7. Barát vagy ellenség?
Granis
Granis a Reunion-ben, az Azim Stepp kereskedelmi központjának egyik sátrában ült egy ital mellett. Bár mint mindig, igyekezett uralkodni magán és közömbösnek látszani, aki ismerte valamelyest, az láthatta rajta, hogy a szokásosnál gondterheltebb az arca. Vele szemben Mongkeemur viszont láthatóan jó hangulatban iszogatott.
- Engedd el, Granis, higgy nekem, jobban jártál, hogy megszabadultál tőle! Különben is, magától lépett csakúgy le, nem? Kiszámíthatatlan az a csaj, én mondom. Ne foglalkozz vele és járd a saját utad! Kijutottál Eorzeából is, nem köt semmi. Pihenj, utazz, amit akarsz! Tiéd a világ!
- Ez nem ilyen egyszerű. Történt valami. Biztos vagyok benne - ráncolta össze a szemöldökét Granis és továbbra is csak egykedvűen meredt maga elé az asztallapra. Láthatóan erősen gondolkozott, mit tehetne.
- Persze, bekattant és elszelelt. Láttam már ilyet, meg az echonak hála te is. Éld az életed! Tuti ő is ezt teszi - Granis csak megrázta a fejét és szótlanul meredt tovább maga elé. Mongkeemurt láthatóan zavarta barátja komor hangulata, de ő is elhallgatott és inkább csöndben kortyolgatta csak az italát egy ideig. A sátorban elég nagy volt a jövés-menés, kereskedelmi központról lévén szó, elég sokan megfordultak itt. Többnyire persze Xaelák, de másféle népek is. Épp ezért üthette meg a csöndben ülő két harcos fülét egy beszélgetés a szomszédos asztalhoz leülő Au Ra kereskedőktől, ami felkeltette Granis érdeklődését.
- Hallottad? Az Oronirok állítólag elfogtak valami harcost, aki Xaela, de egyik törzshöz sem tartozik. Te hallottál már ilyet? Honnan jöhetett? Kár, hogy nem tudjuk meg, mi lesz vele.
- Mi lenne? Magnait ismerve gondolom kivégzik. Vagy rabszolga lesz belőle. Ha kellően alázatos és használható valamire. Nem fog sokat számítani, hogy Xaela, ha nem közülük való, tudod - Granis ekkor hirtelen felpattant az asztaltól és a kijárat felé indult. Mongkeemur alig bírta követni, már csak kint, a sátor előtt érte utol.
- Mégis mit akarsz csinálni? Ugye nem azt, amire gondolok? Nem is tudod, hogy tényleg róla van-e szó! Sok Xaela fordul meg errefelé. Különben is, csakúgy bemasírozni a Dawn Throne területére egyenlő az öngyilkossággal!
- Ő az, Mongkeemur. Ez biztos. Bejutok. Ki is. Vele együtt - Granis csak ennyit mondott. Barátja látta a tekintetében az elhatározást.
- Miért, Granis? Miért kockáztatsz ennyit miatta? - a szamuráj láthatóan értetlenül nézett a scholarra.
- Mert tartozom neki ennyivel. Ő is megtette ugyanezt értem hasonlóan kényes helyzetben. Pedig semmi sem kötelezte rá - válaszolta Granis kimérten. Barátja a szemén látta, bármit is mond, már meghozta a döntését. - Később találkozunk, Mongkeemur. Talán - azzal határozott léptekkel elindult.
- Granis, várj! Veled megyek! - Mongkeemur néhány gyors lépéssel érte utol. A healer kérdő tekintettel nézett rá, ahogy megállt.
