5. Túl szívélyes vendéglátás

Granis

Granis kicsit feszengve állt az ishgardi kastély ebédlő termében. Persze szokásához híven igyekezett legalább látszatra megőrizni a nyugodtságát, de ez most még neki is nehezen ment. Az egész helyzet vészjósló volt. A szeme sarkából ránézett mellette álló kísérőjére. A gyanútlan Au Ra persze mit sem értett az egészből, láthatóan már-már kedélyesen, érdeklődve állt ott. Így, warriornak öltözve, a hátán a csatabárddal, a fekete páncélzatban tényleg kísértetiesen hasonlított Checheyigen-re. Legalábbis ha nem nézte meg az ember alaposabban. Mert az ördög a részletekben rejlik. Meglepő szerencsének tetszett, hogy ez a warrior of light épp akkor sétált be az ishgardi fogadóba, mikor nekik a legnagyobb szükségük volt rá.

Az útjuk a Black Shroud-ból idáig, ha nem is volt könnyű, hiszen a mostoha időjárási viszonyok és rideg körülmények nem sok lehetőséget hagytak a feltöltődésre mióta elhagyták Bentbranch Meadows-t, egészen eseménytelenül, különösebb bonyodalmaktól mentesen telt. Egészen addig, míg el nem érték Heavensward fővárosát, Ishgardot. Remélték, hogy itt majd legalább egy kicsit szusszanhatnak, végtére csak észak legnagyobb városa és hosszú ideje az első, civilizáltnak mondható hely volt, amin átutaztak. Azonban már a városkapuban nem várt fogadtatásban részesültek.

- Üdvözöljük Önöket Ishgard városában! A szenátusunk vezetője, Ser Aymeric egy új rendelkezés értelmében, hogy jobban megismerje a szövetségeseit, minden először nálunk járó Fény Harcosát személyesen fogad. Ez a megtiszteltetés Önöknek is jár, kérem fogadják el a meghívást! A szenátor úr már holnap este fogadja Önöket, pontban este hétkor! Kérem, legyenek pontosak! - Bár az elezen őr igen szívélyes volt, Checheyigen és Granis egyből érezték, hogy itt valami nagyon nem stimmel. A városállamok vezetői értelemszerűen igencsak elfoglalt emberek, a fény harcosait pedig, bár a nép körében volt némi kultuszuk, biztos, hogy egyikük sem értékelte annyira, hogy a drága idejéből ennyit erre pocsékoljon. Pláne Ser Aymeric, akit a szóbeszéd igen nagy kurafinak tartott. Állítólag elég vad orgiákat szokott rendezni, valamint a jó bort és a finom ételeket is mértéktelenül habzsolta szabadidejében. Egy ilyen ember aligha ad ennyit holmi protokoll találkozásokra átlagos harcosokkal. Valami nagyon nem stimmelt ezzel az egésszel. Viszont egy ilyen magas rangú személy meghívását nem lehetett csakúgy figyelmen kívül hagyni. Ha nem engedi, úgysem tudják elhagyni Ishgardot, vérfürdőt pedig nem állt szándékukban rendezni a városban, ha csak egy mód is volt rá.

Szerencsére még volt egy egész napjuk az audienciáig, hogy kitalálják, mihez kezdjenek vele. Mert nem kérdés, hogy valami csapdát, átverést szimatoltak a dologban. Aznap estére, jó szokásukhoz híven egy fogadóban, a Cloud Nine-ban szálltak meg. Itt ültek le a kocsmában egy ale-re, hiszen az mindig segítette a közös gondolkodást. Ekkor mosolygott rájuk a szerencse is.

Abban ugyanis egyetértettek, hogy bármi is az oka valójában a meghívásnak, okosabb lenne, ha nem sétálnának bele mindketten egyszerre egy esetleges csapdába, hiszen akkor nincs, aki kihúzza őket a bajból. Ugyanakkor az bizonyos, hogy mindkettőjüknek meg kellene jelennie az audiencián, ha nem akarnak feltűnést. A megoldás pedig ekkor sétált be a kocsmába, gyakorlatilag szó szerint.

- Nem is említetted, hogy van egy ikertestvéred, Checheyigen - jegyezte meg Granis, mikor egy, az asztaluktól nézve a lányra megszólalásig hasonlító Au Ra dragoon lépett a pulthoz.

- Mert nincs is. Különben meg nem látod, hogy az egy Raen? - Checheyigen hátrafordult ültében és egy szempillantás alatt felmérte, hogy a másik Au Ra, bár hajviseletben és arcvonásokban valóban eléggé hasonlított rá, fehér szarvai és pikkelyei egyértelműen jelezték, hogy az Au Ri másik nagy klánjába tartozik, nem Xaela, mint Checheyigen. De ha valaki nem volt annyira járatos ennek a fajnak a sajátosságaiban, első ránézésre a két lány valóban könnyen összekeverhetőnek tetszett. Ez ütött szöget akkor hirtelen Checheyigen fejébe is. - Viszont ha te nem vetted észre a különbséget, talán más sem fogja. Mi lenne, ha meggyőznéd, hogy menjen veled helyettem Ser Aymeric-hez? Odaadom a bárdomat és a páncélomat. Én pedig leütök egy kastélyőrt és elveszem a ruháját meg a fegyverét, így be tudok jutni feltűnésmentesen az erődbe. Így ha baj van, közbe tudok lépni.

- Ez a terv szép és jó. De mégis hogy gondoltad meggyőzni ezt az idegen harcost, hogy adja ki magát neked? - Granis kérdőn nézett társára, miközben kortyolt egyet a söréből.

- Ugyan, Granis! Utazunk már együtt egy ideje, láttam egyet-mást már arról, hogy kezeled a nőket. Némelyik épp csak a bugyiját nem dobja utánad, miután kérsz tőlük valamit, legyen az útbaigazítás vagy egy csokor gyógynövény a piacon. Kétlem, hogy pont őt ne tudnád meggyőzni, ha akarod. Ha jól látom, ő is warrior of light, így fel se fog neki tűnni, hogy nem a nevén szólítja majd Ser Aymeric. Lefogadom, azt se fogja kérdezni, hogy hívnak minket. Úgyhogy én hagylak is érvényesülni. Fent leszek a szobában, ledőlök egy kicsit. Jobb, ha velem nem találkozik ez az Au Ra. Sok sikert! - azzal lehúzta a maradék sörét, majd felállt az asztaltól. Mielőtt magára hagyta volna, még megveregette Granis vállát. Láthatóan remekül szórakozott a scholar kicsit sértődött arckifejezésén. De bármennyire nem is tetszett neki, hogy érdekből csábítgasson egy harcosnőt, Granis is belátta, hogy a terv valóban nem rossz. Jobb lenne, ha nem rá hárulna ez a feladat, de nem volt más, aki megtette volna helyette. Kortyolt hát még egy nagyobbat a korsójából, majd kezében az itallal felállt és odasétált a pulthoz, az Au Ra mellé.

