2. A próbatétel, avagy sikerülhet-e a lehetetlen küldetés?

Granis

Bár tényleg minden idegszálával összpontosított, hogy elkerülje a területi támadásokat, az utolsó erősen mellkason csapta és a falhoz vágta Granist. Szerencsére még az utolsó pillanatban gyorsan magára tudott castolni egy healt, így nem bizonyult végzetesnek a megtermett bestia támadása. A mellette harcoló bárd viszont már nem volt ilyen szerencsés. Kíméletlenül a földbe csapta az AoE és már láthatóan nem is fog felkelni többet. Granis elnyomott egy fojtott káromkodást a fogai között. Pedig eddig olyan jól ment minden! A B csapatba került és eddig viszonylag problémamentesen verekedték át magukat a labirintuson, ami a próbatétel helyszínéül szolgált. A négyből három bosst kisebb-nagyobb veszteségek árán, ha nem is játszi könnyedséggel, de sikerült legyőzniük és meglepő módon szinte már itt álltak a győzelem kapujában, a harmadik és egyben utolsó nagyobb ellenféllel szemben, amikor minden rosszra fordulni látszott. Itt a három csapat már egyesült, így elvileg 24-en már azt gondolná az ember, sokkal jobb esélyekkel is indulnak, de hamar kiderült, hogy ez nagyon nem így van. Pedig tudta jól, képzett harcos itt mindenki. Évtizedek óta készülnek erre, most mégis kartonbábukként hullanak el ez előtt az óriási, aranyozott bőrű izomkolosszus, Phlegethon előtt.

Különösen onnantól kezdte érezni vesztesnek a helyzetet, mikor látta, hogy lassan ő marad az egyetlen élő healer a pályán. Ha már itt tartunk, mindig is utálta, hogy scholarrá képezték ki. Még a healerek között is a leglenézettebb szakma. Pedig Granis világéletében, kisfiú kora óta arról álmodozott, hogy paladin legyen. Meg volt róla győződve, hogy az ő kezébe kard és pajzs való, hogy élő pajzsként törhessen előre a harcmezőn. Ehelyett rúnákkal teli könyvet nyomtak a kezébe a képességtesztek után és innentől egy kis tündérkével a vállán szórhatta a healt a csapattársakra. Esetleg ha épp mindenki rendben volt, próbálhatott néhány átkot az ellenfélre is dobni. Nem örült ennek. Biztos volt benne, hogy ő nem egy ilyen kis finomlelkű, törékeny virágszál, mint a scholarok többsége. Elvégre ő egy midlander hyur férfi, a szálkásan izmos, maszkulin fajtából, hogy néz már ki ez a fehér palást rajta és ez a könyv a kezében? Mindig vágyott rá, hogy ha már a recruiterek lényegében elrabolták közepesen módos hyur családjából és ezt az utat jelölték ki neki, legalább bent lehessen a harcmező közepén és ne csak az oldalvonalról szórja a gyógyító igéket, remélve, hogy nem találja el semmi, mert jóformán már egy erősebb fuvallattól holtan esne össze.

De persze lázonghatott bárhogy, a döntés megszületett, ő pedig hosszú évek kemény tréningje után végre itt volt a próbatétele kellős közepén, egyetlen lépésre immár attól, hogy a Fény Harcosai közé tartozhasson (nem mintha ez annyira motiválta volna, de valahogy túl kellett élni eddig is, ezután is jó lenne) és épp minden összeomlani látszott körülötte. Lényegében szó szerint.

Látta, hogy a csapattársai hullanak el szép sorjában, egyik a másik után. Próbálta gyógyítani őket, küzdeni értük, miközben természetesen ő maga is a záporozó támadásokat kerülgette az igencsak megtermett ellenségtől, de minden erőfeszítése ellenére a csata igencsak veszni látszott. Nem volt már élő healer rajta kívül a raid-ben, egyértelmű volt, hogy képtelen lesz egyedül tartani a csapatot. A három tankból egy már rég elesett és a másik kettő ereje is fogytán volt. Megtett mindent, ami csak erejéből telt, de ez is kevésnek bizonyult. Idővel már szándékosan áldozta be a damage dealereket, hiszen tudta, amint meghal mindkét megmaradt tank, végük. A damage dealerek mindaddig pótolhatóak, amíg van legalább egy élő healer és egy tank. Ez volt a túlélés kulcsa. De bárhogy küzdött, sajnos ő is elfogyott ebben a harcban. Amint minden igyekezete ellenére látta az utolsó tankot is holtan összeesni, már tudta, hogy neki befellegzett. Pedig nem akarta, hogy így legyen vége, nagyon nem. Ő ennél többre hivatott.

