6. A múlt árnyai

Checheyigen

Mikor belevágtunk is sejtettük, hogy ez egy hosszú út lesz Eurekába, de azt még én sem gondoltam volna, hogy ennyire. Hogy Vesper Bay-ből nem mehetünk Kuganéba, már az elején megállapítottuk, hiszen a scionok ott erősen ellenőrzik, hogy a Fény Harcosai pontosan hová és milyen céllal távoznak Eorzeából. Így egy elég nagy és sokszor cseppet sem veszélytelen kerülőút maradt csak. Amiben még nagyobb kitérőre kényszerültünk, hála annak, hogy úgy fest, immár a scionok érdeklődésének középpontjába kerültünk. Azt gondoltuk, Xelphatolon átjutni kihívás, de ott csak le kellett vágni, aki az utunkba állt. Vagyunk már annyira összeszokottak Granisszel, hogy ez olyan nagy gondot nem okozott. Amint átértünk azonban Gyr Abaniába, másfajta problémába ütköztünk. Kénytelenek voltunk átutazó vándoroknak álcázni magunkat, csuklyát húzni a fejünkre és elrejteni a fegyvereinket, mivel a helyi katonság igencsak erősen ellenőrzött mindenkit.

Ez talán nem olyan nagy meglepetés persze az Ishgardban történtek után, hiszen Lyse, egy egykori scion a helyi közösségben igen magas pozíciót tölt be. Azok után, hogy még Ser Aymericet is mozgósították miattunk, nem meglepő, hogy ezt a kapcsolatukat is kihasználták. Nem kérdés, nagyon meg akarnak állítani minket.

Hogy mennyire, azt azonban csak akkor értettük meg igazán, mikor elértük a Ruby Sea-t, ahol át szerettünk volna kelni Kuganéba. Itt azonban azzal szembesültünk, hogy a scionok tényleg nem bízták a véletlenre, fény harcosai hemzsegtek mindenhol és még a legkisebb, Hingashiba tartó ladikot is tüzetesen átellenőrizték. Bár egy helyi kereskedő azt mondta, rutinellenőrzés, állítólag nem keresnek konkrétan senkit, csak békefenntartó jelleggel, esetleges ellenséges erők után kutatnak, nem volt nehéz kitalálnunk, mi lehet a háttérben. Elképzelhető, hogy maguk a harcosok sem tudták az igazi okát, miért szondáznak, de mi egyből átláttuk. Ki gondolta volna, hogy ilyen fontosak leszünk a scionoknak egyszer mi, két jelentéktelen warrior of light a sokból?

Nem maradt más lehetőségünk, mint az így is igencsak hosszú utunkba még egy vargabetűt tenni és a kevésbé ellenőrzött irányba, Othard nyugati része felé indulni. Nem nagy öröm, hogy lényegében az egész kontinenst át kell majd szelnünk, nyugatról keletre, de nem maradt más lehetőségünk. Még ebbe az irányba is elég rendesen ki kellett nyitnunk az erszényünket, hogy találjunk egy vállalkozó kedvű kereskedőt, aki megengedte, hogy meghúzzuk magunkat az áruja között az út alatt. A cél így még messzebb került, mint hittük, de legalább továbbra is haladtunk felé és sikerült kikerülnünk a scionok figyelő tekintetét. Ekkor legalábbis még ebben bíztam. Bár kétségtelen, az út nélkülük sem volt itt épp könnyű vagy veszélytelen.

A Ruby Sea-n átkelve az Azim Steppe-re jutottunk. Ennek a területnek nem kellene idegennek hatnia számomra, hiszen itt születtem, de azóta, hogy elvittek a recruiterek a kiképző központba, sosem jártam itt. Annyit azonban tudok a Xaelák kulturájáról, hogy jobb, ha elkerüljük őket, amennyire lehet. Nem épp a legbarátságosabb népség és igencsak agresszívak állítólag. Különös tekintettel a jelenlegi uralkodó törzsre, az Oronir klánra. Épp ezért utunk során igyekszünk a lehető legnéptelenebb utakon haladni, messzire kerülve mindenfajta települést. Ez persze nem épp egy kéjutazás, pláne ilyen zord területen, de ez a legbiztonságosabb, amit tehetünk. A Xaelák között vannak elég jó harcosok, nem biztos, hogy boldogulnánk, ha egy teljes klánnal kellene farkasszemet nézni.