Checheyigen egyébként valóban nem becsülte túl társa képességeit, az először kicsit távolságtartó dragoon igen hamar megenyhült és kedélyes beszélgetésbe bonyolódott Granisel. Aki természetesen végig észrevétlenül úgy irányította a társalgást, hogy végül látszólag mintegy véletlenül eszébe jutva elhívhassa a lányt magával az audienciára Checheyigen helyett. Addigra már az Au Ra meg sem lepődött a kérésen és örömmel fogadta el. Még örült is, hogy személyesen láthatja a szenátus vezetőjét és Granis kedvéért még a kis színjátékba is nevetve belement, hogy warriornak adja ki magát. A healer kicsit még rosszul is érezte magát attól, hogy adta a lovat a szélesen mosolygó, haját olykor kacéran dobáló lány alá. Így már ő is úgy látta, teljesen más ez a Raen, mint Checheyigen és nemcsak azért, mert az ő szemei pirosas színben játszottak társa mélylila tekintete helyett. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy a Xaela így kellesse magát, mint ez a lány. Ő annál sokkal zárkózottabb és távolságtartóbb volt.

Mindenesetre így esett, hogy most ez az idegen harcos állt mellette az ebédlőben, Checheyigen páncéljában és bárdjával a hátán, miközben az említett személy valahol a kastélyban, az ishgardi őrök egyenruhájába öltözve igyekezett feltűnés nélkül közelebb jutni a teremhez, hogy szükség esetén közbe tudjon lépni és segítsen kijutni a társának.

Az ajtó kitárult és két katona kíséretében Ser Aymeric maga lépett be. Megállt egy üres széknél az asztal túloldalán, vendégeivel szemben.

- Üdvözöllek benneteket, derék harcosok, foglaljatok hát helyet, kérlek! - egy intéssel az előttük lévő székekre mutatott, miközben ő maga is leült. - Az inasaim hamarosan tálalják a vacsorát. - Granis kicsit felvonta a szemöldökét. Vacsora? Igen nagylelkűnek hangzott ahhoz képest, hogy elvileg ez minden warrior of light-nak kijárt itt. Túlságosan is. Igyekezett észrevétlenül, de minden apró rezdülésre, jelre odafigyelni. - Milyen volt az utatok, harcosok? - Aymeric átható tekintettel nézett Granisre. Volt valami abban a tekintetben, ami a scholart határozottan feszélyezte. Úgy tűnt, az Au Rát észre sem veszi, mintha csak neki címezte volna a szavait.

- Köszönjük, Uram, kicsit fárasztó, de itt Ishgardban végre meg tudunk pihenni - ahogy az Au Ra lány megszólalt, Aymeric olyan arccal fordult felé, mintha egy légy zümmögne a fülébe éjszaka és legszívesebben leütné, hogy elhallgattassa.

- Ennek örülök - igencsak hűvösen szólalt meg, olyannyira, hogy a lány láthatóan zavartan némult el. Alighanem úgy érezte, akaratlanul is valami igazán bántót találhatott mondani, a főszenátor reakciója legalábbis erre engedett következtetni. - És te hogy érzed itt magad? Hogy tetszik Ishgard? - Granisre viszont őszinte érdeklődéssel nézett, mint aki alig várja, hogy a scholar végre hozzászóljon.

- Khm… köszönöm a kérdését, szenátor úr, igazán szép város. Nagyon… megnyugtató az atmoszférája - Granis hirtelen nehezen találta a hangját, ami nem volt rá jellemző. Határozottan feszélyezte, hogy úgy érezte, Aymeric valósággal csüng a szavain és le nem venné róla a szemét. Ez a kitüntetett figyelem valamiért baljós előérzettel töltötte el.

- Ezt örömmel hallom - Aymeric arcán mosoly jelent meg. - Inas, tölts egy kis bort nekem és a vendégemnek! - Granis figyelmét nem kerülte el, hogy a szenátor a "vendég" szót egyes számban használta. Valószínűleg nem véletlenül. A szolgáló természetesen oda is lépett Aymeric mellé és teletöltötte a kupáját, majd az asztalt megkerülve Granis pohara felé hajolt az üveggel.

- Köszönöm, én nem iszom - próbálta elhárítani.

- Egy harcos, aki komolyan veszi a feladatait. Ez dicséretes. De egy kis lazítás biztosan nem árt. Ez a mai egy különleges alkalom. Ráadásul ez nem egy mindennapi bor, külön, exkluzívan a szenátus tagjai számára készítik Dravaniában. Kóstold csak meg legalább, ilyet máshol nem iszol! - Innentől több ellenkezésnek nem volt helye, az inas is folytatta a mozdulatot és teletöltötte Granis poharát is. Majd odalépett az Au Rához és neki is töltött egy keveset. Ser Aymeric nem szólt erre semmit, csak kicsit lebiggyesztette az ajkát. Láthatóan igyekezett tudomást sem venni arról, hogy Granisen kívül más is van a teremben. Ez az abszolút figyelem pedig valamiért rossz érzéssel töltötte el a scholart. - Egészségünkre! - a főszenátor csak az ő irányába emelte koccintásra a poharát, bár amennyire látta, az Au Ra is viszonozta mellette a gesztust, de őt láthatóan figyelemre sem méltatta. Végig mélyen Granis szemébe nézett, miközben mindketten belekortyoltak a borba. Nem tudta megmondani miért, de végigfutott a hideg a hátán ettől. És nem jó értelemben. Közben nyílt az ajtó és szolgálók tömérdek finomabbnál finomabbnak tetsző étellel pakolták tele az asztalt. - Fogyasszatok kedvetekre az ételből is! Érezzétek magatokat otthon! Heavensward legjobb szakácsai dolgoznak a konyhámban, ilyet sem esztek máshol, ezt garantálom - egy intéssel kínálta őket, illetve elsősorban Granist, hiszen le nem vette volna róla a szemét továbbra sem. Ő maga is kiszedett némi ételt a tányérjára. Az Au Ra és végül Granis is így tett, bár úgy érezte egy falat nem menne le a torkán.