Magára dobált még mindenféle igét, amire erejéből tellett, hogy minél tovább bírja, de tudta, rajta nincs erős páncél, mint a tankokon, elég egy közepes erejű támadás és neki vége. Nem is kellett sokáig várnia erre, gyakorlatilag egyetlen élő harcosként Phlegethon következő támadását már neki címezte. Próbált kitérni előle, de a támadás ereje így is ledöntötte a lábáról és a teremben jó pár méterrel hátrébb repítette. Már nem is volt ideje felállni, a földön ülve, kezét és az abban tartott könyvet, ami lényegében scholarként az ő fegyvere volt, emelte csak maga elé, ahogy az izomkolosszus szörny fölé magasodott.

- Kár érted, healer. Derekasan harcoltál. Nagy kár, hogy nem kaptál erősebb csapatot. Még sokra is vihetted volna egy jó tank oldalán. Így azonban a végzeted elkerülhetetlen. Készülj a halálra! - a monstrum hangja bezengte a termet. Granist egy kicsit még az is meglepte, hogy ez a szörnyeteg tud értelmesen beszélni, ráadásul talán még tisztában is van a próbatétellel, aminek része. De ami valóban bosszantotta, hogy talán igaza volt. Bárcsak tanknak képezték volna ki! Akkor nem feküdne most itt tehetetlenül, várva, hogy lesújtson rá a végső csapás. Ez így olyan megalázó! Tankként legalább még harcolhatna az utolsó vérig. Utálta, hogy ezt elvették tőle. Persze ez már késő bánat. Úgyis mindennek vége. Innen nincs menekvés, ezt tudta jól. Phlegethon hatalmas szablyájából lángcsóva csapott ki, ahogy felemelte és megsuhintotta a levegőben, egyenesen az ő irányába. Csak egy hatalmas, kirobbanó fénycsóvát látott közeledni, ami elvakította, majd egy tompa ütést érzett még a fején mielőtt elsötétült a kép.

Checheyigen

Az én állapotomban már az is kisebb csoda volt, hogy a próbatétel nagy részét élve végig tudtam vinni. Undorító dolog Thancredtől, hogy a sértett egója miatt minimum hét másik jelöltet is halálra ítélt lényegében a nekem okozott sérüléssel. Hiszen az első három főellent még külön kell legyőznie a három részre osztott csapatnak és mindenhol csak egy tank van. Nálunk ez a szerep rám hárult warriorként természetesen. A sebem egész éjjel sajgott, így nem igazán aludtam, ami szintén nem tett jót a koncentrációmnak és az erőnlétemnek. Végig próbáltam kizárni az elmémből a fájdalmat, ami gyakorlatilag minden mozdulatnál belenyilallt az oldalamba. Legvadabb álmaimban sem merült fel, hogy ezt a próbatételt én túléljem, de az A csapat, ahová kerültem, számított rám. Nem akartam, hogy esetleg tehetséges harcosok hulljanak el miattam. A healereknek így is sok munkát adtam, láthatóan nehezen boldogultak el velem. Persze ők nem tudhatták, hogy nemcsak a harcban szerzett sebeim hátráltatnak.

Valamilyen csoda folytán, talán épp abból a belső indíttatásból, hogy nem akartam, hogy miattam haljanak meg a csapattársaim, valahogy sikerült eljutnom oda, ahol a három csapat egyesült Phlegethon, a hatalmas titán előtt. Eddigre viszont már teljesen kimerültem. Éreztem, hogy a sebem felszakadt és a nehéz páncélzatom dörzsölése sem segített rajta valószínűleg. Ha nem lett volna ilyen vastag ez a védő öltözet, valószínűleg már a vér is régen átáztatta volna.

A fájdalom és a vérveszteség miatt nem bírtam már olyan gyorsan mozogni, így lényegében az első erősebb támadása, egy Ancient Flare elől sem bírtam már időben fedezékbe húzódni és csúnyán telibe talált. A csatabárd kiesett a kezemből és egy nagyobb nyögéssel a földre rogytam. Abban a biztos tudatban adtam át magam a teljes sötétségnek, mire a testem elérte a talajt, hogy nem ébredek fel többé. De legalább megtettem, amit csak tudtam.

