt.

– Hm. Hogy nézett ki?

– Szőke. A szeme azt hiszem kék. Magasabb nálam, talán még nálad is. Olyan… hegyes orra van és hegyes arcélei…

– Izmosabb?

– Ennyire nem néztem meg. Talán.

– Ez a szőke haj… hogy hordja? Szerteszét áll?

– Meglehetősen.

Francis hátradőlt, szemeit összehúzta. Arthur oldalra döntötte a fejét. Tisztán leolvasható volt az arcáról, hogy valamit tud. A brit már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de Francis megelőzte:

– Az Väinämöinen szexpartnere lesz. Ő legalábbis így hivatkozik rá. Most este is láttad?

– Nem… amint besötétedett, eltűnt. Vagy elbújt.

– Vagy csak bevitték a kapitányságra. Ki akarom hallgatni őt is. Szerintem miatta már ne fájjon a fejed, Arthur, kézben tartom a dolgokat. Mindenesetre hasznos, hogy elmondtad, hogy követett téged.

Arthur nem könnyebbült meg egészen, de azért kifújta a bent tartott levegőjét. Szívből remélte, hogy ez a kétesnek tartott alak már eltűnt a háza környékéről.

Francis felütötte az étlapot.

– Akkor hát vissza a vacsorához és hozzánk – mondta, mire Arthur csak némán kinyitotta a saját füzetecskéjét.

Francis előételnek mindenféle sajtot hozatott az asztalukra és bár hagyta Arthurnak, hogy válasszon, láthatólag mindegyik fogásról volt külön véleménye, melyet meg is osztott Arthurral, így végül a brit Francis ajánlása alapján döntött, már csak udvariasságból is.

– Gyakran jársz ide, hogy ennyire ismersz itt mindent? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Francis vállat vont.

– Ez a bekészített helyem a különleges alkalmakra.

Ettől a választól Arthurnak valamiért a gyomráig süllyedt a szíve. Megkövülten ült és gyanús sejtelem ütötte fel a fejét valahol az elméje mélyén, ám nem mert semmit sem bevallani magának.

Amíg megették az előételnek hozott sajtokat és kihozták a főfogást is, Francis apró dolgokról kérdezgette, melyek leginkább arra irányultak, hogyan is tanult meg Arthur franciául, hogyhogy francia irodalmat tanult az egyetemen, és miért Párizst választotta. Rendkívül érdeklődő és jó hallgatóságnak bizonyult, még ha Arthur nem is volt túl bőbeszédű. Időnként belekortyolt a borába és ahogy telt az idő, úgy lett az arca egyre vörösebb. Igyekezett mértéket tartani, de a nyelve újra meg újra megbotlott, ilyenkor Francis csak türelmesen legyintett, hogy van idejük.

Francis is mesélt, leginkább az egyetemi éveiről, amikor még szabad volt és nem kellett heti hét napot a kapitányságon töltenie, hogy megoldjon egy ügyet. Beszélt a barátairól, Antonioról és Gilbertről, na meg Antonio cuki kiszemeltjéről és Gilbert csinos barátnőjéről is. Ha már témánál voltak, gyorsan rá is kérdezett Arthurnál mi volt a helyzet.

– Barát, barátnő? Semmi nem volt otthon?

Arthur szíve elszorult a kérdés hallatán. Neki mindig csak Alfred volt. Úgy hitte akkoriban, nem képes szerelembe esni, a barátok pedig, szépen letelepedtek mások mellett. Ha mégis felkeltette valaki az érdeklődését, az szinte biztos volt, hogy nem a vastag szemöldökű irodalmárt választja. Arthur megunta a várakozást és a reménykedést. Azért is fogadta Alfredet örökbe, mert annyira megunta az egyedüllétet, és hogy soha senki nem volt jó. Akart valakihez tartozni. És te jó ég, a legcsodálatosabb éveit töltötte vele.

A szeme könnybe lábadt (biztosan csak a bor miatt) és lassan megcsóválta lehajtott fejét.

– Soha? Senki?

Ismét fejrázás volt a válasz. Arthur nem nézett fel, így csak azt érezte, hogy Francis kinyúl és a kést fogó kezére teszi a kezét. Különösen melegnek érződött, a brit lassan felemelte az állát, hogy Francisre nézzen. Az a korábbi balsejtelem ismét előkúszott az agya hátsó részéből, mostanra azonban már nem próbálta meg elfojtani.

– Mon cher – hajolt közelebb Francis -, tudnod kell, hogy nem kell többet egyedül lenned, ha nem akarsz.

Mi a fene. Arthur enyhén alkoholgőzös elméjében úgy tetszett, Francis könnyűszerrel olvas a gondolataiban. Arca már a vörösnek egy erősebb árnyalatát vette fel. Szavak kezdtek formálódni benne, majd egy mondat, ami talán romba dönthette ezt az egyébként egész kellemes estét. Most azonban nem gondolkodott az esetleges következményeken.