- Nyilván tudod, hogy nem rajongok az ötletért és a legkevésbé sem érdekel, hogy mi lesz vele, már ha egyáltalán ő az. De te tuti nem fogsz tudni ki és be sétálgatni a Dawn Throne területére egyedül, mikor messziről lerí rólad, hogy idegen vagy. Azt meg az Oronirok élből gyűlölik. Tudok viszont egy kevésbé direkt, talán valamivel egyszerűbb és hatékonyabb megoldást. Ha elfogadod a segítségem - Granis egy ideig még vizslatta a szamurájt, majd lassan bólintott.
- Útközben elmesélheted - azzal ismét elindult, immár azonban Mongkeemurral az oldalán. Az út a Dawn Throne-hoz ugyanis nem volt annyira rövidnek mondható. Nekik pedig, Granis is tudta, nem volt vesztgetnivaló idejük.
Checheyigen
Kimerülten rogyok le a cellám fala mentén a hideg kőre. Az elmúlt pár nap igencsak megterhelő volt mentálisan és fizikálisan is számomra. Pár nap? Igazából lassan már fogalmam sincs, mennyi idő is telt el. Kezdem elveszíteni az időérzékemet, pláne, hogy itt lent, a föld alatti börtönömben nem sokat látok a napszakok váltakozásából. Miután idehoztak, elvették a fegyveremet és a páncélomat, meg úgy egyáltalán mindent, ami nálam volt. Még szerencse, hogy az a bizonyos medál Granisnél maradt, így legalább az nem került veszélybe. Bár innen származom, gyerekkorom óta nem viseltem soha a tradicionális női Au Ri viseletet, a rövid csizmát, ruhát, félkesztyűt és rövid női nadrágot, mindezt természetesen a hagyományos sötét, szürkés-barna színben. Hát most rákényszerültem. Ahogy arra is, hogy miután ki tudja mennyi ideig tartottak itt lent, ebben a cellában, majd egyszer csak elrángattak valami arénába, egy igen vacak csatabárddal a kezemben (gyaníthatóan a legsilányabbat nyomták a kezembe,amit csak találtak), hogy megküzdjek a velem olykor egyszerre többen is kiálló Oronir harcosokkal. Nem mondom, hogy sebek nélkül megúsztam, de hála a harci tapasztalatomnak, a warriorokra jellemző szívósságomnak, valamint valószínűleg a képzés alatt adagolt echo-tól kapott, átlag feletti erőmnek, természetesen álltam a sarat. Nem voltak rossz harcosok, de a kiképzésem során találkoztam már nehezebb ellenfelekkel is a különféle szörnyek között. Így szerencsére megúsztam a dolgot néhány horzsolással, karcolással, illetve egy-két kisebb vágással. Viszont mivel az elmúlt napokban ételt sokat nem láttam, igencsak kimerültem a harcban. Valószínűleg ez szándékos is volt tőlük. Próbáltak meggyengíteni, amennyire csak lehetett. Én azonban így is talpon maradtam.
Most pedig újra itt ülök a cellám padlóján, ahová visszarángattak, miután mindegyik ellenem kiálló harcost legyőztem. A szám kiszáradt, így kortyolok egy keveset abból a poshadt vízből, ami még itt a nekem odavetett pohárban van. Ebből sem adtak ugyan sokat, de legalább akad. A gyomrom így is elégedetlenül kordul meg. Jól jönne már némi étel. Lassan kezdek csillagokat látni az éhségtől, pláne ilyen nagy fizikai megterhelés után, amilyen ez a harc is volt. Mikor azonban némi motozást, halk lépteket hallok a cellám felé közeledni, mégis igyekszem koncentrálni. Az idősebb Xaela férfi tétován áll meg a cellám előtt. Viszonylag jól látom őt a fáklyák fényében, ő azonban engem valószínűleg nem annyira, mivel egy árnyékosabb sarokban ülök.
