Nem jutott előrébb azzal sem, hogy Peter Oxenstierna tanárnőjét kérdezte ki, sem azzal, hogy azokat a gyerekeket próbálta elérni, akik Peterrel voltak az esetnél. Az ijedtségtől alig tudtak megszólalni, viszont állították, hogy egyedül Petert környékezte meg az a férfi, aki a mérget adta a kisfiúnak.

Mire visszatért a kapitányságra, Matthieu már visszatért a megszerzett biztonságikamera-felvételekkel. Nagyobb hajlandósággal helyezkedett el Francis mellett a nyomozó asztalánál, mint mikor Dennis Densen felvételeit nézték. Hátradőlt és figyelte, hogyan dugja be a pendriveot a gépbe.

Francis összefűzte maga előtt az ujjait, könyökét a széke karfáján pihentette. Ide-oda lökte magát a széken, hogy éppen csak forogjon.

– Piros kabátban volt – mondta Matthieu-nek. – Az arcát fekete sál takarta.

– Elég feltűnő színt választott – jegyezte meg a gyakornok.

– Egyre nagyobb a gyanúm, hogy ténylegesen azért történt ez, mert Denny vallott – mondta Francis, majd gyorsan elhallgatott és Matthieu-re pillantott. A fiú látszólag nem vette észre a szünetet – Akkor pedig, talán gyorsan kellett cselekednie, hogy figyelmeztesse Tinót, hogy nem lesz ez így jó.

– De Tino még nem tudja, hogy mi történt, igaz?

– Nem… egyelőre nem is mondunk neki semmit. Azért küldök majd néhány járőrt a kórház közelébe, hogy figyeljenek a fiúra.

– Na és ha Monsieur Oxenstierna lesz a következő?

– Hát azt a fickót elnézve minimum két elefántnyugtatót kéne belelőni, hogy érjenek valamit – legyintett Francis, majd elindult a felvétel.

Francis a felaggatott karácsonyi díszek és villogó fények ellenére hamar kiszúrta a gyerekek leírásában szereplő vöröskabátos férfit. Kapucniban járt, kezeit a zsebében tartotta, az arcából nem csak azért nem lehetett sokat látni, mert sál takarta, hanem azért is, mert a kamera képe egy krumpliéval vetekedett.

A nyomozó azért lendületesen a fő gyanúsítottra mutatott, hogy Matthieu is tudja, kit kellett nézni.

A vöröskabátos férfi körbejárt a vásárban, több másodpercre megállt, hogy a kis csoport gyereket figyelje, akik a tanáruk körül álltak. Majd továbbállt, miután pedig az iskolások szétszóródtak, újabb köröket rótt a tömegben, amíg szembe nem találkozott Peterrel és két kis barátjával.

Úgy tűnt, hamar megértették egymást. A férfi zavartan megvakarta kapucnis fejét, mintha nevetett is volna. A gyerekek sem tűntek rémültnek vagy zavartnak. Akárki is volt a gyanúsított, gyorsan szót tudott érteni másokkal – vagy Peter egyszerűen ismerte már valahonnan.

Egy kis beszélgetés után a férfi egy szaloncukrot nyújtott át a fiúnak, aki mosolyogva elfogadta, majd azonnal meg is ette. A férfi távolabb vonult, de nem ment túl messzire. Megállt az egyik buszmegállóban, de nem szállt fel egy buszra sem, legalábbis amíg a felfordulás el nem kezdődött a téren. Akkor aztán felugrott az első begördülő buszra és eltűnt.

– Matthieu – szólította meg a gyakornokot a nyomozó – ki kéne kukáznia valakinek azt a szaloncukorpapírt. És szólni kell a tömegközlekedési irodáknak, hogy adják ki a busz kameráját. Onnét megnézzük, hogy hol száll le. Még több kamerafelvétel kell.

– Intézem – bólintott azonnal a fiú, fel is állt, a telefonja már a kezében volt. Francis hirtelen meggondolta magát.

