Tonhal, múltkor azt mondtad, kabátot húzol a 20. fejezethez a hideg gonoszság ellen. Most pakolj magadra még egy réteget, a saját érdekedben.

Extra hosszú fejezet következik.

Ivan még aznap elkezdte a laborban a behozott minták vizsgálatát és elemzését. Néhány rendőr kint maradt a garázsnál, hogy ujjlenyomatokat gyűjtsenek, mások már a kapitányságon vizsgálták a behozott mintákat. Francis és Matthieu bevetették magukat az egyik konferenciaterembe, hogy ők is alaposan áttanulmányozzanak mindent, amit találtak.

A garázsban talált legtöbb dolog nem volt több kacatnál. Denny ide halmozott mindent, ami nem volt kívánatos a lakásában: régi ruhák, családi fényképalbumok, molyette takarók és ocsmány kerámiafigurák, melyeket Francis legutoljára a nagyanyja kandallója felett látott. Meg tudta érteni, miért dobta ki őket.

Aztán ott volt még a kazettás doboz, amit nem adott át a kollégáknak azelőtt, hogy megnézte volna a tartalmát. A szalagok mellett borítékok is voltak, benne sötét, szinte kivehetetlen alakok polaroid képeken. Némelyiken volt dátum, valamelyik csak úgy volt beleszórva, hogy Denny valószínűleg rájuk se nézett többet.

Sajnos nem volt túl bizalomgerjesztő azoknak a tartalmi, amik rendesen látszódtak. Matthieu Francis mögött állt és egyre csak a szemöldökét ráncolta a képek láttán, amik lassan elcsúsztak és kicserélődtek a nyomozó ujjai között.

A legtöbbön Lukas Bondevik volt. Bár a bőre ugyanolyan sápadt volt, mint az utolsó találkozásukkor, mégis életerősnek tűnt. A haja fénylett, a szemei kihívóak voltak, még némi izom is volt a testén. A legtöbb képen meglehetősen alul volt öltözve – öltönyt ing nélkül, egyetlen nadrágot, vagy épp csak semmit nem viselt, bár a kép készítője figyelt, hogy ilyen esetekben ne látszódjanak kelletlen dolgok.

Denny képei, mert valószínűleg ő készítette a felvételeket, egyszerre voltak művésziek és professzionálisak, ugyanakkor hátborzongatóak is. Lukas tökéletes modell volt, a legtermészetesebb módokon ült, állt, vagy feküdt, mégis, a szögek és a fények egészen különleges hatást váltottak ki.

Ahogy pedig haladtak tovább, úgy vált Lukas egyre sápadtabbá, szemébe idegesség és megvetés költözött, vagy éppen olyan üresség, hogy Matthieu vissza is hőkölt. A beállítások is mások lettek: Lukas már majdnem mindegyiken teljesen meztelen volt, kezei a feje fölött összekötve, ő pedig vagy elfordítja a fejét, vagy úgy lehajtja, hogy ne kelljen a kamerába néznie. Láthatólag nem élvezi a helyzetet, a bőre több helyen kidörzsölődött a kötelektől, arca vörös volt, valamelyikbe bele is mozdul, homály van a lába helyén, ahogy megpróbálta Denny kezéből kirúgni a kamerát.

– Fogva tartotta? – kérdezte halkan Matthieu. A hangja remegett, talán a megilletődöttségtől, talán valami mástól.

Francis félretette a képeket és lassan megcsóválta a fejét. Kivette a kazettákat is a dobozból. Kikereste a legkorábbi dátumút, és betette a konferenciaterem lejátszójába. Ezer hála a kormánynak, amiért nem adtak konferenciatermekbe komolyabb felszerelést, és nem dobatták ki a régi lejátszókat.

A felvétel hosszú másodpercekig nem kezdődött, csak szürke hangyák futkároztak a képernyőn. Amikor végre elindult valami, villódzó fények és többnyire sötétség fogadta őket. Valami istentelenül rossz zene szólt, olyan hangerővel, hogyha a kamerás közelében beszélgettek is, egyáltalán nem hallatszott.

Francis előrehajolt, ujjait összefűzte az ajkai előtt. Egyetemistakorú fiatalok bulija volt ez, arctalan alakok vonaglottak és mozdultak higanyként a zene ritmusára. A helyszínről fogalma sem volt, de arra gondolt, hogy talán egy pincében, vagy alagsorban lehet.

A kamerás elindult a kijárat felé, ahol viszonylag jobb fényviszonyok voltak. Egy felfelé vezető lépcső előtt állt meg, ahol többen ültek, néhányan a falnak dőlve beszélgettek. A felvétel készítője két egészen hasonló férfi felé vette az irányt, mindketten szőkék voltak, morcosak, és csendesek.

