Matthieu összezavarodva állt a folyosón, és bár látszott rajta, hogy rengeteg dolgot kérdezne, Francis egy intéssel elhallgattatta. Szegény gyakornok csak csendben követte vissza a kihallgatószobába, ahol a nyomozó egy gyors mozdulattal odaláncolta Dennyt az asztalhoz.

– Hallgatjuk – mondta, majd gyorsan Matthieu-höz hajolt és a fülébe súgott – majd később elmondok mindent.

A gyakornok bólintott és kihagyott egy egész oldalt a füzetében, hogy oda jegyezze majd Francis beszámolóját. Denny nagyot sóhajtott és jobb kezét Lukas képére helyezte. Mutatóujjával megsimogatta a halott arcát és egy pillanatra lehunyta a szemét is.

– Lukas akkor függött rá a drogokra, amikor már jártunk pár hónapja. Nem volt felhőtlen a viszonyunk… részéről inkább ilyen se-veled-se-nélküled dolog volt. Egyszer aztán, amikor elege lett, csak lelépett, annyi üzenetet hagyott, hogy hazamegy Norvégiába, köztünk vége mindennek, ne keressem. Én azóta nem láttam, pedig tűvé tettem érte mindent, azt hittem, pár napot még marad, mivel… nem találtam a bankfiókjában semmi repülő- vagy vonatjegyet.

Francis felvonta a szemöldökét.

– Mennyi ideig voltak együtt?

– Öhm… két évig.

– Tehát azóta nem hallott Lukas Bondevikről. Mikor találkozott Monsieur Väinämöinennel?

– Egy éve. Egy buliban. Nem emlékszem a hely nevére már… elég alvilági volt. Tino rám mászott, én meg nyilván nem utasítottam vissza. Ott kezdődött minden, találkozgattunk, ment minden rendesen. Már amennyire rendesen mehet a dolog valakivel, akit egy ilyen helyen ismer meg valaki. Akkorra már rég nem volt együtt ezzel a Berwalddal… de pár hónapja valahogy visszajött a képbe, nem tudom pontosan, hogyan.

– Ezután romlott meg vele is a kapcsolata?

– Valahogy úgy. Tudtam, hogy össze akar vele megint jönni, így kimondatlanul is eltávolodtunk egymástól.

– Ezidőtájt kezdett Monsieur Väinämöinen drogokat terjeszteni?

Denny legyintett, jobb híján mindkét kezét felemelte hozzá. Francis felvonta a szemöldökét, várva a folytatást. Denny valóban együttműködő volt, a szíve pedig izgatottan vert, szinte esdekelt a válaszok után. Remélte, hogy Denny információi valóban megbízhatóak.

– Már korábban is csinálta. Vele később kezdett beszélni. Talán fél éve. Mint amikor Berwalddal is újra felvette a kapcsolatot.

Francis előrehajolt, szemeiben olyasfajta éhség égett, ami már évek óta csillapíthatatlan volt.

– Ki ő? Gondolja, hogy köze lehet Berwaldhoz?

– Nem hiszem. Berwalddal azért kezdett újra beszélni, mert jó kis summát kapott a cucc terjesztéséért… gondolom ezzel akarta meggyőzni azt a mufurcot, hogy visszafogadja a fia mellé.

– Tehát akkor…?

Denny megvakarta az állát. Összehúzta a szemeit, úgy mérte végig Francist, mintha azon tűnődne, mennyire bízhat meg benne. Francis úgy hitte, ehhez egy kicsit késő van már. Megnyalta a szája szélét, lába járni kezdett az asztal alatt.

– Én soha nem láttam személyesen. Nem is kellett volna belekeverednem. Tino szervezett be, a főnök tudta nélkül. Végül nem büntették meg érte, de ő felel értem elvileg a mai napig is. Tehát… ha én vallok, akkor ő fogja megszívni.

Francist lenyűgözte, Denny milyen hamar Tino ellen fordult néhány kép után. Még mindig nem volt tiszta neki ez az egész kapcsolati háló, amibe sikerült bepillantást nyernie, de nem is ez volt most fontos.

– Ki a főnök?

Denny megvonta a vállát.

– A nevét nem tudom. Telefonon beszéltem vele párszor, férfi, meleg, dallamos hangja van. Néha el kellett mennem különböző helyekre, hogy felvegyem az anyagot, amit Tino később eladott. Nem volt ott soha.

