3. Váratlan találkozások és döntések
Scionok
Limsa Lominsa főterén általában elég nagy a nyüzsgés, most azonban talán még a szokásosnál is több ember tömörült itt össze. Nem véletlenül, mindenki őket várta ugyanis. A scionok előre bejelentetten készültek ma itt lelkesítő beszédet tartani a népnek és a harcosaiknak is. Bár természetesen magát a szónoklatot a vezetőjük, vagy ahogyan hivatalosan nevezték a rendben, az "ősanya", Minfilia fogja mondani, nyilván valamennyi scion tiszteletét teszi a pódiumon, ezzel is még nagyobb súlyt adva az eseménynek. Ő még valahol elvonultan készült lélekemelő beszédére, Papalymo azonban, tekintve, hogy készülnie nem kellett, az emelvény mellett állva a tömeget pásztázta egykedvűen. Mint a scionok általában, ő is egyfajta lenéző megvetéssel nézett a renden kívüliekre. Kiváltképp a harcosokra. Bár ők névleg a rendhez tartoztak, mindenki tudta, hogy "nem úgy scionok", mint ők. Inkább csak afféle közkatonák. Warriors of Light. Hangzatos cím, ezért is találták ki. De valójában csak ennyit takar.
- Mi a helyzet Papalymo? Történik valami érdekes? - Y'shtola a lalafell mellé lépve szólította meg.
- Semmi különös. Csak nézem ezt a sok barmot, akik ma is összesereglettek. Természetesen elsősorban a harcosainkról beszélek - Papalymo elég fennhéjázó hangot ütött meg, de társa ezt csak elnéző, szórakozott mosollyal fogadta. A scionok megszokták már, hogy Papalymo alighanem előnyetelen testi adottságait igyekezett ezzel leplezni. Tény, hogy messze a legkevesebb tekintélye neki volt a harcosok és a köznép előtt is, hiába tett bármit. Hiába, nem egyszerű dolog lalafellként érvényesülni. A többiek pedig elnézték ezt neki. Amíg scionként jól funkcionált, viselkedhetett, ahogy akart.
- Azért tudod, hogy fontosak ezek a rendezvények és hogy itt legyenek. Időről időre emlékeztetni kell a Fény Harcosait, kinek is dolgoznak és miért. Nélkülük azért lássuk be, elég nehéz dolgunk lenne - jegyezte meg kedélyesen a macskalány.
- Ez igaz. De attól még szánalmasak. És olyan tizenkettő egy tucat mind. Mondd csak Y'shtola, te emlékszel bármelyik arcára is öt percnél tovább? - Papalymo csak nem hagyta abba a harcosok ekézését. A vak is láthatta, hogy dúl benne a sok fojtott indulat, amiért senki, de talán tényleg senki nem tartotta őt annyira, mint a többi sciont.
- Ami azt illeti, egy-kettőre. Rá például határozottan emlékszem - Y'shtola a fejével a tömegben egy fehér palástot viselő, hosszú barna hajú, copfos hyur férfi felé bökött. Oldalán könyv lógott, ami elárulta, hogy egy scholar az. - A nevét ugyan nem mondanám meg, bár Warrior of Light-ként elvileg az is van neki, de benne volt valami kiemelkedő. Tudod, white mage-ként eleve szívem csücskei a healer férfiak, általában közülük szoktam választani a próbatétel előtti estén, de ő valamiért egyébként is felkeltette a figyelmemet. Először csak a szeme fogott meg. De nemcsak a színe miatt. Mondjuk ritka ez a kék szem midlander hyuroknál. De az a nyugodt, határozott erő, ami a tekintetéből áradt volt csak igazán különleges. Abból látszott, hogy erős, jó harcos. Onnantól, hogy a szemébe néztem aznap este, tudtam, hogy őt fogom választani. Pedig nem küzdött különösebben értem, meg kell hagyni. Azért örültem, hogy engem választott, de nem törte túlzottan magát. Mondjuk igaza is volt, így is ő jött fel velem a szobámba. És ott sem okozott igazából csalódást - Y'shtola itt sejtelmesen elmosolyodott. - Úgy hallottam, nem sokon múlt, hogy túlélte a próbát. De örülök, hogy sikerült neki. Bár a Waking Sandsben egyszer sem futottam össze vele, ami fura, pedig mostanság sokat időzök ott. De hát ilyen a sors.
- Azért remélem nem zúgtál bele pont te, ha már ennyit áradozol róla - Papalymo némi undorral a hangjában, kicsit gunyorosan köpte ki a szavakat.