Az alacsonyabbik, amikor megpillantotta a kamerát, csak rásandított a másikra, majd lassan megpróbált eloldalogni. A másik oda sem nézve kapta el a ruhája sarkát és húzta vissza maga mellé. A kamerázó nevetni kezdett, a hangja olyan volt, mint Dennyé.

– Ne már, hagyd egy kicsit élni! Minek jöttök, ha még táncolni sem engeded?

– Vidd innen azt a szart – utasította az idősebb, Lukas. Levendulaszín szemeiben undor és idegesség volt látható. Bár „bulizni" jöttek, úgy volt felöltözve, mint egy apáca. Sötétkék, szinte lilába hajló garbót viselt és fehér nadrágot.

– De igaza van – panaszkodott a fiatalabb és összefonta maga előtt a karjait. – Itt őrködsz a kijáratnál, senki nem fog innen kivinni. Nyugodjál már le.

Erre Lukas vonakodva ugyan, de elengedte a másik ruháját, aki kapva kapott az alkalmon és elsietett abba az irányba, ahonnan Denny jött.

Denny közelebb sétált Lukashoz, mire amaz csak még jobban nekivetette a hátát a falnak.

– Ma sem kérsz semmit, édes?

– Kotródj el, amíg szépen mondom.

– Én meg azt mondom, hogy a sors, hogy egyikünk sem egyetemista, és mégis mindig ilyen helyeken futunk össze~

Lukas elfordította a fejét, mire Denny közelebb tolta az arcához a kamerát és újra megszólította:

– Luka ~ – erős francia akcentussal ejtette ki a nevet, inkább hallatszott „Lükának." – Meg foglak szerezni, csak várd ki a végét~ kezdetnek itt maradok veled őrizni a kijáratot, mint a leendő jó pasid, hogy senki ne vigye el az öcsédet még a mosdóba se.

Lukas a szemét forgatta és távolabb húzódott tőle. A táncolókat figyelte, de a sötétben nem lehetett kivenni az öccse tejszőke haját.

A felvétel további részében Denny semmiségekről beszélgetett a férfivel, aki, bár ellenségesen válaszolgatott, csak nem hagyta ott sem Dennyt, sem az őrposztot. Előbbi minden bizonnyal ezt bátorításnak élte meg.

– Dennis Densen, Lukas Bondevik és az öccse…

– Emil Steilsson – fejezte be Matthieu. Francis gondolatban vállon veregette, amiért ennyire utánajárt korábban mindennek. – Az eltűnt kisöcs.

– Hm, mintha rémlene valami.

Matthieu nem szólt, csak kikereste a következő pár kazettát. A legtöbben megint csak beszélgetések voltak, meg hogy Lukas nagy nehezen rábólintott egy randevúra is, ám erről nem volt felvétel. Denny jobb szeretett éjszaka videózni, akkor Lukas egyébként is mindig a fényes helyeken álldogált, a kamera pedig így megtalálta, szinte ragyogott a többi, sötét alak között.

Talán már túl voltak néhány randin, amikor ismét egy pincében tartott egyetemi buliban voltak, mert Emil is felbukkant néha a háttérben táncolók között.

Denny egy korsó sört vitt éppen a fal mellett egy kanapén üldögélő Lukasnak. Amaz felvonta a szemöldökét, mert a kanapé mellett pár lépésre húzódott egy bárpult, Denny pedig nem onnét jött.

– Azt meg honnét szerezted?

– Van egy lépcső, ami még lejjebb vezet. Van ott is egy bár, azt hallottam az ottaniaktól, hogy jobb mint ez – nevetett őszintén Denny és átnyújtotta Lukasnak az italt.

A férfi elvette, de gyanúsan méregette mind a sört, mint Dennyt.

– Mit nézel így? Nem fogsz berúgni ennyitől. Ha meg mégis, hát majd figyelek én Emilkére.

Lukas a szemét forgatta, majd ivott.

Vágás.

Lukas és Denny még mindig a kanapén voltak, ám Lukas most már Denny ölébe hajtotta a fejét, arcát a férfi hasa felé fordította, szemei csukva voltak, de nem aludt. Lábait felhúzta, összegömbölyödött, egész testében finoman remegett. Denny a vállát simogatta és masszírozta, a mozdulatai nyugodtak voltak és összeszedettek.

– Kimenjünk kicsit, drága? A friss levegő biztos jót tenne.

Lukas alig észrevehetően bólintott, mire Denny kisimította a haját az arcából és felsegítette. Lukas majdnem orra esett az első lépéseknél, szerencsére Denny ott volt, hogy elkapja a derekát. Emil közelebb jött, amikor észrevette, hogy baj van.

– Mi történt?

– Kicsit kész van – mondta Denny – sokat ivott. Lehet, hazakísérem.