Francis szíve hangosan dobbant. Mintha csak rég nem látott ismerőséről hallott volna híreket. Meleg, dallamos hangja van. Ez is volt valami!

– Merre voltak ezek a helyek?

– Hát izé… volt valami híd… ilyen drogtanyák… egy játszótér… egy focipálya… majd megmutatom a térképen. De szerintem nem fog velük sokra menni.

– Majd azt én eldöntöm. Monsieur Väinämöinen találkozhatott vele személyesen?

– Biztosra veszem – röhögött Denny – csak nem telefonon keresztül lett az elosztó.

– Tud bármi egyebet erről a drogról?

– Hát, látszik rajta, hogy házi készítmény. Az volt Tino feladata, hogy adja el, majd figyelje a hatásokat. Néha videókat is kellett csinálnia. Van egy pöpec kis éjszakai kamerája hozzá, tőlem kapta. Mindig pendriveokon adta át az anyagokat, soha nem küldte. De neki egyébként megvan a telefonszáma, ha elvették a mobilját, biztos fel tudják hívni.

Francis bólintott. Találtak egy gyanús számot, ám amikor megpróbálták felhívni, már nem létezett. Ez a valaki gyorsan mozgott, ha arra volt szükség.

– Azt tudja, hogy mire akarják használni a drogot?

– Hát én azt nem. Valami titkos CIA terv lehet, ha így kísérleteznek az embereken – vonta meg a vállát, mire Francis szemöldöke csak felszaladt, majd igyekezett megregulázni az arcizmait, hogy ismét nyugodttá és közönyössé váljon.

Ezután Matthieu előhozott egy hatalmas Párizs-térképet, melyen Denny készségesen megmutatott minden olyan helyet, amire emlékezett, ahol közvetett kapcsolatba lépett a főnökével. Úgy tűnt, egészen lenyugodott az előző kirohanása miatt. Egyszerű embernek tűnt, teljesen lefoglalta a térképes feladat, amivel Francis megbízta.

A nyomozó csendben figyelte, és valami kellemetlen érzés kellett motoszkálni benne Dennyt illetően. Nem volt semmi különös, hisz tudta, hogy Denny a jó és rossz skáláján inkább hajlik a fekete felé… de mégis, ahogy nézte, megborzongtatta az a közöny, amivel az áldozatokról, videófelvételekről és drogkereskedelemről beszélt. Lukas volt az egyetlen, ami valódi, igazán ijesztő, igazi érzéseket volt képes kiváltani belőle, bár egy idő után inkább már nem akart róla sem beszélni. Elejtett egy olyan információt, miszerint Tino mindent átpakolt az ő titkos kis garázsába, így akár ott is folytathatnák a kutakodást.

Francis megköszönte az együttműködést, majd miután Matthieu elvezette Dennyt egy cellába, ő még ott maradt a kihallgatóban. Csak meredt maga elé, emésztette a hallottakat, gondolkodott, vajon milyen veszélyes lehet Denny Densen ilyen attitűddel.

Matthieu hamarosan visszatért és a nyomozó vállára tette a kezét. Francis megrezzent, azt kívánta, bár elszívhatna egy cigarettát.

– Hogy van Väinämöinen?

– Megmarad. Ivan szerint nem fog majd tudni beszélni egy ideig.

– Hm. Menjünk el abba a garázsba, amit Denny mondott. Most már így-is úgy-is lecsukjuk Väinämöinent, de, ha ott találunk valamit, sokkal biztosabb fogásunk lesz rajta.

Matthieu egyetértett. Fogta a kabátját és felöltözött. Nem volt különösen gyors, Francis mégis lassúnak tűnt mellette. Olyan komótosan tekerte a sálját a nyakába, hogy még a mindig türelmes gyakornok is elkezdett egyik lábáról a másikra állni. Francis néhány kollégája után kiáltott, hogy jöjjenek és segítsenek begyűjteni a bizonyítékokat. Matthieu nem volt biztos benne, hogy bárki is hallotta a felszólítást, de már nem volt ideje szólni Francisnek, aki a kezdeti lassúság után gyors léptekkel az út mellé ért és leintett egy taxit maguknak.

