Reménysugár a jelen és a múlt sötét felhői között
Checheyigen
Az utunk Eurekába, a Tiltott Földre még hosszabb és bonyodalmasabb volt, mint előzetesen feltételeztem volna. Bár természetesen tudtam, hogy nem lesz egy sétagalopp, pláne, hogy gyakorlatilag egész Eorzeán és Heavenswardon is át kell majd vágnunk, hogy végül Kuganéból átkelhessünk a szigetre.
Mielőtt tényleg elhagytuk volna Limsát, Granis azonban még felvetette, hogy lehet érdemes volna információkat szereznünk magáról a szigetről, mielőtt odamegyünk, hogy ne csak vaktában álljunk neki a kutatásnak és bár úgy gondoltam, már eleget kutakodtunk az elmélet után az elmúlt hónapokban és szívesebben vetettem volna bele magam ténylegesen, tettleg valamibe, végül ráálltam, hogy távozásunk előtt még felkeressük az Arcanistok céhét, mivel Granis úgy gondolta, ha bárhol találunk Eorzeában információt a Student of Baldesion rendről, az egész biztosan a scholarokat és summonereket tömörítő testület könyvtárában lesz. Igazság szerint ha Granis nincs velem, én warriorként, a magam nem túl megnyerő tárgyalási módszereivel aligha kapok bebocsátást a megfelelő részlegre, de ő láthatóan jó kapcsolatokat ápolt a céh vezetőjével, Thubyrgeim-el, így rövidesen már olyan olvasmányok között kutathattunk, amit valószínűleg a beavatottakon kívül csak kevesen olvashattak előttünk.
Talán valóban nem volt ostoba dolog látni néhány rajzolt térképet a szigetről, megismerni az egyes zónáit, illetve akár azt, hogy Val szigete hogyan is épült fel a kataklizma előtt. Ami viszont igazán felkeltette az érdeklődésem, az az volt, hogy ha bár igen szűkszavúan, de az egyik forrás beszélt egy bizonyos, föld alatti titkos kamráról, ahová a magukat Baldesion tanítványainak nevező rend a legfontosabb, legbizalmasabb eszközöket, iratokat helyezte el. Ez még önmagában persze nem jelentene sokat az én kutatásom szempontjából, viszont a szigetet elpusztító meteor becsapódása előtt állítólag az utolsó, aki elhelyezett ott valamit és lezárta a kamrát, az a pusztítás egyetlen túlélője, Krile volt. Ami pedig azért érdekes, mert Krile azóta ugye már a scionokhoz tartozik. Alappal feltételezhetem tehát, hogy ha valaki ilyen szoros kapcsolatokat ápol a Scions of the Seventh Dawn-al, talán valami olyasmit is elhelyezett ott, ami számomra is fontos lehet.
Ami még kiderült viszont a leírásokból, hogy a kamrát elvileg egyféleképpen lehet felnyitni, egy aranyozott réz medál segítségével, amit valószínűleg valamilyen bűbájjal is elláttak a rend tagjai, így nem hamisítható, csak és kizárólag azzal az egy bizonyos darabbal nyitható fel. Ez viszont a becsapódás óta nem került elő. Innentől pedig már tisztán látom a célomat. Elvégre, ha valami a becsapódás, illetve a sziget elteleportálása óta nem került elő, az csak a szigeten lehet. Minden jel arra mutat tehát, hogy jó irány Eureka. Odamegyünk, megkeressük a medált és kinyitjuk a kamrát. Ez volt a határozott terv, amivel végül elhagytuk az Arcanistok céhét és megkezdtük hosszú utunkat a Tiltott Föld irányába.
Az út valóban hosszú volt és meg kell valljam, lassabban is haladtunk, mint vártam. Eorzea nagy részén átkelni nem volt nagy kihívás, a három nagy városállam, Ul'dah, Limsa Lominsa és Gridania között kitaposott utak és sűrű forgalom volt jellemző, utazók, kereskedők, kalandorok sűrűn ingáztak a városok között. Gridaniát elhagyva azonban már lényegesen barátságtalanabb vidékre tévedtünk. Heavensward-ba, mivel Mor Dhonát, a scionok egyik főhadiszállását inkább elkerültem volna, csak a Black Shroud-on keresztül tudunk eljutni. Ami köztudottan nem épp a legbiztonságosabb hely. Az erdőben igen sokféle, nem épp barátságos lény bújt meg, így állandóan résen kellett lennünk, harcra készen. Ebből kifolyólag kevés lehetőségünk volt arra, hogy igazán megpihenhessünk. Mivel többnyire a szabad ég alatt aludtunk, Granis-el általában felváltva őrködtünk éjjel, nehogy egy szörny vagy az erdő sötét rejtekét kihasználó rablóbanda álmunkban törjön ránk. Ezért is esett jól, mikor nagyjából a régió felénél végre elértük a Bentbranch Meadowst, ahol a helyi fogadóban sikerült szereznünk egy szobát az éjszakára. Természetesen, ha már megtehettük, alvás előtt még a fogadóban is leültünk egy korsó jóféle ale-re. Ennyi kell kifújni magunkat fáradtságos utunk során, amiből még igencsak sok áll előttünk.
A fogadóban ahhoz képest, hogy egy félreeső,erdő közepén található kis, még településnek sem nagyon nevezhető, Isten háta mögötti helyen vagyunk, egész nagy a jövés-menés. Többnyire átutazók lehetnek, helyi talán csak a kocsmáros, illetve az itteni chocobo farm néhány dolgozója, akik a munkanap után idejöttek kiengedni a fáradt gőzt. Az egyik sarokban pár elég gyanús alak is ül, halk, visszafogott hangon beszélgetnek és igencsak végigmérik a betérő vendégeket. Minket szerencsére kevéssé találtak érdekesnek, láthatóan átsiklott rajtunk a pillantásuk, amikor igencsak elcsigázottan, az út porától kicsit csatakosan beléptünk, hogy szobát foglaljunk magunknak. Két ágról szakadt kalandor, ráadásul az én esetemben ugye egy elég termetes csatabárddal is a hátamon. Úgy tűnt, ha rosszban sántikálnak is, nem mi vagyunk a potenciális áldozataik. Persze azért jobb résen lenni itt is.
Mikor azonban ismét nyílik az ajtó, a belépő két vándort már sokkal jobban megnézik maguknak. Bár ez akkor kevésbé tűnik fel nekem, mivel engem is igencsak letaglóz a belépők látványa. Pláne, amikor lehajtják a fejükről a csuklyát, amitől a kint szakadó esőtől védték magukat.
Ő, itt? De hát miért? Eorzea elég nagy és megannyi ember közül neki éppen ma, éppen ebbe a semmi közepén lévő fogadóba kell belépnie. Ráadásul pont a kis macája társaságában. Mert az valahogy messziről lerí a két seeker miqo'te-ról, hogy egy párt alkotnak. A lány természetesen, fajára jellemzően kifejezetten bájos arcú, karcsú, de nőies idomokkal van megáldva, amiből sötét színű utazó ruhája a rövid sorttal és hosszú, combközépig érő csizmával sem takar túl sokat. Lilás-vörös, hosszú haját lófarokba fogva hordja, szemei is mélylilák, oldalán pedig két ninja tőr lóg. Nem csoda, hogy felkelti a fogadó vendégeinek figyelmét, kifejezetten szemrevaló teremtés. Engem azonban nem az ő jelenléte érdekel igazából.
A mellette álló, sötét hajú, talpig feketébe öltözött, sötétbarna szemű, hátán íjat viselő miqo'te bárd ugyanis egyáltalán nem ismeretlen a számomra. Hogy is felejthetném el őt? Bár már nem ma volt, hogy láttuk egymást. D'khala az első és egyetlen férfi volt az életemben, aki miatt ha csak egy rövid ideig is, de elhittem, hogy valami más, normálisabb életem is lehet, mint amire azzal szántak, hogy warrior-jelölt lettem.
A jelölteket néha elküldik kisebb, négyes csoportokban, hogy tapasztalatot szerezzenek a harcokban, a csapatmunkát is gyakorolva. Ezekbe a csoportokba mindig egy tank, egy healer és két damage dealer kerül. Egy ilyen alkalommal ismertem meg őt is, Sastashában, ami az egyik kedvelt gyakorlóterepe volt a kiképzőknek. Ő szakmájából kiindulva damage dealer volt, én természetesen tank. Bár észrevettem, hogy valamiért kiemelt figyelmet kapok tőle, meglepően kedves is volt velem, azt gondoltam, a közös kis feladatunk elvégzése után úgysem látom többet, elvégre ezeket a csapatokat mindig véletlenszerűen sorsolták össze, ritkán találkoztam ugyanazzal a jelölttel kétszer, erre figyeltek. A gyakorlás jegyében, mint mondták, hisz a próbán is véletlenszerű csapattársakat kaptunk, ne szokjunk meg fix társakat. D'khala azonban legnagyobb meglepetésemre később is kapcsolatba lépett velem.