- Harcos? - hangjában érezni a hezitálást, ahogy megszólít. Kicsit felvonom a szemöldököm, bár ő ezt aligha láthatja. - Egy kis maradék a konyháról… - a rácsok között egy tál ételt csúsztat be a cellámba. Nyelek egyet, de visszafogom magam. Különben is, mi van, ha mérgezett? Ezekből itt bármit kinézek. - Nincs benne semmi… csak gondoltam a harc után biztosan éhes lehetsz… - valószínűleg megérzi rajtam a gyanakvást, amikor nem nyúlok egyből az ételért, ezért kezd magyarázkodásba. Nem tudom, hihetek-e neki.
- Miért hoztad ezt ide nekem? - a hangom kissé rekedtes, ahogy megszólalok, nem jutottam túl sok folyadékhoz az elmúlt napokban, illetve nem is igen beszéltem, mióta itt vagyok. Nem lett volna értelme. Érdemben pedig nem is kérdezett tőlem senki semmit. A férfi pár másodpercig hezitál, mielőtt bármit is válaszolna.
- Azt beszélik, hogy te warrior of light vagy… nem tudtam megnézni az arénában a küzdelmed, mert dolgom volt a konyhában, de ha… ha ez igaz, lehetne hozzád egy kérdésem? - itt megtorpan a beszédben és vár, de miután egy ideig nem reagálok, folytatja. - Tudod… ez butaságnak fog hangzani, de nekem… van… volt egy lányom… az egyetlen… A feleségem… ő meghalt, mikor még egészen kicsi volt és én… én képtelen voltam… A szeme… a szeme pont olyan volt, mint az én egyetlen szerelmemé és ettől csak még jobban fájt… Mikor megjelentek azok a… recruiterek, vagy hogy hívták őket Eorzeából és ajánlottak egy közepesen nagy összeget, ha átadom nekik őt… Sosem éltünk jól és azt… azt gondoltam így lesz a legjobb mindenkinek… - most már némileg érdeklődve hallgatom, mert amit mond ismerősen cseng. Túlságosan is. Persze véletlen egybeesés is lehet. - Szóval csak arra gondoltam, hogy esetleg… nem ismered őt? Csak annyira szeretném tudni… olyan jó lenne, ha tudnám, hogy él… és esetleg belőle is olyan erős harcos lett, mint amilyennek téged mondanak itt. Egy Xaela lány. Kékes haja van és olyan szép, mélylila szeme, kék körgyűrűvel, mint az édesanyjának. Aki egyébként az egyik legjobb vadász volt a klánban. Csak kissé vakmerő… ezért is sérült meg végzetesen egy portyán… de ha kicsit is örökölt a tehetségéből, gondolom íjász lett belőle. A mi törzsünkben, a Dazkaroknál minden nő az. A férfiakra maradnak a ház körüli munkák, a főzés, a gyereknevelés… amiben én csődöt mondtam… Most pedig robotolhatok az Oroniroknak, akik semmibe se néznek természetesen… bár azt hiszem, meg is érdemlem… Pedig helyes kislány volt, talán túlságosan is… a neve is szép volt, az édesanyja választotta neki… Checheyigen… Nem ismerős esetleg? - hirtelen nagy önfegyelmembe kerül visszafognom magam. Ahogy azonban jobban megnézem a rács előtt álló, szerencsétlen, láthatóan az élet súlyától megroggyant idősebb férfit, inkább csak szánalmat érzek égető düh helyett. Végső soron alighanem csak azt kapta az élettől, amit megérdemelt. Közénk ül a várakozásteljes csönd, én azonban szándékosan nem töröm meg egy darabig. Mikor pedig megszólalok, aligha azt mondom, amit hallani akar. Meggyőződésem szerint viszont pont azt kapja, amit megérdemel.
- Inkább ölted volna meg te magad, minthogy kitedd ennek a kiképzésnek - a hangom ridegen cseng, pont, ahogy akarom. Látom, hogy megütik a szavaim. Mintha még jobban megroggyannának a vállai, mint eddig. A szemében őszinte szomorúság és megbánás látszik, de hát ez már igencsak késő bánat.
