Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Most megcseréltük a sorrendet, hogy Arthie kicsit levegőhöz jusson és másfajta depivel mehessünk el. Sajnálom, ez egy ilyen sztori. Ilyen kis karácsonyi.

Úgy ébredt, mintha legalább tíz évig aludt volna. Az éjszaka folyamán Francis felé fordult, arcát belefúrta a férfi pulóverébe, órákig lélegezte a férfi illatát, hosszan ölelte vissza, ragadta meg a melegét és nem volt hajlandó elengedni még akkor sem, amikor a komor téli nap már besütött a kis szobába.

Mélyebbre ásta az arcát Francis pulóverébe, érezte a hátán a férfi kezeit, hogy lágyan megsimogatják a hátát. Amikor felpillantott, látta, hogy még nincs ébren, csak a mozgolódását érezte meg. Arthur homlokának nyomta az állát, a borostája egy kicsit bökött, de a brit eszébe sem jutott elhúzódni tőle.

Egészen könnyűnek érezte magát. A súly, ami eddig az ágyhoz szögezte minden reggel, már csak rossz álomnak tűnt. Ahogy belegondolt, ez az egész csak egy álomnak tűnt, káprázat lehetett csak, mert ilyen ébredése azóta nem volt, hogy Alfred…

Talán fel sem ébredt egyáltalán azóta.

Francis élesen beszívta a levegőt és megmozdult. Felébredt. Arthur sajnálta. A férfi keze megmozdult és végigsimított a gerincének a vonalán. Arthur felsóhajtott és hátrébb húzódott, hogy ránézhessen Francis arcára. Békésnek és kipihentnek tűnt, bár nem tudta elképzelni róla, hogy kialvatlanul is rosszul nézzen ki.

Francis rámosolygott és megcirógatta az arcát.

– Mintha kicseréltek volna – suttogta.

Arthur behunyta a szemét. Hát persze, hiszen most nem volt bekábulva. Francis lassan felült és az órára nézett, ami az éjjeliszekrényen állt. Arthur legszívesebben kivágta volna az ablakon, ne lássa Francis, hogy mennyi az idő. Ne kelljen elmennie még.

– Használhatom a zuhanyt, mon cher? – kérdezte Francis, majd, amikor Arthur nem mozdult, kisöpört néhány kócos tincset a hajából.

– Törölközők a polcon – felelte és a hátára fordult.

Nézte, ahogy Francis kilebeg a szobából, mintha még mindig álmodna. Tovább feküdt, elterülve. Kényelmes volt, meleg, Francis illata még ott volt a párnán.

Oldalra fordította a fejét és Alfred fényképére nézett, ahogy minden reggel. A mosolyától összeszorult a szíve, de nem érezte azt, hogy azonnal belője magát. Majd esetleg később.

A fejére húzta Francis párnáját és nyugodtan lélegzett. Megpróbálta összeszedni a gondolatait a tegnap estéről is – mindenre emlékezett, bevésődött minden, úgy, mint Alfred első hazaérkezése. Francis hozzá jött… nem máshoz… nem randiztak… de valahogy mégis? Mi másért hívta volna magával karácsonyozni? Bemutatni a barátainak?

Francis puha léptei visszatértek a szobába és megálltak az ágy mellett. Arthur kilesett a párna mögül. A férfi haja kontyba volt kötve, a tegnapi ruháit viselte, csak épp még nem gombolta össze a nadrágját és nem húzta vissza a pulóverét. Egy fehér póló volt minden, ami a mellkasát takarta, mely rendőrhöz méltón volt izmos. Arthur egyszerre akart tovább bámulni és visszabújni a párna alá, hogy elrejtse az arcán megjelenő pírt.