- Ne aggódj, azért addig nem süllyednék. Mindössze láttam benne valamit, ami megmaradt, ennyi. Mindenkivel előfordul - válaszolta a miqo'te lány könnyedén. Látszott, remekül szórakozik Papalymo reakcióján. Kicsit talán szándékosan is provokálta társát. - Amúgy meg, ahogy látom, már egy tankot is talált magának. Ügyes - tette még hozzá csakúgy lazán, ahogy nézte, hogy a tömegben az előbb említett healer mellé egy warrior lépett. Alacsony, kissé sárkányszerű szerzet, egy Au Ra lány nehéz páncélzatban, aki válláig leomló kék haját egy fonattal ékesítette.
- Nahát, én rá emlékszem! Nem gondoltam volna, hogy még él. Thancred aligha örülne, ha ezt látná - kiáltott fel tényleg kissé meglepve a lalafell. Bár a mondandója végén kissé zavarba hozta, hogy a két harcos ekkorra már őket figyelte. Talán nem tudhatták, miről van szó, de egyértelműen észrevették, hogy a két scion őket figyeli és a tekintetük találkozott.
- Hogy minek nem örülnék? - Thancred ninja lévén szinte a semmiből bukkant fel gyakorlatilag a nevének említésével egy időben. Válaszra azonban nem volt szükség, ahogy követte Papalymo és Y'shtola tekintetét és szeme egy mélylila szempárral találkozott, amelyet az Au Ri-ra jellemző kék gyűrű keretezett, egyből felizzott benne a sértett düh, keze pedig ösztönösen is ökölbe szorult a feltörő emlékek hatására.
Checheyigen
Az elmúlt néhány hónap a próbatételt követően elég gyorsan eltelt, noha eseménytelennek egyáltalán nem nevezném ezt az időszakot. Bár a Fény Harcosaként számomra kiszabott teendőket igencsak elhanyagoltam, jobbára csak ott és annyit tettem, amit feltétlenül muszáj volt, hogy ne keltsek idő előtt gyanút, a tervem megvalósítására való felkészülés igen sok időt és energiát igényelt. És nem kevés veszéllyel is járt. Gyakorlatilag a klasszikus kalandorok életét kellett élnem. Sok helyet kellett bejárni, sokféle néppel találkozni, az utamba kerülő szörnyeket és egyéb ellenségeket legyőzni, hogy megszerezzem a szükséges információkat, eszközöket és tapasztalatot, akár szép szóval, akár erővel. Mert bár a kiképzésem alatt sokat tanultam a Scions of the Seventh Dawn-ról, nekem azt kellett kiderítenem, kik is ők valójában, mivel foglalkoznak, mik a gyenge pontjaik, hogyan rombolhatom porig az egész rendjüket. Nem a maszlag érdekelt, hanem az igazság.
Meg kell hagyni, ebben a kutatásban Granis igen hathatós segítségnek bizonyult és nemcsak a harctéren. Kiderült, hogy született diplomata, kevés egyén volt, akivel ő ne találta volna meg a hangot, ha csak egy kis hajlandóság is akadt az illetőben a tárgyalásra, valamint az éleslátása és a problémamegoldó képessége is sokszor igen jól jött. Mert hogy ő azóta a bizonyos nap óta Vesper Bay-ben végig velem tartott a kutatásom során. Ő is azon kevesek közé tartozott a harcosok közül, akik nem voltak túlzottan oda a scionokért és nem vált teljesen agymosottá az eszméktől, amiket a kiképzése során ő is végig hallgatott, sőt kétkedéssel fogadta őket. Valószínűleg ez inspirálta arra is, hogy segítse a tervemet, noha a kérdésre, hogy mi is motiválta abban, hogy velem tartson akkor, sosem kaptam egyértelmű, egyenes választ. Ez eleinte bosszantott, de azóta már megszoktam, hogy neki ilyen a stílusa. Lassan már fura is lenne tőle egyszerű igen-nem válaszokat kapni.