- Azért… köszönöm - elhaló hangon ejti ki szavait, majd megfordul és összetörten indul meg a lépcső irányába, ahonnan jött. Nézem távolodó alakját és azt gondolom, ez így a legjobb. Mikor már majdnem távozik, azonban valami hirtelen ötlettől vezérelve mégis felállok a fal mellől és utána kiáltok:
- Hé! - látom, hogy megtorpan. Én a rácsokhoz sétálok, a letett ételért. - Nem íjász lett, hanem warrior - mondom tárgyilagosan. Ahogy megfordul és immár a fényben állva a tekintetem találkozik az övével, látom rajta a meglepett felismerést. Nem hiszem, hogy többet kellene mondjak neki. Ő talán még szólásra nyitná a száját, ekkor azonban egy őr masírozik le a lépcsőn, mire alázatosan fejet hajt neki és kénytelen elsietni, mielőtt kérdőre vonják, mit csinál itt. Magamhoz veszem a tálat benne a kásás élelemmel, visszahúzódok a sarokba és vadul elkezdem magamba önteni a tartalmát. Nem épp úrinőhöz méltóan eszem, de ki vádolt volna valaha is azzal, hogy az lennék? Szinte nem is számít, mi az és milyen íze van. A lényeg, hogy étel. Alig emlékszem, mikor ettem egyáltalán utoljára. Ezen a helyen nagyobb örömök pedig amúgy sem igen érhetnek.
Nem telhet el sok idő azután, hogy valamelyest megtömtem a gyomromat, mikor két őr jelenik meg a cellámnál. Az egyikük a mellkasomnak szegezi a fegyverét, míg a másik megragad és nehéz láncokkal hátrabilincseli a kezem. Nem bízzák a véletlenre, az már biztos. Nem mondanak nekem semmit, csak megragadnak és a lépcső felé ráncigálnak. Próbálom tartani velük a lépést, hogy legalább a méltóságomból megőrizzek valamennyit. Ha esetlegesen a vesztőhelyre visznek, akkor is. Nem tudhatom, mit találtak épp ki nekem. Hosszú folyosókon vezetnek keresztül, míg egy hatalmas ajtóhoz érünk. Ott egy a többiekhez hasonló, sárga egyenöltöztet viselő, fegyveres férfi előtt tisztelegnek egyet az engem kísérő őrök, amiből egyből kitalálom, hogy valamiféle felettesükhöz lehet szerencsém. Miután egy biccentéssel fogadja az őrök tisztelgését, tekintete felém fordul. Látom rajta a lenézést és talán némi undort, de állom a tekintetét, határozottan nézek vissza rá. Még úgyis, hogy az Au Ri-ra jellemző, nemek közötti magasságkülönbség miatt bizony igencsak fölém magasodik.
- Most találkozni fogsz a khan-nal, ő dönt a sorsodról. Ajánlom, hogy add meg neki a kellő tiszteletet! - továbbra is csak kihívóan nézek a szemébe, nem szólok egy szót sem. Gyanítom, nem is várja el. Kicsit összeráncolja a szemöldökét. - Nem tűnsz elég alázatosnak. Ha rajtam múlna, biztos a helyedre tennélek. De én csak a második vagyok a törzsben, a döntés Magnaié. - ezzel elfordul tőlem és odalép a kapu mellett strázsáló őrökhöz.
- Kinyitni!
- Igenis, Baatu mester! - Hallottam már ezt a nevet az őröktől ittlétem alatt, tehát, ha jól raktam össze, a khan jobb kezéhez volt szerencsém. Nem mintha sokat számítana. A teremben valamivel világosabb van, mint amit az elmúlt időben megszoktam a cellámba zárva odalent, így kicsit hunyorognom kell, míg a szemem megszokja a fényt, ahogy bevezetnek. Kirajzolódik szemem előtt a trón, amivel szemben megállítanak. Rajta egy marcona képű, barátságtalan tekintetű Xaela férfi ül, karba tett kézzel, tradicionális viseletben. Alighanem ő Magnai, az említett khan, jelenleg az Azim Steppe ura. Sok jót nem hallottam róla, ezért úgy érzem, a legrosszabbra is fel kell készülnöm. Világító sárga körgyűrűs szemét szúrósan függeszti rám. Pár pillanatig csak vizslat, mielőtt megszólal. Addig egy pisszenés sem hallatszik a teremben.