Eleinte távolságtartó voltam vele, de az állhatatossága és a kedvessége végül meglágyította a szívemet. Az ő esetében nem volt kérdés, hogy a számára kijelölt szakma tényleg passzolt hozzá, igazi művészlélek volt, még egy dalt is írt nekem akkoriban. Visszagondolva, talán ez volt a legromantikusabb dolog, amit bárki is adott nekem vagy tett értem valaha. Sok lopott órát töltöttünk együtt, amennyire tudtunk a kiképzés mellett. Ő is volt az első férfi az életemben. Kicsit még el is játszottam a gondolattal, mi lenne, ha mi ketten a hátunk mögött hagyhatnánk ezt az egészet. A csillagok fénye alatt ölelkezve kellemes volt ilyenekről fantáziálgatni, még ha tudtam is, hogy ez nekem sose jönne össze.
D'khala azonban, művészlélekként amilyen érzelmes és szenvedélyes volt, épp olyan szeszélyes is. Egy nap, számomra teljesen váratlanul, nagyon távolságtartón és hidegen közölte, hogy ezt ő így nem tudja tovább csinálni, mert nekünk kettőnknek nincs jövőnk és le szeretné zárni. Ezután nem is láttam többet.
Akkor ez nagyon szíven ütött. Az a kevés öröm és remény, ami általa az életem része volt, egyszerre megszűnt létezni úgy, hogy nem is értettem, miért történt épp akkor és úgy, ahogy. Persze én is tudtam, hogy mi ketten soha nem lehetünk úgy igazán együtt, mégis szíven ütött, hogy ilyen hirtelen még az illúziót is elvesztettem és ott maradtam a magam rideg valóságában, a cseppet sem könnyű kiképzés közepén, ami mióta az eszemet tudom, az életem része volt azzal, hogy bármelyik napom könnyen az utolsó lehetett volna.
Onnantól még inkább elzárkóztam másoktól és egyedül a túlélésre koncentráltam. Érzelmileg nem engedtem magamhoz közel senkit, hiszen minek, ha végső soron úgysincs értelme? Nem volt szükségem több sebre férfiaktól. Meg úgy általában senkitől. Tulajdonképpen Granis előtt nem is volt mellettem ilyen hosszú ideig soha senki. Persze a miénk egy teljesen másféle szövetség nyilván. De attól még, ha belegondolok, gyakorlatilag az életemet bízom rá nem egy esetben és ez kezd abszolút természetes lenni. Ami egyszerre furcsa és kicsit ijesztő is. Ijesztő, mert annyira ösztönösen, természetesen jön. Valahogy nem is tudom egy lapon említeni őt és D'khalát. Pedig azt gondoltam, mindazok után, ami történt, sosem fogok már bízni senkiben, semmilyen szinten. Most mégsem egyedül ülök ebben a fogadóban, ahová a jó ég tudja, hogy keveredett ez a miqo'te fiú, akit legszívesebben elfelejtenék, de nyilván teljesen soha nem fogok.
Tekintetemmel követem, ahogy a fogadóshoz lép és fojtott hangon alkudozni kezd. Nem hallom őket, csak látom, ahogy a fogadós hevesen gesztikulálva magyaráz, D'khala pedig láthatóan egyre ingerültebben és talán kétségbeesettebben válaszolgat neki. Gondolom nincs szabad szoba. Illetve a miqo'te-knak nincs elég gilük valószínűleg ahhoz, hogy eleget kínáljanak, hogy szabaddá tegyen egyet. Az ilyen helyeken így megy ez. Még ha foglalt is minden szoba, ha eléggé ki tudja nyitni valaki az erszényét és többet ajánl, mint aki kivette, a fogadósok könnyű szívvel dobják ki azt is, aki azt gondolta, már biztosított a szállása az éjszakára. Ilyen kegyetlen egy világ ez, nincs mit csodálkozni rajta. Pénz beszél, kutya ugat.
Egy ideig még vitatkoznak, majd látom, ahogy D'khala idegesen a pultra csap, majd kézen fogja a mellette álló lányt és határozott léptekkel kiviharzanak a fogadóból. Az ajtó döngve becsapódik mögöttük.
- Ismered őket? - Granis visszafordul felém. Fel sem tűnt, hogy követte a tekintetem és valószínűleg végig azt leste, mit nézek olyan merőn. Valahol örülök azért, hogy már nem csaptak fel bennem olyan erős érzelmek, nem biztos, hogy örültem volna, ha az Echo-nak hála mondjuk végignéz egy emléket arról, hogyan vette el D'khala a szüzességem vagy bármi ilyesmi.
- Csak egy régi ismerős még jelölt-koromból. De semmi fontos - válaszolok egy rövid biccentés kíséretében, majd elmélyülten belekortyolok a sörömbe. Granis láthatóan kicsit várakozón, némileg kétkedve néz rám, de szokásához híven nem forszírozza tovább a dolgot. Csak hagyja, hogy elmélyedjek a gondolataimban még egy ideig, mielőtt az ale-t befejezve a fenti szobánk felé vennénk az irányt. Nekem ez pedig olyan jól sikerül is, hogy fel sem tűnik, amikor nem sokkal D'khala és barátnője távozása után a sarokban ülő sötét, gyanús alakok is halkan felkelnek az asztaluk mellől és az esős, viharos éjszakában a nyomukba erednek.
D'khala és K'kephaxa
D'khala feldúltan távozott a fogadóból, társát és élete párját, K'kephaxát szinte már vonszolva maga után a kezénél fogva. Sietős léptekkel igyekezett minél távolabb kerülni a fogadótól, be az erdőbe, a fák közé. Iszonyatosan feldúlta, ahogy a fogadós kezelte őket. Az igazságtalanság mindig is felbőszítette. Csak azért, mert lerítt róluk, hogy kalandorok, akiknek mint ilyen, nem túl vastag az erszényük, még semmi joga nem volt ilyen lekezelően bánni velük!
- Hé, D'khala, lassíts! - K'kephaxa hangja rántotta kicsit vissza a valóságba. A lány megtorpant és ha nem is durván, de határozottan igyekezett kiszabadítani a kezét a fiú szorításából.
- Ne haragudj! Nagyon fáj? - hangjából őszinte aggodalom csengett ki.
- Ugyan, nem vagyok porcelánból, tudod - K'kephaxa engedékeny mosollyal nézett rá. Ez a mosoly elég volt arra, hogy emlékeztesse D'khalát, ő a legszerencsésebb férfi a világon, hogy összehozta a sorsa ezzel a lánnyal és hogy a párjának nevezheti őt. Ideálisabb körülmények között valószínűleg a kezét is megkérte volna már. De így mégis mire? Pedig ha valaki, ez a lány megérdemelné.
D'khala egy warrior of light volt, viszont a próbatétele után hazatért ősei földjére, mert szerette volna megismerni a gyökereit, ahonnan még egész kiskorában begyűjtötték, miután a szülei életüket vesztették. Ekkor találkozott K'kephaxával, aki ugyan nem volt kiválasztott, de érdekelték a harcművészetek. Bár nem azonos fegyverrel harcoltak, D'khala vállalta, hogy edz vele, így kerültek közelebb egymáshoz. Mikor pedig a scionok felé fennálló kötelezettségei, a küldetései elszólították, K'kephaxa úgy döntött, hogy követi őt. Ami azt illeti, kicsit rosszul is érezte magát, hogy ilyen mostoha körülmények közé kényszeríti a lányt, de ő váltig állította, neki bárhol jó, amíg D'khalával lehet. Nemet mondani pedig képtelen volt neki. Így kerültek most ide, a Black Shroud-ba, a Bentbranch Meadows-hoz, ahol épp az imént illant el az a halvány reménysugár, hogy végre ma éjszaka rendes ágyban aludjanak.
- Egyáltalán hová megyünk ilyen sietve? - kérdezte K'kephaxa.
- Fogalmam sincs. Gondolom kicsit beljebb az erdőben, a fák alatt meghúzhatjuk magunkat. Reméljük nagyobb vihar nem lesz és hamar eláll az eső - D'khala lemondóan sóhajtott fel. Nagyon nem így tervezte ezt az éjszakát. Egy jóleső, forró zuhany után, végre ágyban, párnák között összebújni a kedvesével. Erre vágyott. Ehelyett fagyoskodhatnak megint a szabad ég alatt. Úgy tűnik, több alkalmi munkát kell vállalniuk az úton, ha meg akarnak engedni maguknak efféle "luxust".