Francis most nézett először jól körbe a szobában. Az ágy túlsó oldalán állt a könyvespolc, rajta temérdek gyerekkönyv és néhány francia nyelvű regény, amit Arthur csak azért vett, hogy ne legyen olyan egyhangú a kínálata. Az ággyal szemben volt az ablak, ami nem az utcára nézett úgy, mint a nappalié, hanem a ház parkolójára. A közelebbi sarokban egy fotel és egy állólámpa állt, a túlsó sarokban pedig egy elektromos gitár porosodott.

– Nem tudtam, hogy zenélgetsz – jegyezte meg. Lehuppant mellé az ágyra és megpaskolta Arthur lábfejét.

– Már nem is – mondta Arthur. – Régen Alfrednek írtam dalokat.

Az emlékek szokatlan könnyedséggel gördültek le az elméjéből a nyelvére. Alfreddel csak jó emlékei voltak, mégis mindegyik megkeseredett, beszürkült, függöny volt mindegyik előtt, lakat alatt tartott mindent, ami a fiához volt köthető.

– Gyerekdalokat elektromos gitárra? – vonta fel Francis a szemöldökét.

– Rock and Rollt. Alfred imádta – felelte Arthur. Hiányzottak neki a napok, amikor a kisfia még rocksztár akart lenni és együtt énekelték az ágyon térdelve „A zöld nyuszi nem ad senkinek a pogácsájából" kezdetű dalt. Aztán az iskolában Alfred felfedezte a westernt és azután cowboy akart lenni.

Francis mosolygott és eldőlt, hogy nyomhasson egy gyors csókot az arcára. Arthur szíve majd' kiugrott a helyéről.

– Sajnálatos, de nincs időm veled reggelizni. Remélem bepótoljuk – búgta. – Mennem kell dolgozni.

Arthur mélyet sóhajtott és bólintott. Amúgy sem szokott reggelizni, és mivel még vacsorát sem evett, nem volt éhes. Próbálta ezzel nyugtatni magát, hogy miért van rendben az, hogy Francis elmegy.

Felült és megdörzsölte az arcát, hátrasimította a haját. Francis felöltözött és a kijárathoz ment. Arthur utánacsoszogott, csak egy mellényt vett magára. Nézte, ahogy Francis a cipőjét húzza. A szíve megereszkedett, mintha a férfi egy kampót akasztott volna a lelkébe és most, ahogy ment el, húzta és tépte.

– Mikor látlak újra? – kérdezte, amikor Francis felegyenesedett. Közelebb lépett hozzá, kezeivel idegesen malmozott.

– Hm… karácsonyig már csak néhány nap van vissza. Mi lenne, ha érted jönnék huszonötödikén?

– Jó…

Francis magához húzta a derekánál fogva, mire fülig vörösödött. Amikor Francis meg akarta csókolni, ő szégyenlősen lehajtotta a fejét, így Francis csak a homlokának dörgölőzött.

– De persze, ha nem akarsz addig várni, holnap elviszlek reggelizni – mondta lágyan és megsimogatta az arcát.

Arthur gondolkodás nélkül rábólintott, majd még jobban elvörösödött, amikor Francis megmosolyogta. A férfi következő kísérletét a csókra már nem utasította el. Csak azért nem kísérte le a nyomozót, mert tudta, akkor az ajtóban állva nézné hogyan sétál el a metró felé, és az rettentő kínos lett volna. Inkább maradt a nappaliban és onnét nézte a távolodó alakját.

Amikor végleg eltűnt, a számításaival ellentétben nem omlott azonnal össze. A könnyedsége megmaradt, még kávét főzni is volt ereje. A forró bögrével ült le a nappaliban a számítógépe elé. Olyan érzése volt, mintha Francis még mindig a lakásban lett volna. Bizonyára a kávéillat miatt. Elgondolkodott, hogy vajon ez eddig is ennyire nyugtatólag hatott-e rá.

Volt egy új üzenete is Berwaldtól.

[Próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Peter jól van. Legkésőbb egy hét múlva kiengedik. Köszönöm, hogy ott voltál velünk.]