Mindenesetre ahogy azóta, úgy ma is velem tartott Limsa Lominsa főterére, hogy meghallgassuk a scionok vezetőjének, azaz ahogy ők szeretik hívni (vagy talán ő magát), "ősanyjának", Minfiliának a szónoklatát. Természetesen nem maguk az unásig ismert üres frázisok érdekeltek, amik bizonyára el fognak hangzani tőle. Meg akartam figyelni őket közelről, amennyire lehet és erre ennél jobb alkalmam aligha adódott volna. Ki kell találnom, mikor és hogy tudnám a leghathatósabban likvidálni őket, megbomlasztani a rendszert. Ehhez pedig minél többet akarok tudni, hogyan is működik az ő legbelsőbb körük valójában, hogyan, mikor lehet esetleg észrevétlenül közelebb férkőzni hozzájuk, mik a szokásaik, ki közöttük esetleg a leggyengébb láncszem, ilyesmik. Volt ugyanakkor valami, amire nem számítottam, ez pedig az, hogy bármelyikük is észrevesz a tömegben éppen minket. Pedig ez volt a helyzet.
A tömegben kicsit megálltam nézelődni, venni némi ételt az egyik kereskedőtől, megéleztetni a csatabárdomat és ilyesmik, így elszakadtam Granistől néhány percre. Mikor dolgom sikeres elvégzése után odaléptem mellé, láttam rajta, hogy valami nyugtalanítja, vagy legalábbis történt valami, ami szokatlan. Nem szólt egy szót sem, csak az egyelőre még üres pódium mellé irányította a tekintetét. Ahogy ezt követve én is arra néztem két sciont, Y'shtolát és Papalymot láttam egyértelműen minket nézni. Mondjuk Papalymóhoz volt már szerencsém azon a bizonyos próba előtti éjszakán. Eléggé elkentem a száját gwentben, miután nem éltem az ajánlatával, hogy az ágyában töltsem el az időt reggelig. Ő egész jól fogadta a visszautasítást. Nem úgy, mint valaki más. Ez a valaki más pedig épp ekkor jelenik meg mellettük. Szemem összeszűkül, ahogy meglátom Thancredet. Nem tudok nem indulattal gondolni rá. Maga az a megalázó viselkedés, ahogy beszélt hozzám, ahogy megragadott és fogdosott is elég lenne hozzá. De hogy gyakorlatilag halálra akart ítélni, végképp megbocsáthatatlan számomra. Ahogy felém fordul és mélyen a szemembe néz, látom benne a felismerést, ugyanazt az ellenszenvet felizzani, amit én is érzek iránta. Állom a tekintetét. A másodpercek óráknak tetszenek, ahogy csak messziről, néma kihívással nézünk egymás szemébe.
Azt viszont így is érzékelem, ahogy Granis mellettem állva a homlokához kap és kicsit megtántorodik. Nem igazán örülök ennek. Bár az együtt töltött idő alatt egészen a bizalmamba fogadtam, vannak azért dolgok, amikről nem beszéltem és őszintén szólva szívesebben tartanám magamban. A Thancred-el történt kis afférom is éppen ilyen. Így azt is sejtem, mi játszódhat le most Granis fejében. Mert hogy mi is történik vele, azt is pontosan tudom. Ezt is a scionoknak köszönhetjük. Az Echo. Így nevezik.
Pontosan nem tudom, milyen anyagot használnak hozzá, de tény, hogy a kiképzésünk során végig adagolták ezt a szert, aminek köszönhetően néha véletlenszerű flashback-ekkel bepillantást nyerünk mások múltjának egy-egy szeletébe. Többnyire akkor fordul elő, ha valamiféle erős érzelem támad fel abban a másik egyénben egy adott helyzetben. Például ha egy friss hullához kerülünk közel, sokszor láthatjuk, hogyan is halt meg. A távozó lelke erős rezgései miatt, azt mondják. Vagy valami ilyesmi. Jelen esetben nyilván a Thancred és köztem felszikrázó düh váltotta ezt ki nála.
Ami ezt a drogot illeti egyébként, mert hát végső soron is az, a kiképzés alatt sosem mondták meg, mire is kell pontosan, csak azt, hogy segít kiteljesíteni az adományunkat. Az Echot, ugye. De a legújabb felfedezéseim alapján valószínűleg azért kapjuk, hogy a harci képességeinket boostolják vele, az Echo valójában csak egyfajta jól ismert mellékhatás. Amire persze jól fel lehet építeni egy hangzatos maszlagot arról, hogy ez is mutatja, hogy a Fény Harcosai kiválasztottak, ezért kell segítenünk nekik fenntartani Eorzea békéjét és a többi. A valóságban ez is csak az ő érdekeiket szolgálja. Jobb harcosokat kaphatnak, mindamellett kísérleti nyulak is vagyunk. Mert bár erről mélyen hallgatnak, de vannak jelöltek, akik emiatt az anyag miatt nem érik meg a felnőttkort.