- Majd mi segítünk útba igazítani titeket! - csendült hirtelen egy kaján hang az éjszakában. A két miqo'te egyből ösztönösen nyúlt is a fegyveréért. - Azt én a helyetekben letenném - folytatta a csuklyás alak, ahogy közelebb lépett. D'khala természetesen már ajzotta is fel az íját, mikor K'kephaxa felsikított, ahogy egy váratlanul hátulról érkező támadástól hasra esett, a tőrei pedig kiestek a kezéből. Nyúlt volna egyből értük, mire a támadója erősen a kezére taposott, majd felrántotta a földről és a karjait hátracsavarta. Már épp mozdult volna, hogy kiszabadítsa magát, mikor egy hideg pengét érzett meg a nyakánál. Két támadója közül az egyik tartotta lefogva, a másik pedig kardot nyomott a torkához.
- Jobban tennéd, ha leengednéd azt az íjat és együttműködnél velünk, ha nem szeretnéd, hogy a barátnőd csinos kis nyaka bánja - jegyezte meg az első, velük szemben álló férfi gúnyosan. D'khala ingerülten pillantott körbe és ahogy villámlott egyet az ég, a felvillanó fényben látta, hogy be vannak kerítve. A K'kephaxát lefogó két támadón kívül még az ő háta mögött is álltak hárman és az őket megszólító férfi mögött is ketten. Bizonyára a fogadóból követték őket, csak ő túl feldúlt volt ahhoz, hogy meghallja. A sötét és az esős idő is az ő malmukra hajtotta a vizet, nem lehetett jól látni és érzékelni őket. Átkozta magát, hogy lehetett ilyen figyelmetlen.
- Mit akartok? - kérdezte mogorván, miközben kénytelen-kelletlen lejjebb engedte az íját. Tudta, hogy nincs választása. Nyilván így sincs rá semmi biztosíték, hogy nem bántják K'kephaxát, de nem merte megkockáztatni, hogy ingerelje támadóit ebben a helyzetben.
- Dobd el a fegyvert! A földre! - hangzott az utasítás, a miqo'te bárd pedig, ha kelletlenül is, de engedelmeskedett. Amint ezt megtette, már érezte is, ahogy a háta mögül két alak közelebb lép és az ő karjait is hátrafeszítik és nekiállnak megkötözni. Látta, hogy K'kephaxával is hasonló történik.
- Őt engedjétek el! Bármit is akartok, azt rendezzétek le velem férfiként! - fröcsögte támadói arcába.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy utasítgass! Különben miért engednénk el? Igencsak csinoska, még a hasznunkra lehet. Biztos, hogy bármelyik bordélyban jó pénzt kapunk érte. Ráadásul addig még mi is elszórakozhatunk vele - a vezetőjük szavait kaján nevetés fogadta a banda többi tagjától.
- Ne merészeljétek! - kiabálta D'khala, de ezek voltak az utolsó szavai, amiket még ki tudott ejteni, mielőtt betömték a száját éppúgy, ahogy ezzel egyidőben K'kephaxáét is.
- Vigyétek a fiút a rejtekhelyre! Pakoljátok ki a zsebeit! Hátha van nála valami értékelhető. Ha nem, valami telepre eladni ő is jó lesz, erősnek néz ki, az olyat szokták szeretni a földbirtokosok. A lánnyal meg gyertek velem a vadászleshez! Vele még elszórakozunk egy kicsit. Nektek meg ne sírjon a szátok, később váltunk, fiúk! - adta ki az utasításokat a vezetőnek kinéző egyén, mire kedélyesen nevetgélve az egyik csapat az erdőben az egyik, míg a másik csoport a másik irányba vonszolta a két miqo'te-ot azok minden tiltakozása ellenére.
Checheyigen
Zihálva ülök fel az ágyban, ahogy felriadok. Kell egy kis idő, amíg visszatérek a valóságba és konstatálom, hogy nem odakint a viharos, éjszakai erdőben, hanem a bentbranch meadows-i fogadó kis szobájában vagyok, egy ágyban. Akár meg is nyugodhatnék, hogy csak egy rossz álmot láttam, de az én esetemben ez nem ilyen egyszerű. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem álom volt. Ez itt történt nem messze, a közelmúltban, szinte biztos. Talán mégis jobban ráhangolódtam D'khalára, mint gondoltam, ezért érhettek el a támadás és a barátnője elhurcolása miatt benne feltámadó indulatok egy echo formájában, még álmomban is. Nem tudnám megmondani, mitől vagyok olyan biztos mindebben, de ennyi év alatt már egyszerűen érzem, ha valami nem egyszerű képzelgés. Ez pedig határozottan nem az volt. Azonnal felugrok az ágyból és elkezdem felcsatolni magamra a páncolmat. Nincs vesztegetni való időm.
- Hová lesz a menet? - Granis ásít egyet és meggyújtja az ágya melletti szekrényen lévő lámpát a szoba másik felében.
- Az a két miqo'te a fogadóból. Megtámadta és elfogta őket egy banda. Rablók és emberkereskedők valószínűleg. De nem akartalak felébreszteni. Te aludj csak nyugodtan.
- Hát persze - feleli Granis ironikusan, miközben felül és nyújtózik egyet. - Biztos vagy benne, hogy echo volt? - ránézek és határozottan bólintok. Egy biccentéssel jelzi, hogy tudomásul vette, amit mondtam, aztán felkel és ő is nekiáll felhúzni a fehér palástját, majd felköti az oldalára a rúnás könyvét. Nincs igazából szükség több szóra közöttünk, ebből már értem, hogy velem jön.
Halkan, de sietős léptekkel hagyjuk el az emeleti szobánkat, ki a fogadóból. Viszont a neheze csak innentől jön. Elvégre az éjszakai erdő mindenhol egyforma. Ráadásul a szakadó eső sem segíti a dolgomat. Erősen koncentrálva próbálom felidézni az emlékképet, merre is haladhatott a fogadótól D'khala és a barátnője. Közben vadul nézem a földet, valamiféle nyomok után kutatva. Nem engedhetem meg magamnak, hogy tévedjek. Az irány egyértelmű, emlékszem, merre indultak a fogadótól. Talán túl sok kanyart nem tettek és annyira messzire sem érhettek, ami szerencsés. Néhány méterrel odébb a fák között látok egy kört, ahol kicsit kitaposottabb a fű. Megállok egy pillanatra és továbbra is merőn pásztázom a földet, mikor villámlik egyet és valamin megcsillan a fény az avarban. Rögtön lehajolok és felveszem a földről. Egy ninja tőr az. A miqo'te lány egyik tőre, ami kiesett a kezéből, mikor rajtuk ütöttek. Valószínűleg a sötét és az aljnövényzet miatt nem vették észre a támadóik, hogy begyűjtsék.
- Ez a hely lesz az. Ez itt a lányé - nyújtom Granis felé a fegyvert. Ő megfogja és alaposan szemügyre veszi.
- Arról láttál bármit, merre vitték őket? - kérdezi, miközben még mindig a tárgyat szemrevételezi.
- Szétváltak. A lányt balra vitték, befelé, a sűrűbe, mint mondták, a vadászleshez, hogy kedvüket leljék benne. A fiút jobbra, a rejtekhelyükre. Az irányból feltételezem valahol Bentbranch Meadows alatt lehetnek. Láttam arra néhány elhagyott istálló épületet és kunyhót, mikor idejöttünk. Szerintem ott lesz érdemes körülnézni. A lány már nehezebb dió - összehúzott szemmel, pislogva nézek abba az irányba az esőben, amerre elhurcolták. Ilyen viharban kizárt, hogy nem mosta még el az eső a nyomukat. Az egész erdőt átfésülni egy élet is kevés lenne, nekünk pedig vesztegetni való perceink sincsenek.
- Talán tudok segíteni. Mintha olvastam volna már valahol valami igét… - Granis kezében a tőrrel előveszi a rúnás könyvét és lapozgatni kezd benne, miután egy kis fénygömböt idéz a válla fölé, hogy lássa a jeleket a sötétben. - Igen, ez lesz az. Remélem, működik - behunyja a szemét, koncentrál, a tőrt felemelve motyog valamit. Egy kis kékes fénynyaláb burkolja be a pengét, ami aztán kialszik. Mikor végez, felém nyújtja azt. - Ha minden igaz, ráhangoltam a tőrt a tulajdonosa rezgéseire. Mivel van echonk, jó eséllyel fogjuk tudni követni a rezgéseket és így eljutunk a lányhoz.