A hegyek között egy ösvényen haladunk, mikor egyértelműen küzdelem zajára leszünk figyelmesek. Egymásra nézünk Granisel, majd óvatosan, a falhoz lapulva közeledünk. A lehető legészrevétlenebbül igyekszünk kihajolni a kanyarban,a sziklafal mögül. A Xaela harcos úgy fest, igencsak szorult helyzetbe került a szörnyeknek hála, akik csapatostul támadnak rá. Habár a magas, szikár férfi a katanáját csattogtatva igyekszik állni a sarat. Errefelé nem lenne ritka látvány, mikor azonban a férfi kicsit oldalra fordul és jobban látom az arcát, egyszerre megáll bennem az ütő. Nem az első eset utunk során, hogy felmerül bennem a kérdés, miért éppen ő, miért éppen itt és most? Azt hinné az ember, elég nagy ez a világ. Nekem és Mongkeemur Malaguldnak azonban mégsem eléggé. Mert sajnos nagyon is jól ismerjük mi egymást ezzel a magas, zord tekintetű, kékesfekete hajú, mélykék szemű, kissé sápadt bőrű, aranyozott palástot viselő szamurájjal. S biztos vagyok benne, egyikünk sem szeretett volna soha újra találkozni. Mielőtt azonban kitalálhatnám, mit lépjek ebben a helyzetben, hirtelen elementáris erővel hasít a fájdalom a homlokomba. Az a szokásos, szúró érzés, amiből már pontosan tudom, mi következik. A fejemhez kapok, miközben elhomályosul körülöttem a világ.

Az echo meglepően nyugalmas, kellemes képeket mutat nekem ezúttal, ami kevésbé jellemző. Granist és Mongkeemurt látom, a kiképzés során csapatban, egy úgynevezett dungeon-ben egymás mellett harcolni. Jó a csapatmunkájuk, láthatóan nem először vannak együtt. Általában nem engedték a kiképzés során, hogy akár csak kialakult párosok legyenek, de nyilván voltak azért kiskapuk. Valószínűleg ők is ezt használták ki. Ahogy összenéznek, abból is látszik, közeli kapcsolatban állnak. Aztán vált a kép, látom őket a kiképző központban, egy sör mellett kártyázni, nevetgélni, beszélgetni. Granis olyan felszabadult, amilyennek sosem láttam. Érzem a köztük lévő bizalmat és erős kapcsot. Az emlékeket átitatja ez az érzés.

Ahogy még kissé kótyagosan visszatérek a jelenbe, már azt látom, hogy Granis Mongkeemur oldalán küzd a szörnyek ellen. Nem hagy számomra sok választást, én is előkapom a csatabárdomat és belevetem magam a küzdelembe, magamra irányítva a szörnyek figyelmét. Bár valószínűleg magamtól is ezt tenném, személyes ellentétek ide vagy oda. Nincs kétségem afelől, hogy Mongkeemur elégedetten nézné végig fordított esetben, ahogy levágnak, de én akkor sem tennék ilyet. Nem kerülök Granisék elé, inkább a másik oldalról támadom az ellent, nem kell, hogy vállt vállnak vetve küzdjünk még látszatra sem. A harcnak amúgy is gyorsan vége így.

- Mongkeemur!

- Granis! - a két férfi barátian öleli meg egymást, ahogy végre leengedhetik a fegyvereiket.

- Mi a helyzet, haver? Ezer éve! - láthatóan őszintén örülnek egymásnak. Én azonban még mindig a bárdomat szorongatva állok ott. Mongkeemur tekintete találkozik az enyémmel Granis válla fölött, ahogy ölelkeznek. Szeméből hirtelen eltűnik az előbbi öröm, rideggé és ellenségessé válik. Alighanem Granis is megérzi a kedélyében bekövetkező változást, mert hátrébb lép és kicsit mintha aggódva nézne a szamuráj harcosra. - Valami baj van? - Mongkeemur szótlanul hátrébb lép tőle, miközben még mindig velem néz farkasszemet. Kezét a katanája markolatára csúsztatja.