– Tudod mit? A kamerákat bízd csak rám. A cukorpapírt vidd el Ivanhoz, kérlek.

Matthieu meglepődött, de ismét csak bólintott. Francis csendben nézte, ahogy felöltözik, majd elhagyja az irodájukat.

Gyűlölte bevallani magának, de Peter megmérgezése tényleg Dennyhez kellett, hogy kapcsolódjon. Ha pedig így volt, valakinek mindent hallania kellett a rendőrségen belül. Tudta, hogy a kihallgatószobákban kamerák vannak, ezért a legjobb lenne, ha oda sem vinné legközelebb Tinót. Vagy bárkit az üggyel kapcsolatban. A biztonsági szobából bárki figyelhetett. Ha pedig nem így volt, hát a kör csak Matthieu-re szűkült le.

A szíve is belesajdult a gondolatba, hogy az ő kicsi gyakornoka bárkinek is ilyen módon ártana. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Matthieu nem játszik össze ezzel a piszok bandával, de a nyomozás ezen pontján már senkit nem zárhatott ki, jobb volt óvatosnak lenni.

Úgy döntött, mielőtt ellátogat Tinóhoz elmondani neki a híreket, látogatást tesz a biztonsági szobában. Csak hogy ellenőrizzen pár dolgot.

Szerencsére nem kellett túl messzire mennie, csak a nyomozóirodákkal szembe. A biztonsági szolgálati szoba itt volt, félúton a kihallgatók, cellák és a kijárat között. Francis nem sokszor járt itt, talán utoljára akkor, amikor felvették és körbevezették a helyen. A biztonsági őröket látásból ismerte, a birodalmukba nem merészkedett be azóta sem, mivel pont olyan volt, mint aminek az ember elképzelte. Egy sötét kis lyuk volt, vagy kilenc monitorral, azoknak is csak a négyfelé osztott képernyője világította be az apró helyiséget, ahol alig három ember fért el vállt vállnak vetve.

Francis kopogott, de mivel nem érkezett válasz, óvatosan benyitott.

Azonnal megértette, hogy miért nem hallott semmi választ. Olyan hangerővel üvöltött odabent a Britney Spears, hogy képtelenség lett volna még a kopogást is meghallani. A biztonsági őr asztalra tett lábbal ücsörgött és epres shaket iszogatott, egyenruháját a székre terítette, alatta pedig nem inget viselt, hanem egy rózsaszín My Little Pony pólót.

Amikor meglátta a fénycsíkot, megpördült és rákiáltott Francisre:

– Úristenke, gyere be!

Francis becsukta maga mögött az ajtót, Feliks lehalkította a zenét, majd keresztbe tett lábakkal fordult Francis felé. Amaz zavartan megvakarta a fejét. Nem tudta, hogy ilyenekkel ütik el az időt a biztonságiak.

– Halika, mi hozott ide? – kérdezte és hangosan szürcsölve folytatta az iszogatást.

– Nos üm… te voltál ma egész nap szolgálatban?

Feliks nevetett. A szolgálat még szerinte is erős szó volt.

– Úgy van! Egész nap, huszonnégy órában. Toris kilenckor jön leváltani.

Tehát ő volt az, aki hallhatta Denny vallomását, ha akarta. Körülnézett a kicsi, félhomályos szobában. A kamerafelvételek mind le voltak némítva, sőt, a kihallgatókon kívüliek nem is rögzítettek hangot. Viszont, a csendesen szóló zenéből ítélve nem tudta elképzelni, hogy Feliks hallgatózott volna bármikor is.

De még így sem zárhatta ki teljesen ezt a szálat. Hátha Toris volt az, aki titokban rácsatlakozott a kapitányság biztonsági rendszerére és otthonról figyel állandóan?

– Tehát… csak te meg Toris vagytok itt? Felváltva?

– Dehogy is! Tökre nem bírnánk. Meg mikor mennénk szabadságra? – forgatta a szemét. – Meg amúgy képzeld, most tökre randizunk, szóval egyébként is kell egy harmadik ember, aki itt van, amikor mi nem.