- Köszönöm - elveszem tőle a felém nyújtott fegyvert. - Viszont mivel kevés az időnk, úgy gondolom, szét kellene válnunk. Úgy vélem, a lány erőszaktevőin mindenképp rajta kellene majd ütni, így jobb, ha én megyek és nyíltan konfrontálódok velük. A fiú fogvatartóihoz jobb lenne csak besurrani és amennyire lehet, csendben megszöktetni, ki tudja, hányan vannak még a rejtekhelyen. Boldogulsz ezzel? - nézek rá kérdőn.
- Mégis minek nézel engem? Még szép - válaszolja Granis visszafogott mosollyal az arcán. Örülök, hogy ezt ilyen jól alá tudtam támasztani és nem tesz fel több kérdést. Nem örültem volna, ha nekem kell D'khala kiszabadítására mennem. Kellemetlen lett volna a találkozás. Mindenkinek jobb így.
- Rendben, akkor utána itt találkozunk - Granis bólintással jelzi beleegyezését, majd kezemben a tőrrel, koncentrálva annak kibocsátott rezgéseire, megindulok balra, abba az irányba, amerre helyesnek érzem. Granis pedig jobbra iramodik, a Bentbranch Meadows alatti elhagyatott épületek irányába, ahol a rablók tanyáját sejtjük. Remélem sikerrel jár.
Ahogy szétválásunk után követem a rezgéseket egyre beljebb az erdő sűrűjébe, érzem, hogy a kibocsátott energia egyre erősebb. Tehát közeledek. Ezek szerint valóban működnie kellett Granis ötletének. Nem mintha kételkedtem volna benne. Bár nem látok túl jól a sötétben, egyszer csak észreveszek egy magasabb kis fa tákolmányt a fák között. Ezek szerint jó helyen vagyok. Ez kell legyen az említett vadászles. Azonban mielőtt hanyatt-homlok odarohannék, észreveszek két alakot az építmény lábánál. Természetesen nem olyan ostobák, hogy őrség nélkül maradjanak. Persze bízom benne, hogy két ember nem nagy kihívás számomra, de nem akarom még tudatni velük az itt létemet, ezért óvatosan, a fák és az éjszaka sötétjének jótékony takarásában, hátulról közelítem meg a két őrködőt. A csatabárdomat már a kezembe veszem és úgy osonok egyre közelebb. Mikor már csak néhány lépés választ el tőlük, az egyik őr meghallhatja egy ág reccsenését a talpam alatt és az én irányomba fordul, a rossz éjszakai, esős látási viszonyok miatt azonban csak a szemét meresztgeti, de nem lát meg.
- Mi a fene… - már nincs ideje befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban felugrok és a két őr között érek földet. Már a levegőben megforgatom a csatabárdomat a fejem fölött és mikor földet érek, követ engem a két immár csak valaha volt bandita feje is. Testük élettelenül csuklik össze, hamar szép kis vértócsát is kialakítva alattuk. Ez viszonylag könnyen ment, de tudom, hogy ezzel még nincs vége. Fölnézek a cölöpökön álló vadászlesre. Bentről vihogás hallatszik és valamiféle fojtott sírás vagy nyöszörgés-szerű hang. Összeszűkül a szemem és halkan mászni kezdek felfelé a hozzá ácsolt létrán. Ahogy felérek és hangatlanul megállok, látom, hogy a gonosztevők igencsak elmélyednek a szórakozásukban. Nem is veszik észre az érkezésem. Elsőre a lányt nem látom, ahogy közrefogják, csak fojtott nyöszörgő sírásából tudom, hogy őt szoríthatják ott le körbefogva. Nincs kedvem nézegetni, épp mit csinálnak vele, de azt tudom, hogy azonnal véget kell vetnem ennek. Nem is teketóriázok, sosem voltam a szavak embere, egy kiáltással felemelem a csatabárdomat és végighasítom vele a hátát a hozzám legközelebb állónak. Talán fel sem fogja, mi történik vele, felüvölt és már élettlenül hanyatlik előre, egyenesen az előtte megkötözve, meztelenül a padon fekvő miqo'te lány hátára.
- Behatoló! - üvölti az egyikük és látom, hogy már a fegyvereik után kutatnak, de nem hagyok rá időt, hogy előhúzzák. Körbesuhintok a csatabárdommal ismét. Egy másik bandita is holtan csapódik a falnak, vérével összekenve azt. A másiknak is belehasítok a mellkasába, mire felüvölt és megtántorodik, de még nyúlna a fegyveréért. Én azonban nem hagyok neki időt, ismét támadok. Először a combjába vágok bele, amire megroggyan a térde, aztán egyenesen a koponyájába állítom bele a bárd pengéjét. Ki is rántom belőle, mielőtt az immár élettelen test földet érne és még épp jókor fordulok meg, hogy hárítsam az utolsó talpon maradt bandita, az emlékkép alapján épp a vezetőjük kardcsapásá ántja a kardot, hátrébb ugrik, majd ismét támad. Én azonban időben kitérek előle, majd felé suhintok. Most neki sikerül hárítani, erősen tartja a fegyvere pengéjével az enyémet. Egy pillanatig farkasszemet nézünk egymással. A csuklya alól egy hyur férfi néz vissza rám. Épp mozdulnék, amikor hirtelen meglök, amitől kibillenek az egyensúlyomból, ő pedig ugrik egyet és kiveti magát a les nyitott ablakán, bele az éjszakába. Odaszaladok az ablakhoz és még látom futni arra, ahonnan jöttem. A fene! Csak remélni tudom, hogy Granisék gyorsabban kijutnak, mint ő odaér, különben tuti riadóztat mindenkit és esélytelen lesz észrevétlenül meglépniük.
Először lendületből ugranék is utána, hogy utolérjem és elkapjam, de aztán eszembe jut a lány, aki még mindig megkötözve, szipogva fekszik az egyik bandita hullája alatt. Odaszaladok hozzá, egy mozdulattal lerántom róla a halott bandita tetemét és félrelököm azt, majd az övemből előhúzom a még mindig nálam lévő ninja tőrt és elvágom vele a köteleit. A lány első mozdulatával szabaddá teszi a száját, de láthatóan nem bír még megszólalni a sokktól. Az egész fedetlen teste reszket, az arcán pedig patakokban folynak a könnyek. Körbepillantok a kabinban, az egyik sarokban megpillantom a ruháit egy kupacban, valamint a másik tőrét. Utóbbit elteszem, a ruhákat azonban, ahogy felemelem, látom, hogy cafatokra vagdosták. Nem sokat bíbelődtek a vetkőztetésével, hogy hamar a tárgyra térjenek, az már biztos. Csak a hosszú csizmáját hagyták rajta, ahogy látom, gondolom az nem volt nekik útban. Ledobom a használhatatlannak tűnő rontyokat és odalépek az egyik bandita hullájához, akinek a köpenye viszonylag ép maradt a vágásaim után is. Lehúzom róla, majd azzal a kezemben leguggolok a padon fekvő lány mellé, hogy egy szemmagasságba kerüljek vele. Közben esetlenül a vállára terítem a köpenyt.
- Tessék, így talán jobb lesz. A ruháid sajnos használhatatlanok, de most jobb híján talán ez is megteszi… És.. nyugodj meg… most már biztonságban vagy. Én nem… nem közülük való vagyok - a miqo'te lány, mintha csak most eszmélne, lassan rám emeli a szemét, ahogy ülésbe kászálódik a padon és belebújik a karcsú testére igencsak bő köpenybe. A tekintetéből is egyértelműen látom, hogy sajnos nem voltam elég gyors. Nem tudom, a banditák közül mennyien és mit tettek vele, de talán jobb ebbe nem is belegondolni. Ő persze valószínűleg soha nem fogja elfelejteni. Csak sejteni tudom, mit érezhet, de az épp elég. Thancred jóval kevesebbet tett velem és még úgyis teljesen megalázva éreztem magam. De nem igazán vagyok jó abban, hogy kéne együttérzést tanúsítanom. Ráadásul az idő is sürget minket, gyorsan talpra kellene állnia, hogy ha kell, Granisnek és D'khalának is segíthessek.
- Kö.. köszönöm - mondja elhaló hangon. - Ki… ki vagy te?
- Én csak egy wa… - már reflexből felelnék, amikor hirtelen észbe kapok. Nem, elég a scionok által belém nevelt ócska elvekből. Én nem akarom, hogy azokkal azonosítsanak, mint warrior of light. Én több vagyok ennél. Én, én vagyok. - Checheyigen. A nevem Checheyigen. A tiéd?
- K'kephaxa - a hangja még mindig erőtlen. Bólintok jelzésül, hogy értettem.