– Megyek veletek – jelentette ki Emil. Látszott rajta, hogy bármennyire is maradna, azért biztosra akart menni, hogy a bátyja jól van.

Lukas újra megremegett, fejét Denny vállának döntötte.

– Nem muszáj, láttam, mennyire jól mentek a dolgok azzal a kínai fiúval – Denny hangja vidám volt. – Írok, ha ágyba dugtam. Nyugi, láttam már el részegeket.

Emil vonakodva bár, de bólintott. Félrelépett és utat engedett Dennynek meg a bátyjának, akik hamarosan kiértek a pincéből és pár másodperc után már az utcán voltak.

Lukas nyafogott, a lábai újra meg újra össze akartak csuklani alatta. Denny óvatosan ráterítette a vállára a saját pulcsiját, majd ismét átkarolta a derekát és közel húzta magához.

– Tudom, tudom. Kényelmetlen. Segítünk rajta mindjárt.

Hazamentek, végig a fényes utcákon, tele más nevetgélő fiatalokkal, kocsmatúrázó egyetemistákkal és a szórakozóhelyek előtt beszélgető biztonságiőrökkel.

Hamarosan felértek egy lakásba, mely két külön szobából állt, tehát Lukas és Emil lakhelye lehetett.

Lukas felnyögött, amikor Denny végigtapogatta őt a kulcsokért, bezárta az ajtót, majd egyszerűen otthagyta őt a bejáratnál a falnak dőlve. Denny a kamerát Lukas szobájába vitte, majd letette a komódra, mely az ággyal egy vonalban a fal mellett állt, majd kiment. Pár másodpercen belül visszatért, Lukas szinte belezuhant az ágyba. Újra meg újra megremegett, szemeit csukva tartotta, Denny azonban nem tűnt túl aggódónak. Utánamászott az ágyra és gyengéden beletúrt a hajába, mire Lukas kéretlenül fordította el a fejét.

Denny a kamera felé pillantott, mintha ellenőrizni akarta volna, hogy megy-e a felvétel. Aztán elmosolyodott és végighúzta Lukas hátán a kezét. A nadrágját csak azért nem tépte le egy mozdulattal, mert a férfi alá kellett nyúlnia, hogy kikapcsolja az övét.

Nem sietett el semmit, a mozdulatai folyamatosak voltak, kezei egy pillanatra sem álltak meg. Ollyan izgatottság és éhség tükröződött a szemeiben, hogyha Lukas képes lett volna felfogni, valószínűleg előbb vág az arcába egy vasalót, majd rohan ki a szobából úgy ahogy volt, meztelenül.

– Nem megmondtam, hogy egy hónapon belül az enyém leszel? – duruzsolta Denny a férfi fülébe, aki magánkívül feküdt az ágyon, immár teljesen lecsupaszítva. – Csak figyelj, kicsi Lukám…

– Belepörgethetnénk? – kérdezte Matthieu. Nem bírt ülve maradni, egyik lábáról a másikra állt.

Francis rásandított, majd vissza a felvételre. Denny gyengéden felemelte Lukas testét és csókolta, ahol érte. Lukas nem tudott ellenkezni. A következő percben a férfi már Lukas lábai között matatott, simogatta és becézgette. Lüká, Lüká, Lüká.

– Bizonyítékokat nézünk, Matthieu – felelte Francis. – Áll ebből valami Denny aktájában? Lukaséban?

– Igen… Monsieur Bondevik többször tett feljelentést, de mindig visszavonta… én… ne haragudjon, de ez…

– Rosszul vagy? Pedig ez még semmi ahhoz képest, amik a képeken voltak… menj csak ki, ha nem bírod – mondta Francis, mire Matthieu megkönnyebbülten távozott a teremből, de előtte még közelebb tolta Francis könyökéhez az aktákat.

Francis a tenyerébe támasztotta az állát és úgy nézte tovább a felvételeket. Miután Denny beleélvezett a férfibe, a videó megszakadt és újabb kezdődött. Ebben nem látszódott semmi, a kamera be volt lökve egy ágy alá, csak két pár láb látszódott a lelógó takaró alatt.

– Nem tudom, miről beszélsz – hallatszódott Denny nyugodt hangja.

– Ne szórakozz velem! Megtetted! Kétszer! Ha még egyszer a közelembe jössz, én esküszöm, hogy elmegyek a rendőrségre! – mondta felemelt hanggal Lukas.

– Édeske, meg tudjuk oldani. Most is te jöttél hozzám, nem fordítva – Denny leült az ágyra és a hangokból ítélve megpaskolta a helyet maga mellett. Lukasnak esze ágában sem volt odaülni. – Hisz te is élvezted.