"Derekasan harcoltál. Nagy kár, hogy nem kaptál erősebb csapatot. Még sokra is vihetted volna egy jó tank oldalán. Így azonban a végzeted elkerülhetetlen. Készülj a halálra!" - a szavak távolról jutnak csak el hozzám, kissé elmosódottan. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, mi történt velem egyáltalán? Mikor azonban épp egy kicsit megpróbálok megmozdulni és belenyilall az éktelen fájdalom az oldalamba, hirtelen minden eszembe jut és egyből inkább egy másik kérdés ötlik az agyamba. Még élek? Gyanítom, már nem sokáig. Csak idő kérdése, hogy elvérezzek. Az is valamiféle csoda, hogy még visszanyertem egy kicsit az eszméletemet. Bár sokra nem megyek vele. Így legfeljebb a harc végét még láthatom talán. Ahol jó eséllyel mindenki elhullik.

Nehézkesen felemelem a fejemet és próbálok fókuszálni, hogy lássak is valamit. Körülöttem mindenhol testek fekszenek a földön, a csapattársaim. Úgy fest, ők sem voltak szerencsésebbek, mint én. Mondjuk ez várható is volt. Pár méterrel arrébb azonban még tart a harc. Bár már valószínűleg nem sokáig. Phlegethon egy földre került, de még élő harcos fölé magasodik. Sokat nem látok belőle, csak a fehér palástot és a kezében lévő rúnás könyvet. Tehát egy scholar. A mellette repkedő kis tündér alak is ezt támasztja alá. Könnyen átlátható, hogy mint ilyen, esélye sincs egyedül a fölé magasodó titánnal szemben. Kizárt, hogy túlélje azt a támadást.

Óvatosan megmozgatom az ujjaimat, a karomat. Fáj mindenem, a vérveszteség és a harcban kapott ütések teljesen kimerítettek. De ha sikerülne csak egy kicsi, egy egészen kicsi erőt összeszednem magamban… talán segíthetnék. Én már így se, úgyse élem túl. De ha felfognám az ütést, ő esetleg. Végtére is tank vagyok. Bár nem tudom, ki ez a healer, sosem láttam korábban, de ha csak egy kis esélye van, ha már eddig talpon maradt és képes vagyok rá, nem akarom csakúgy hagyni meghalni.

Tudom, hogy csak másodperceim vannak, ezért igyekszem összpontosítani minden erőmet, ugyanakkor kizárni elmémből a fájdalmat. Gyakorlatilag az utolsó pillanatban mozdulok, szinte egyidőben azzal, ahogy Phlegethon megsuhintja a szablyáját. Felugrok a talajról, azzal a mozdulattal felkapom a földön mellettem heverő csatabárdomat és egyenesen a penge elé vetem magam, a healer elé ugorva. A bárdom segítségével sikerül megfognom az ütés nagy részét, de az energiamező szele így is fejbe csapja egy kicsit és látom, ahogy hátravágódik a talajon. A fene! A szemem sarkából látom, hogy lélegzik, tehát csak elájulhatott az ütéstől, de ez sem jön most túl jól. Csak remélni tudom, hogy gyorsan magához tér, különben ez az egész hiábavaló volt. Nem fogok sokáig talpon maradni ebben az állapotban Phlegethonnal szemben, az tuti. Még egy ilyen ütés és nekem is annyi, hiába igyekszem hárítani a támadásait. Ennek ellenére, zihálva, a lábamon alig állva, de kellően kihívó tekintettel nézek a bestiára, várva a következő csapást.

- Nocsak, ki gondolta volna, hogy egy ilyen gyenge harcos, mint te, még egyáltalán életben van! - harsogja kajánul. - De ne aggódj, mindjárt segítek rajta! Nem kérdés mondjuk, miért lettél tank. Nem is ismered ezt a jöttment kis healert, segíteni rajtad már úgyse tud, mégis ahelyett, hogy menekültél volna, inkább feláldoznád magad érte. Nemes, de igen ostoba tett. Úgyis mindketten meghaltok!