- Ez is a tiéd, azt hiszem - átnyújtom neki a két tőrt. Egyből értük nyúl és bár még láthatóan remegnek a kezei, a köpeny övébe csúsztatja őket.
- Hogy találtál rám? És D'khala, a párom? Vele mi van? Ugye láttad őt? Mondd, hogy jól van! - a hangjába kezd visszatérni az élet, alighanem azért, mert a kedveséért aggódik.
- Erre most nincs időnk. A társam utánament a banditák rejtekhelyére, de tartok tőle, hogy erősítésre lesz szüksége, tekintve, hogy az egyik támadód meglépett előlem és biztosan riadóztatja a társait. De meg kell néznünk a társammal megbeszélt találkapontunkon. Tudsz járni? - a lány határozottan bólint és bár kicsit bizonytalanul, de talpra áll. Láthatóan gyenge és kimerült mind fizikálisan, mind lelkileg, de szavaim nyomán, valószínűleg a D'khala iránti érzelmeitől vezetve, szótlanul megindul a nyomomban. Lemászok és segítek neki is, majd őt támogatva indulok meg a helyre, ahol szétváltunk Granis-el néhány órával ezelőtt.
Mire odaérünk, már kezd szürkülni az ég, csak kevés időnk lehet napfelkeltéig. Az eső is elállt közben, ami jelenleg annyira nem kedvez nekünk. Sajnos, ahogy sejtettem, Granis sem egyedül, sem D'khalával együtt nincs ott a megbeszélt helyen. Érzem, hogy porszem került az gépezetbe, alighanem az elmenekülő banditavezérnek köszönhetően. Tudom, hogy nem várhatok itt tétlenül. Oda kell mennem.
- Ha arra felé mész, eljutsz a fogadóba. Van fönt egy szobánk, ott megpihenhetsz. Én a társam után megyek - nézek a miqo'te lányra, miközben a háta mögé mutatok a fogadó felé vezető út irányába.
- Még mit nem! Nem tudok pihenni, miközben tudom, hogy a szerelmem bajban van és szüksége van rám! Én is tudok harcolni. Különben is, ezeknek a mocskoknak fizetniük kell azért, amit tettek! Veled tartok! - K'kephaxa hirtelen kiegyenesedik, szemei valósággal szikrákat szórnak. Úgy tűnik, a félelem és a fájdalom helyét felváltotta a düh, ami erőt ad neki. Már nyitnám a számat, hogy tiltakozzak, de látom az eltökéltséget a szemében. Megszorítja jobban magán az övet és az igencsak hosszú köpeny alját egy határozott mozdulattal rövidebbre tépi, ami így már csak nagyjából combközépig ér neki. - Így praktikusabb és kényelmesebb - magyarázza, amikor meglátja, hogy nézem. Csak szótlanul bólintok. Remélem, tényleg jó harcos. Mert azt látom rajta, hiába is ellenkeznék, úgysem tarthatnám itt.
- Akkor induljunk! - mondom, mire ő bólint és sietősen megiramodunk abba az irányba, amerre utoljára láttam Granist. Csak bizakodni tudok, hogy még időben odaérünk.
Granis
Granis óvatosan közelítette meg a kívülről elhagyatottnak tetsző, romos épületeket a településtől nem messze. Könnyű harci öltözetének és viszonylag szálkás testalkatának megvolt az az előnye, hogy könnyen tudott hangtalanul közlekedni, ha arra volt szükség. Most pedig még a sötétség is nagyban segítette abban, hogy észrevétlen tudjon maradni. Óvatosan ment egyre közelebb és közelebb, minden kunyhó, istálló fala mellett megállt és körbekémlelt, mielőtt továbbindult. Az egyik nagyobb építménynél aztán a sötétben alakokat látott mozogni. Tehát valószínűleg jó helyen jár, állapította meg. Figyelt, hogy épp háttal álljanak és úgy suhant tovább. Innentől akkor már csak azt kellett kitalálnia, a környező kisebb viskókban, amelyek közül a többség eredetileg lovak, tehenek, disznók, chocobók és egyéb haszonállatok tartására szolgált valamikor, illetve az őket gondozó személyzet lakta, melyikben tarthatják fogva a miqo'te-ot, akit keres. Mivel egy fogolyról volt szó, tudta, logikusan egy olyan kunyhót vagy akolt kell keresnie, amelyiket láthatóan őriznek. Kizárt, hogy őrizetlenül hagyjanak valakit, akit eladásra szánnak. Néhány háznál látott ki-be mászkálni banditákat, ezek mellett csak elsurrant, míg végül a középső épületek egyike előtt észrevett két határozottan strázsáló bandatagot. Nem volt módja rá, hogy teljesen megbizonyosodjon, de kockáztatnia kellett. Közelebb lopózott hozzájuk, majd nekiállt egy idézésnek. Az aprócska kis szikra szerencsére nem keltett nagy feltűnést, azt követően pedig a két őr megtántorodott és eszméletüket vesztve rogytak le a földre. Granis még gyorsan körbepillantott, majd mivel nem látott szerencsére a közelben senkit, odasietett az őrökhöz és lekapta az egyikük övére rögzített kulcscsomót. Ahogy lehajolt, a falhoz támasztva egy íjat és egy tegezt is észrevett tele nyilakkal. A miqo'te fegyvere volt, emlékezett rá a fogadóból. Gyors mozdulattal felkapta azt is, majd a zárba illesztette a kulcsot és már nyitotta is ki az ajtót. A biztonság kedvéért, hogy ne keltsen idejekorán feltűnést, be is zárta azt maga mögött, mielőtt körbepillantott volna. Szerencsére helyes volt az elmélete és valóban a megfelelő kunyhót választotta, a hátsó sarokban, a földön ugyanis ott ült a miqo'te a fogadóból, megkötözve. A kabátjától ugyan megszabadították, valószínűleg remélték, hogy valamiféle kevéske értéket képvisel, ami annyira ezen a hűvős éjszakán nem lehetett kellemes, de ettől eltekintve szerencsére csak néhány horzsolás és friss seb látszott a fedetlen mellkasán. Valószínűleg egy-két ütést kaphatott, illetve talán megrugdosták egy kicsit, de súlyosabb sérülést nem okoztak neki. A szája be volt tömve, így megszólalni nem tudott, csak gyanakodva nézett fel Granisre.
- Érted jöttem, segíteni szeretnék. Nem a bandához tartozom. Warrior of light vagyok, mint te. A nevem Granis. Gyógyítok a sérüléseiden és kiviszlek innen, oké? De észrevétlennek kell maradnunk. - Granis leguggolt mellé és még azelőtt intézte a miqo'te-hoz a szavait, mielőtt szabaddá tette volna a száját és megvárta azt is, hogy a macskafiú beleegyezően bólintson. Elejét akarta venni, hogy esetleg kiabálni kezdjen vele, mert nem érti a helyzetet és ezzel felhívja a banditák figyelmét arra, mi is zajlik itt. Az végzetes is lehetett volna most számukra.
- De hát nem is ismerlek. Hogy találtál meg és miért? A barátnőmet nem láttad? Segítenünk kell neki, minél gyorsabban! - a miqo'te kérdései csakúgy záporoztak, miután végre tudott beszélni. De legalább suttogóra fogta a hangját.
- Ott voltunk a fogadóban, mikor elküldtek titeket. Utána az éjszaka a társamnak volt egy látomása. Echo, tudod. Látta, hogy mi történt veletek. Ne aggódj, ő valószínűleg ezekben a percekben szabadítja ki a barátnődet. Nekünk viszont minél gyorsabban és lehetőleg észrevétlenül el kell tűnnünk innen - Granis miközben beszélt, eloldozta a fiú köteleit és egy kisebb gyógyító ige segítségével helyretette a sebeit. Aztán felkelt és a kezét nyújtotta a miqo'te-nak, hogy felsegítse.
- Köszönöm. Neked és a társadnak is, bárki is legyen. Én egyébként D'khala vagyok - egyúttal arra is megragadta a lehetőséget, hogy miután felállt, megrázta Granis kezét, mielőtt elengedte volna, mintegy üdvözlésképpen. A scholar egy biccentéssel fogadta a bemutatkozást, majd átnyújtotta neki az íjat és a tegezt. Már épp indult volna az ajtó felé, mikor kintről kiabálás hallatszott:
- Mindenki azonnal fegyverbe! Megtámadtak! A többiek halottak! A lányt elvitték! Azonnal menjetek a fogolyért! Ő nem szökhet meg!