- Megtudhatom esetleg, szenátor úr, hogy minek is köszönhetjük ezt az igazán szívélyes fogadtatást? - Granis szája kicsit ki volt száradva, nehezen formálta a szavakat, ahogy megszólalt. Az érzet, hogy itt valami nagyon nincs rendben, egyre csak erősödött benne.

- Mindössze szeretném, ha országunk védelmezői, ti névtelen hősök a lehető legjobb benyomással gazdagodnátok Ishgardról, mielőtt folytatnátok küzdelmes utatokat. Ha már itt tartunk, hogyan is nevezhetlek, derék harcos?

- Granis Hammar, uram - megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna, de ez sem sokat segített elhaló hangján. Valami nagyon nem volt rendben. Ezt egyszerűen érezte a levegőben az egész beszélgetés alatt.

- Igazán szép név. Erős és tekintélyt parancsoló. Méltó egy igazi warrior of light-hoz. Ha megengeded, szerintem illik hozzád. Különleges. Pont mint a szemed - ha Granis eddig nem érezte magát kellemetlenül, most már határozottan így volt.

- Köszönöm, uram… - nehezen préselte ki magából a szavakat. A legtöbb helyzetben jól feltalálta magát, szinte ösztönösen lavírozott bármilyen beszélgetés folyamán, most azonban a diplomáciai érzéke valahogy cserben hagyta. Ser Aymeric viselkedése túl bizarrnak és zavarosnak tetszett neki. Nem állt össze a kép. Kicsit olyasmi érzése volt, mintha egy groteszk randevún lett volna a szenátorral, ahova igazából akarata ellenére ment el. Ez pedig egy olyan szituáció volt, amire egyszerűen nem lehetett felkészülve. Valahol ijesztőnek tetszett, hogy igazából fogalma sem volt, hová is fog kifutni ez az egész. A lelke mélyén nem is igazán akarta megtudni. Egy ideig csak hangtalanul fogyasztották a vacsorájukat, csak az evőeszközök csörömpölése hallatszott. Illetve Granis jobbára csak próbált úgy tenni, mint aki eszik. Maga az étel valóban pompás lett volna, fényévekkel ízletesebb, mint amit az elmúlt hónapokban bármikor is evett, mégis nehezen csúsztak a falatok. Az sem segített ezen, hogy Ser Aymeric körülbelül úgy nézett rá végig, mintha a vacsora után őt akarná megenni. Nőktől tapasztalt már hasonló nézést, az nem feltétlen feszélyezte ennyire, de hogy Ishgard főszenátora méregeti így, mint egy darab húst, az ebben a helyzetben túlságosan bizarrnak tetszett.

Miután igen tetemes mennyiséget elfogyasztott, Ser Aymeric látható elégedettséggel törölte meg a száját és kortyolt egy nagyot a borából.

- Úgy vélem, egy ilyen kellemes vacsorát már csak egy dolog tudna még fenségesebbé tenni. Egy kis desszert. Nem értesz egyet? - olyan csillogó szemmel nézett Granisre, hogy a healer azt hitte, menten rosszul lesz már csak a gondolattól is, hogy a szenátor esetleg valami olyasmire céloz ezzel, amit ő biztos, hogy nagyon nem szeretne. Aymeric intett egyet, mire az egyik szolgáló kilépett az ajtón és láthatóan jelzett valakinek. Hat, sárga ishgardi egyenruhát viselő kastélyőr masírozott be. Granis izmai ösztönösen megfeszültek, ahogy az őrök egyenesen feléjük tartottak. Nem bírta türtőztetni magát, felugrott az asztaltól. Látta, hogy az Au Ra is ezt teszi, miközben értetlenül tekinget jobbra-balra. Három-három őr állt meg a hátuk mögött és közrefogták őket. Mielőtt észbe kaphatott volna, már hátracsavarták a karjait és így teljesen lefegyverezték. Érezte, ahogy kötelet hurkoltak a csuklói köré. Szeretett volna ellenállni, de az egyik őr által a torkához nyomott lándzsa hegye miatt ez mégsem lett volna tanácsos.

- Mi folyik itt? Mi ez az egész? - az Au Ra hangjából sütött a páni félelem. Valahol érthető, hiszen ha valakinek, neki végképp fogalma sem lehetett semmiről.

- Az a helyzet, hogy a szövetségeseim szerint igencsak rosszak voltatok. Elhanyagolt kötelességekről szól a fáma. Illetve hogy olyasmik után kutattok, ami nem a ti dolgotok. És van is nálatok valami, ami nem a tiétek - Ser Aymeric mézes-mázos hangon beszélt, végig Granis szemébe nézve, ahogy felállt az asztaltól és megkerülte azt, hogy közvetlenül az őrök által lefogott, hátrakötözött kezű scholar előtt álljon meg.

- De ez.. csak egy félreértés, én nem is… - az Au Ra levegő után kapkodva kezdett volna magyarázkodni, de Aymeric egy kézmozdulattal elhallgattatta.