Arthur meglepődött, ugyanakkor fel is lélegzett. A maradék aggodalom, amit a kisfiú iránt érzett, végre széttört.

[Nem tesz semmit. Szólj, ha szükség van bármire.]

Talán nem neki kéne a segítségét felajánlania, amikor naphosszat ki van ütve és mit sem tud a világról, de úgy érezte, most ez volt a helyes.

Jött még egy emailje is a munkahelyéről, egy utolsó figyelmeztetés még a kirúgás előtt. Korábban eldöntötte már, hogy nem fogja érdekelni, ha megjön ez az üzenet, de most mégis elgondolkodott. Volt még egy órája, hogy beérjen.

Körülnézett a lakásában, a tekintete megakadt a fiókon, ahol a heroint tartotta. Hosszan nézte, egyszerre csábította és taszította is most, hogy megígérte Berwaldnak, hogy számíthat rá. Megitta a maradék kávéját aztán a fiókhoz sétált és egy kis adagot a táskájába tett.

Olyan régen volt az irodában, lehet, hogy nem fogja ép ésszel bírni a munkát.

Francis még Matthieu előtt nézte végig az összes felvételt, amit összeszedett a buszokról és térfigyelő kameráktól. A piroskabátos férfi egészen a külső kerületekig utazott, majd leszállt és eltűnt a családi házak között, ahol Francis már nem érhette el. Csak ezután merte megmutatni a gyakornoknak, és ezután kapta el Torist, aki a mosdóból visszafele tartott a biztonsági szobába.

A férfi láthatóan rendkívül zavarban volt, hogy csak így letámadta, nem is tudta, mit és hogyan válaszolhatna. Vörös arccal vakarta meg a nyakát, és amikor rákérdezett, hogy miért is ilyen fontos Francisnek a kapitánysági kamerák ellenőrzése, a nyomozó csak legyintett. Azért megígérte, hogy utánanéz az utolsó módosításoknak.

Mire mindezzel végzett, már késő délután volt. Az asztalánál ült Matthieu mellett, aki serényen tanulmányozta a helyszíneken készült fényképeket és a jegyzeteit. Csendben lapozgatott, időről-időre Francisre pillantott.

– Mi az? – kérdezte Francis.

– … Monsieur Väinämöinen nélkül nem fog menni.

Francis elfordította a fejét és feltette a lábát az asztalra. A számítógépe képernyőjére nézett, ahol a nyomozási mappa volt megnyitva nála. Nagyon remélte, hogy de. Ma reggel Matthieu azt mondta, Tino már tud beszélni, igaz csak suttogva. Ez azonban nem változtatott azon, hogy egy szót sem sikerült kihúzni belőle, mióta Peter kórházba került, csak még hallgatagabb lett. Kevesebbet idegeskedett, és Francist sem illette olyan pillantásokkal, mint aki mindjárt kikaparja a szemét.

Ha nem segít nekik, akkor megint elakadnak. Bár már elég bizonyítékot gyűjtöttek, hogy börtönbe zárják őt és Dennyt is, a főnökről még mindig nem tudtak eleget. Várniuk kellene újabb gyilkosságokra, újabb összekötőkre, újabb elosztókra, akiket aztán megint meg kell majd találniuk. Csak a szerencsének köszönhették, hogy Tino is az ölükbe hullott.

De, ha esetleg ki tudná harcolni, hogy Tinót visszaküldjék az utcákra… ha folytatná azt, amit eddig, csak szigorúbb megfigyeléssel… volna olyan bolond a feljebbvalója, hogy belesétál a csapdájukba? Francis kételkedett benne.

Egy járőr lépett az asztalukhoz, Francis felvont szemöldökkel nézett rá.

– Jött egy férfi, önt keresi. A nevét nem tudtam megjegyezni.