Lukas nem válaszolt. Mély hallgatás volt csak a reakció, idegőrlő némaság a kiabálás után. Hosszú másodpercek után Denny végül felnevetett, az ágy recsegve jelezte, hogy Denny felemelkedett és közelebb vonta magához Lukast. Visszaült, a másik férfit a lábai közé húzta.

– Tudom, hogy imádod. A hangod elárul. Ne játszd az ártatlant, szex közben vagy önmagad, Luke~

Ismét csak hallgatás, Lukas mezítelen lábain az ujjaik behajlanak. Csókok hangjai, majd Lukas morgása.

– Józanul soha nem feküdtem volna le veled.

– Ezen bármikor segíthetünk.

Lukas lábai hirtelen elhagyták a földet, az ágy megremegett és megnyikordult, ahogy Denny lenyomta őt. Majd fémes csengés és Lukas hallatszódott, ahogy küzd.

– Engedj el, te állat! Hol a kulcs?! Nem bilincselhetsz csak úgy meg! Barom! – kiáltotta, ám Denny mintha meg sem hallotta volna. Leszállt az ágyról, majd az ajtóhoz ment, de nem csukta be azt, mintha ezzel is ingerelni akarta volna Lukast.

– Mindjárt szép lesz minden, Luka.

Lüká. Lüká. Lukas abbahagyta a ficánkolást, Denny pedig visszasétált hozzá. Újabb csókok, Lukas felnyögött.

– Shh… nyeld le. Pár perc és hatni kezd.

A hangok többet mondtak minden látványnál, bár félúton Denny előbányászta a kamerát és felrakta egy szekrény tetejére, csak hogy mindent tökéletesen lehessen látni. Ez már Denny lakása volt, Lukas kábultan nyöszörgött a férfi ágyán, bőre szinte lángba borult, csípőjét sóvárogva mozgatta ide-oda.

Francis kipillantott a konferenciaterem ajtajának üvegén és látta Matthieut. Nem ment messzire, a falnak dőlt a bejárattal szemben, arcán megmagyarázhatatlan érzelmek tükröződtek, de az istenért nem akart felnézni, nehogy esetleg lásson valamit a felvételekből.

A nyomozó belegondolt, hogy talán neki sem kéne itt mindenen végigrágnia magát – a felvételekből ítélve már csak a legkülönfélébb házi videók következtek, de, hogy ami bennük történt, bűncselekmény volt-e, vagy nem, azt Lukas Bondevik nélkül már nehezen lehetett megállapítani.

Belepörgetett a felvételbe, de mivel semmi más nem történt benne, így kivette és találomra kiválasztott egy másikat. Miközben betette, odakintről hangok szűrődtek be hozzá, két járőr sietett el beszélgetve, valami gyerekről beszéltek, meg egy balesetről.

Nem az ő hatásköre.

A kazettán szereplő dátumok egyike sem volt az az időszak, amikor Denny megismerkedett Tinóval, a dátumozás csak két évig tartott, majd nem készült több felvétel. Francis kiválasztott egyet, ami egy évvel azutánra volt címkézve, hogy Denny először vitte haza Lukast.

Ez a videó is hasonlóan kezdődött, mint a többi. Denny lakásán voltak, a két férfi együtt filmezett, Lukas láthatóan már nem volt a valóságban, köszönhetően a dohányzóasztalon lévő temérdek alkoholnak. Egy idő után Denny felkapja, viszi a hálóba, beállítja a kamerát, előjáték, aztán bele is vágtak az akcióba. Lukas kezei ezúttal is ki voltak kötve az ágyhoz, az ajtó nyitva, hogy amikor Lukas magához tér, idegeskedjen miatta, Denny becézgetése, suttogások, nyögések, csattanások.

Ezúttal azonban valami máshogy történt.

Az ajtóban megjelent Emil. Kabátban, sállal, haja kócos, mintha rohant volna eddig. Megállt a bejáratnál, szemei elkerekedtek, mintha nem tudná mit mondjon. De végül is ki tudna bármit is mondani arra a látványra, hogy a bátyja magatehetetlenül fekszik valaki alatt?

– Bazdmeg, mit csinálsz?!

Odarohant az ágy mellé és megpróbálta lerángatni a bátyjáról Dennyt. Amaz morgott, leült és elcsapta magától Emil kezét.

– Mi a franc, tökmag?!

– Mit adtál neki?! – kiáltott rá Emil, az ágy támlájához ment, hogy eloldozza a bátyja kezeit. – Meg fogod ölni, te barom!

– Ne nyúlj hozzá! – emelte fel Denny is a hangját.

Bár kiabáltak, Lukas úgy tűnt, csak Denny jelenlétére reagált. Oldalra fordította a fejét, szaggatottan kifújta a levegőt. A nyaka oldalán temérdek harapásnyom volt.