Az út Dennis Densen garázsához hosszú volt. A lakása is kint volt a külső kerületekben, hogy csak az elszántak jártak naponta ki- és be a belvárosba. A garázs a peremvidéken volt, több hasonló apró helyiség között, melyek nem is igazán autókra voltak méretezve, hanem motorokra és kerékpárokra. Inkább voltak fészerek, ajtajukról lepattogott a festék a sóderrel felszórt útra, oldaluk behorpadt néhol, amelyiknek volt ablaka, az jó eséllyel be volt törve.

Beletelt egy kis időbe, mire megtalálták Dennyét. Ennek valaha piros ajtaja volt, zárját egészen új lakat védte, melyet Francis könnyen eltávolított a férfitől kapott kulccsal.

Az ajtó nyikorogva és némi feszegetés után kitárult, odabent apró lámpa adott némi fényt. Középen egy motor állt, két oldalt szekrények sorakoztak, jobboldalon egy öreg tévével. A baloldali fal sarkába egy régi, viseltes matrac volt állítva, de a körülményekhez képest egészen tiszta volt, talán még használták is itt nemrég.

Matthieu nekiállt kinyitogatni a szekrényeket, kiszórt némi régi ruhát, viseltes kabátokat és német gyártmányú sporttáskákat, míg Francis jobboldalon nézett körül. A tévé alatti szekrényben sorban álltak a kazetták és polaroid képek. Nem voltak felcímkézve, úgyhogy csak remélni merte, hogy a képek között lesz olyan, ami esetleg az egyik áldozatról készült. A kazetták, ha Tino pendriveon adta le a dolgokat, túl réginek tűntek.

– Nyomozó, megtaláltam – szólt hirtelen Matthieu, mire Francis felpattant és mellé sietett.

Valóban, Matthieu kezében egy doboz volt, nem nagyobb egy lámpaernyő csomagolásánál. Benne szépen rendben sorakozott minden, ami Tinoé volt: heroin gondosan apró zacskókba rakva, és egy külön szelence, benne ismeretlen pirulákkal. Injekcióstűk sorban, tisztán egymásra rakva, valamint egy halom pénz, amit Tino biztosan nem prostitúcióból szerzett.

Francis arca ragyogott a boldogságtól, Matthieu csak azért próbálta elrejteni a mosolyát, mert nem tartotta helyénvalónak, hogy ennyire örülnek egy doboznyi drognak.


Francis többször is kereste aznap. Pár óránként egy üzenet, hogy forró nyomon vannak, hogy mikor lesz Arthurnak ideje megint kimozdulni vele, hogy beszélgethessenek egy jót. Arthur nem válaszolt, de minden üzenetet szinte azonnal megnyitott.

Még mindig nem tudta, mit kezdjen, mit kezdhetne a helyzettel. Ha néha elmerengett a szobája sarkát figyelve, azt vette észre, hogy hiányzik neki a nyomozó. Végre volt neki valaki, akivel beszélhetett, aki akarta őt, és nem hagyta magát ellökni, pedig igazán, minden feltételt teljesített, ami Arthur számára az idegesítő kategóriába sorolhatóvá tette.

Fel-alá járkált a lakásában, éhség mardosta, de nem számít hányszor nyitotta ki reménykedve a hűtőjét, nem talált semmi ehetőt, amit furcsállt, hiszen egyébként sem szokott sokat enni.

Késő délutánra szedte össze magát annyira, hogy felöltözzön és kivonszolja magát a lakásából, hogy némi élelmet szerezzen. Kicsit még kába volt, alig bírt beletalálni a kulcslyukba is. Mire bezárta az ajtót, addigra sietős léptek értek mellé a lépcsőházban. Arthur megfordult és biccentett Berwaldnak.

A férfi ugyan csak hümmögött válaszként, de nem volt udvariatlan, hogy csak úgy otthagyja a lépcsőházban, így együtt sétáltak le a lépcsőkön, a kínos csend megült rajtuk.

Arthurnak eszébe jutott az, amit Francistől hallott, Berwald exéről. Ahogy a marcona férfire nézett, a róla kavargó gondolatok, melyekben lehet, hogy a férfinek köze volt a drogkereskedelemhez és a gyilkosságokhoz, nem voltak képesek felülkerekedni Arthur eredeti megérzésén, mégpedig azon, hogy a férfinek amilyen komor az arca, olyan lágy a szíve is. Némileg sorstársat is látott benne, hisz egyedül nevelt egy aprócska fiút.