Francis összenézett Matthieu-vel, majd felálltak és kiléptek az irodából. Francis megértette, hogy miért nem tudta megjegyezni a vendégük nevét – Berwald állt ott, sapkáját a kezében gyűrögette. Nem Francis hívta ide, bár tervezte. Kérdő tekintettel a gyakornokához fordult, ám Matthieu is ugyanolyan zavarodottan nézett Berwaldra.

Talán megérezte, hogy Francis hívni akarja. Biztosan rájött, hogy a volt férjének köze van Peter megmérgezéséhez.

– 'Napot – köszönt a férfi, amikor Francis elé ért. Dörmögött, mély hangja bizonytalannak csengett. – Tino itt van?

Francis bólintott. A férfi szemei karikásak voltak, a haja nem csak a sapkától volt rendezetlen – valószínűleg bent aludt a kórházban. Sápadt is volt, ahhoz képest, hogy az első találkozásukkor milyen ijesztő volt a hidegsége, most inkább szánnivaló volt, még a keze is remegett.

– Szeretne beszélni vele?

Berwald hümmögött és bólintott. A sapkát tovább gyűrte a kezében.

– Megoldjuk. Azonban kötelességem tudatni, hogy Monsieur Väinämöinent drogkereskedelemmel, prostitúcióval, közvetett emberöléssel, emberölési kísérlettel, rendőri munka akadályozásával, és bizonyítékok eltüntetésével vádolják. Valamint, történt a minap egy baleset, emiatt nem tud rendesen beszélni, alig van hangja.

A férfi a hallottak során csak még fehérebb lett. Összepréselte vékony ajkait, arcizmai meg-megrándultak. Szemét lesütötte, Francis nem tudta kiolvasni belőlük, hogy az aggodalom, sajnálat, vagy szégyen miatt. Végül ismét bólintott, mire Francis az egyik kihallgatószobára mutatott.

– Várakozzon csak odabent. Matthieu hoz önnek egy kávét vagy teát, én meg idekísérem Monsieur Väinämöinent.

– Teát – dörmögte Berwald és hálásan a gyakornokra pillantott, aki mosolyogva elszaladt, hogy elintézze a kért dolgokat.

Francis megvárta, amíg mindketten elmennek, majd visszasomfordált az asztalához, a fiókból pedig kivett egy aprócska mikrofont. Nem tudhatta, mik fognak felmerülni a beszélgetés alatt, amit egyébként is figyelni fognak, de mivel Tino hangja halk volt, felkészült mindenre. Rögzíteni kellett a férfi legapróbb rezdüléseit is, nem tudhatta, mikor tudnak meg új információkat.

A cellákhoz érve be sem nézett Dennyébe. Kölcsönösen figyelmen kívül hagyták egymást, Francis hálás volt ezért. Minél többször jutott eszébe a férfi, annál inkább undorodott tőle. Megkocogtatta a kulccsal Tino zárkájának rácsait, mire a férfi feleszmélt a jegyzetfüzetébe meredésből és felállt. Francis nem látta pontosan, hogy mivel foglalatoskodott eddig.

– Monsieur Oxenstierna eljött – mondta. – Dugja ki a kezét, aztán mehetünk is hozzá.

Tino új erőre kapva ugrott a rácshoz, és szemrebbenés nélkül hagyta, hogy Francis a csuklóira kattintsa a bilincset. Amikor kifelé sétáltak, majdnem meg is előzte a nyomozót, úgy rohant. Csak akkor torpant meg, amikor a kihallgatóhoz értek és megpillantotta Berwaldot odabent ülni.

Francis látta, hogy már nem olyan biztos ebben az egészben. Tino nemrég oly magabiztos alakja most még inkább összeroskadt, meghunyászkodott. Francisnek kellett meglöknie, hogy menjen be a szobába.

Az asztal másik oldalára vezette, Berwald udvariasan felállt, amikor bevezették a volt férjét. Arca szenvtelen maradt, még akkor is, amikor Francis a bilincset az asztalhoz rögzítette. Kifelé menet ráragasztotta a mikrofont az asztal aljára.