Hiszen a besorozásunk után rögtön elkezdik adagolni és nem mindenkinek a szervezete reagál rá jól. Halvány emlékeim vannak arról, hogy nem sokkal azután, hogy a kiképző központba kerültem, rettenetesen beteg lettem. Olyan rosszul voltam, mint se előtte, se azóta soha. Bármit megettem, szinte azonnal kihánytam, úgy szédültem, hogy alig láttam, nem bírtam megállni a lábamon és azt hittem, széthasad a fejem a fájdalomtól. Nem sokon múlt, hogy ne épüljek fel. Alighanem ennek a szernek a hatása volt az is, bár erről akkor nyilván sejtelmem sem lehetett. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy ezt túlélje. Azt beszélik, maga Minfilia, az antecedent, azaz az "ősanya" is birtokolja az Echot, ami csak azt jelentheti, hogy valamilyen okból egy időben biztosan szedte a szert. Hogy mi is volt ennek az oka, illetve hogy önként tette-e, egyelőre még nem sikerült kiderítenem.
Közben a tömeg zúgolódni kezd, ahogy Minfilia megjelenik az emelvényen. Y'shtola enyhén oldalba löki Thancredet, jelezve, hogy ideje eleget tenniük kötelességüknek, mire kénytelen megszakítani velem a szemkontaktust. Még egyszer visszanéz, ahogy elindulnak. Látom a szemében a kihívást. Már ekkor tudom, nem tekinti lezártnak az ügyet. Azt akarta, hogy meghaljak, de félresikerült a terve. Granisnek hála, egyébként. Egy dologban viszont bizonyosan hazudott.
"Ég veled, warrior! Élvezd hát ki életed utolsó estéjét, egyedül! Senki sem fog rád emlékezni, ebben biztos lehetsz!" - ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Márpedig ő, ahogy az látható, nagyon is emlékszik rám. És jól is teszi. Mert kettőnk ügyének ennyivel még koránt sincs vége.
Minfilia már belekezd szónoklatába, mikor Granis visszatér a látomásából. Kicsit kábán rázza meg a fejét, aztán rám emeli a tekintetét.
- Szóval a sérülésed a raid-ben… Thancred miatt volt, igaz? - kicsit még összeszedetlen, mint a látomások után általában mindannyian azok szoktunk lenni. Úgy tűnik, mintha felzaklatta volna egy kicsit, amit látott. Szokatlan, mert szinte soha nem látom őt kibilleni a nyugalmából, bármi is történjen. Néha már-már úgy tűnhet, nincsenek is érzései. Viszont ahogy most látható is, ez aligha igaz. Mindössze jól leplezi őket többnyire. Őszintén szólva még engem is meglep, hogy ennyire megütötte ez az emlék.
- Gondolom láttad, amit láttál, szóval kár magyaráznom - sejtem, hogy a Thancreddel való legutóbbi találkozásom idéződött föl előtte, mivel ezt az emléket hozta ez most felszínre bennem. Kicsit zavarba hoz, de igyekszem én sem mutatni.
- Szóval ezért akarsz annyira leszámolni a scionokkal, igaz? - közben Granis már kezdi visszanyerni megszokott nyugodt, tárgyilagos hangját, bár a tekintete még mindig kicsit zaklatottabb, mint általában.
- Igazság szerint nemcsak ezért, mondjuk inkább úgy, hogy ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. De ezt majd később. Most dolgunk van - jobbnak látom inkább terelni a témát és egyébként még igazam is van. Elvégre azért jöttünk ide, hogy figyeljünk és információkat gyűjtsünk. Természetesen nem éppen Minfilia sablonokat durrogtató beszédéből, inkább a scionok viselkedéséből. A beszéd ideje alatt, amennyire lehet, megközelítjük a pódiumot, de nem azért, hogy Minfiliát lássuk vagy halljuk jobban, azt figyeljük, ami a háttérben történik. Egyrészt magukat a scionokat, akik végig rezzenéstelen arccal állnak fent Minfilia háta mögött, valamint a háttérben ügyködőket. Többnyire csak egyszerű rendtagok, közkatonák. Borzasztó nagy védelmük úgy tűnik nincs, mégis azt súgja valami, hogy egy esetleges rajtaütés esetén gyorsan tudnának reagálni. Nem mintha itt Limsa főterén terveznék vérfürdőt rendezni, pláne ennyi Warrior of Light jelenlétében. Egy lehetetlennek látszó harcot ugyan nyertünk meg néhány hónapja Granis-el kettesben Phlegethon ellen, ez azonban nem az a kockázat lenne, amit okos volna vállalni. Most csak megfigyelek. Ennél a támadásra alkalmasabb időpont kell. Mikor nem ennyire összeszedett a védelmük. Kell lennie ilyen pillanatnak. Bár a soraik mindig zártaknak tűnnek. De meg fogom találni a rést a pajzson, ebben biztos vagyok. Így kell lennie.