– Mégis miért ne?! Amióta veled van, rá se lehet ismerni! Tudtam, hogy valami nem stimmel vele! Ma reggel ezt találtam a szobájában! – belenyúlt a zsebébe és egy kis fehér zacskót húzott ki a zsebéből, majd Denny arcába vágta. – Temiattad van mindez! Temiattad kódorog a rendőrségre, félálomban van egész nap, még rosszabb, mint most!

Visszafordult Lukas felé és kioldotta a kötelékeit. Majd körülnézett a szobában, hogy megkeresse Lukas ruháit.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Denny. A hangja elmélyült, szokatlanul lassan beszélt.

– Elvinni innen! Hazaviszem Norvégiába, ha kell! Franc se hagyja itt veled tönkremenni!

Denny felállt a helyéről és tett egy lépést Emil felé. A fiú még mindig igyekezett felültetni a bátyját, de amaz észre sem vette, hogy ott van, megtartani magát még annyira sem tudta.

– Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá!

– Te ne nyúlj hozzá! – ordította vissza Emil és elütötte Denny Lukas felé nyúló kezét. – Baszd meg magad! Nem volt még elég?!

– Korántsem – Denny félmosolyra húzta a száját, szemfogai fehérlettek. – Ő az enyém. Csak az enyém.

– Soha nem szeretne, ha egyszer végre tiszta gondolatai lennének – morogta Emil, átvetette a vállán Lukas karját és talpra húzta.

Dennynél valami láthatólag bekattant erre az egy mondatra. A mosolya lehervadt, a szemei egész sötétté váltak.

– Szívd vissza.

– Miért? – fújtatott Emil és a bátyjára pillantott, aki halk nyögéseket hallatott. Nem tetszett neki, hogy valaki járásra kényszeríti. A lábai alig tartották, remegett egész testében, szemeit inkább csukva tartotta. – Így igaz. Senki épeszű ember nem maradna veled! Toxikus vadállat…

Denny egy ugrással termett előttük, Lukast visszalökte az ágyra, Emilt pedig a földre, fölé térdelt és ütött. A fiú nem hagyta magát, azonnal rúgta és ütötte Dennyt, ahol érte, ám termetéből adódóan már a kezdetektől nem volt esélye az izmosabb férfi ellen.

Küzdöttek, Emil kiabált és átkozódott, amíg Denny át nem fordította és arccal a földre nyomta. Kinyúlt és elvette az ágyról a kötelet, amivel Lukas kezeit kötözte meg korábban. Átfűzte Emil nyaka alatt, majd húzta, karjain kidagadtak az izmok, arcán hihetetlen elhatározás tükröződött.

Lukas az ágyon pihegett, tagjai meg-megremegtek, de egyébként nem volt tudatában annak, hogy mi történik alig fél méterre tőle a földön. Emil ütötte Denny lábát, rúgkapált, majd egy idő után már csak a kötelet próbálta elhúzni a torkáról. Krákogott, a levegője egyre fogyott. A szemei villogtak, mint egy sebzett vadnak, de nem volt bennük semmi jele a megadásnak.

Denny tovább húzta, térdével leszorította Emil hátát. Nem tetszett neki, hogy a fiú ennyit mozgolódott. Jégkék szemei egészen elvesztették fényüket. Eddig sem gondolt bele túlságosan mások helyzetébe, de ez most ezerszeresen látszódott rajta.

Teltek a percek. Emil nem érhette el Dennyt. Miután ezt realizálta, fegyver után kutatott a földön, hogy szabadulhasson, elvághassa a kötelet, belemetsszen Denny karjába, aztán amíg az gyerekként ordít a fájdalomtól, ő fogja a bátyját és eltűnjenek innen örökre. Múlt az idő, ám semmi nem akadt a keze ügyébe, szemei már kigúvadtak, körmei belevájódtak a kötélbe. A másik kezével kinyúlt és megragadta a lepedőt, mintha Lukast próbálta volna közelebb húzni magához. Ajkai elnyíltak, hangtalan segélykiáltás volt csak, melyet a bátyja nem érthetett, nem láthatott.

A keze a földre hanyatlott, teste elernyedt. Denny kifújta a levegőt és lassan felállt, meg is tántorodott egy pillanatra. Emil testére nézett, majd a tőle nem messze fekvő Lukasra, aki mit sem vett észre a testvére meggyilkolásából. Denny felemelte mindkét kezét, eltakarta a száját, orrát, mintha rájött volna a tettének súlyára. Tekintete azonban olyan volt, mint az éhes kóbor vérebé, nem elégedhetett meg azzal, hogy legyűrte a kihívóját. Neki kellett a díj is. A legfinomabb falat, amit csal el tudott képzelni.

– Faszom, olyan gyönyörű vagy.

És visszatért Lukashoz.