Francis összevonta a szemöldökét a túlzott közvetlenség miatt. Mondjuk valamilyen szinten Feliksnek biztos mindenki ismerős, hiszen mást sem csinál, csak nézi őket naphosszat.

– Van még Eduard is. Nemrég jött, de jóarc – vonta meg Feliks a vállát.

Ez viszont egész ígéretesen hangzott. Francis megköszörülte a torkát. Ha bejönnek, egész biztosan kikérdezi mindkettejüket.

– Vettél észre bármi furcsát ma a rabok között?

Feliks elgondolkodott, újra bekapta a szívószálát és ivott egy jó nagy kortyot.

– A tieid közül? Az a tökre gáz hajú egész nap csak feküdt az ágyán. A másik meg fel-alá járkál, jó hogy nem lett még hólyagos a lába.

– És… a kihallgatások alatt?

– Az az üldözés egész vicces volt. Már készültem lezárni az egész épületet – mondta vigyorogva.

Tehát nem volt semmi érdemleges. Talán nem is figyelt igazán. Megköszönte, majd elhagyta a szobát. Még be sem csukta az ajtót, amikor felcsendült a Shakira. Ez meggyőzte Francist, hogy Felikset teljesen hidegen hagyják a kapitányságon történtek.

A zárdához sétált, és bár tudta, hogy Tino most nem képes beszélni, azért lélekben készült minden a csúnya nézésre, amit a férfi majd produkálni fog, amint meglátja. Talán jól reagál majd a hírekre és nem fog csak még nagyobb hallgatásba burkolózni.

Először Dennis Densen cellája előtt sétált el. A férfi úgy feküdt, ahogy azt Feliks leírta. Francis megtorpant, gondolkodott egy kicsit, majd továbbhaladt. Megkopogtatta Tino rácsait, bár erre nem volt szükség. A kis finn olyan lendülettel fordult felé, amint meghallotta, hogy valaki megáll nála, hogy szinte még a szelet is érezni lehetett. Csinos kötés díszítette a nyakát, ágya érintetlen volt, rajta egy jegyzetfüzet meg egy toll, hogy tudjon kommunikálni a rendőrökkel. A papír teljesen üres volt.

Tino megvetette a lábát nem messze a rácsoktól. Összefonta maga előtt a karjait, állát felszegte.

Francis sóhajtott és a hajába túrt.

– Figyeljen – mondta lassan. – Történt valami, ami úgy hiszem, elég indok lenne arra, hogy végre együttműködjön velünk.

Tino elfordította a fejét, olyan felsőbbségi undorral mérte végig Francist, hogy a nyomozót kirázta a hideg. Nem esett nehezére nyugodtnak maradni, elvégre komoly ügyről volt szó, nem harcolhatott mindig Tino attitűdjével.

– Peter kórházban van – mondta. – Elég súlyos az állapota.

Olyan kifejezés jelent meg Tino arcán, amit Francis még elképzelni sem mert. Tino szemei tágra nyíltak, a dac, a düh egy pillanatra teljesen eltűnt belőlük. Vállai megereszkedtek, térdei megremegtek. Ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán hirtelen a torkához kapott, mintha egyszerre nem kapna levegőt, és nyilallna bele fájdalom. Összezavaradott, tett egy lépést hátra, majd felkapta a jegyzetfüzetet és egy szót írt rá.

Blöffölsz.

Francis a fejét csóválta.

– Sajnálom. Voltam bent nála. Mérget adtak be neki, még nem ébredt fel…

Tino a fejét rázta, ajkaira duzzogó kifejezés telepedett, de most inkább a hitetlenség miatt. Újabb szavakat firkantott le, de a keze remegett, az erejétől átszakadt a papír. Szája néma átkokat szórt, majd Francis felé mutatta az újra leírt üzenetet.

Denny miatt, igaz? Mondott valamit, igaz?