- Azt majd meglátjuk - szűröm a fogaim között. Aztán támadásba lendülök, mielőtt ő tehetné. Nyilván értelmetlen küzdelem, de nem tehetek mást. Le kell foglalnom és reménykednem, hogy kitartok addig, amíg a healer magához tér. Amúgy sem adnám fel harc nélkül. Még ha nyilvánvalóan nem is fog ez részemről sokáig tartani. Egy-kettőt bele tudok ugyan vágni a csatabárdommal,de ez messze nem lesz elég. Ő egy suhintással végül hátrébb lök és a magasba emeli égő szablyáját, ahogy egy Ancient Flaret kezd megidézni, ami a harc elején már kis híján a végemet jelentette. - Elég ebből a bohóckodásból! Fejezzük be! - én pedig tudom, hogy ezúttal tényleg ennyi volt. Nincs hová fedezékbe vonulnom, kizárt, hogy ezt túléljem.

Granis

Zúgott a feje, a harc zajai csak egészen elmosódottan, távolról jutottak el a füléhez, pedig ott zajlódott mellette minden. Lassan tért csak vissza a valós idejű érzékelése. Ahogy kinyitotta a szemét homályosak voltak még a körvonalak, a világ körülötte. Idő kellett, mire eszébe jutott, mi is történt vele és őt is legalább annyira meglepte, hogy még életben van, mint az előbb egyelőre előtte még ismeretlen harcostársát. Meg volt róla győződve, hogy az a csapás végzetes lesz, nem is értette, hogyan úszhatta meg ilyen relatíve ép bőrrel. Mert nem érzett különösebb fájdalmat sehol, leszámítva, hogy a kicsit szédelgett még.

Viszont ahogy magához tért, egyből körbe kezdett tekingetni. Elvégre egy harc egyedüli túlélőjeként állt szemben az előbb Phlegethonnal, a csatazajok alapján az ütközet azonban még most is zajlott, a támadások viszont immár nem rá irányultak. Épp látta, ahogy a titán támadása hátrébb lök egy harcost. Az alacsony, páncélos alak épp csak állt a lábán már, kezében a csatabárdjával. Ezek szerint a csapat egyik tankja mégsem volt még halott, mint hitte. Bár ez abban a pillanatban múló állapotnak tetszett csupán. Granis mindig is híres volt gyors helyzetfelismeréséről és reakcióiról, így egyből átlátta, mit kell tennie, ha esélyt akar a túlélésre és a győzelemre. Amire egy tank oldalán már úgy érezte, abszolút lehet is esélye. Egyidőben azzal, hogy Phlegethon megidézte rettegett támadását, az Ancient Flaret, egy jól irányzott Rescue ige segítségével elrántotta annak útjából, maga mellé a warriort és amilyen gyorsan csak tudott egy védőpajzsot idézett meg maguk fölé, hogy felfogja az ellenük irányuló támadás erejét.

Checheyigen

Már felkészültem arra, hogy az Ancient flare eltalál és azzal búcsút is intek földi pályafutásomnak, mikor hirtelen egy rántást éreztem és a következő pillanatban már egy energiapajzs alatt álltam, mellettem egy fehér palástos hyur férfival. A healer tehát épp jókor tért magához. Mindenképp szerencsés fordulat. Így talán még tényleg volt is értelme ennek az egész kamikaze akciómnak. Ő még megmenekülhet. Phlegethon elégedetlenül bődül fel, ahogy észreveszi, mi történt és vadul, szablyáját ismét csapásra készen felemelve indul meg felénk.

- Pár percig még fel tudom tartani. Te addig elmenekülhetsz - mondom a mellettem álló healernek, miközben ha kissé görnyedten és zihálva is, de rászorítok a csatabárdomra, tekintetemet pedig végig Phlegethonra függesztem.

- A francokat. Legyőzzük. Te tank vagy, én healer. Tudlak tartani. Megcsináljuk - férfias hangja határozottan cseng, ha nem tudnám, mi a helyzet, még akár el is hinném, hogy ez ilyen egyszerű. Már nyitnám is tiltakozásra a számat, mikor visszafordulok felé. A tekintetem találkozik az övével. Meg kell hagyni, valószerűtlenül kék szeme van, ami az ő fajára nem jellemző, de ami igazán megragad, az a határozott nyugodtság, ami sugárzik belőle. Szinte még el is tudom hinni tőle azt, amit mond. Hogy mi itt együtt győzhetünk. Ketten, a rettegett titán ellen, akitől nagyobb csapatok is hullottak már el. Mélyen a szemembe néz és bólint. Viszonzom. Hirtelen több erőt érzek magamban. Bár nyilván az is segít, hogy látom, már a gyógyító igéjét idézi és mire Phlegethon odaér hozzám, hogy lesújtson, már érzem, ahogy a gyógyító energia átjárja a testem és új erőre kapok tőle valamelyest. Fogalmam sincs, van-e elég mágikus energiája tényleg, hogy életben tartson, különös tekintettel a Thancredtől kapott sebemre, ami folyamatosan gyengít és amiről ő sem tudhat, de nincs más választásom, mint bízni benne és támaszkodni a segítségére. Határozott, gyors léptekkel megyek Phlegethon támadása elébe és felemelem a bárdomat, hogy lesújtsak vele. Majd újra és újra.