- Megmondtam, mi lesz, ha még egyszer a szemem elé kerülsz, igaz?

- Én akkor is elmondtam, hogy sajnálom és szeretném megbeszélni veled… - szűröm a fogam között, miközben tekintetemet a földre kapom és még erősebben kapaszkodom a csatabárdomba.

- Én pedig akkor is megmondtam, hogy nem érdekel a magyarázkodásod és ha még egyszer valaha is találkozunk, nem engedlek el élve. És én tartom a szavam. Egyesekkel ellentétben - szúrós tekintettel néz rám, nem bírom állni, a földre kapom a tekintetem. Mert igaza van. Cserben hagytam, sőt mi több, elárultam őt. Persze nem teljesen szándékosan tettem, de ez az ő szemében nem sokat változtatott a dolgon. Valahol érthető volt persze, de azért kicsit még a mai napig fáj, hogy végig sem hallgatott.

"Mongkeemur, kérlek, legalább beszélhetnénk?"

"Nem, nem érdekel" - a tekintete akkor is épp olyan metszően rideg volt, mint most. Mélyen belém égett. Azt gondoltam, többet nem látom, de tévedtem. És ez a találkozás mély sebeket tép fel bennem. Emlékeket történésekről, amiket szeretnék meg nem történtté tenni. De mivel erre nem vagyok képes, igyekszem olyan mélyre eltemeteni magamban, amennyire csak lehet. Most azonban minden feltolul, ahogy Mongkeemur jeges tekintettel, a kardját előhúzva néz rám.

- Mit csináltok? Hagyjátok abba! Bármiről is van szó, biztos vagyok benne, hogy van más megoldás… - Granis sietve kettőnk közé áll, ekkor azonban felnyög és a homlokához kap. Nem lep meg igazából. A Mongkeemurral köztünk lévő forrongó indulatok túl erősek ahhoz, hogy ne váltsanak ki echót belőle. Azt is pontosan tudom most is, mit lát. Én is éppúgy átélem magamban az emléket, ahogy ő. Arról a napról, amit legszívesebben elfelejtenék. Örökre.

Ugyanolyan szokásos napnak indult az is a kiképzésem során, mint bármelyik másik. Egy olyan dungeon-be küldtek, ahol korábban még nem jártam, de önmagában ebben sem volt semmi rendkívüli. Alapvetően a képzettségünk szintjének megfelelően kaptunk egyre nehezebb és nehezebb kihívásokat ezekben a csoportos feladatokban és épp aznap gondolták úgy, hogy én alkalmas vagyok egy újabbra. Ez volt Qarn elsüllyedt temploma, azaz a Sunken Temple of Qarn. Bár mint említettem, nem szerették a scionok, ha megszokott csapatokat, vagy akár párosokat alakítunk ki, ott voltak azok a bizonyos kiskapuk. Mert ha jól időzítetted, melyik csapatba állsz be, illetve kicsit üzleteltél a többi jelölttel, igenis össze tudtál kerülni azzal, akivel akartál. Mongkeemur pedig ebben határozottan jó volt. Úgy helyezkedni, hogy neki kényelmes legyen. Így esett, hogy aznap már nem első alkalommal erősítettünk egy csapatot. Bár tekintve, hogy ő egy közelharcos damage dealer volt, nem feltétlenül jelentett nekem teljesítményben sokat, hogy vele vagyok, bárki más is épp ugyanolyan jó lett volna, sok csapatmunkát nem igényelt, mégis jó volt néha oldalra nézve őt látni magam mellett. Különben is, bár olykor a kiképző központban is leültünk egymás mellé egy ale-re, többnyire dungeon-ökben tudtam időt tölteni vele. Még az egyik legelső ilyen dungeon-ben sodorta mellém a véletlen, de azóta nem egyet küzdöttünk végig. Ha volt valaki, akit barátomnak, bajtársamnak mertem volna nevezni, az ő volt. Amennyire tudtam egyáltalán, milyen is lehet ez. Mindenesetre ez a dungeon sem tetszett akkor még másnak, mint az összes többi. Mégis mindent megváltoztatott.