– Francis, ez most randevú?

Francis nem válaszolt azonnal. Felemelte a poharát és újabbat kortyolt a borból, Arthur szerint csak azért, hogy tovább húzza az idegeit. Valójában a francia csak igyekezett minél inkább úgy tálalni a választ, hogy elfogadható legyen. Láthatólag nem lepődött meg, hallgatagsága pedig az igenlő válasz felé húzott, amitől Arthur csak még idegesebb lett.

– Ha nem akarod, hogy az legyen, akkor nem az.

Arthur összehúzott szemmel mérte végig. Úgy érezte, a feje hirtelen kitisztult egy pillanatra, majd újabb gondolatok tömkelege borította el. A szíve kihagyott jó pár ütemet aznap, szinte már megszokta. De Francis válasza után nem is egyet, hanem legalább kettőt hagyott ki, amíg a gyomra le, majd felliftezett az eredeti helyére. Kipirult, karjait összefonta maga előtt.

– Mégis hogy képzeled? – kérdezte. A hangja inkább hasonlított sziszegéshez.

– Azt hittem, kölcsönös volt az érdeklődés.

Arthur látványosan a szemét forgatta és fújtatott. Francisen látszott, hogy márpedig teljesen komolyan gondolta ezt az egészet. Arthur nem tudta, mit gondoljon. Leginkább csak ki akarta nevetni, amiért pont vele akart kikezdeni, aki nem kellett annyi éven át senkinek, most meg pár hónap múlva úgyis elföldelik? Szerencsétlen. Ez is csak vele történhet meg, hacsak ez nem valami hülye játszma, amit Francis arra használ, hogy levezesse a munkájából adódó feszültséget.

A férfi nem szólt többet, de a tekintete mindent elárult. Francis kívülről nézve jól viselte az elutasítást, tovább kortyolgatta a borát, ám a keze ökölbe szorult az asztal alatt, a lába állandóan járt, nem kicsit volt ideges. Végtére is, nemigen történt még olyan, hogy a másik fél passzolta őt. Szinte a büszkeségébe gázoltak!

A vacsora feszült légkörben folytatódott, a végére pedig nyilvánvaló volt, hogy Francis eldöntötte, nem fog ilyen könnyen lemondani Arthurról. Visszatért a néha elejtett megjegyzéseihez, arra azonban figyelt, hogy ne legyenek annyira kétértelműek, hogy Arthur azon nyomban otthagyja. A férfi egyébként is úgy tűnt, becsípett attól a két pohár bortól, amit Francis evés közben töltött ki neki.

Ebből kifolyólag ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, és ne egyedül botorkáljon haza. Arthur hazafelé megállás nélkül panaszkodott, leginkább a hidegről, meg arról, hogy milyen keveset tud majd aludni, mert ma sem lőtte be magát. Francis támogatólag karolta át és vezette hazáig. Nagy örömére Arthur túlságosan belefeledkezett a szóáradatába, hogy ezt ne vegye észre egészen addig, amíg a ház bejáratához értek. Ott aztán a brit elhallgatott, mintha észbe kapott volna, és elhúzódott Francistől, még a kezére is rácsapott. Az érzések úgy kavarogtak benne, mint az alkohol a vérében. Egyszer nem akarta elhinni, hogy végre valaki pont őt akarja. Ahogy Alfred sem akarta elhinni, hogy pont őt vitte haza a többi, meglehetősen jobb magaviseletű gyerek közül. Aztán ott volt ez a másik érzés is, ami újra meg újra májon vágta, hogy majd kétrét görnyedt a fájdalomtól. Hogy ez butaság. Ha meghal hamarosan, nem kell neki senki. Pláne nem ez a béka, aki annyit tud róla, hogy drogozik, mert elvesztette a fiát.

Francis még itt sem adta fel.

– Jól éreztem magam, én megismételném – mondta, és kivette Arthur kezéből a kulcscsomót, amivel a gyenge lámpafénynél babrált, majd a kezébe adta a jó kulcsot.

Arthur remegő kézzel beillesztette a zárba és belépett a lépcsőházba.

– Nem lesz következő – vakkantotta, és elindult felfelé, a sötétben, hogy még le is essen párszor a lépcsőn, amíg felér.

Francis elkapta az ajtót és egy sóhajtás kíséretében belépett, hogy villanyt kapcsoljon neki. Ám nem követte fel a lakásáig. Csak nézte, hogyan kapaszkodik a korlátba és mászik egyre feljebb és feljebb, makacsul és reménytelenül.

A nyomozó arra gondolt, milyen magasra érhetne, ha adna neki egy esélyt. Várt, amíg hallotta, hogy valahol csukódik egy ajtó, aztán kilépett a hóesésbe és visszaindult a kapitányság felé, vissza-vissza nézve az ablakra, ahol a nemrég gyújtott fényben egy vékony férfi sziluettje járt fel-alá.