Sajnos olyan sokat nem tudunk kideríteni, mint reméltem ettől az alkalomtól. Mindössze annyit tudtam meg, hogy egyetlen Warrior of Light-ot sem tartanak a közvetlen, személyes testőrségükben. Nem erre vagyunk. Arra pedig láthatóan kínosan ügyelnek, hogy ki ne emeljenek senkit. Valahol érthető. Hála az Echo-t előidéző anyagnak, a legtöbb Fény Harcosa igencsak erős. Veszélyes lenne hatalmat adniuk a kezünkbe. Még akkor is, ha az árulás kevéssé jöhet szóba, hála a kiképzés alatti folyamatos agymosásnak. Még a végén az adott harcos átvenné az irányítást tőlük. Ezt aligha kockáztatják. Úgy tűnik más módot kell találnom, hogy többet tudjak meg róluk.
A beszéd közben véget ér, a tömeg éljenez, majd lassan oszladozni kezd. Granis-el a tér egyik sarkába húzódunk, ahonnan még rálátunk az emelvényre, de a tömeg és az árnyékok jótékonyan takarnak. Thancred utolsónak marad fent, látom, ahogy még visszafordul és összehúzott szemmel a tömeget vizslatja. Nem kérdés számomra, hogy azt nézi, itt vagyok-e még. De ezúttal nem ő az, aki megbújik az árnyak között. Y'shtola fordul vissza felé és int neki, hogy kövesse. Thancred bólint, vet még egy utolsó pillantást a téren jövő-menő tömegre, aztán megfordul és határozott léptekkel távozik. Az előadás most véget ért. Éppúgy, ahogy a mi dolgunk is itt. Más módot kell találnom. Szerencsére már kezd is körvonalazódni valami a fejemben. Jelzek Granisnek, aki a tekintetemből is érti, mit szeretnék és mi is elindulunk, Limsa városkapuja felé.
- Na és most merre? - kérdezi, mikor kicsit kijebb jutunk a tömegből.
- Tekintve, hogy sokat nem tudtunk meg, úgy gondolom, máshonnan kell kiderítenünk a scionok gyenge pontjait. Azon gondolkoztam, honnan szerezhetnénk esetleg több információt róluk. Ami igaz és nem a saját maszlaguk, amit mutatni szeretnek a világnak. Esetleg egy könnyebben elérhető szövetségesnél talán találhatnánk valamit.
- Ha jól sejtem, ötleted is van, kinél akarod kezdeni a kutatást - Granis várakozón néz rám.
- Granis, te scholar vagy, mennyire ismered a Students of Baldesion rendet?
- Ugyanannyit tudok róla valószínűleg, mint te, vagy a warriorok közül bárki. A scionok szövetségesei voltak. Míg egy meteor el nem pusztította Val szigetét, a bázisukat és többségük oda nem veszett. És a sziget maga is rejtélyes módon teljesen eltűnt.
- Igen, ezek a tények. És mi a helyzet a szóbeszéddel? - most rajtam a sor, hogy várakozón nézzek rá. Granis hirtelen megtorpan és szembefordul velem.
- Jól értem, amit mondasz? A Tiltott Földre akarsz menni?
- Ha bármi is igaz a szóbeszédből, hogy a Tiltott Föld valójában azonos Val szigetével, ami valami megmagyarázhatatlan erőnek hála át teleportált a világ másik felére, ha valahol, ott találnunk kell valamit. Még ha nagyrészt elhagyatott az a sziget, mint mondják, akkor is. Persze nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz. Én mindenképp odamegyek - komolyan nézek a szemébe. Granis állja a pillantásomat.
- Őrült egy ötlet. De legyen. Menjünk - mondja némi hallgatás után. Ezzel el is dőlt. Hosszú és veszélyes út áll előttünk, de bízom benne, hogy lesz értelme. A cél pedig egyértelmű: a Tiltott Föld, az egykori Val szigete, azaz ahogyan mostanság nevezik, az Eureka.