Minden úgy indult, ahogy szokott, küzdöttünk a megjelenő szörnyek ellen, mint általában. Voltak rázós szituációink, különösen a templomi méhekkel, amik ha nem figyeltünk volna eléggé oda, akár halálosaknak is bizonyulhattak volna, de átküzdöttük magunkat rajtuk. Az egyik főellenségnél, Teratotatur-nál azonban minden darabjaira hullott. Az általa megidézett darazsak ugyanis igencsak veszélyesek voltak. Az egyik csípése elől pedig nem bírtam időben kitérni, illetve megölni, ami igen komoly sérülést, valószínűleg mérgezést okozott, ami kis híján az életembe került. Úgy éreztem, mindent bele kell adnom, ha túl akarom élni. Így is tettem. Szabadjára engedtem minden erőmet és úgy támadtam Teratotaur-ra. Tulajdonképpen erősebb támadásokra is voltam képes, mint hittem volna. Csak azzal nem számoltam, hogy ezt azzal érem el, hogy szabadjára engedem az inner beast-em, azaz a belső szörnyeteget. Minket warriorokat a kezdetektől erre treníroztak. Agresszív, vad támadásokra, amik előtt nem sokat gondolkozol, csak ütsz, vagy meghalsz. Ezt az erőt azonban nem elég felébreszteni valakiben és egyre növelni, meg is kell tanulni uralni. A warriorok nagy része utóbbinál bukik el, illetve ezért nem képes bizonyos szint fölé emelkedni. Minél nagyobb erőt szabadítasz fel, annál nehezebb uralni. Akkoriban még én is túlbecsültem a saját mentális erőimet. Ez pedig végzetes hibának bizonyult.

Ugyan életben maradtam, sőt fölébe is tudtam kerekedni a bestiának, semmire és senkire sem voltam tekintettel. Szó szerint. Már a harc közben megsebeztem a hozzám véletlenül egy területi heal közben túl közel kerülő healert, de ez még nem lett volna helyrehozhatatlan. Az csak azután következett, hogy Teratotaurt legyőztük.

Mert a beast-emet ezután sem voltam képes féken tartani. Az agyamat valami fura köd borította el, nem is igazán voltam önmagam ura. Csak pusztítani, rombolni akartam. A társaim szavai sem jutottak el az értelmemig, mikor rájuk támadtam. Lényegében fel sem ismertem őket, csak ugrottam bármire, ami mozgott. A beast viszont nagyobb erőt is adott nekem, mint általában. Mongkeemur, a velünk lévő healer és bárd ezért nem is bírtak velem. Csak homályos emlékeim vannak róla, hogy először beszéltek hozzám, de mikor rájuk rontottam a csatabárdommal, nem volt más lehetőségük, mint nekik is fegyver után nyúlni. Nem is igazán emlékszem a tombolásra, amit véghez vittem, csak Mongkeemur üvöltésére, amikor végül tisztulni kezdett elmémben a köd.

- Mi az Istent csinálsz? Te nem vagy normális! - ekkor megállt a kezem a mozdulat közben és zihálva engedtem le a csatabárdot. Zavartan néztem körbe, mint akit fejbe vertek. Egy pár pillanatig nem értettem, mi történt. Aztán sajnos összeállt a kép. Mongkeemur a földön ült előttem, onnan tápászkodott fel lassan. Láthatóan kimerült volt és kisebb sérülések borították a testét. A bárd a földön fetrengett hátrébb, halkan nyöszörögve szorongatta a karját, amelyből ömlött a vér, az íja a földön hevert mellette. A healert először nem láttam, később vettem észre egy leomlott oszlop törmelékei között fekve. Először abban sem voltam biztos, hogy még él, de még éppen lélegzett. Ránéztem a csatabárdom véres pengéjére és a testemen lévő horzsolásokra és már tudtam. Én tettem. Mondták ugyan a tréningen, hogy warriorokkal előfordulhat ilyesmi a harc hevében, ha túlzottan támaszkodunk az inner beast-re és az még esetleg erősebb, mint amit mentálisan el tudunk viselni, de hittem, hogy én tudom, mit csinálok. Hogy uralom a saját erőmet. Tévedtem. Végzetesen.