Kopogtak a konferenciaterem ajtaján, majd Matthieu lépett be, lesütött szemmel, hogy rá se pillanthasson a képernyőre.

– Nyomozó, történt ma valami. Állítólag köze van a mi ügyünkhöz.

Francis alig bírta feldolgozni a hallottakat. Leállította a felvételt, de csak bámult Matthieu-re, elméjében lassan csikordultak a kerekek, Matthieu-ről a tekintete a zárda folyosója felé vándorolt. Dennis Densen arra volt.

– Nyomozó…?

Francis felállt és remegő kézzel kivette a kazettát a lejátszóból.

– Ezt majd át kell vinnünk az eltűnésekért felelős embereknek – mondta halkan.

Matthieu összevonta a szemöldökét, de inkább nem kérdezett semmit. Francis úgy gondolta, talán jobb is. Hiába készült a fiú nyomozónak, meg eleve olyan embernek, akinek a környezetében állandó vendég lesz a halál, más volt egy testet szemlélni, mint végignézni, hogy hogyan lesz valakiből csak egy test. Matthieu még olyan fiatal volt ehhez.

– Egy gyereket megmérgeztek egy karácsonyi vásáron – folytatta halkan a fiú és magához ölelte a jegyzetfüzetét. – Tino Väinämöinen fia az.

– Megmérgeztek…?

– Igen – bólintott Matthieu – úgy gondolták a kollégák, hogy talán közünk lehet hozzá, mivel épp most hoztuk be az apját… ha meg nem, akkor, hogy mikor mondjuk el neki.

Francis agya felébredt a gyászból, mely korábban elöntötte, az öreg fogaskerekek működésbe léptek. Tino Väinämöinen gyereke? Megmérgezték? Miért pont most? Nem lehet véletlen… figyelmeztetés volt talán? Hogy ne merjen semmit elmondani a rendőröknek? De csak azért, mert behozták? Hiszen már itt van két napja! Most volt alkalma Tino főnökének lépni?

Vagy… azért ma, mert Dennis Densen ma vallott nekik? Hiszen Tino felelt érte teljesen… ha Dennis beköpte az egész szervezetet, hát Tino fizetett érte… De mégis honnét tudná a megbízó, hogy Denny bármit is elmondott?

– Hogy van? Hol van? – kérdezte Francis és a doboz tetejére dobta az imént megnézett kazettát. Szinte fellökte Matthieut, ahogy kiviharzott a teremből és egyenesen a kijárat felé indult. Útközben öltözött fel és vett el egy palack vizet az asztaláról.

– A kórházban. Úgy tudom, még nem ébredt fel – felelte Matthieu zavartan.

Francis bólintott és belekarolt a fiúba, úgy vezette ki az épületből. A világ egy szörnyű helynek tűnt. Csak a legerősebbek élhettek túl, meg azok, akik összefogtak.

A kórház folyosója hideg volt és komor. Hiába voltak színes matricák a falakon, amiken mackók játszottak favonattal, lufikat eregettek, és farmernadrágos nyulak húztak ki répákat kertjeikből, valahogy nem tudták barátságosabbá tenni a környezetet.

Alfred azért mégis imádta a matricákat. Meg a zsiráfos mércét is, amivel megmérték, és ha netalán nőtt egy centit, hát jutalmul kapott egy cukorkát is a nővértől. Ha pedig az oltásokat is kibírta mérsékelten hangos bömböléssel, még csillámtetoválást is kapott, amit Arthurral még a kórház mosdójában felrakatott magának.

Arthur úgy remegett, mint amikor annak idején először hozta be Alfredet, aki akkor csak megfázott, de ő mégis annyira megijedt, hogy szinte berúgta a rendelő ajtaját karjában a síró kisfiával.

Úgy hitte, Berwald is hasonlóan érezhet most. Eljött ő is a kórházba, bár nem Berwalddal, aki a mentőautóval érkezett. Nem is tudta igazán, miért követte a férfit. Hogy kifejezze együttérzését? Hogy megtudja, hogy is van Peter? Hogy megnyugodjon, más fia nem végzi úgy, mint az ő kis Alfredje? Hogy tovább hibáztathassa magát, amiért az ő fiával megtörtént az, aminek soha nem kellett volna?

Mindegyik egy kicsit, az egyik pedig nagyon. A kezébe temette az arcát és mély lélegzeteket vett. Berwaldot csak egyszer látta, amikor az egyik nővér kijött a szobából. Úgy állt az egyik apró fehér ágy mellett, mint a cövek. Mint egy kihúzhatatlan, földbe szúrt dárda.

Azt legalább sikerült megtudnia, hogy Peter úgy tűnt, rendben lesz, de addig nem tudhatnak biztosat, amíg magához nem tér. Tehát Arthur tovább várt.