- Csendben tudnál végre maradni, vagy segítség kell hozzá? - csattant fel idegesen, amire a lány egyből elhallgatott. - Engem nem érdekelnek a kifogásaid. Hogy mit csináltatok vagy mit nem, nekem nem fontos, majd a Scions of the Seventh Dawn elszámoltat érte. De neked nincs félnivalód, te az én személyes védelmemet élvezed - újra visszafordult Granis felé és egész közel lépett hozzá. - Remélem, számíthatok érte a háládra - felemelte a kezét és végigsimított vele a healer arcán, majd az állánál fogva feljebb emelte a fejét. Ahogy előrehajolt, elég egyértelműen azzal a célzattal, hogy szájon csókolja, Granis ösztönösen rántotta el a fejét. Szerencsére a szenátor nem tartotta olyan erősen, hogy ne bírjon kiszabadulni. Tényleg úgy érezte, menten elhányja magát. Aymeric tekintetében látszott némi elégedetlenség. - Nem kellene ennyire kéretned magad - jegyezte meg egészen tárgyilagosan. Egy végtelennek tetsző pilanatig csak nézett Granisre, aztán viszont igen hirtelen mozdult. Megragadta a healer vállát és egy mozdulattal az asztalra lökte. Az őrök természetesen engedték, nem álltak a szenátor útjába. Arrébb lökött egy széket és félresöpörte az asztalon lévő tányérokat is. Szanaszét repült a földre minden, de ez láthatóan a legkevésbé sem érdekelte Aymericet. Határozottan szorította le Granist az asztalra. A scholar ösztönösen próbált szabadulni a szorult helyzetből, de Aymeric magas, szálkás alkatához képest meglepően erősnek bizonyult. Mégiscsak egy harcos volt maga a szenátor is, ráadásul paladin, ennek megfelelő fizikummal. Pedig Granisnek a legkevésbé sem tetszett a helyzet, ahogy felsőtestével az asztalon hasalni kényszerült, Aymeric pedig közvetlenül hozzá simulva állt a háta mögött. Ráadásul egyértelmű fizikai jeleit érezte annak, hogy a szenátor viszont nagyon is élvezi a helyzetet. Ez pedig végképp semmi jóval nem kecsegtetett. - Jobban tennéd, ha veszteg maradnál. Hidd el, te is élvezni fogod! - Aymeric egészen ráhajolt a hátára és úgy suttogta a füle mellett a szavait. Granist kirázta tőle a hideg. Pláne, mikor megérezte, hogy a szenátor bár egyik kezével továbbra is lenyomva tartotta őt az asztalhoz, a másikkal a palástja alá nyúlt és az övét kezdte el kioldani. Ő pedig akárhogy vergődött, képtelen volt megállítani. Arról nem is beszélve, hogy az őrök is ott álltak tőle pár méterre, készen, hogy helyretegyék őt, ha Aymeric mégsem bírt volna el vele. Sosem gondolta volna, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül valaha is. Talán rosszabb volt, mint a halál. Leginkább a tehetetlenség érzése miatt. Ekkor azonban váratlanul valaki erőteljesebben meglökte és Aymeric gyakorlatilag átrepült a szobán, háttal neki a falnak. Közben két őr fojtott nyögés kíséretében a padlóra rogyott. Mellkasukon nagy vágásból patakokban ömlött a vér. Granis, ahogy felküzdötte magát állásba az asztalról és megfordult, még éppen látta, ahogy az egyik, sárga egyenruhás őr kiüti Aymeric kezéből a kardját, mielőtt rendesen előhúzhatná és a csatabárdot határozottan a nyaka felé irányozva a fal mellett megadásra készteti a szenátort.

- Oldozzátok el a healert, különben a szenátorotok bánja! Nem viccelek! - szólt fenyegetően az alacsony alak a megmaradt néhány őrre, akik tanácstalanul álltak kivont fegyvereikkel. Granis persze egyből felismerte az ishgardi egyenruha sisakja alatt is a sárkányféle szerzetet. Checheyigen. Ki gondolta volna, hogy végig itt volt a szobában?

Checheyigen

Valójában nem is volt olyan bonyolult bejutni az erődbe, mint hittem. Mindössze jól kellett időzítenem. Az utcafronton, egy kevésbé forgalmas részen strázsáló két őrt néztem ki magamnak. Szerencsém volt, az egyikük ugyanis épp elvonult, hogy ott könnyíthessen magán, ahol nem látják kíváncsi szemek. Én pedig ezt használtam ki, hogy az egyedül maradt társán rajta üssek. Csak egy határozott, jól irányzott ütés kellett a fejére és már esett is össze, mielőtt egy hangot is kiadhatott volna, vagy egyáltalán tudatosult volna benne, mi történik. Hátrébb vonszoltam és lerángattam róla a ruháit. Szerencsére egy elezenhez képest alacsonyabb, női őr volt, így az egyenruhája hellyel-közzel még jó is volt rám.

- Nem is vettem észre, hogy már váltásidő van - jegyezte meg kedélyesen a helyére visszatérő másik őr.

- Jó társaságban repül az idő, tudod. A te váltásod is mindjárt itt lesz, a parancsnok azt mondta, leléphetsz - nem tartom magam épp jó színésznek, de szerencsére az őr nem volt túl gyanakvó, így nem igazán akadt fenn a kicsit feszengő hangszínemen. Nem is firtatta különösebben a dolgot, láthatóan kedélyesen hagyta ott a posztját. Innentől kezdve a kastélyban igyekeztem egyre közelebb és közelebb jutni Ser Aymeric-hez. A legnagyobb gondot az okozta, hogy nem ismertem az erőd felépítését és feltűnésmentesen kellett eljutnom a célomhoz. Szerencsére így, az ishgardi egyenruhában nem keltettem különösebb feltűnést jártomban-keltemben. Érezhető, hogy Ishgard alapvetően békés város az utóbbi időben, mikor megtaláltam azt az osztagot, akik a vendégfogadó terem előtt álltak, szintén simán elhitték, hogy az egyikük leváltására érkeztem. Ha már itt tartunk, pont jókor, ugyanis éppen elfoglaltam a helyem az ajtó előtt, mikor bentről egy inas lépett ki és intett, hogy kövessük. Nem tudtam, mi fog odabent fogadni, de úgy gondoltam, mindenre fel vagyok készülve. Tévedtem.

Telepakolt étkezőasztal mellett Ser Aymeric ül, háttal az ajtónak pedig Granis és a Raen, akit tegnap este a Cloud Nine-ban néztünk ki a helyettesítésemre. Követem az őröket, mintha tudnám, mi a dolgom. Nem mintha nehéz lenne kitalálni, ahogy közrefogják a meglepetésükben egyből az asztaltól felugró Au Rát és Granist. Taktikai okokból a lányhoz helyezkedem, mivel így, a lefegyverzése közben gyakorlatilag észrevétlenül jutok hozzá a csatabárdomhoz. Egyelőre azonban még nem fedem fel magam, ott maradok az Au Ra mellett és figyelem, mi történik. Nem akarok addig balhét csapni, amíg nem feltétlenül muszáj. Jobb lenne inkább feltűnésmentesen meglépni, amikor lehetőségünk lesz rá. Granisel is ebben állapodtunk meg még azelőtt, hogy idejöttünk. De ami itt történik, az kifejezetten szürreálisnak hat. Még nem is az, hogy Ser Aymeric előadásából kiderül, hogy a scionok kérték meg, hogy fogjon el minket és adjon át nekik. Végtére is idő kérdése volt, hogy észrevegyék, nem adjuk le a küldetéseinket és nem is jelentkezünk újabbakért. Bár az, hogy Ishgard főszenátorának a segítségét is igénybe veszik az elfogásunkhoz, már nem mindennapi. Valahol megtisztelő is, hogy ilyen nagyra értékelnek. Abból, amit mond, azt is megtudom, hogy miért.