Egy örökkévalóságnak tűnik a harc, némely pontokon úgy fest, hogy elbukunk, elvégre Phlegethon nagy és erős ellenfél, mi pedig csak ketten vagyunk jóformán a világ ellen, de valahogy a szorult helyzeteken is átvergődünk. Meg kell hagyni, ösztönösen is meglepően jó a csapatmunkánk ezzel a healerrel. A kiképzésem során volt szerencsém harcokban healerekhez, néha csapatokba is rendeztek minket, hogy szokjuk, de ilyen gördülékeny együttműködést sosem tapasztaltam. Valahogy könnyen ráérzünk egymás ritmusára, jól érzékeljük, mikor mit fog tenni a másik. És ami a legfontosabb, lehet rá számítani.

Bár egy idő után már látom, hogy ő is jócskán izzad és zihál, alighanem számára is már igen megterhelő fizikailag kitérni a támadások elől, ugyanakkor engem életben, a harchoz megfelelő kondícióban tartani. Kapok is ütéseket jócskán, fájdalmaim is vannak rendesen, de nem adom fel az elhúzódó harcot. Bár egy örökkévalóságnak tetszik, elkezdem észrevenni Phlegethonon is a fáradtság jeleit. Neki is vannak már sebei, egyre lassabban mozog.

Mikor egy pillanatra megáll és leengedi a szablyát tartó kezét, hogy erőt gyűjtsön, észreveszem a lehetőséget. Talán most vagy soha. Oldalra sandítok, tekintetem találkozik a healerével és tudom, hogy egyre gondolunk. Látom, ahogy megidéz egy energiagömböt, amit felém lök és érzem is, ahogy a szokásosnál nagyobb gyógyító energia végigáramlik a testemen. Megfeszítem az izmaimat, a levegőbe ugrok, majd egy csatakiáltás keretében a titánra vetem magam. Minden energiámat beleadom. A csatabárdom éle is szikrákat szór tőle, ahogy lesújtok. A monstrum észrevesz ugyan az utolsó pillanatban, de már nem elég agilis ahhoz, hogy felemelje hatalmas fegyverét és hárítson vagy kitérjen a támadásom elől. A penge végighasítja a mellkasát, vére pedig kiserken. Felüvölt, ahogy legfontosabb szervét, a szívét hasítom át a bárdommal.

- Nem, ez lehetetlen! - üvölti.- Ti nem! Engem nem... nem győzhettek le! - a szablya kiesik a kezéből és nagy csattanással ér földet a padlón, majd az óriás is döngve elvágódik a talajon. Teljes csend ereszkedik a harc színteréül szolgáló csarnokra, csak a helaer és az én ziháló lélegzetem hallatszik. Néhány másodpercig csak merőn nézem Phlegethon élettelen testét. Alig akarom elhinni. Tényleg vége? Tényleg megcsináltuk? Győztünk?

- Szép munka! Remek harc volt - a healer már mellettem áll, mikor megszólal. Még mindig kicsit kapkodva veszi a levegőt, nyilván neki is sok energiájába került ez. De valóban, megcsináltuk a lehetetlent. Ketten. Ráemelem a tekintetem és a szemébe nézve bólintok. Szeretném megköszönni neki, de nincs erőm megszólalni. Valahol úgy gondolom, ez legalább méltó befejezés volt számomra. Egy ilyen harc után talán már nem is olyan szégyenteljes meghalni. Jobbat nem is remélhettem volna. Mert hiába minden, érzem, hogy az adrenalin eddig dolgozott csak bennem. Fojtottan felnyögök, ahogy a fájdalom úgy nyilall az oldalamba, mintha Thancred ismét belevágta volna a tőrét. A csatabárd kiesik remegő kezemből és érzem, hogy a lábam sem bír már el tovább. Alighanem túl sok már a vérveszteség. Így is többet bírtam, mint vártam volna. Megtettem, amit csak tudtam, sőt talán többet is. Nekem most ennyivel kell beérnem. Ezúttal sokkal elégedettebben, nyugodtabban adom át magam az örök sötétségnek, miközben a földre hanyatlok, ahogy erőm teljesen elhagy. Már nem is küzdök ellene. Nincs miért. Ez így egy egészen méltó befejezés volt.