Csend volt, Arthur korábban el sem tudta képzelni, hogy egy gyerekosztály ilyen kihalt lehet. Igaz, csak Alfreddel járt ilyen helyekre… Alfreddel pedig minden hely hangos volt.

Tudta, hogy már több órája annak, hogy itt ül a csendben és a katicás óra kattogását hallgatja csak. Alig jártak erre nővérek is, ez valami nagyon elszeparált része lehetett a gyerekosztálynak – Arthur nem figyelte meg túlságosan a kiírásokat, hogy tudja, hol is van.

Hirtelen azonban cipőkopogás törte meg a monotonitást. A folyosón két szőke, kabátos, felettébb ismerős arc jelent meg. Arthur nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen, amiért Francis még ilyen helyzetben is képes megjelenni. De legalább a nyomozó arcáról is ugyanezt tudta leolvasni.

Felállt, Francis pedig megragadta a kezét.

– Hát te mit keresel itt?

Arthur értetlenül meredt le a kezeikre, majd felnézett Matthieu-re, összevonta a szemöldökét és félrenézett. A kezeit is kihúzta Franciséből és összefonta maga előtt a karjait.

– Te mit keresel itt?

Sejthette volna a választ. Olyan céltudatosan jött Francis erre, nem lehet, hogy valahonnét megláthatta korábban. Francis félrefordította a tekintetét, a csukott ajtóra tévedt a pillantása, ami mögött Berwald várakozott feszülten.

Arthur az ajkába harapott és finoman meghúzta Francisnek a kabátját.

– Petert is… ő bántotta?

Francis tekintete már azelőtt elárult mindent, hogy hang jött volna ki a torkán. Arthur mindent értett. Kinyitotta a száját, hogy vegyen egy mély levegőt, ám nem tört oxigén a tüdejébe. Visszaroskadt a székre, amin eddig ült, a mellét markolta, a szorítás egyre erősödött a szíve körül. Egész testében remegett.

Hát újra itt voltak. Ártatlan gyerekekre vadászik valaki a városban… hiába próbált elmenekülni a halott fia emlékétől Angliából… hiába volt minden, amit Francissel tettek, amíg még gyerekek halhatattak meg egy elmebeteg keze által… mint az ő kis Alfredje… a drága kicsi Alfred… pont olyan ragyogó mosolya volt, mint Peternek…

Nem kapott levegőt, a hangok eltompultak körülötte. Látása egészen elhomályosodott, de azt még látta, hogy Francis elé térdel és megragadja mindkét kezét. Érezte, hogy könnyek csorognak le az arcán, lehajtotta a fejét, hogy a haja elrejtse őket. A fülében vér dobolt, nagyon messziről Francis hangját hallotta, ahogy hívja, gyengéden, lágyan, akár a tavaszi szellő a madarakat repülésre.

Ugyanígy térdelt Alfred sírja fölött is, amikor azt hitte, senki nem látta. Ugyanígy hívta, óvatosan, halkan, nehogy hirtelen ébressze fel, nehogy morgolódva keljen fel, hanem szép csendben… még álommal a szemén üljön fel és tárja ki a karját ölelésért.

Berwald is ugyanígy hívogathatja most Petert is odabent.

Érezte, hogy Francis ujjával megtörli az arcát, ő pedig az érintésébe fordult. Francis cirógatásától a szorítás enyhülni kezdett a mellkasában, tüdejébe végre jutott levegő. A nyomozó aggódva nézte őt, ajkai kissé elnyíltak, amikor találkozott Arthurral a tekintetük, ám úgy döntött, nem mond semmit. Gyengéden lejjebb húzta Arthur fejét, a brit pedig a vállába fúrta az arcát. Elbújt Matthieu, a nővérek, a világ, Alfred szelleme elől.

Francis közelebb csúszott hozzá, magához ölelte, kezével a hátát dörzsölte. Arthur szaggatottan beszívta a levegőt, majd remegő kézzel átkarolta a nyomozót. Rózsa és kávéillat áradt a francia férfiből. Csupa melegség, ami elég volt, hogy végtére a remegése is megálljon. Azért Francis sokáig ölelte szótlanul, térdelve a hideg földön, simogatva a hátát és a haját.

– Be kell mennem kikérdezni – suttogta egy idő után Francis.

Arthur elárulva érezte magát. A szívébe visszatért a szorítás csak a gondolattól, hogy egyedül maradjon a váróban. Elhúzódott a nyomozótól, és bár nagyon igyekezett, az arcán azért látszódott a sértettség és szomorúság. Karjába törölte az arcát és Matthieu-re pillantott, aki szerencsére arrébb sétált és úgy tett, mintha a jegyzeteit nézegetné.

Visszafordult Francis felé, aki ismét megsimogatta az arcát.