"Olyasmik után kutattok, ami nem a ti dolgotok. És van is nálatok valami, ami nem a tiétek" - Vajon honnan tudhatják? Persze, D'khala egy warrior of light, elképzelhető, hogy jelentett rólunk. De ezt mind tőle sem jöhetett, mélyebben utána kellett nézniük a dolgoknak. Miért? Thancred haragtól izzó pillantása rémlik fel előttem, ahogy Limsa főterén találkozott a tekintetünk. Biztos, hogy ő kezdett el utánam szaglászni a találkozásunkat követően. Más nem lehetett. De nincs sok időm ezen gondolkodni, mert amit Ser Aymeric ezután művel, az teljesen elvonja a figyelmemet erről a gondról egyelőre. Olyan kéjesen néz Granisre, mint aki ott helyben a magáévá akarja tenni. Sajnos nem is tévedek a szándékait illetően. Nem gondoltam volna, hogy Ishgard békés városának egyik főméltósága ilyen gátlástalanul perverz. Nyilván pletykálnak sok mindent az orgiákról, amiket olykor rendez, mégis meglep. Pláne, hogy pont Granist kell ilyen szituációban látnom. Erősen szorítom a kezemben lévő, leengedett csatabárdot, mikor odahajol hozzá, de Granis még épp időben fordul el a csókja elől. Aztán hirtelen megragadja és az asztalra szorítja. Kicsit tehetetlennek érzem magam, ahogy látom, hogy ráhajol és a fülébe suttog valamit. Amikor azonban az egyik kezével a ruhája alá nyúl és kétségtelen célzattal vetkőztetni kezdi, végleg elpattan a húr.

Határozott mozdulattal ugrok el a hátrakötözött kezű Au Ra mellől, őt csak épp egy kicsit meglökve és nagyot taszítok a kéjsóvár szenátoron, hogy csakúgy nyekken a velem szemközti falnál. Közben lendületből belevágok a két legközelebb álló őr mellkasába a bárdomat széles félkörben megsuhintva, akik holtan rogynak össze, majd a falnál lévő Aymeric mellett termek. Nagyobb körben nem merem suhogtatni a bárdomat, nehogy véletlenül Granist vagy az Au Rát találjam el vele. Lendületből lefegyverzem Aymericet, még mielőtt rendesen előhúzhatná a kardját, már ki is ütöm azt a kezéből és a bárdom élét a nyakához szorítva, a falnál megadásra késztetem. Marad azonban a szobában még három őr, akiknél fegyver van, ráadásul Granis is a foglyuk még.

- Oldozzátok el a healert, különben a szenátorotok bánja! Nem viccelek! - nincs más választásom, mint a vezetőjük életével sakkban tartani őket és megpróbálni elérni, amit akarok. Természetesen, ha csak egy mód van rá, nem szeretnék kárt tenni a szenátorban és még látok némi esélyt arra, hogy viszonylag könnyen megússzuk ezt a helyzetet. Egy röpke pillanatig úgyis tűnik, hogy sikerülhet is. Az őrök zavartan néznek, láthatóan nem tudják eldönteni, mit csináljanak. Valószínűleg nem is igazán értik, mi ez az egész, ki vagyok én, aki közülük valónak álcázva magam, ilyen orvul a főszenátoruk életére török. Ekkor azonban dübörgés hangja hallatszik a folyosóról, majd az ajtó döngve feltárul és Alphinaud viharzik be, egy maroknyi őr kíséretében. Ennyit arról, hogy gond nélkül meglépjünk.

- Lord Aymeric! Minden rendben? - harsogja az alacsony elezen, miközben beront a terembe. Megtorpan, ahogy meglát és mindenre elszánt tekintetem találkozik az övével, miközben a bárdomat még mindig a lefegyverzett szenátor torkának szorítom.

- Mindenki ott marad, ahol van! - mordulok fel. Alphinaud láthatóan igyekszik megőrizni a nyugalmát, döbbent arckifejezését is rendezni próbálja.

- Rendben, nyugodjunk meg! Nézd, tudom, hogy szorult helyzetben érzed magad, de erre semmi szükség! Csak engedd le a fegyvert, kérlek és a társaiddal együtt gyertek velem a Revenant's Toll-ba! Ott rendesen tisztázunk mindent. Nincs szükség arra, hogy bárkinek a vére folyjon itt ma - hangjában már-már erőltetett higgadtsággal szólal meg, mint mikor egy tanár egy hisztis kisgyereket próbál megnyugtatni és közben néhány, óvatos lépést tesz az irányomba. Alphinaud-ról beszélik, hogy hírhedten jó diplomata. Nekem viszont csak az jut róla eszembe, ahogy a próbatétel előtti estén az " önzetlen segítségnyújtásukról" szónokolt a női jelölteknek. A képmutatásától akkor is leköpni lett volna kedvem. Most is csak ezt látom a szavai mögött. Pontosan tudom, hogy semmi jó nem várna ránk a Revenant's Toll-ban. Nem fogom engedni harc nélkül, hogy odavigyenek minket.

- Azt mondtam nem mozdul senki! Oldozzátok el a társamat és engedjetek! Akkor visszakapjátok a szenátorotokat egy darabban! - felcsattanó hangom megállásra készteti a sciont és az őrök sem mernek megindulni felém. Közben persze folyamatosan jár az agyam, hogyan is menekülhetnénk el. Tekintetem egy pillanatra a Granist és az Au Rát közrefogó őrök háta mögötti ablakra téved. Elég magasan vagyunk és őrült ötlet, nem is biztos, hogy működni fog, de nincs más esélyünk. Különben inkább végezzem egy pacaként a toronyból kiugorva, mint a scionok, különös tekintettel Thancred bosszújának kiszolgáltatva. - Mi lesz? Nem hallottátok? - pattanásig feszülnek az idegeim.