- Mongkeemur… én… sajnálom… én nem… - tettem felé egy tétova lépést, de ő a kardját maga elé tartva ugrott fel a földről.

- Nehogy közelebb gyere! A sajnálatod ide kevés lesz.

- De ez… ez… én nem… ez az inner beast volt… nem tudtam uralkodni magamon… nem voltam önmagam…

- Könnyű ezt ilyesmire fogni! Lehet, hogy általában visszafogod, de ez benned van! Egy vadállat vagy, Checheyigen! Hogy bízhatnék így meg benned? Majdnem megöltél! - Mongkeemur szeméből sütött az indulat. Kérdés nélkül adta le a jelzést, hogy feladjuk a küldetést. A kiképzés során elméletben volt ilyen lehetőség, de ritkán találkoztam vele. Ez most az a helyzet volt. Mongkeemur odalépett a földön nyöszörgő bárdhoz és talpra segítette, hogy aztán támogatva elinduljon vele a kijárat felé. Tanácstalan voltam és összetört, de tettem, amit helyesnek éreztem. Az eszméletlen, láthatóan súlyosan sérült healert szedtem össze és a hátamon cipeltem ki. Mongkeemur szeme gyanakodva megvillant egy kicsit, mikor látta, mit csinálok, de nem szólt egy szót sem.

Mikor kiértünk és a kiképzők elvitték a healert és a bárdot, a folyosón még utána siettem.

- Mongkeemur, kérlek, várj! Én tényleg sajnálom! Tudom, hogy hibáztam és vállalom érte a felelősséget! De szeretném, hogy tudd, hogy én… én téged tényleg nem akartalak bántani! - magam sem tudtam, mit mondhatnék, csak azt, hogy nem hagyhatom, hogy így elmenjen.

- Értékelem, hogy utánam jöttél, de ezt most végig kell gondolnom. Most látni se bírlak. Talán máskor sem, nem tudom. Még meglátom - hangja rideg volt, bár valóban jogosnak éreztem a dühét és a távolságtartását. Megérdemeltem. Mégis összeszorult attól a szívem, ahogy rám nézett. Ridegen, már-már utálattal. Fájt így elengednem. Úgy éreztem, muszáj elérnem valahogy, hogy lássam még. De nem tudtam, hogyan tehetném mindezt jóvá.

- De… van rá esély, hogy… beszélünk még? - a kérdés óvatosan szakadt ki belőlem és valahol féltem is a választól.

- Nem tudom. Ahogy mondtam, nem vagy megbízható. Foghatod bármilyen technikára vagy külső körülményre, ez te vagy valahol mélyen. Egy ideig mindenképp jobb, ha hagyjuk egymást. Viszlát, Checheyigen! - azzal hátat fordított és elsétált a folyosón. Én meg csak álltam ott, egyedül, a bennem kavargó, mardosó bűntudattal. Szerettem volna utánamenni, de éreztem, tényleg nem érnék el vele semmit. Így viszont végképp egyedül maradtam. Én és a lelkiismeret-furdalásom.

Csak állunk ott, ennyi év után ismét szemtől szemben, miközben Granis is lassan visszatér a múltbéli látomásból. Tudom, így már ő is tudja, miféle is vagyok én igazából. Még mindig ég bennem a szégyen és mardos a bűntudat miatta, bár tisztában vagyok vele, hogy nem teljesen az én hibám volt és azóta tanultam az esetből. Nem is tudtam volna végigcsinálni a kiképzést, ha nem tanulom meg uralni az inner beast-et és úgy használni az erejét, ahogy én akarom. Granis láthatóan zavartan néz ránk. De érthető, hogy sokkolta, amit látott.