- A fenébe! - Granis megtorpant és feszülten nézett az ajtóra. Kintről már hallatszott, ahogy mindenki felzúdúl a riadóra amit sietős, közeledő léptek döngő zaja követett. Ránézett D'khalára, aki már kezébe is fogta az íját. Túl sokan vannak, kizárt, hogy ő, egy healer és ez a bárd elbírjon velük szemtől szemben. Gyorsan egy védőpajzs-szerű bűbájt bocsátott az ajtóra. Tudta, hogy ezzel csak az időt húzhatja legfeljebb, de talán az is segíthet. Checheyigen valószínűleg tudni fogja, hogy gond van, ha nem lesz a megbeszélt helyen, mikor visszaérnek a lánnyal és ide fog jönni. Vele együtt van még esély, hogy így hárman kivágják magukat ebből a helyzetből. Kérdés, hogy ideér-e időben. Kintről már valaki erőből ütötte-verte az ajtót. A rozoga fadarab a varázslat nélkül valószínűleg már néhány csapásra megadta volna magát, így azonban még tartott.
- Kinyitni, most azonnal! Úgysincs hová menekülnötök! - hallatszott bentről. Granis közben már elővette a rúnás könyvét és feszülten figyelte, meddig tart ki a mágikus pajzs. Sejtése szerint legjobb esetben is csak néhány percet ha nyerni tud vele. De bármi lesz, muszáj harcolniuk. Ahogy oldalra nézett, tekintete találkozott a miqo'te-al. Rajta is látta az elszántságot, hogy ha kell, kész halálig harcolni. Kiabálás, fegyverek csattogása hallatszott kintről. Aztán egy nagy csattanás és a védővarázslat is megadta magát, az ajtó pedig nagy robajjal, kettétörve repült ki a helyéről. Már emelte a kezét egy támadó varázslatra és látta, hogy a mellette álló miqo'te is húzza fel az íját, amikor a várt banditák helyett, noha az ő öltözetüket viselte, egy macskalány száguldott be az ajtón nagy elánnal.
- D'khala! - a lány semmivel sem törődve, egyenesen a fiú nyakába vetette magát és szorosan megölelte.
- K'kephaxa, úgy örülök, hogy jól vagy! Mi történt? Mit tettek veled? Ugye nem bántottak? - D'khala is szorosan a lány köré fonta a karjait. Az ekkor azonban kibontakozott az öleléséből és hátrébb lépett tőle.
- D'khala, én… sajnálom… sokan voltak és én… én nem tudtam… - szemét elfutotta a könny és sírásban tört ki, a földet nézve maga előtt. A fiú szeme összeszűkült a dühtől, ahogy megértette, miről beszél a barátnője.
- Édesem, ne sírj, ez nem változtat semmin az érzéseimet illetően. Mi összetartozunk. De megfizetnek érte, ezt garantálom! - D'khala odalépett hozzá és kezét az arcára csúsztatva felemelte a fejét, hogy kedvese szemébe nézhessen. K'kephaxa arcán még mindig patakokban folytak a könnyek, de felnézett rá és bólintott, majd már nyugodtabban adta át magát a szoros ölelésnek és a viszontlátás örömének.
Checheyigen
Valószínűleg még épp az utolsó előtti pillanatban érkezünk K'kephaxával. Legalább idetalálni egyszerű volt, a banditák igen nagy zajt csapnak. Ami persze egyben sajnos azt is alátámasztja, amit sejtettem, amiatt, hogy egyikük el tudott menekülni a vadászlesről előlem, már riadóztatta is az egész bandát, ami természetesen jóval nagyobb volt annál, mint ahányan a fogadóban voltak. A rejtőzködésnek már nincs értelme, futva, egyiket a másik után levágva megyünk arrafelé, ahol csoportosulnak. Biztos, hogy Granis és D'khala is ott lesznek. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, pontosan hol, mikor meglátom, hogy igyekeznek betörni az egyik kunyhó ajtaját. Nagy csatakiáltás közepette vetem rájuk magam, K'kephaxa segítségével szerencsére gyorsan levágjuk az épp az ajtónál állókat, majd én magam vágom bele a bárdomat az ajtóba, ami ekkor adja meg magát és két darabra hasadva repül ki a helyéről. K'kephaxa előre rohan és látom, ahogy egyenesen D'khala karjaiba veti magát. Én csak lassan besétálok mögötte, miközben ők összeborulnak és vigasztaló szavakat suttognak egymásnak. Tekintetem találkozik Granis-ével és szótlanul, kölcsönös bólintással üdvözöljük egymást. Örülök persze, hogy időben ideértünk, de még korántsem lélegezhetünk fel. Még ki is kell jutnunk innen élve. De ezt D'khalában is tudatosul.
- És most hogyan tovább? - Granisre néz, engem, valószínűleg a félhomály és a K'kephaxával való viszontlátásuk kiváltotta érzelmek miatti figyelmetlenség következtében még észre sem vett.
- Sok választásunk nincs. Bármelyik pillanatban jöhetnek. Jobb, ha mi törünk ki, úgy több esélyünk van, mintha ide bekerítenek - válaszolja Granis tárgyilagosan.
- Elég öngyilkos ötletnek hangzik, de gondolom nincs jobb. De ki megy előre? Te és én is csak távolból érünk valamit, a szerelmemet pedig nem fogom hagyni, hogy tank legyen. Őt nem vagyok hajlandó az ütések elé dobni, pláne ilyen állapotban - veti fel D'khala.
- Azt hagyd is meg inkább annak, aki ért hozzá - szólalok meg. Meglepetten fordul felém. Látom a szemén a felismerést és a döbbent meglepetést, hisz nyilván azért ő sem felejtett el teljesen. Inkább elfordítom róla a tekintetem, hogy ne legyen még kínosabb a helyzet. - Készen állok, ha te is - nézek Granisre, aki ismét csak egy bólintással válaszol. Ezzel megfordulok, felemelem a csatabárdomat és nyomomban közvetlenül a ninja K'kephaxával, majd utána a többiekkel kirohanok az épületből. A banditák már jönnek is felénk, kivont kardokkal, mi pedig befutunk közéjük. Nem mondom, hogy nem találnak el erről-arról, de arra képeztek ki, hogy bírjam a fájdalmat. Granis egyébként is folyamatosan castolja rám a gyógyító igéket, tudom, hogy bírni fogom. A két miqo'te pedig jelentős sérüléseket tud okozni az ellenfélnek, a tőrök vágásai, valamint a repülő nyilak nyomán egyre csak hullanak. Óráknak tetszenek a percek, amíg az ütközet tart. Már csak néhányan maradnak, a vezetőjük, aki elmenekült előlem és még egy-két másik. Ekkor azonban, látva, hogy fölénybe kerültünk, némelyek inkább a menekülést választják.
- Hová futtok? Gyertek vissza idióták! - kiált utánuk a főnök, de mire észbe kap, már egyedül áll velünk szemben. Dühödt, vérszomjas tekintettel nézünk rá mindannyian. Ő farkasszemet néz velünk. - Ezt most ti nyertétek. De jobb ha tudjátok, hogy ezzel még nincs vége! - megindulnék felé, nem hagyhatom, hogy még egyszer meglépjen, ekkor azonban eldob egy füstbombát, amitől egyikünk sem lát semmit. Köhögésre ingerel, muszáj megállnom. Csak néhány perc, de mire kitisztul a levegő, már csak mi négyen állunk ott, a banditák tetemei között, a vezetőjük nincs sehol. Kicsúszik a számon egy káromkodás. Nem teljes így azért a győzelem. De legalább mind életben maradtunk és amiért jöttünk, azt hellyel-közzel véghez vittük. Egy ideig csak lihegve állunk egymás mellett. Tekintetemmel Granis-ét keresem.
- Menjünk vissza a fogadóba. Bár már hajnalodik, de néhány óra pihenés még ránk fér, mielőtt továbbindulnánk. Ellátom a sebeidet is - mondja, én pedig csak bólintok.
- Mi még itt maradunk és körülnézünk. Egyrészt szeretném visszakapni a kabátom. Másrészt ez egy rablóbanda, ha találunk náluk valami értékeset, azzal talán kárpótolhatnak valamelyest mindazért, amit tettek. Köszönünk nektek mindent - D'khala végig Granisre néz, míg beszél, láthatóan kerüli a tekintetemet. Intéssel veszünk egymástól búcsút, ahogy Granis-el elindulunk és magunk mögött hagyjuk a miqo'te párt a felkelő Nap fényében.
Néhány órával később, mikor a Nap már magasan jár az égen, miután magunkhoz veszünk némi ételt, induláshoz készülődünk. Hosszú még az utunk, nem időzhetünk itt sokáig. Rendezzük a számlát és kilépünk a fogadóból, hogy folytassuk utunkat Heavensward felé, mikor egy hangot hallok a hátam mögül.