- Nyugalom! Beszéljük meg… - Alphinaud megint lép felém egyet én pedig érzem, hogy muszáj cselekednem.

- Nem! - kiáltok fel, majd egy hirtelen mozdulattal felemelem a bárdomat, elrántom Aymeric nyakától és egy jól irányzott forgatással a combjába hasítok vele. A szenátor felüvölt a hirtelen fájdalomtól és mindenki más is felhördül a teremben. Tisztában vagyok vele, hogy ezt nagyon nem kellett volna, de hirtelen a feszültségtől nem látok más megoldást. Kihasználva a döbbenetet, ellököm magam a faltól, félretaszítom a Granist lefogó őrt és a társam karját megragadva magammal rántom az ablakhoz. Nincs idő megállnom gondolkozni, azzal a lendülettel kilököm és utánaugrok én is. Ugrás közben még szerencsére elő tudom kapni a sípot, ahogy terveztem és belefújok. Régen nem használtam már, így csak remélni tudom, hogy működik. Egy végtelennek tetsző másodpercig csak zuhanunk és azt gondolom, ez ennyi volt, mikor elkap a sárkány. Régen nem hívtam már magamhoz ezt a mount-ot, Midgardsormr, a sárkány egyik leszármazottját, akit még a kiképzés alatt egy feladat keretében szereztem. De szerencsére időben ideért és miután én a hátán ülök, még Granist is van időm elkapni, hogy így repüljünk tova, biztonságos távolságra Ishgardtól.

Alphinaud

Alphinaud a talajt nézte a lába előtt, ahogy Minfilia irodája felé masírozott a Revenant's Tollban. A szabadon lévő, leengedett keze ökölbe szorult. A másik oldalon a megkötözött Au Rát vezette maga mellett. Az egész út Heavenswardból idáig sem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjon. Nagyon nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte. Nem így akart visszatérni és a többiek elé állni. A terve kudarcot vallott. Csúfosan. Ahogy belépett az irodába, a többiek már mind ott vártak rá. Thancred, ahogy meglátta az Au Rát mellette, egyből odalépett és lendületből bemosott egyet a lánynak, aki az ütés erejétől megtántorodott és egy fojtott nyögéssel kísérve, az egyensúlyát elvesztve a padlóra rogyott. Thancred szeme ekkor összeszűkült, lehajolt és durván az álla alá nyúlva felemelte a harcos fejét, majd dühösen el is lökte magától a lányt.

- Mi a franc, Alphinaud? Nem lehetsz ilyen ostoba! Ez nem az a harcos! Az egy Xaela! Ez meg egy Raen! Nem látsz a szemedtől?

- Igen, tudom, hogy nem ő az… - szűrte Alphinaud a fogai között, miközben még mindig a talajt nézte maga előtt, a kezeit pedig továbbra is ökölbe szorította. - A dolgok nem egészen a tervek szerint alakultak…

- Mi történt, Alphinaud? Részletes jelentést kérek! - Minfilia hangja tárgyilagosan, érzelemmentesen csengett. Mindenki várakozón nézett az alacsony elezenre.

- Ha megengeded, ősanya, azt javaslom, hogy a segítségeddel mindannyian nézzük meg ennek a harcosnak az emlékeit ezzel kapcsolatban. Az mindenki számára hasznos lenne - Minfilia egy bólintással elfogadta Alphinaud javaslatát és megkerülte az asztalt, hogy a földön térdelő lányhoz lépjen. A scionok követték és félkörben megálltak mögötte. Egymás vállára tették a kezüket, hogy így mindannyian kontaktba kerüljenek az ősanyával. Minfilia pedig a Raen fejét érintette meg.

- Nyisd meg az elméd harcos! Csak engedd el magad, úgy fájdalommentes lesz! - szólította meg az Au Rát, aki csak egy rövidet bólintott és mozdulatlanul tűrt. A fény harcosai általában véletlenszerűen szembesültek csak az Echo-val, Minfilia azonban az évek alatt a mesterévé vált, így ha akarta, irányítani is tudta, sőt másokkal is képes volt láttatni az emlékképeket, ha fizikai kontaktusban álltak vele. Most is ez történt. Így a scionok mind végignézhették, ahogy a Cloud Nine-ban Granis megismerkedett az Au Ra harcossal és csábítgatta a lányt, hogy magát Checheyigen-nek kiadva eljöjjön vele Aymeric-hez, valamint mindazt, ami az audiencián történt, a vacsorán át egészen addig, amíg Checheyigen fel nem fedte magát és rá nem támadt a főszenátorra, majd a férfit megsebesítve az ablakon keresztül el nem menekültek Granissel. Még azt is láthatták, ahogy az őrök és Alphinaud tehetetlenül nézték végig, ahogy egy sárkány mount hátán a két harcos tovarepült a városból. Ahogy visszatértek a jelenbe, Thancred dühösen fújtatott, láthatóan majd szétvetette az indulat, amit végül nem is bírt teljesen magában tartani, odalépett az Au Rához és erőből belerúgott. A lány fojtott nyögéssel dőlt el a talajra, hiszen megkötözve esélye sem volt védeni magát.

- Ősanya! Thancred mester! Bocsánat! Én nem… én nem tudtam!

- Csend legyen! Majd később foglalkozunk veled! - Thancred nyomatékul még egyet rúgott a földön fekvő lány oldalába, aki megintcsak fojtottan felnyögött, de elhallgatott. Mint a legtöbb warrior of light, ő is mélyen tisztelte, sőt szinte istenítette a scionokat, soha nem mondott volna nekik ellent vagy kérdőjelezte volna meg az irányába tanúsított bánásmódjukat. Legyen bármennyire is igazságtalan az, ami vele történt.

- Ser Aymeric sebe elég mély, sokáig tart majd, míg felépül, nem is tudni biztosan, hogy teljesen rendbe jön-e a sérült lába, de nem súlyos az állapota, a feladatait továbbra is el tudja majd látni a szenátusban, csak egy kis pihenésre van szüksége. A warrior és a scholar fején természetesen vérdíj van Heavensward-ban, ha elkapják, biztos, hogy halálra ítélik őket - tette hozzá Alphinaud színtelen hangon a látottakhoz.