– Ha végeztünk, hazaviszlek – ígérte neki, mire Arthur bólintott.

Francis felegyenesedett és megigazította a ruháját. Bézs szövetkabátja egy kicsit nedves lett a könnyektől, Arthur észrevette, hogy nagyon igyekszik, nehogy odanézzen ellenőrizni az állapotát.

A nyomozó intett Matthieu-nek, majd kopogott és belépett a kórterembe. Matthieu megeresztett egy szomorkás mosolyt, ahogy elhaladt Arthur előtt, majd követte Francist.

Arthur ismét egyedül maradt a katicás óra kattogásával. Megdörzsölte az arcát és várt. A percek még lassabban teltek, mint amikor Peter híreire várt. A padló és a fal találkozását vizslatta. Egyszerre elszégyellte magát. Elvesztette a kontrollt, megint… ráadásul Francis és Matthieu előtt. Tudta, hogy másokat hoz ezzel kellemetlen helyzetbe… tudta, mivel Allistor ráordított egyszer, amikor egy bevásárlóközpont közepén tört össze. Azóta csak akkor merte elengedni magát, amikor ő maga sem tudott róla. A heroin minden szempontból tökéletes volt.

Az ajtóra nézett, majd újra az órára. Sok idő eltelt már, ami azért volt különös, mert tudtával Berwald sem tudott semmit az esetről. Későn értek oda mindketten, nem láthattak túl sokat.

Megdörzsölte a térdeit, majd felállt. Miért lenne bárkire is szüksége ahhoz, hogy hazamenjen?

Elindult kifelé, a lábait ólomsúlyként húzta maga után. A vállai megereszkedtek, kabátja úgy lógott rajta, mintha pár számmal nagyobb emberre méretezték volna.

A lépcsőn ment le, nem hívta a liftet. Kapaszkodott a korlátba, de ha esetleg elcsúszott volna, az ereje nem lett volna elég ahhoz, hogy megtartsa magát.

Leért a földszintre, amikor meghallotta, hogy valaki futólépésben igyekszik lefelé. Megtorpant a lépcső alján és visszanézett. Nem lepődött meg, amikor Francis viharzott el mellette, majd pördült meg egy balerina kecsességével.

– Nem vártál meg – jegyezte meg, lebiggyesztette az ajkait, mint aki megsértődött. – Na gyere!

Megfogta Arthur kezét, úgy vezette, lassan, mintha Arthur a világát sem tudta volna. Nem mintha a brit nem hagyta volna – csak nem tudta eldönteni, örüljön Francisnek, vagy ássa el magát szégyenében a kirohanása miatt.

– És Matthieu? – kérdezte, amikor Francis a kórház előtt kezdte vadászni a taxikat.

– Elküldtem, hogy szerezze meg a tér biztonsági felvételeit. Olyan nincs, hogy senki ne tudjon semmit – mondta, majd, amikor az egyik sárga autó eléjük gördült, Francis kinyitotta neki az ajtót.

Arthur bemászott, és egészen a szemközti ajtóig húzódott. Francis középre ült, mintha nem lett volna hely annál az ajtónál, amin beszálltak. Francis bemondta Arthur lakásának a címét, és férfi kezét szorongatta egész úton.

– Peter nem ébredt még fel? – kérdezte a brit, amikor kiszálltak a ház előtt az autóból. Francis fizetett, Arthur lehajtott fejjel állt mellette.

– Még nem – felelte Francis. – De Berwald szerint az orvosok bizakodók. Küldeni is fogok valakit, hogy őrizze őket… lehet, hogy a szálak mélyebben fűződnek a rendőrség szerveibe, mint azt gondoltuk.

Úgy tűnt, ezt nem kívánja megmagyarázni, így Arthur nem kérdezett többet. Előkotorta a kulcsát a zsebéből és lábával belökte a bejárati ajtót. Belépett és várt, de Francis nem tett felé egy lépést sem. Arthur bensőjét megint rágni kezdte valami. Elégedetlenség, magány. Nem akarta, hogy Francis ilyen hamar elmenjen.

– Annyi dolog történt ma, mon cher – sóhajtott fel Francis. – Amint rendeződnek a dolgok egy kicsit, felmegyek hozzád. Ígérem.

Arthur némán hagyta becsukódni az ajtót, mélyen Francis szemébe nézett az üvegen keresztül. Látta, hogy a nyomozó szemében kétely ébred, hogy vajon jó döntést hozott-e azzal, hogy Arthurt most magára hagyja.

Nem mindegy? – kérdezte Arthur mindkettejüktől. – Eddig is egyedül voltam.

Francis intett neki, majd elsétált a legközelebbi metrómegálló felé. Arthur úgy érezte, nem csak odakint, de a saját testében is esni kezd a hó.