A szoba egyik oldalán detektívüveg volt, Matthieu már emögött várakozott a nyomozóra. Neki is hozott teát, nagyon figyelmes volt. Francis leroskadt az egyik székre és a tekintetét a két férfire szegezte a másik szobában. Berwald nem ült vissza, Tino pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát a férfi hideg tekintetétől. Lábát mozgatta, ujjait összefűzte, aztán széthúzta.

– Mi történt a nyakaddal? – kérdezte Berwald. A kötést látva az arca hamuszürkévé vált. Nem sokat segített neki a tea, amit Matthieu-től kapott.

Tinót meglepte a közvetlen kérdés. Még inkább zavarba jött, amikor arra gondolt, hogy Berwald aggódik érte.

– Csak… a rossz döntéseim egyike – suttogta.

Berwald lassan visszaereszkedett a székére. Az arckifejezése nem változott, bárkit halálra ijesztett volna az, ahogy Tinót nézte. Még Tino is remegett, pedig valószínűleg hozzászokott már az évek alatt. Ajkai remegtek, ő is falfehér volt. Csendben ültek, egyikük sem tudta, hogy hogyan is kezdhetne bele a mondandójába.

– Hogy van Peter…? – kérdezte végül Tino halkan.

Berwald végigmérte, újra meg újra. Lesütötte a szemét, a keze ökölbe szorult.

– Jobban. Már nincs életveszélyben.

Tino fellélegzett, kényszeredetten elmosolyodott.

– Ki van most vele?

A zord férfi összeszorította az ajkait, nem tudta, válaszolhatna-e rá.

– Egész éjszaka rosszat álmodott a gyógyszerektől – mondta végül, a hangja majdnem ugyanolyan halk volt, mint Tinóé, csak még nehezebben érthető, annyira összemosta a szavakat. – Téged hívott.

– Igazán? – Tino lába újra járni kezdett az asztal alatt. Szőke haja az arcába hullott, hogy elrejtse a fájdalmát.

– Mhm.

– Olyan jó gyerek… – suttogta Tino, elfordította az arcát, a szemei már könnybe lábadtak. – Bárcsak láthatnám… bárcsak…

– Miért történt vele ez? – vágott a szavába Berwald. A hangjában nem volt semmi vádló, semmi düh. Lágy volt, már amennyire lágy hangja lehetett egy olyan embernek, mint neki.

Tino egész testében remegni kezdett. A detektívüveg felé fordult, aztán a másik irányba, hogy se Berwald, se mások ne láthassák, ahogy az első könnycseppek legördülnek az arcán. Tino teljesen megtört azután, hogy alig pár percet volt együtt a férfivel.

– Nem akartam… nem akartam, hogy ez történjen vele… Berwald… ha rajtam múlt volna…

– Tino – dörmögte a férfi.

– Nem ezt akartam… soha nem akartam ezt – mormolta a férfi. Az asztal fölé hajolt, hogy megtörölhesse az arcát, közben Berwaldra nézett és újra megremegett. – Csak elég pénzt akartam, hogy visszamehessek… hogy veletek legyek… előbb öltem volna meg magam, minthogy ártsak a babánknak…

Berwald nem válaszolt. Csak nézett a nagy kék szemeivel, melyek mindig nyugodtak voltak, akár a szélcsendes tenger. Most sem látszódott bennük semmi indulat, egyszerűen várt, tudni akarta, mi is történt a fiával.

Tino hebegett-habogott. A láncai csörögtek minden egyes alkalommal, amikor megtörölte az arcát. Az orra eldugult, a légzés eddig is nehéz volt Denny fojtogatásának hála, de most még fájdalmasabbá vált. Nem bírta állni a volt férje tekintetét. Tudta, hogy a férfi nem hisz neki egy pillanatra sem.

– Tino – dörmögte Berwald. – Nem értem, hogy hagyhattad belekeveredni.