Berwald észrevette, hogy figyeli, ránézett hideg szemeivel, mire Arthur gyorsan elfordította a fejét. A magasabb férfi megköszörülte a torkát.

– Hol tölti a karácsonyt?

Arthurt meglepte a kérdés. Olyan barátságosan dörmögve tette fel, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy ő is lehet, hogy benne volt a drogügyletekben. Hirtelen el is szégyellte magát. Hisz Berwald csak egy apa volt, mint Arthur hajdanán. Csak egy férfi, aki a karácsonyra készült, igyekezett mindent tökéletessé varázsolni a fiának.

– Itt Franciaországban – felelte. – A testvéreim hazahívtak, de nem hiszem, hogy elutazok.

Pedig lehet, hogy jobb lenne még egy utolsó karácsonyt velük tölteni, mielőtt ez a rohadt májelégtelenség végezne vele. Megérdemelnének még egy közös karácsonyt… de, ha Arthur arra gondolt, hogy Allistor szánakozó tekintetét kellene elviselnie a nap minden percében, köszöni szépen, inkább passzolta volna a lehetőséget. Nem akarta, hogy sajnálják. Nem akarta, hogy arra emlékeztessék a folyamatos törődésükkel, hogy meghalt a fia, hogy egy lerobbant drogos lett, hogy hamarosan úgyis belehal mindenbe.

Berwald hümmögött, ahogy kiértek az utcára. A havat tegnap söpörték el a járdáról, de mostanra újabb vékony réteg esett, melyhez még senki nem vette a fáradtságot, hogy eltakarítsa.

– Na és ön? – kérdezte gyorsan Arthur.

Berwald megtorpant a ház előtt, pár pillanatig hosszan vizsgálta Arthur arcát, mielőtt válaszolt volna.

– Csak én és a fiam itthon. Talán az anyja is. Ha van kedvük, nyugodtan ugorjanak fel egy puncsra.

Arthurt újfent meglepte a férfi közvetlensége, na meg a többesszám, amit használt. Berwald biccentett, talán elköszönésképpen, Arthur viszont követte, részben azért, hogy válaszokat kapjon.

– Ugorjunk…? – kérdezte bizonytalanul.

Berwald megtorpant, hümmögött és bólintott.

– A nyomozó gyakran jár erre.

Arthur nem volt benne biztos, hogy neheztelést hall-e a hangjában. Eszébe jutott, hogy Francis már a férfit is kihallgatta – csak nem gondolt arra Berwald, hogy a férfi őt akarja figyelni Arthur lakásából, ugye?

– Vett már neki ajándékot karácsonyra? – kérdezte Berwald, mielőtt Arthur végigvihette volna a gondolatmenetét.

A brit egészen megütközött a kérdésen. Már miért vett volna neki? Hirtelen rátört a felismerés, meleg hullámként mosta végig, enyhe pírt hagyva az arcán. Elfordította a fejét. Tényleg ennyiszer látogatta volna meg Francis az elmúlt időben, hogy az még Berwaldnak is feltűnt?

– N-Nem… - mondta, majd határozatlan, remegő hangon folytatta –, talán kap egy mézeskalácsot.

– Ma karácsonyi vásárba vitték az osztályt – mondta Berwald dörmögve. – Oda megyek Peterért. Jöhet, ha akar.

Arthur pislogott néhányat, majd némán bólintott. Nem hangzott rosszul egy kis társaság kivételesen. Elindultak, Berwald arca kifejezéstelen maradt, és ezúttal teljesen el is némult. Úgy tűnt, mindent megtudott, amit meg akart tudni.

A brit viszont nem állhatta a kínos csendet, így amikor felugrottak az egyik buszra a szomszéd utcában, végre eszébe jutott valami.

– Úgy hallottam, ma van az utolsó tanítási nap – mondta Arthur. – Peter minden bizonnyal várja már a szünetet.

– Mhm – morogta – szeret iskolába járni.

– Milyen jó gyerek.

Arthur szíve elszorult. Alfred gyűlölt iskolába járni. Minden reggel megérte beleimádkozni a ruháiba, aztán ráadni a táskáját is. Nem volt hajlandó addig átlépni a küszöböt, amíg nem kapott Arthurtól egy extra csokit vagy müzlit uzsonnára. Aztán, amikor meg haza kellett volna jönni, minden egyes nap legalább húsz percig búcsúzkodott a barátaitól, vagy kérte meg Arthurt, hadd menjenek le osztálytársaival a parkba még egy utolsó kör bújócskára vagy focira.