– Igen, erős a gyanú, hogy miatta. A legjobb lenne, ha ön is együttműködne. Megvédjük Petert, ebben biztos lehet. Minél előbb kerítjük kézre a tettest, annál nagyobb biztonságban lesznek a szerettei.

Berwald vele van?

– Minden pillanatban.

Beszélni akarok vele.

Francis nem válaszolt azonnal. Talán ez még jó ötlet is lehet. Azzal csak segítenek, ha Tino elárul valamit, hogy a fiú hogy maradhat biztonságban. Talán… Berwaldnak még mást is elmondana. Csak be kell drótoznia jól a férfit, mielőtt összeengedi őket.

– Megteszem, amit tudok.

Tino bólintott. Karjai leestek maga mellé, majd visszacsoszogott az ágyhoz. Francis látta, hogy visszalapoz a „Berwald vele van?" üzenethez és átsatírozza a kérdőjelet. Az ágyra rogyott és elfordult a nyomozó felől. A pár napja oly erősnek, oly magabiztosnak tűnő férfi, aki bármelyik femme fatale-t lekörözte volna, átváltozott egy egyszerű apává.

Pont olyan volt, mint Arthur.

Francis elfordult és elindult a kijárat felé. Ahogy elhaladt Dennis cellája előtt, látta, hogy a férfi ugyanabban a pozícióban feküdt. Megkopogtatta a rácsokat, mire Denny felemelte a fejét, amikor pedig látta, hogy csak ő az, már vissza is ejtette.

– Tudta, hogyha beszél, Monsieur Väinämöinen kisfia veszélybe kerül. Tudta, hogyha felfedi a bizonyítékokat ellene, megtaláljuk a videófelvételeket, amiken az ön tettei láthatóak. Tudta, hogy így már ön is biztos börtönbe kerül. Miért tette?

Denny átvetette az egyik lábát a térdén. Nem nézett többé Francisre, lábfejét olyan ritmusra mozgatta, melyet csak ő hallhatott.

– Mi értelme az egésznek, ha Luka már úgysincs itt?

Francist kirázta a hideg. A kés, ami Dennynél volt, könyörtelenül forgott azokban, akik a legközelebb álltak hozzá. Hálát adott, amiért neki nem ilyen barátai voltak.

Arthur reménykedett benne, hogy Francis este ténylegesen felbukkan – ugyanakkor a munkaidő vége olyan távolinak tűnt, ahogy telt az idő, Arthur úgy érezte egyre kínkeservesebbnek a várakozást. Már kétszer kiporszívózta a lakást, főzött három friss adag teát, úgy kiszellőztetett, hogy már köhögni kezdett a hidegtől. Közben egyre csak azon gondolkodott, hogy vajon Francis tényleg betartja-e az ígéretét.

Nem bírta túl sokáig a tűnődést. Azért is volt ennyire alapos a takarítással, mert közben bevett némi gyógyszert, hogy elterelje a gondolatait. Amikor pedig mindezzel végzett, úgy látta, hogy még van elég ideje egy kisebb adag heroinra is, mielőtt Francis esetleg megérkezne.

Kókadozva ült fel a kanapén, amikor a csengő belehasított a csendbe. Fájt tőle a feje, de a gondolat, hogy esetleg Francis lehet az, egy kicsit józanítóan hatott. Fel is állt azonnal, majd beengedte az érkezőt a lépcsőházba. Amíg várta, hogy a vendége felérjen, még egyszer körbebotladozott a lakásban, hogy mindent ellenőrizzen. A tea még gőzölgött, a két kék bögre, amit még Scottól kapott egy születésnapjára, szépen, egymással szembefordítva ültek a konyhapulton, közöttük egy tálcányi keksz.

Kopogtattak az ajtón, Arthur kikiabált, hogy nyitva van. Mire visszaért a nappaliba, Francis már a cipőjét vette le, kezében egy tábla belga csokoládé. Felnézett Arthurra és mosolygott. Látszott, hogy meg is borzong.

– Itt aztán hideg van!