- Nem mintha ez sokat számítana. Biztos, hogy amilyen gyorsan csak tudják, elhagyják Heavensward-ot. Egyrészt, Eureka az úti céljuk, mint tudjuk, másrészt a látottak alapján tuti nem olyan ostobák, hogy sokáig időzzenek ott mindezek után - jegyezte meg Y'shtola.

- Ősanya, ha megengeded, a történtek fényében egyet kell értsek Thancreddel. Ez az ügy valóban sokkal súlyosabb, mint elsőre gondoltuk. Mindenképpen meg kell őket állítanunk. Láttam őket, ezek a harcosok tényleg veszélyesek. Az a scholar egy kígyó. A warrior meg egy vadállat - Alphinaud csak ekkor emelte fel a tekintetét Minfiliára.

- Végül is, a scholaroknál előny, ha agyafúrtak. A warriorok képzése során pedig direkt ébresztjük fel az inner beast-jüket, ettől lesznek igazán erősek.

- Y'shtola, te most tulajdonképpen kivel vagy? - nézett rá dühösen Thancred a társára.

- Ugyan már, én csak megjegyeztem, ami az eszembe jutott - a miqo'te lány szórakozottan emelte fel a kezét. Olybá tűnt, kifejezetten szórakoztatja is, hogy provokálhatja a dühtől már így is teljesen ködös elméjű társát. - Csak azt gondolom, hogy ezekkel a képességekkel valahol kár értük. Jó harcosaink lehettek volna. De oké, abbahagyom, ne nézz így!

- Egyetértek az aggályaiddal Alphinaud. Valóban komolyabb ez a helyzet, mint gondoltuk és mindenképp prioritás kell legyen a megoldása. Viszont fontos, hogy amennyire csak lehet, mindenki kezelje diszkréten az ügyet. Nem tenne jót a morálnak a fény harcosai között, ha kitudódna, hogy efféle árulók vannak a soraikban, akik ráadásul egyelőre szabadon garázdálkodnak - Minfilia továbbra is nyugodt hangon, tárgyilagosan szólalt meg. Thancred és Y'shtola kis közjátékát látszólag teljesen figyelmen kívül hagyta.

- Abból, hogy Ishgard igencsak kerülőútnak tetszik, tudván, hogy Kugane a céljuk, egyértelmű, hogy mindent megtesznek, hogy a lehető leginkább a látókörünkön kívül maradjanak. Vesper Bay-ben az engedélyünk nélkül nem szállhattak volna hajóra, így pedig az egyetlen lehetséges útvonal, amerre mehetnek, ha Coerthas északkeleti részén átkelnek Xelphatolon és úgy jutnak Gyr Abaniába. Így tudják csak megközelíteni Kuganét. Elég nagy kerülőút, de teljesíthető - jegyezte meg Urianger.

- Már ha hagyjuk. Mindenképpen szólok Lyse-nek, hogy fokozottan figyeljenek az átkelő fény harcosaira. A Ruby Sea-n Hingashi felé induló minden egyes hajó ellenőrzésére pedig Vesper Bay-ből kiindulva küldünk harcosokat, így előttük odaérnek. Minimum párokban. Mindenkit ellenőrizni fognak. Nem engedhetjük, hogy ott akár fortéllyal, akár erőszakkal átkeljenek - összegezte az ősanya, a többiek pedig helyeslően bólogattak. - Urianger, kérlek intézkedj a harcosok kirendeléséről, párokba rendezéséről és útnak indításáról a megfelelő engedélyekkel. Ha nincs kérdés, akkor a tanácskozást lezártnak tekintem.

- Vele mi lesz? - Y'shtola a fejével a még mindig a földön lévő Au Ra harcos felé bökött.

- Ha megenged, Ősanya, szerintem nem lenne okos visszaengedni a többiek közé azok után, amit látott és megtudott - jegyezte meg Alphinaud.

- De Alphinaud mester, kérem, én nem tudtam, hogy ők… Ha tudom, akkor én nem…. én soha! - szólalt meg kétségbeesett hangon a lány.

- Tudta vagy sem, egy fény harcosa nem engedhetné meg senkinek, hogy félrevezesse. Alkalmatlanságról és jellemgyengeségről árulkodik. Én mindenképp szankcionálnám valahogy - vetette fel Alisaie ridegen.

- Hallottad a tanács véleményét, egy harcos nem lehet ennyire figyelmetlen. Az büntetést érdemel. Egyelőre a tárgyalásodat elhalasztom, addig egy magánzárkában helyezünk el itt, a Revenant's Tollban,hogy elgondolkozz a hibáidon - mondta ki ítéletét Minfilia, amit az Au Ra lehajtott fejjel vett tudomásul. Eszébe sem jutott volna ellenkezni az ősanyával. Mint a fény harcosai legtöbbjének. A scionok szava szent és pont. Ha ők azt mondják, bűnös, akkor az és megérdemli a büntetést, bármi is legyen az. - Y'shtola, G'raha Tia, kérlek vezessétek el! - a két miqo'te bólintott, majd két oldalról megfogták a lányt és talpra állították, hogy kivezessék a teremből. Urianger is elindult a Waking Sands-be, hogy eleget tegyen a feladatának, valamint a többiek is távoztak, Thancredet kivéve. - Van még valami mondandód számomra, Thancred? - nézett rá az ősanya.

- Nagyra értékelem a lépéseid, Ősanya és biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem csúszhatnak ki a kezeink közül. De szeretnék biztosra menni, ezért az engedélyedet kérem, hogy utánuk küldhessek egy arra általam alkalmasnak vélt warrior of light-ot, aki folyamatosan személyesen nekem jelent, kifejezetten azzal a céllal, hogy segítsen elfogni és átadni őket - Thancred eltökélt tekintettel nézett felettesére.

- Engedélyezem, ha ez számodra ennyire fontos. De bárkit is választasz, hangsúlyozd a diszkréció fontosságát - bólintott rá a kérésre Minfilia.