- Checehyigen! Várjatok egy kicsit, kérlek! - K'kephaxa jön felénk sietve. - Örülök, hogy még itt talállak titeket. Csak szerettem volna megköszönni, amit értünk tettetek. Nélkületek sokkal rosszabbul is végződhetett volna ez az egész. Bár nincs sok mindenünk, de átnéztük a banditák zsákmányát és mivel ez tűnt a legértékesebbnek, szeretném, ha elfogadnátok. Hálánk jeléül - felém nyújtja a nyitott tenyerét, én pedig először már utasítanám is vissza, hisz nyilván mindenre szükségük van, amit pénzzé tehetnek, mikor meglátom, mi az, hirtelen elakad a szavam. - Nem nagy dolog, tudom, de legalább emlékül… - K'kephaxa még magyarázkodik is, pedig ha tudná, mit tart most a kezében. Szóhoz sem jutok hirtelen. Létezhet ilyen véletlen? Ekkora szerencse?
- Granis… - végül csak sikerül közelebb hívnom, még ha nem is bírok más kinyögni. Ő láthatóan kíváncsian jön közelebb és néz rá, mit tart K'kephaxa a tenyerében. Látom, hogy még neki is kicsit elkerekedik a szeme. - Ez… az? - kérdezem végül.
- Úgy hiszem igen - válaszolja, de már kapja is elő a könyvét az oldaláról és kivesz egy belehajtogatott lapot, amit nem teljesen szabályosan tépett ki a Arcanist céh könyvtárának egyik könyvéből. Odateszi a K'kephaxa által tartott medál mellé a rajzolt képet. Egy az egyben megegyezik. - Nyilván hamisítvány is lehet, de ez egy elég egyedi darab, jó eséllyel az eredeti - mondja. Tehát valóban az. A medál, ami Eureka titkos kamráját nyitja. Szinte hihetetlen. Az is, mi lett volna, ha elszalasztjuk.
- Ez? Valami értékes? - néz ránk kissé értetlenül K'kephaxa.
- Nekünk az. Nem is tudod mennyire. Valami fontos, amit kerestünk - válaszolom neki. Arcára széles mosoly ül.
- Akkor örülök, hogy segíthettünk. Vedd el. A tiétek!
- Köszönjük - mondom komolyan, miközben átveszem tőle a medált, megforgatom a kezemben, hogy szemügyre vegyem, majd az oldalamon lévő táskába csúsztatom.
- Még egyszer köszönünk mindent! És vigyázzatok magatokra, sok szerencsét az utatokon! - búcsúzik.
- Nektek is!
- Minden jót! - ezzel búcsút intünk egymásnak és elindulunk, hogy újra bevegyük magunkat a Black Shroud sűrű erdeibe,észak felé. Nem érünk azonban messze, mikor valaki ismét a nevemen szólít.
- Checheyigen… csak egy pillanatra, ha szabad! - az egyik fa mellett D'khala áll. Egy biccentéssel köszön Granisnek is, aki viszonozza.
- Menj nyugodtan előre, mindjárt csatlakozom - szólok oda a társamnak. Granis jelzi, hogy tudomásul vette és udvariasan, lassú léptekkel továbbindul. Ahogy kicsit eltávolodik, várakozón nézek rá D'khalára.
- Csak… meg szerettem volna köszönni. Ha nem jöttök utánunk, ki tudja, mi történt volna velünk… Megtehetted volna, hogy egyszerűen ignorálod azt a látomást, nem voltál köteles ekkora kockázatot vállalni, te mégis egyből utánunk jöttél. Mindazok után, ami történt… köztünk… Tudtam mindig, hogy te a lelked mélyén igazán jó és nemes vagy. Igazi warrior of light - Itt egy kicsit összeráncolom a szemöldököm, de nem szólok közbe. A legkevésbé sem tetszik ez a titulus. Nem tudok vele azonosulni. Amit tettem sem azért tettem, mert akkora hős volnék vagy bármi ilyesmi. Ő azonban valószínűleg félreértheti a grimaszomat. - Remélem megérted, hogy én sosem akartam rosszat neked. Mi ketten úgysem működtünk volna. Bízom benne, hogy ezt te is belátod és nincs benned harag irántam.
- Nem számít, régen volt - ütöm el inkább a témát.
- De ahogy látom, te is megtaláltad a társad ebben a healerben. Ennek örülök. Jó párosnak tűntök.
- Granis meg én, mi nem vagyunk úgy együtt. Csak... útitársak vagyunk - kicsit zavartan kapom fel a fejem. Nem is igazán értem, miért érint ilyen furcsán ez a feltételezés és kezdek ilyen hirtelen magyarázkodásba. Nem mindegy végül is, mit gondol, vagy minek tűnik a mi kettősünk Granis-el? Ráadásul mintha valamiféle kétkedést látnék a tekintetében. Nem mintha számítana.Különben ez a beszélgetés talán mindkettőnk számára egyre kellemetlenebb, jobb lenne lezárni. Gondolom csak a lelkiismerete miatt várt meg itt úgyis. - Ideje mennem. Minden jót, D'khala! Vigyázz magadra… meg K'kephaxára is!
- Köszönöm, neked is! Szerencsés utat és sok sikert! - először úgy tűnik, mintha meg akarna indulni irányomba, hogy megöleljen, aztán meggondolja magát és inkább csak kicsit esetlenül intésre emeli a kezét. Én is intek neki, majd hátat fordítok és elindulok tovább az úton. Nem nézek vissza, hogy ott van-e még vagy ő is elindul vissza a másik irányba. Nem számít. Ő csak a múltam része.
Néhány méterrel arrébb Granis egy fa mellett állva vár rám. A tekintetében van valami szokatlan, ahogy rám néz, de az is lehet, hogy csak én képzelem oda az előbbi furcsa beszélgetésem után D'khalával. Zavarba hoz a gondolat, hogy bár messzebb volt, esetleg valamit mégis hallott belőle. Pedig nem kellene, semmi olyan nem hangzott el, ami miatt szégyenkeznem kellene, azt hiszem… valamiért mégis. Inkább nem szólok hozzá, csak egy fejmozdulattal jelzek neki,hogy kövessen és ismét elindulunk egymás mellett a messzeségbe vesző úton, Heavensward felé, hogy végül, immár a kulcs birtokában felnyithassuk majd azt a bizonyos titkos kamrát Eurekán, ha eljön az ideje. Persze addig még mindig igen hosszú és cseppet sem könnyű út áll előttünk.
Thancred
Thancred határozott léptekkel, láthatóan kissé feldúltan lépett be Minfilia irodájába. A többi scion már odabent várta az érkezését.
- Nos, most, hogy mindenki itt van, Thancred, megosztanád velünk, miért kérted a gyűlés tartását? Azt mondtad, az eset nem tűr halasztást - Minfilia nyugodt hangon szólalt fel az asztala mögött állva és várakozón nézett Thancredre.
- Köszönöm a lehetőséget, ősanya. Ami azt illeti, a dolog valóban nem tűr halasztást. Két feladatait nem megfelelően ellátó, véleményem szerint veszélyes elemnek számító warrior of light-ról lenne szó.
- És ezért kellett olyan nagy hirtelenséggel összecsődíteni minket? Thancred, azt hiszem, ez nem az első ilyen eset, egyszerűen felmentjük őket és rájuk küldünk pár harcost, hogy likvidálják az engedetlen elemeket - jegyezte meg Urianger.
- Nem, ez most sokkal bonyolultabb és súlyosabb ennél. Az elmúlt napokban utánanéztem az aktáiknak a Waking Sandsben, illetve minden egyéb lehetséges módon igyekeztem felgöngyölíteni a tevékenységüket az elmúlt hónapokban. Ugyanis hónapokkal ezelőtt teljesítették a próbatételüket, az első küldetésüket azonban azóta sem adták le, sőt nem is jelentek meg jelentéstételre vagy újabb feladatért. Ilyesmivel már valóban találkoztunk, persze, ahogy mondod, Urianger. Viszont több forrásból tudom, hogy az elmúlt hónapokban igen aktívan érdeklődtek a mi a tevékenységünk iránt. Ilyen jellegű olvasmányokat kerestek, céhmestereket kérdeztek ki és olykor attól sem riadtak vissza, hogy erőszakkal szerezzék meg az információkat. Mindezek alapján úgy vélem alappal következtethetünk arra, hogy valamiféle összeesküvésre készülnek ellenünk, ami azonnali intézkedést tesz szükségessé - Thancred hevesen gesztikulálva magyarázott, miközben két pergamen köteget tett le az asztalra. A két harcos személyi aktája volt. Minden Warrior of Light-ról vezettek egyet a Waking Sandsben, hogy ha kell, megfelelően nyomon tudják követni a harcosaik ténykedését.