– Szellőztettem – felelte Arthur rezzenéstelen arccal. A tagjai nehezek voltak, elméje pedig tompa, biztosan dolgozott benne még a kábítószer. Ő azért mindent megpróbált, hogy jó házigazda legyen.

A nyomozó közelebb sétált hozzá és átadta a csokoládét. Közelebb is hajolt, Arthur behunyta a szemét. Maga sem tudta, mit várt, mert nem történt semmi. Francis gyengéden megfogta a remegő kezét.

– Magadnál vagy?

– Hogyne lennék?

Látta, hogy Francis nem hisz neki. A szemét forgatta és mosolygott. Bevezette Arthurt a saját konyhájába és körülnézett. Töltött maguknak teát. Arthur túl kába volt még, hogy felháborodjon ezen, na meg elszégyellje magát, hogy milyen állapotban fogadja a vendégét. Leült az asztalhoz, Francis pedig az asztal mellette lévő oldalára telepedett, hogy minél közelebb legyen hozzá.

– Hívtak a kórházból. Peter felébredt, de csak pár percre, túl gyenge még, szinte azonnal visszaaludt.

– De ez már jó jel, nem?

– De, határozottan – mosolygott Francis. – Az egész délutánomat azzal töltöttem, hogy bizonyítékok után telefonálgattam, szóval sajnos-nem sajnos, a kis fickó forró nyomra vezetett minket.

Arthur vetett rá egy rosszalló pillantást. A tea segített kicsit, hogy magához térjen. Két kezébe fogta és az illatára koncentrált. Megnyugtató volt hallani, hogy a kisfiú jobban volt. Berwaldot nem látta a ház közelében azóta sem, valószínűleg a kórházban tölti az éjszakát is. Talán kellene neki ruhákat vinnie? Vagy ételt? Ahogy egy jó szomszéd tenné? Vagy kapna néhány furcsa pillantást a férfitől?

– Vacsoráztál már? – kérdezte Francis. Nem látott koszos tányérokat, sem mosogatásra utaló jeleket.

– Nem szoktam – vonta meg a vállát Arthur. – Csak ebédelek, meg uzsonnázok.

Francis elhúzta a száját.

– Ezért vagy ennyire lesoványodva. Rendelek magunknak valamit – mondta, majd kihúzta a telefonját a zsebéből.

Arthur csendben nézte. Az ő telefonja még mindig nem került elő. Nem is gondolt rá, hogy újat vegyen. Legalább kevesebb helyen tudják zargatni a munkahelyéről, ahonnét úgyis kirúgják hamarosan. Akkor meg már mindjárt meg is hal, nem volt értelme fölöslegesen pénzt költeni, többet kap majd Scott.

Lenézett magára. Némi étel tényleg jót tett volna. Emlékeztette magát, hogy nem hagyhatja, hogy ezúttal is Francis fizessen mindent.

Francis azt mondta, mexikóit rendelt. Ezt azzal magyarázta, hogy francia fogást nem fognak gyorsan küldeni, de akkor már legyen valami rokon latin étel az asztalon. Arthurnak nem állt szándékában vitatkozni vele. Bambán üldögélt, nem is figyelt annyira arra, amit Francis csacsogott, egyszerűen jólesett a hangját hallgatni. A sok stressz, minden, ami ma történt, szép lassan párologni kezdett belőle már csak azzal, hogy hallgathatta a hangját.

A nyomozó szórakozottnak tűnt, ahogy beszélt. A tekintete elrévedt, többször körüljáratta a konyhában, majd, amikor visszanézett Arthurra, nevetnie kellett azon, hogy a férfi milyen kitartóan bámulja egy szó nélkül. Jól állt neki a nevetés. Mintha még több gondot emelt volna fel vele a brit válláról.