- Köszönöm, úgy lesz Ősanya. Engedelmeddel akkor most én is távozom a Waking Sands-be - a hyur férfi enyhén meghajolt az ősanya felé, majd sietős léptekkel távozott, hogy megtegye az általa szükségesnek vélt lépéseket. A hurok szorulni látszott a két harcos nyaka körül. Thancred biztos volt benne, hogy ezúttal nem menekülhetnek. Legszívesebben maga ment volna utánuk személyesen, hogy biztos lehessen a dolgában, de az túl nagy feltűnést keltett volna. A sorsuk azonban így is elkerülhetetlen. Erről így is gondoskodni fog.

Checheyigen

Olyan messzire repültünk a sárkány hátán Ishgardtól, amennyire csak feltűnés nélkül lehetett. Ez a haladásunkat is nagyban segítette Coerthas igencsak zord időjárási viszonyai között a hegyes tájon. Egy idő után azonban le kellett mondanunk a mount-ról, mivel félő volt, hogy így könnyebben tudnak követni minket az ishgardi egységek. A legközelebbi kis település kovácsánál szereztem egy új páncélt a régi helyett, amit nem állt módomban visszaszerezni a Raen-től, hogy ne az ishgardi egyenruhában parádézzak, majd folytattuk utunkat az erdőben még néhány óráig. Hála a repülésnek, már nem voltunk messze Xelphatoltól, de mielőtt átkeltünk volna, jobbnak láttuk tartani egy kis pihenőt. Még úgyis, hogy mindketten pontosan tudjuk, minél hamarabb el kell hagynunk Heavenswardot mindazok után, ami Ishgardban történt. Találtunk is egy megfelelő, kisebb barlangot az éjszaka hátralévő részére, ahol talán még megfagyni sem fogunk. Szükségünk lesz az erőnkre, mert Xelphatol sem épp barátságos környék, ahogy mondják. Valószínűleg harc nélkül nem jutunk át.

Granis egyébként egész idáig még magához képest is szokatlanul csendes volt. Persze nem feltétlenül az a szószátyár alkat ő sem mindig, sőt úgy gondolom, olykor kifejezetten a hallgatást értékeljük egymás társaságában, mindenféle erőltetett bájcsevej nélkül. Én legalábbis a magam részéről abszolút így élem meg. Ez viszont most más volt. Láttam, éreztem rajta, hogy nagyon magába fordult. De nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki, ezért inkább nem is forszíroztam a dolgot. Sejtettem pedig, mi bánthatja. Nem könnyű feldolgozni az ilyesmit. Férfiként talán még nehezebb. Bár nem történt igazából semmi, ha valaki, én pontosan tudom, milyen ez. A megalázottság érzése így is megvan. Thancred sem tett velem semmit, mégis mélyen belém égett. Neki ráadásul sokkal nagyobb nyilvánosság előtt kellett ezt elszenvednie.

Már lefekvéshez készülődök a barlang egyik félreeső zugában, mikor látom, hogy Granis kint ül a szirten és a távolba réved. Talán jobb lenne, ha hagynám, biztos egyedül akar lenni. De valamiért mégsem hagy nyugodni a dolog. Érzem, hogy mondanom kellene neki valamit, de mégis mit? Jobban feszélyez, mintha most azonnal be kellene rohannom mondjuk Xelphatolba egyedül, mégis elindulok felé. Néhány méterrel mögötte állok meg a szirten.

- Öhm… Granis? Minden oké? - nyilván ostoba kérdés, mert a vak is látja, hogy nem, de tényleg fogalmam sincs, hogy kellene kezelnem ezt a helyzetet, mit mondjak neki.

- Persze, ne aggódj miattam. Túl leszek rajta. Nem kell foglalkozz vele - a hangja elég élettelen. Talán tényleg ez a helyes. Ő is azt akarja, hogy hagyjam csak békén, nem igaz? Mégis ott maradok a háta mögött és zavartan nézem a tájat. Pár másodpercig ebben a feszült csöndben állok így. Nem tudom, miért, de a torkomban dobog a szívem. Nem valók ezek a helyzetek nekem. Hogy kellene kezelnem őket? Végül veszek egy nagy levegőt.

- Tudod… én csak azt akartam mondani, hogy… szóval tökre megértem, amit érzel… vagy legalábbis gondolom, hogy érzel… az is tök oké, ha nem akarsz beszélni róla, de ha esetleg valahogy, valamiben tudok segíteni… akkor én… itt vagyok… - össze-vissza hebegek-habogok, azt se tudom, van-e annak értelme, amit mondok, vagy legalábbis mondani próbálok. Látom, ahogy lassan bólint, jelezve, hogy eljutottak hozzá a szavaim. Kicsit tétován állok még ott, de mivel nem mond semmit, engem pedig per pillanat feszélyez a csend, lassan megfordulok, hogy visszainduljak a barlangba lefeküdni, mikor megszólal:

- Checheyigen, köszönöm. Amit Ishgardban tettél, az nem volt semmi.

- Ugyan, végül is csak egy főméltóság életére törtem, amiért valószínűleg ott a helyszínen halálra ítéltek és kis híján megöltem magunkat menekülés közben. Bármikor - elég vacak a humorom, ezt is inkább csak a zavarom mondatja velem, de látom, hogy Granis egy kicsit elmosolyodik. - De végül is erre valók a barátok, nem? - nem is értem, miért csúszik ez ki a számon, még magam is meglepődöm rajta. Bár a tényeket kár tagadni, tényleg nem bírtam elviselni a látványát annak, amilyen helyzetbe Aymeric hozta és elég meggondolatlanul cselekedtem. Indulatból. Érte.

- Nocsak, szóval már nemcsak útitársak vagyunk? - Granis hangjában újra érzek némi életet, sőt már-már játékosságot, mintha kifejezetten szórakoztatná is a dolog.

- Hagyjál! - vetem oda kicsit duzzogva és inkább bemasírozok a barlangba. Jobb, ha lezárjuk ezt a beszélgetést, mielőtt túl érzelgősre veszem itt a figurát. Hogy néznék utána a szemébe? Elsüllyednék a szégyentől. Különben sem árt pihenni valamennyit, mielőtt holnap reggel tovább folytatjuk az utunkat Xelphatolba. De legalább úgy tűnik, Granis kedélyét sikerült valamelyest javítanom ezzel. Még ha nem is fér a fejembe, mit is talál olyan szórakoztatónak rajta.