- Remélem, most már te is látod, hogy nincs más lehetőség, Granis - szólal meg Mongkeemur kimérten. Meglengeti a katanáját és tesz egy lépést felém.

- Nem akarok harcolni veled, Mongkeemur - próbálok tárgyilagos hangnemet megütni, miközben még mindig a csatabárdomat szorongatom.

- Pedig legutóbb nem volt ezzel gondod - a szavai az elevenembe vágnak és ezt valószínűleg nagyon is jól tudja.

- Elég, mindketten! Hagyjátok ezt abba! Üljünk le és beszéljük meg! - Granis eddigre talál újra magára és továbbra is közénk állva igyekszik megakadályozni, hogy a helyzet ennél is jobban eldurvuljon. Mongkeemurral még pár végtelennek tetsző másodpercig metszőn nézünk egymás szemébe, majd leengedi a kardját.

- Nem értem, Granis, miért pont egy ilyennel töltöd az idődet. Választhattál volna különb szövetségest is - veti oda neki, miközben elsétál mellette. - Mindenesetre én tuti nem fogok leülni ezzel sehova. További jó utat! És remélem megjön az eszed, mielőtt túl késő lesz - fensőbbséges, kimért léptekkel halad, de mikor mellém ér, menet közben úgy súgja oda nekem a szavait, hogy csak én halljam. - Éjfélkor a Dusk Throne lábánál. Ha van még benned méltóság ott leszel. Egyedül. - nem nézek rá, nehogy eláruljam magam Granis előtt. A szemem sem rebben, de így is tudja, hogy hallottam és értettem, amit mondott. Nem akarok küzdeni vele, de úgy érzem, tartozom neki azzal, hogy ott leszek, ahogy mondta. Nem tudom, mit várhatok, de meg kell tennem. Akármi is lesz a vége.

Miután Mongkeemur távozott a másik irányba, folytattuk az utunkat Granis-el. Érdekes, hogy olyan, mintha Mongkeemur tudta volna, merre megyünk, ugyanis a barlangtól, ahol megálltunk éjszakára, csak kis kitérő az általa megnevezett Dusk Throne nevű emlékmű. Kétségtelenül feszült vagyok mindattól, ami rám várhat. Valamint attól is, hogy most már Granis is tudja, mi történt. Ráadásul az, hogy Mongkeemur láthatóan jó barátja, még kellemetlenebbé teszi a helyzetet. Nem is igazán tudom, mit mondhatnék, bár érzem, talán beszélnünk kellene róla. Az út hátralévő részében szótlanul haladtunk és most a vacsoránkat is szótlanul sütjük a sebtében megrakott tábortüzünk mellett. Egy mammoth-ot vadásztunk le, annak a húsát sütjük épp, mikor végre erőt veszek magamon, bár határozottan tartok a reakciójától.

- Ha esetleg akarsz mondani vagy kérdezni valamit azzal kapcsolatban, amit ma láttál, ne tartsd magadban. - Granis egy ideig hallgat, abban sem vagyok biztos, hogy meg fog-e még szólalni, de egy kis szótlanság után beszélni kezd.

- Mi történt utána? Mongkeemur és te? Tudtatok beszélni róla? - hangja kimért, nyugodt, mint általában, semmit sem árul el arról, hogy viszonyul ehhez az egészhez.

- Nem igazán. Ügyelt rá, hogy többet ne fussunk össze egy dungeon-ben sem. De egy jó fél évvel később, mikor már biztos voltam benne, hogy tudom uralni az inner beast-emet, megkerestem. Kértem, hogy beszéljük meg, de ő elzavart. Annyit mondott, nem érdekli a dolog és ha még egyszer a szeme elé kerülök, azt nem úszom meg élve. Annyira rideg és elutasító volt, hogy nem mertem többet megkeresni. Egyszer-kétszer még láttam messziről a kiképző központban, de ő mindig úgy tett, mint aki nem vesz észre. Véletlenül sem nézett volna rám. Ha jól láttam, ti elég jól ismeritek egymást, talán tudod, hogy ő mennyire büszke és makacs. Ha egyszer eldöntötte, hogy nem bocsát meg, nincs ami megingassa. Nem mintha nem érteném meg… de szerettem volna legalább elmondani, én hogy éltem meg… - Granis csak lassan bólint.