A vacsorájuk hamarosan megérkezett, Francis ment el átvenni. Olyan otthonosan mozgott, mintha ebben a házban lakott volna már évek óta. Arthur is felküzdötte magát a helyéről és áttelepedett a kanapéra a nappaliban. Lábait felhúzta magához, és bár nem kérte, de Francis kiszolgálta. Betakaróztak, mert itt volt a leghűvösebb, és dobozból vacsoráztak, egymás mellett.

Arthur lassan evett, nem volt különösebben éhes, de Francissel jó volt együtt enni. A rózsa és kávé illata bekúszott az orrába, pedig nem is ültek olyan közel egymáshoz. Egészen belesüppedt a kanapéba, most először volt kényelmesebb, mint a saját ágya.

Francis letette a kiüresedett dobozt és Arthurra mosolygott.

– Hogy vagy?

– Meglepően jól – felelte Arthur. Francist ezt úgy vette, hogy már nem dolgozik benne annyira az anyag, mint amikor ideért.

– Akkor… kérdezhetek valamit?

– Mhm – Arthur hátradöntötte a fejét és letette a saját dobozát az ölébe. A szeme sarkából pillantott csak a nyomozóra, aki úgy tűnt, zavarban van. Különös volt őt így látni. Beletúrt a hajába, ajka megremegett, mielőtt megszólalt volna.

– Tudom, hogy nem járunk, meg ilyenek… de a barátaimmal töltöm a karácsonyt. Gilbert barátomnál leszünk… és mindenki visz valakit. Szeretném, ha eljönnél velem.

Arthur felemelte a fejét és felvonta a szemöldökét. A feje kitisztult, az ezernyi gond mintha visszaszakadt volna a vállára. Meggörnyedt, az étvágya is elment. Már megint a karácsony. Legalább a bátyja nem hívta még haza, de az is csak idő kérdése volt.

– Nagyon rég nem voltam… társasági eseményen.

Francis a combjára tette a kezét és megveregette a lábát. Közelebb hajolt, az illata még a heroinnál is bódítóbb volt.

– Kezeskedem a barátaimért. Meg eljöhetünk, amikor csak akarsz, haza is kísérnélek.

Csábítóbb volt Francissel lenni, mint hazamenni, vagy egyedül kuksolni a szobájában és régi karácsonyi képeket nézegetni az ágyán fekve.

– …és miként mennék én oda, ha nem a barátodként? – kérdezte halkan. – Miért kellene oda egy kívülálló?

– Akár barátomként is jöhetsz – nevetett Francis. – Végül is, már randiztunk egyszer.

– Nem randi volt – forgatta a szemét Arthur, nem igazán törődve azzal, hogy Francis a kezét elveszi a combjáról és óvatosan átkarolja.

– Mindenképp szeretném, ha jönnél – komolyodott meg Francis. Megdörzsölte Arthur vállát. – Nem akarom, hogy egyedül legyél karácsonykor. Meg én sem akarok petrezselymet árulni ott a boldog tubicák között.

Arthur ránézett. Az arca olyan közel volt, hogy szinte érezte magán Francis leheletét. Nem hitte el, hogy ilyen kinézettel, mint ami Francisnek is volt, nem volt képes, vagy nem akart valakit csak úgy felszedni az utcán és elvinni erre az összejövetelre, vagy mi is volt ez. Francis őt akarta. Nem mást.

Csak a drognak köszönhette, hogy az arca nyugodt maradt, és nem rándult meg zavarában. A fülei vörösségét azonban már nem tudta leplezni, és azt is tudta, hogy Francis megmosolyogja. A nyomozó kinyúlt és gyengéden hátrasimította Arthur haját. Hozzáért a lángoló füléhez is, mire Arthur ledermedt.

– Jöhetnél úgy, hogy hátrafésülöd a hajad. Nagyon jól állna – mondta mosolyogva. – Nem kell mindig elrejteni a szemöldököd.

A heroin ellenére a szíve gyorsabban kezdett verni. Nem értette, talán elkezdett elmúlni a szer hatása – hiszen már legalább két óra eltelt, mióta beadta magának. Jobb esetben is alig másfél óra volt vissza, mielőtt teljesen kitisztult volna.