- Még egy okkal több, hogy úgy járjunk el, ahogy Urianger mondta. Csak ketten vannak, nem egy veszélyes szervezet. Rájuk küldünk egy csapat harcost és el van intézve - vetette közbe Alisaie flegmán.
- Nem mondanám, hogy súlyos a helyzet, ha nem így lenne - szűrte a fogai között Thancred dühödt tekintettel nézve a társára. - Egy a küldetését nemrég leadó Warrior of Light beszámolójából kiderült, hogy ez a két renitens elem jelenleg a Black Shroud-on vág keresztül, Heavensward irányába, gondolom ide Mohr Dhonába nem akarnak jönni, hogy véletlen se keltsék fel a figyelmünket. Az úti céljuk ugyanis Eureka. Az Arcanist céhmester, Thubyrgeim elmondása alapján a Tiltott Földdel és a Students of Baldesion renddel kapcsolatos olvasmányok után érdeklődtek, mikor a céhben jártak Limsában. Az egyik könyvet még orvul meg is rongálták, innen tudom azt is, mit akarhatnak. Mivel az oldal, amit magukkal vittek, a titkos kamrát nyitó medált ábrázolja. - itt jelentőségteljesen végignézett a társain, várva a reakciókat.
- Azzal próbálkozhatnának nyugodtan. Azt a kamrát én magam zártam le, a medált pedig a szigetről való menekülésem közben sajnos elvesztettem. Sose találják meg - Krile nyugodt, már-már kedélyes hangon szólalt meg.
- És ha azt mondom, hogy az a medál már náluk is van? - Thancred mintha némi elégedettséggel nyugtázta volna a meglepett reakciókat. Innentől már láthatóan a többieket is kezdte érdekelni ez az eddig abszolút mindennapinak tetsző ügy. - A harcos jelentése szerint egy rablóbanda támadta meg őt és a vele utazó barátnőjét a küldetésén, akikkel ez a két renitens segített neki leszámolni. A medál pedig valami számomra egyelőre megfejthetetlen véletlen folytán a banda zsákmánya között volt, ami így most hozzájuk került.
- Tehát, ha jól értem, fontos, hogy megakadályozzuk, hogy elérjék Eurekát és vissza kell szerezzük tőlük a medált - összegezte Minfilia.
- Így van. Viszont, egyrészt, mivel a medált nem lenne szerencsés harcosokra bízni, másrészt mivel ez példátlan engedetlenség, az a javaslatom, hogy élve hozzuk őket ide, a Revenant's Tollba, hogy példát statuálhassunk velük, nyilvánosan. De legalább az egyikükkel - vezette fel Thancred a javaslatát.
- Már megbocsáss Thancred, de ez a nagy példastatuálásod nem lehet, hogy véletlen személyes ellenszenvből ered? Láttam Limsában, hogy néztetek egymásra azzal a warriorral, ha nem ismernélek, azt gondolhatnám, hogy nem is az számít neked igazából, milyen kihágást követtek el, csak valamiféle személyes sérelemért szeretnél így revánsot venni - jegyezte meg Y'shtola, miközben visszatette az asztalra a pergameneket, amikben egy-egy rajzolt kép is volt a harcosokról, mint általában minden warrior of light aktájában a könnyebb azonosíthatóság végett. Thancred szeme összeszűkült a miqo'te lány szavai hallatán.
- Mi az Y'shtola? Csak nem félted a kis healeredet? Múltkor egész kis dicshimnuszt zengtél róla meg a teljesítményéről - szúrt oda egyet Papalymo is.
- Nekem ugyan mindegy, csak mondtam. Úgyis Minfiliának kell eldöntenie - rántotta meg a vállát Y'shtola.
- Elég legyen, nyugalom! Az kétségtelen, hogy ezt a két harcost nem hagyhatjuk szabadon garázdálkodni így, hogy a medál is náluk van. Részemről a nyilvános példastatuálással is egyet tudok érteni az esetükben, ha ez Thancrednek szívügye. A kérdés csak az, hogy ha nem akarunk harcosokat bevonni, hogyan hozzuk ide őket? Önként aligha fognak jönni és két warrior of light-ról beszélünk, egyszerű közkatonák nem bírnak el velük. Valakinek, ötlet? - Minfilia nyugodt hangon beszélt és közben körbehordozta a tekintetét a scionokon.
- Ősanya, ha megengeded, nekem volna egy - Alphinaud szólalt fel és lépett közelebb az asztalhoz. - Ha jól emlékszem, Thancred, azt mondtad, információink szerint jelenleg Heavensward felé tartanak, igaz? - Thancred bólintott. - Ebben az esetben, biztos, hogy át kell utazniuk Ishgardon, ahol vannak magas rangú szövetségeseink. Engedelmeddel, ősanya, odamennék, hiszen embereink gyalogszerrel lassabbak lesznek, mint én légi közlekedéssel és a segítségüket kérem. Így Ishgardban könnyűszerrel feltartóztathatjuk őket. Utána pedig idehozom őket és kiszabhatjuk rájuk a méltó büntetést - közben felvette az asztalról a harcosok aktáit is.
- Részemről támogatom az ötletet. Valakinek van esetleg ellenvetése? - Minfilia miután gyorsan körbepillantott, tekintete Thancreden állapodott meg. A ninja beleegyezően bólintott egyet. - Ez esetben úgy gondolom, Alphinaud, amint készen állsz, indulhatsz is.
- Köszönöm, ősanya, már megyek is pakolni - azzal Alphinaud kezében a két harcos aktájával, határozott léptekkel elhagyta a termet. A tanácskozás véget ért.
Ser Aymeric
Aymeric egykedvűen hallgatta Alphinaud előadását a scionok kéréséről. Nem igazán ütötte meg az ingerküszöbét a probléma, amivel a Leveilleur iker megkereste őt és értékes szabadidejéből kénytelen volt arra áldozni, hogy őt hallgassa. Két engedetlen harcos, akik megszereztek valamit, amit nagyon nem kéne. Na és? Szórakozottan nyúlt az asztalán heverő akták felé. Nem mintha annyira felcsigázta volna, kikről van szó, csak épp unta magát és jobb elfoglaltsága nem akadt, meg különben sem ártott legalább kicsit úgy tennie, mintha érdekelné ez a dolog. Kinyitotta a felső pergamen tekercset aztán unottan arrébb is dobta. Szórakozottan kikereste a másik harcos portréját is és széthajtogatta. Már benne volt a lendület a kezében, hogy ezt is elhajítsa, ahogy ránézett a képre, azonban hirtelen megállt a mozdulat közben és csak merőn nézte a rajzot. Szemeiben érdeklődés tüze csillant fel.
- Szóval az lenne a scionok kérése, hogy tartóztassam fel ezt a két harcost itt az erődben és adjam át őket neked? - nem is foglalkozott azzal, hogy félbeszakította Alphinaud terjedelmes előadását.
- Igen, uram, azt… - Alphinaud láthatóan kicsit zavarba jött attól, hogy a szavába vágtak.
- Ezt talán tudom teljesíteni. Biztosak lehettek benne, hogy nem fogják elhagyni Ishgardot, ha én úgy akarom - Alphinaud már nyitotta volna a száját, hogy hálálkodjon, de Aymeric egy mozdulattal elhallgattatta. - Segítek, de csak egy feltétellel. - az alacsony elezen visszafojtott lélegezettel várta Ishgard főszenátorának feltételét. - Őt megkapom cserébe - és az egyik harcos aktáját Alphinaud elé tolta az asztalon. A fiú láthatóan tartott tőle egy kicsit, kit fog látni a képen, ahogy felemelte és megfordította a lapot. Mikor azonban meglátta a harcos arcképét, megkönnyebbülten engedte ki a levegőt a tüdejéből. Nem volt ostoba, a Revenant's Tollban elhangzottakból pontosan tudta, mire megy ki a játék, Thancred valójában kin is akar revánsot venni ezzel az egésszel. Egy ilyen alku igazán csekélység azért, hogy sikerrel járjon és ehhez megkapja a kellő hatalommal rendelkező szövetségesük segítségét. Mondhatni nem is igazán értette a kérést. Persze hallott pletykákat Ser Aymeric nem egészen megszokott szexuális irányultságáról, de eddig nem tudta, mennyi hitelt kell adnia ezeknek. Nem mintha sokat számított volna, miért is kéri azt, amit. A lényeg, hogy számára nem tűnt nagy veszteségnek. Határozott arckifejezéssel nézett fel, egyenesen az ültében is igen magas férfi mélykék szemeibe.
- Rendben van, Lord Aymeric, megállapodtunk. A healer az Öné.