A fény váratlanul olyan élesen hasít a szemeimbe, hogy szinte már fáj, ahogy kinyitom őket. Hunyorognom kell, noha néhány másodpercig csak homályos körvonalakat látok magam körül. Mi a fene? Mi történt? Ez már a második eset, hogy biztos voltam benne, nem ébredek fel többet, mégis élek. Nem értem, hogy történhetett. Az utolsó emlékem, hogy legyőztük Phlegethont azzal a healerrel. Aztán elhagyott minden erőm és összeestem. Biztos voltam benne, hogy nincs az az erő, ami visszahozhatna. Akkor mégis mi történt? Hol vagyok?

- Hát végre ébren vagy - csendül egy hang. Egy ágyon fekszem, egy kis szobában. Szeretnék felülni és körbenézni, de a hirtelen mozdulattól belenyilall a fájdalom az oldalamba, amitől összerándulok.

- Ne kapkodj annyira. Nem végeztem azért százszázalékos munkát a a gyógyításoddal. - ahogy okulva az esetből lassabb mozdulatokkal felülök az ágyban, már látom a sarokban, egy kis asztal mellett támaszkodó férfit is. A healer az a raid-ből, akivel együtt győztük le Phlegethont. Most is azt a fehér palástot viseli. Igazából csak most tudom őt megnézni jobban. Teljesen átlagos hyur, midlander férfi, a rájuk jellemző, markánsnak mondható, maszkulin arcvonásokkal, kis körszakállal és hosszú, sötétbarna hajjal, amit copfba fogva visel. Közepesen magas, férfiasan, de inkább szálkásan izmos testalkatú. Az egyetlen rendkívüli a külsején a világítóan kék szeme, amit már a harc során is észrevettem. - Megjegyzem, nem tudom, hogy sikerült beszerezned azt a sebet az oldaladon, de rendesen megszenvedtem vele. Nem sokon múlt, hogy ne tudjalak életben tartani. A sérülés helye valószínűleg nem is fog teljesen eltűnni soha - teszi még hozzá, mikor észreveszi, hogy nézem. Talán kicsit túl sokáig bámultam rá szótlanul és ez feszélyezi valamelyest.

- Hol vagyunk? Mennyi idő telt el a harc óta? - szegezek neki két kérdést az engem leginkább foglalkoztatók közül még mindig kissé kótyagosan.

- Ul'dahban, egy fogadóban. Két napja alszol. Az az igazság, hogy kicsit rá is segítettem. Így gyorsabban tudtam gyógyítani a sebeidet - hangja most is határozott, tárgyilagos, mint a harc alatt is volt. Van benne valami megnyugtató, ugyanakkor távolságtartó is. Bólintok, jelezve, hogy megértettem. - Egyébként Granis vagyok. Granis Hammar. És te? - bár teljesen átlagosnak is tekinthető, amit mond, elvégre normális emberek általában bemutatkoznak egymásnak, mégis meglep egy kicsit. Nálunk ez nem jellemző. Jelöltek. Így hívnak csak. Warrior, tank, healer, scholar… legfeljebb a szakmánkat nevesítik. Idejét sem tudom, mikor kérdezte meg valaki, mi is a nevem. Soha nem érdekelt senkit. Ő mégis olyan könnyedén teszi ezt most, mintha nem azok volnánk, amik.