Belebámult Francis kék szemeibe, arca nem tudta elrejteni a csodálatot, hogy milyen csinos is a férfi ilyen közelről. A fülei forrósága úgy érezte, szétterjedt az egész testében – emlékeztetnie kellett magát, hogy a heroin egyik hatása lehetett csak ez is.

A szája kiszáradt. Nem ivott azóta, hogy vacsoráztak. Meg a kábítószer is így működött.

Francis közelebb hajolt és megcsókolta.

Arthur úgy érezte, felemelkedik az eddig olyan kényelmes fotelről. Felszállt, könnyű volt, hosszú évek óta először csókolt valakit, hosszú idő után érezte úgy, hogy valami újra él benne. Mint egy fagyott rügy, mely hirtelen növésnek indult a tavasszal. Francis volt a meleg, a napsütés, a szél, amire szüksége volt.

Amikor elváltak, visszazuhant a kanapéra, leszegte az állát, elnyílt ajkakkal nézett Francisre, aki mosolyogva nézte, őt, kutatta a szemeit, figyelte minden egyes rezdülését.

Arthur szégyenlősen a férfi nyaka köré fonta a karjait és a következőért már ő hajolt vissza. Talán csak a drog miatt volt ennyire lelkes. Francis eldőlt a kanapén, mint egy zsák, közelebb vonta magához Arthurt, csókolta, ahol érte, lágyan, kedvesen.

Minden egyes alkalommal Arthur a felhők közt érezte magát. Aztán amikor elváltak, zuhant, csak hogy egy pillanattal később újra szálljon, majd leessen. Megelégelte a dolgot. A kanapé egyre kényelmetlenebbnek tűnt.

Felült és megdörzsölte az arcát. Francis felkönyökölt, lófarokba kötött haja össze-vissza állt, az arcán viszont olyan mosoly volt, mint aki bármelyik pillanatban elalél. Arthur felállt és kézen fogva a hálószobájába vezette. Francis minden ellenkezés nélkül követte és lehuppant az ágyára. A brit visszaindult, hogy lekapcsolja odakint a villanyt, de a nyomozó elkapta a derekánál fogva és magához rántotta. Arthur felnyögött és belehuppant a férfi ölébe.

Francis csókolgatta, az arcát, a nyakát, megharapta Arthur vörösödő fülét, gyengéden simogatta az oldalát, kezei a pólója alá simultak. Arthur behunyt szemmel dőlt neki, mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa a hevesen verő szívét. Szállt, és ezúttal Francis ölébe esett vissza a csókok után.

Aztán kinyitotta a szemét, a tekintete pedig az ágy mellett félhomályban álló könyvespolcra tévedt. Tudta, hova nézzen. Elalvás előtt mindig odanézett, nem tehetett róla. A gyerekkönyvek előtt az Alfredről készült fénykép vigyorgott rá azzal a pár fogával, ami éppen akkor nőtt a tejfogai helyére.

A szárnyai, melyek eddig a magasba repítették, összeroppantak és eltörtek. Egy pillanattal korábban még élt, igazán élt, nem csak egy haldokló roncs volt, aki nem élte túl a telet. A frissen hajtott rügyet leszakították és a sárba dobták. Egy gyilkos szabadon mászkált, az ő fia még mindig halott volt.

Ellökte magától Francist és csendben bemászott az ágyába, arra az oldalra, ami közelebb volt a könyvekhez és a fényképhez. Elfordult a nyomozótól, átölelte magát és megremegett.

Érezte magán Francis tekintetét, de a nyomozó nem mondott semmit. Felkelt, lekapcsolta a nappaliban a villanyt, majd visszatántorgott a félhomályos szobába, amit csak a kinti közlámpák világítottak be valamennyire. Arthur mögé mászott, erős karjai óvatosan a törékeny férfi köré fonódtak, orrát a vállába temette.

Arthur lehunyta a szemét, ujjait összefonta Francisével a mellkasán. Legalább már nem volt hideg.