Olyannyira elmerült az Alfredról szóló emlékeiben, hogy már nem is érdekelte, hogyan folytathatná a beszélgetést. Kibámult az busz ajtajának üvegén, nem látott sem házakat, sem havat, sem embereket. Alfredet látta, ahogy kibomlott cipőfűzővel szaladgál a lakásban, menekül Arthur elől és nagy hangon hisztizik, hogy ő bizony nem megy, különben is, ma római nap van a suliban, neki pedig nincs jelmeze, és az igazán nem az ő hibája, hogy mindez az indulás előtt jut eszébe, amikor Arthur már semmit nem tud tenni.

Berwald meglökte a vállát az ő megállójuknál, mire Arthur lenyelte a könnyeit és leszállt a férfivel.

A karácsonyi vásár nem épp úgy állt, ahogy elképzelte – tömeg volt, a standok felől fűszeres illatok és füst szállt feléjük, középen egy kisebb fácska állt, alatta dekorációs dobozok, a villanyoszlopokra szerelt hangszóróból karácsonyi klasszikusok szóltak.

Ám a hangulat az minden volt, csak meghitt nem. Két mentőautó állt szélen, a zenébe belevegyült a szirénák hangja. A tömeget egy pontra terelték, köztük egy csapat kisebb gyereket is, akik Peterrel lehettek egyidősek. Rendőrök igyekeztek távol tartani az embereket a mentősöktől, mások a tömegben igyekeztek fel-alá, érthetetlen szavakat mondtak néhányaknak, másokat kiállítottak és meghagyták nekik, hogy várjanak.

Arthur gyomrában ismerős, kényelmetlen érzés ébredt. Valahogy így nézett ki az a nap is a vidámparkban, amikor Alfred…

Berwald széles vállával utat tört a gyerekcsoportig, Arthur pedig igyekezett a nyomában maradni. A gyerekek nagyjából tizennyolcan-húszan lehettek. Néhányuk sírt, mások csak szorosan fogták társaik kezét. A tanárnő ugyanolyan kétségbeesetten pillantgatott körbe. Pár szülő, aki Berwaldhoz hasonlóan azért jött, hogy hazavigye csemetéjét, szorosan ölelte magához a gyermekét.

A tanárnő Berwald karjába kapaszkodott.

– Peter… – kezdte a férfi, mivel sehol sem látta a fiát. Arca még fehérebb, még veszélyesebbnek tűnt az aggodalomtól.

A tanár megpróbált mondani valamit, ám a hangja elcsuklott és zokogás tört rá. A mentőautókra mutatott, majd két kezébe temette az arcát. Érthetetlen motyogása közepette az egyre idegesebb arccal álló Berwald és a mögötte álló Arthur három szót értettek csak meg. Mérgezett. Édesség. Roham.

A nő meg sem próbálhatta befejezni a mondandóját, melyben igyekezett megmagyarázni, hogy történt mindez, ki lehet a felelős és Peter most hogy van.

Berwald nem hallott már semmit. Elrohant, puszta erejével döntve félre azt, aki az útjába állt. Az arcáról leolvasható volt a kétségbeesés és az aggodalom. A tömeg hamar elnyelte, Arthur pedig egyedül maradt a gyerekcsapat mellett, remegő térdekkel.

Ő nem látta Berwaldot rohanni. A két évvel ezelőtti Arthurt látta, ordítva, fújtatva. Ahogy próbál átjutni a nézelődők sokaságán, kevés sikerrel. Ide-oda lökdösik, a levegő kiszökik a tüdejéből, ahogy valaki véletlenül oldalba vágja. A hangok és a szirénák összemosódnak, nem lát, nem ért, mindenhol Alfred vékony segélykérését véli hallani. Arthur kiált, hogy engedjék át, de nem történik semmi. Az embertömegben szinte megfullad, a pániktól remeg a keze, de tovább küzd. Összeszedi minden erejét és még egyszer elkiáltja magát: a fiam!

A tömeg megnyílik, de bár ne tenné. A földön egy élettelen test hever, ő pedig összecsuklik, legszívesebben azonnal követné a gyermekét.