- Én sem viseltem volna jól, ha ilyesmit csinálsz velem. Mindazonáltal elméletben van fogalmam róla, hogy működik nálatok warrioroknál az inner beast. Nem kellett volna használnod, gondolom még új technika volt. Ha nem tévedek a Sunken Temple of Qarn az első dungeon, ahová küldenek, miután megtanulod a képesség alapjait. 35-ös szintű a kiképzési rend besorolása szerint, ha jól emlékszem. De talán nem te vagy az egyetlen, aki így járt ezzel - csak lesütöm a szemem és merőn nézem a tüzet magam előtt. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Igaza van. Felelőtlen voltam, ezt nem lehet szépíteni. - A healerrel és a bárddal tudod, mi történt utána? - nyelek egyet, ahogy elhangzik a kérdés. Ha lehet, ettől még rosszabbul érzem magam. Mert az, hogy elvesztettem talán az egyetlen barátomat Mongkeemur személyében az eset után, akkoriban sokkal jobban foglalkoztatott, mint az ő sorsuk. Pedig az sokkal rosszabb volt. Valahol még mindig kísért.

- A healer nagyon súlyos állapotban volt. Kezelték ugyan gyógyítók, de már sosem tért magához és pár nappal később belehalt a sérüléseibe. A bárd keze sem jött teljesen rendbe, valójában már alkalmatlan volt íjásznak, nem is tudott rendesen lőni. De gondolom tudod, olyan nincs, hogy egy jelöltet elbocsátanak a kiképzésből. Még azt sem engedték meg neki, hogy esetleg másik szakmát válasszon. Emiatt természetesen a kiképzés végét már ő sem érte meg… - nehezemre esik erre gondolni, ezért igyekszem a lehető leginkább elhatárolódni érzelmileg és szárazon közölni a tényeket, miközben végig meredten nézek magam elé. Sokáig voltak rémálmaim emiatt. "Egy vadállat vagy, Checheyigen!" Mongkeemur szavai sokszor visszhangzottak a fejemben. Nehezen léptem túl rajta. Mongkeemur nem bocsátott meg, de sokáig én sem tudtam magamnak. Vadul küzdöttem utána a dungeon-ökben, de csak mert valahol reméltem, hogy van igazság és egyszer majd ott maradok. Nem ez volt a sorsom. Idővel aztán úgy éreztem, vagy megölöm magam saját kezűleg, vagy szembenézek mindazzal, amit tettem, levonom a tanulságokat és továbblépek. Az utóbbit választottam. Mégsem könnyű most újra feltépni a sebeket. Valahogy mégis úgy érzem, tartozom ezek után Granisnek annyival, hogy tudja a teljes igazságot, ha érdekli. Egy ideig megint csak ülünk és hallgatunk.

- Te és Mongkeemur régóta ismertétek egymást előtte? - kérdezi végül, az előbbi súlyos szavakat mintegy elengedve a szélben. De ismerem annyira, hogy tudjam, elraktározta ő ezeket az információkat és alaposan megrágja őket magában.

- Még az egyik legelső dungeon-ben találkoztunk. Töltöttünk együtt időt, csapatban is többször harcoltunk egymás mellett. Én a magam részéről a barátomnak mondtam volna talán. Nem nagyon volt nekem akkor más. Utána se mondjuk. Az ő részéről talán csak kölcsönösen előnyös kapcsolat volt, nem tudom. Ami a Sunken Temple of Qarn után már nyilván nem volt az. És szerintem joggal…

- Azért talán lenne értelme átbeszélni a dolgot - jegyzi meg. Ez Granistől már talán valamiféle vigasztalásnak is felfogható. Általában elég gyakorlatiasan, racionálisan szemléli a dolgokat. Most sem hazudtolja meg önmagát.