- Szóval te lennél az. Azt hallottam, igen jó harcosainkat győzted le az arénában. A legjobbat nyilván nem, mivel az én vagyok. De úgy véltem, tesztnek ez is megteszi. Nem gondoltam volna ezek után, hogy csak egy nő vagy. - Nem tudom, mit mondhatnék erre a fennhéjázó, hímsoviniszta dumára, így továbbra is csak nézek rá. Valószínűleg nem is vár rá igazából választ. - Ha férfi lennél, hasznodat vehetnénk a földeken, így viszont nem igazán tudtam, mit kezdjek veled. Ezért akartalak előbb megnézni. Mondjuk az előny, hogy legalább Xaela vagy. Még ha nem is tartozol közénk. Azt hallottam máshová sem. De én azért megkérdezném még egyszer: melyik klán vagy milyen más szervezet tagja vagy?
- Nem tartozom senkihez és semmihez. A magam ura vagyok - válaszolom határozottan. Ha azt nézzük, ez igaz is. Igen, a nevem és a születésem alapján Dazkar volnék, de az a kötelék régen megszűnt, mikor az apám kiárusított, mint egy haszonállatot. Bár még hivatalosan nem fosztottak meg a címtől, warrior of light sem vagyok. Ha elfognának a scionok, úgyis az első dolguk ez lenne. Valószínűleg nyilvánosan csak azért nem jelentik ezt ki, mert félnek a közvélemény, a többi warrior of light reakciójától. De még ha ez mind nem is így lenne, akkor sem szeretném azonosítani magam azzal, amit a Scions of the Seventh Dawn képvisel. A legkevésbé sem.
- Az utóbbit majd én döntöm el - veti oda kapásból a khan. Továbbra is ellenségesen méreget, ahogy lassan feláll a trónról és közelebb sétál hozzám. Ő is jócskán fölém magasodik, ahogy közvetlenül előttem megáll. Igazán kellemetlen ez a magasságkülönbség a férfiak és a nők között az Au Ri-nál. Talán erre is vezethető vissza a hímsovinizmusuk. Bár amennyire tudom, a Raen-ek körében ez nem ilyen markáns, mint a Xaeláknál. Magnai megragad az állam alatt és durván maga felé fordítja az arcomat. Látom, ahogy méreget.
- Nem vagy a Nhaamám, ez biztos. Ő egy sokkal elegánsabb, kifinomultabb, alázatosabb nő kell, hogy legyen, nem egy ilyen. Ugyanakkor legalább Xaela vagy, annyira nem is csúnya és egyértelműen erős harcos. A háremembe megfelelsz egynek. Alkalmasnak látszol arra, hogy szülj nekem egy erős fiút. Nálunk nem vérségi alapon öröklődik a trón, ha nem tudnád, de hiszem, hogy az én génjeimmel a fiamnak is jó esélye lenne a Naadamon elnyerni azt. Én legalábbis ezt szeretném biztosítani. Te pedig hozzásegíthetsz ehhez. Ennél kegyesebb nem is lehetnék veled, csak hogy tudd. Nagy megtiszteltetés egy idegennek. A törzs első asszonya a Nhaamám lesz majd természetesen, de ha adsz nekem egy fiút, te lehetsz közvetlenül utána a második. Tekintve, hogy még egyik ágyasomnak sem sikerült megesnie. - Hirtelen nem tudom eldönteni, nevessek-e vagy sírjak ezen az "ajánlaton". Egyébként szép és jó az elgondolás, de megjegyzem, arról nem nagyon van információ, hogy a fény harcosai milyen sikerrel tudnak szaporodni, tekintve, hogy nem igazán jellemző, hogy nyugdíjazzák őket és családot alapítsanak. Nem lennék meglepve, ha az echónak lenne valamiféle hatása erre is. Persze ezt nem fogom neki kifejteni, mert már a gondolatot is tragikomikusnak tartom. Ez a tulok biztos, hogy nem fog hozzámérni egy ujjal se, addig éljek!