– Berwald…

– Ő csak egy gyerek. Nem is voltunk már együtt, amikor a durvább dolgaid kezdődtek. Nem is találkozhattatok Peterrel.

– Ő az én fiam is – szipogott Tino. – Ugyanannyira szeretem, mint te. Én vagyok a mamája. Aki akarta, az megtudhatta ezt bármikor.

– Neked sem kellett volna akarnod, hogy ilyen sötét alakok tudjanak a fiunkról.

Tino lehajtotta a fejét, a kezét ökölbe szorította. Berwald szintén a földet bámulta, mélyet sóhajtott. A tengerkék szemekben olyan csalódás volt, amit nem moshatott el semmiféle víz. Tino körmei a bőrébe vájódtak. Ajkai újra meg újra megremegtek. Tudta ő, hogy Berwald nem fog megbocsátani. Nem értette. Nem tudhatta, mi mást tehetne.

– Láthatom még…? – kérdezte Tino halkan.

Berwald felemelte a tekintetét. Tino kinyúlt, megpróbálta megérinteni a férfi kezét, ám a bilincsei nem engedték, hogy elérje. A láncok egy csörrenéssel megfeszültek, Tino nem adta fel.

– Hallottam, hogy mivel vádolnak – mormolta. – A börtön nem gyerekeknek való hely, Tino.

Tino az asztalra csapott és felugrott a székéről.

– Nem mondhatod komolyan! Nem megyek börtönbe! Berwald! Az egész Denny hibája! Az övé! Miatta bántották a babánkat!

Kiabált, a hangja karcos volt, a kezei ismét ökölbe szorultak. Minden izma azért küzdött, hogy meggyőzze Berwaldot, hogy szabaduljon, hogy minden olyan lehessen, mint régen. A torka iszonyúan fájt, a szájába vér gyűlt, melyet kiköpött a földre.

Berwald szintén felállt. A tekintete mindent elárult, Tino térdei megremegtek.

– Bármi is történt, nem haragszom, Tino. De akkor sem engedhetem hozzád.

Biccentett, a sapkáját, amit eddig az ölében tartott, most a fejéhez emelte, de útközben meggondolta magát és inkább csak a markába gyűrte, ahogy az ajtó felé indult.

Tino nem hagyhatta. Az összeroskadás határán volt. A volt férje után indult, a láncai azonban megakadályozták, hogy egy lépésnél távolabb menjen az asztaltól. Azért csak rángatta, húzta a karjait, a bilincsek fémesen csikordultak az asztalon. A csuklói máris sebesedni kezdtek, a szájából vér szivárgott az állára. A szemei villogtak, de egészen máshogy, mint amikor Francissel beszélt. Olyan volt, mint egy őzike, aki az utolsó reménytelen próbálkozást hajtja végre a szabadság reményében.

– Berwald! Berwald, ne hagyj itt! – kiáltotta, a szemei megteltek könnyel. – Berwald, nem ezt akartam!

Olyan keserves volt a sírása, hogy Berwald megtorpant az ajtó előtt és hátrafordult. Ha nem tette volna, talán el tud még menni, de, hogy így látta a kedvesét, még teljesen megdermesztette.

– Tino…

– Nem megyek börtönbe! Nem azért csináltam, hogy másoknak ártsak… – szipogta a férfi. – Téged akarlak… Petert… vissza akarlak kapni titeket…! Már csak ti vagytok nekem…!

Berwald ajkai megremegtek, egész teste megfeszült, nem tudta, hogy hallgassa-e tovább vagy nem. A tekintete fájdalmas volt. Tino biztosan látta, hogy ő is ezt akarja, és mégis… és mégis képes volt ellökni magától, képes lett volna elhagyni.

– Szeretlek – mondta Tino. – Kérlek… ha most elmész, én biztosan…

– Ne folytasd!

– Nem akartam, hogy bántsák Petert…

– Csak ne ártsanak neki többé.