- Rajtam nem múlna. Akkor is, most is abszolút vállalom a felelősséget azért, amit tettem. De mint te is láthattad, Mongkeemur a legkevésbé sem nyitott semmi ilyesmire - erre már csak lassan bólint. Közben a hús elkészül és falatozni kezdünk. A téma már nem merül fel többször köztünk az este folyamán, inkább csak gyakorlati dolgokról esik szó mielőtt aludni mennénk. Talán jobb is így, nem tudom ezt már tovább ragozni. No meg így talán a feszültséget sem veszi észre rajtam Granis annyira. Mert ott kell ma lennem éjfélkor a Dusk Throne-nál, bármi is vár rám.

Ahogy megbizonyosodtam arról, hogy Granis elaludt, halkan felszedelődzködtem és útnak indultam az éjszakában a Dusk Throne-hoz. Fogalmam sem volt, mi vár rám, egyáltalán visszatérek-e még, de tartozom ezzel Mongkeemur-nak. Igyekeztem mindenre figyelni, ahogy a felhős, szeles éjszakában az úton haladtam. Egy ideig nem tapasztaltam semmi rendkívülit, mikor azonban már egész közel járhatok az úticélomhoz, gyanús neszezésre leszek figyelmes. Megállok és fülelek. Minden irányból hallani vélem, mintha mozgolódna valami körülöttem a sötétben. Előhúzom a csatabárdomat és határozottan megmarkolom, készen arra, hogy ha bármi rám támadna, védekezhessek. Mintha árnyakat látnék mozgolódni, amik egyre közelednek. Aztán egyszerre, hirtelen lándzsahegyek és kardok merednek egyenesen a torkomnak.

- Dobd el a fegyvert, harcos, vagy nem állunk jót magunkért! - a sárga palástos, turbános Xaela harcosok egyike fenyegetően szól hozzám. Idegesen pillantok körbe. Már látom, hogy körbevettek. Közelharcosok meresztik rám kardjaikat és lándzsáikat, hátrébb pedig íjászok állnak felajzott íjukat rám célozva. Nem nehéz átlátnom, nem sok esélyem lenne így egyedül, ha rám támadnak. Pedig azt gondoltam, elég óvatos voltam, félreeső ösvényen jártam, éjszaka csak nem fedez fel egy Xaela klán se. Mint látható, tévedtem. Nem tudom, mi lesz így, de kénytelen vagyok ledobni a bárdomat a földre. Ha fegyvertelenül akarnak megölni, akkor sem tehetek semmit. Két oldalt mellém lépnek és még mindig pengét tartva a torkomhoz, közrefogva ösztökélnek indulásra.

- Mit akartok? - kérdezem nyersen.

- Hogy mi mit akarunk? Te mit akarsz itt? Ez itt az Azim Steppe, az Oronir klán földje. Itt nem lehet csakúgy átkelni. A khan, Magnai elé viszünk, ő dönt majd a sorsodról - és már taszigálnak is tovább. Remek, más se hiányzott nekem! Pont az uralkodó törzzsel, a híresen agresszív Oronirokkal kellett összefutnom, akik ki nem állhatják az idegeneket. Még a más törzsből való Xaelákkal is ellenségesek, így a származásom se segít sokat. Mégis, hirtelen csak az bosszant leginkább, hogy már megint nem tudom tartani a Mongkeemurnak adott szavam. Ahogy elindulunk még mintha látnék egy árnyat elsuhanni a sötét éjszakában, de talán csak beképzelem az egészet. Aligha ő volt az. Így viszont hiába vár és valószínűleg azt gondolja majd, megfutamodtam. Ezzel pedig alighanem az utolsó esélyem is elveszik arra, hogy legalább megpróbáljam vele megbeszélni az oly régóta köztünk húzódó ellentétet. Hogy az Oronir klán "vendégszeretetét" túlélem-e, ehhez képest számomra szinte már mellékesnek is tetszik.