- Checheyigen Dazkar - bököm ki végül válaszul. Granis bólintással jelzi, hogy fogadta a bemutatkozásom. Aztán egy kis csönd telepszik közénk. Hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék neki. Az egész helyzet annyira abszurd. Egyáltalán nem készültem fel erre. Arra sem, hogy egyáltalán túlélhetem a próbát. Hogy ő itt van velem és ellátja a sebeimet, sőt még be is mutatkozik és a nevem is érdekli, szinte még kevésbé. Végül ismét ő töri meg a csendet:

- Ha már lábra tudsz állni, jó ha tudod, hogy téged is várnak a scionok a Waking Sandsben, hogy átadják a kitüntetésed. Én már átvettem az enyémet, csak gondoltam veled maradok, míg kellően felépülsz. - Hát persze, a "kitüntetés". Amiért annyian boldogan halnak meg. Én nem akartam volna, de nekem is majdnem sikerült. Viszont így enyém is a "megtiszteltetés". Én is a Fény Harcosa lehetek. Warrior of Light. Ami azzal jár, hogy a Scions of the Seventh Dawn érdemesnek tart arra, hogy nekik dolgozzam. Hogy oda ne rohanjak! Viszont, bár nem mertem eddig ilyenről álmodozni, az is igaz, hogy ez sokkal nagyobb szabadságot ad. Talán még arra is lesz lehetőségem, hogy feltűnésmentesen meglépjek a scionok látóteréből és megvalósítsam mindazt, ami eddig csak kósza ábránd lehetett. Valami ilyesmi terv kezd legalábbis körvonalazódni a fejemben. - Nos, akkor minden jót! És gratulálok! - Granis hangja visszaránt a gondolataimból. Ekkor tűnik csak fel, mennyire nehezemre esik már kedvesnek lenni valakivel. Az elmúlt évtizedek túlzottan zárkózottá, távolságtartóvá tettek valószínűleg. Mégsem engedhetem el szó nélkül. Már a kilincsen van a keze, mikor megszólalok.

- Öhm… köszönöm. Mindent. Nélküled már nem lennék életben… - kicsit zavartan elfordítom a fejem a mondandóm végén.

- Tekintsd úgy, hogy kvittek vagyunk - mintha még egy kis visszafogott mosoly is bújkálna a szája szélén. - Még egyszer gratulálok a kitüntetésedhez!

- A kitüntetésemhez, persze - a hangomból valószínűleg kihallatszik az irónia. Tulajdonképpen meg sem akartam szólalni, ezt mintegy csakúgy magamnak motyogom, de Granis így is meghallja.

- Nocsak, mintha nem lennél különösebben elragadtatva, hogy a scionoknak dolgozhatsz - könnyeden jegyzi meg, már-már szórakozott a hangja. Ennek ellenére tudom, óvatosnak kellene lennem. A legtöbb jelölt, illetve az ő esetében már ugye kinevezett Warrior of Light eléggé elvakult, ami a scionokat illeti. Gyakorlatilag istenítik őket, hála hosszú évek agymosásának a tréning alatt. Erre neveltek minket. Nálam ez azonban valahogy félrement. A próbatétel előtti éjszakán történtek pedig csak megerősítettek abban, hogy ha csak egy mód van rá, szabadulni akarok tőlük, sőt, hovatovább megbosszulni, amit velem tettek és véget vetni a ténykedésüknek egyszer és mindenkorra. Ha egy hasonló elvakult harcosnak csak utalnék arra, mit tervezek, egyből menne és feltolna. Vagy ott helyben megölne. Granisnél sem lehetek biztos a szándékait, elveit illetően. Mégsem tudok hazudni neki. Talán a harcmezőn kialakult összhang, talán valami más rejtélyes okból, de ösztönös bizalmat ébreszt bennem. Persze azért igyekszem tudatosan óvatosnak lenni és kellő távolságot tartani tőle.

- Ne is foglalkozz vele. Minden jót! És még egyszer köszönöm! - inkább elterelem a témát, úgy biztonságosabbnak érzem. Ő mintha még mindig kicsit szórakozottan vonná fel a szemöldökét, ahogy távozik. Amint becsukódik az ajtó mögötte, szedelődzködni kezdek. Bár nem tervezek valóban munkába állni, a látszat kedvéért a kitüntetést és az első küldetésemet mindenképp fel kell vennem a scionoktól a Waking Sandsben. Aztán feltűnés nélkül eltűnök a látóterükből egyelőre. Ez a tervem. A sebem még mindig tompán sajog, ahogy felhúzom rá a páncélomat és a hátamra kötöm a csatabárdomat, de már érezhetően nem életveszélyes. Meg kell hagyni, Granis érti a dolgát. Nem gondoltam volna, hogy van healer, aki életben tart a próbatétel alatt ezzel a sebbel és még ilyen mértékben helyre is tesz. Valószínűleg Thancred sem számolt ilyen eshetőséggel. A vágás nyoma persze örökké emlékeztetni fog, de jól is van ez így. Talán ez az, ami értelmet adhat a létezésemnek. Memento arra, hogy a scionok szektáját meg kell semmisíteni. Ez lesz az én küldetésem. Ledönteni egy hamis bálványt. Hogy másoknak már ne kelljen az ő hazug eszméikért meghalniuk. Nagy vállalás, de ez valami olyasmi, amiért úgy érzem, érdemes élni. Ha már így alakult, kezdeni is akarok valamit ezzel a lehetőséggel, ami nekem adatott. Ezekkel a gondolatokkal indulok el a Waking Sandsbe, hogy részt vegyek az utolsó majomparádén és végre megkezdhessem új, immár határozott céllal rendelkező életemet.