– Úgyis tudod, hogy nem hagyom…

– Tino.

Még mindig nem hitt neki. Tino megrángatta a láncait, kétségbeesetten igyekezett eljutni a volt férjéhez. Nem vette le a szemét Berwaldról, bár már alig látott a könnyein keresztül.

– Kérlek. Még egyszer, csak hadd láthassam még egyszer…

Berwald nem válaszolt. Nézte Tino véres ajkait, a vörös félholdakat a tenyerében, a kétségbeesést, ami teljesen úrrá lett rajta. Nem volt önmaga, és a szíve mélyén tudta, hogy már soha nem is lesz. Ahhoz túl sok rossz döntést hozott, hogy visszanyerhesse a régi életüket.

Tett egy lépést Tino felé, majd még egyet. Tino reménykedve nyújtotta ki az ujjait, elnyílt ajkakkal hajolt előre. Berwald a karjába zárta a férfit, arcát a hajába fúrta. Behunyta a szemét és gyengéden megsimogatta a férfi hátát. Elfordultak a detektívüveg felől, Tino arca is csak félig látszott a férfi hatalmas válla mögött. Kikerekedett szemekkel bámult a szoba egyik sarkába, Berwald valószínűleg mondott neki valamit. Nem tudta visszaölelni, nem tudott megszólalni sem. Amikor Berwald elengedte, a földre rogyott, bámult a volt férjére, aki gyengéden letörölte az álláról a vért, majd csendben elhagyta a szobát.

Tino zokogásban tört ki, a nehéz légzéstől és a megerőltetésről a szájába ismét vér tódult, az egész arca maszatos lett a könnyeitől.

Francis felállt a másik szobában és intett Matthieu-nek, hogy menjenek ki. Látta, hogy az ifjú gyakornok megrendült, ugyanakkor tisztán látszott az arcán, hogy minden pillanatban emlékezteti magát, ki is van odabent kikötözve az asztalhoz. Francis büszke volt rá.

Kimentek, ahol gyengéden megveregette Berwald vállát. A férfi fülei vörösek voltak, fejét lehajtotta. Francis nem tudta, mit mondhatna, ami felvidíthatná.

– Ha bármikor szeretné még meglátogatni, akkor… – kezdett bele, de Berwald csak megrázta a fejét és Matthieu-re nézett.

– Finom volt a tea.

Francis szomorkásan elmosolyodott és elhúzta a kezét.

– Mindent megteszünk, hogy elkapjuk azt, aki a felelős azért, ami a fiával történt.

– K'szönöm.

Mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt. Francishez fordult, és bár az arca zord volt és rettenthetetlen, a nyomozó látta a szemében dúló viharokat.

– Ne bánjanak vele… túl keményen – dörmögte, a kihallgató felé biccentett.

A fejébe húzta a kalapját és a rendőrség kijárata felé indult. Meg-megroggyant alatta a térde, de a vállait egyenesen tartotta.

Francis Matthieu felé fordult. A fiú magához ölelte a mappát, amit odabent talált. Nem is volt benne semmi az üggyel kapcsolatban, talán csak néhány üres nyomtatvány volt, ami senkinek sem kellett. Francis észrevette, hogyha kényelmetlenül érezte magát, mindig a mellkasához szorított valamit.

– Hagyjuk, hogy lenyugodjon egy kicsit – mondta Francis. – Aztán megpróbáljuk újból kikérdezni. Addig egy gyors uzsonna?

Matthieu kinyitotta a száját, majd becsukta. Bólintott, bár nem tűnt túl lelkesnek. Francis meg tudta érteni. Átkarolta a vállát, úgy vezette a büfé felé. Hála a mikrofonnak, amit az asztalra ragasztott, hallhatták Berwald utolsó mondatát is, amit egyes egyedül Tinónak címzett.

Én is szeretlek. De ez most egy végső búcsú.