A kitüntetés adományozása éppen olyan röhejes volt, mint vártam. Szerencsére csak Urianger fogadott, annyira azért nem tartanak sokra még egy Warrior of Light-ot sem, hogy az egész brigád felvonuljon egy ilyen esemény miatt. Elmondott néhány üres, cirkalmas frázist, tennem kellett egy semmitmondó fogadalmat, majd ünnepélyesen kinevezett a Fény Harcosának és megkaptam tőle az első feladatomat. Láthatólag Urianger sem különösebben figyelt, kissé gépiesen darálta le az egészet. Bár Fény Harcosa lényegesen kevesebb van, mint jelölt, még így is túl sok ahhoz, hogy a scionok sokra tartsanak bennünket. Csak egy harcos vagyok nekik a sokból. Egyelőre. Nyugodt, egyenletes léptekkel haladok végig a folyosón, ki az épületből, át a téren, a kikötő felé, mikor egy hangot hallok a hátam mögül:

- Hé, Checheyigen! - meglepve torpanok meg. Idejét sem tudom, mikor szólított bárki a nevemen. Ahogy megfordulok, a scionok főhadiszállása mellett, az épület falánál állva Granist pillantom meg. Még egy meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy még valaha látom. Mit akarhat? Bólintással üdvözlöm.

- Azt hittem, már kaptál küldetést - jegyzem meg, talán kissé hűvösebben, mint valójában szeretném. Pedig csak a meglepetésem és a zavaromat leplezem vele. Nem igazán értem, mit keres még itt.

- Ahogy feltételezem te is - közben közelebb lép hozzám és kissé lehalkítja a hangját, noha a téren járó-kelő egyének közül aligha figyel ránk bárki. Két harcos nem túl ritka látvány errefelé. - és azt is feltételezem, hogy eszedben sincs odamenni. Igaz? - gyanakodva nézek rá. Mit akarhat ezzel? Több terhelő bizonyíték kell neki? Még az is átfut az agyamon, hogy a scionok küldték rám, hogy kémkedjen utánam. De valószínűleg nem fektetnének ebbe ennyi energiát. Simán likvidáltatnának más harcosokkal. - Tudod, annyira nekem sem tetszik itt ez a dolog - biccent a fejével a Waking Sands épülete felé. - Szóval nem tudom, mi a terved, de úgy látom, van. Gondoltam, ha elfogadod a társaságom, egyelőre veled tartok. Egy healerre úgyis mindig szükséged lehet. Az úton pedig elmesélheted, mire is gondoltál - úgy látszik Granis folyamatosan meglepetéseket tartogat nekem. Mi ez az egész? Nem tudom, bízhatok-e benne, elvégre alig ismerem. Ugyanakkor az is igaz, hogy elég jó csapat voltunk együtt. Egy healerrel az oldalamon tényleg elég jó esélyekkel indulnék bármilyen harcban. De vajon tényleg hajlandó segíteni nekem? Nemcsak valamiféle csapda vagy átverés ez? Szó ami szó, nem tűnik olyan elvakult scion hívőnek, mint a többség a jelöltek, illetve a harcosok között, de mi van, ha ez csak álca?

- Gridaniába megyek. Utánanézek valaminek. Ha gondolod, gyere - válaszolom végül minden kétkedésem ellenére. Persze figyelni fogom, mit csinál, de ártani nem árthat egyelőre, gondolom. Ki tudja egyébként is, meddig vezet egyfelé az utunk? Sejtelmem sem lehetett akkor, hogy ez az egy hanyag mondat és az ő belegyező bólintása szövetségünk és az a néhány méter a kikötőig, Vesper Bayből távozva hosszú közös utunknak épp csak a kezdetét jelentette.