- Megeshet, hogy nem az ágyasokkal lesz a probléma akkor. Azon pedig én sem segíthetek - jegyzem meg szárazon, végig kihívóan a szemébe nézve. Látom, ahogy megvillan a tekintete.
- Vigyázz a szádra, te senkiházi! - Baatu az öklét emelve lép felém, de Magnai egy kézmozdulattal megállítja. Dühösen eltaszítja csak az állam, amit fogott, de nem üt meg, csak hátat fordít és fensőbbséges léptekkel visszaindul a trónhoz. Onnan, az emelvényen állva fordul vissza és szólal meg:
- Ma estére még vigyétek vissza a tömlöcbe! Ne vegyétek le róla a láncokat! Holnap pedig adjátok át a hárem mesternek! Estére szedjétek rendbe és a hálófülkében várjon! De jól mossátok le! Bűzlik. Így nem vagyok hajlandó hozzányúlni, az biztos! - ezzel az őrök már meg is ragadnak és rángatnak is vissza a tömlöc felé. Alighanem ez a jobbik eset. Legalább van egy éjszakám még kitalálni, hogy is ússzam meg ezt az egészet. Egyszer az életben úgy tűnik, megérte szemtelennek, büdösnek és visszataszítónak lenni.
Ezen az éjszakán nem jön álom a szememre. Csak ülök a cellám sarkában és vadul kattog az agyam. Nem mintha amúgy olyan nagy mozgásterem lenne. A cella eleve is szűk, de most még, Magnai utasítását betartva, a kezeimet is összebilincselték és a falhoz láncolták. Így szökésre nehézkesen gondolhatok, különben is, még ha sikerülne is valamilyen csoda folytán kitépnem a falból a láncaimat vagy leszedni a bilincset, meg még a cellából is kitörni, semmi helyismeretem, őrből meg, amennyire láttam, rengeteg van itt a táborukban. Lehetek bármilyen erős, garantáltan elfognának. Arra jutok, hogy a holnapi napon még kénytelen leszek elviselni, hogy lecsutakoljon a hárem mester, vagy ki és legfeljebb akkor lesz némi esélyem, ha Magnai hálófülkéjében hagynak. Nem szeretnék Aymeric után egy másik magas rangú személyben is kárt tenni, még ha Magnai valahol meg is érdemelné, hogy valaki átrendezze azt a nagyképű ábrázatát, de ha nem lesz más mód, akkor vele fogok konfrontálódni személyesen. Talán találok a hálófülkében valamilyen tárgyat, amit fegyverként használhatok majd. Elég bizonytalan terv, de jobb alternatívám egyelőre nincs.
Ahogy a cellám sarkában ülve a tervemen merengek, a fáklyák félhomályában két alakot látok lesétálni a lépcsőn a tömlöcök felé. Egy őr kísér lefelé egy hyur férfit. A ruhája fehér, arcát csuklya fedi. Gondolom valami szerencsétlen vándor, aki rosszkor volt rossz helyen. Az Oronir klánnak ennyi bőven elég. Még szerencsésnek is mondhatja magát, hogy él és nem vágták le ott a helyszínen. Egykedvűen követem a mozgásukat a szememmel. A lent strázsáló őr odalép a társához és fojtott hangon kérdez tőle valamit. Erre az érkező közelebb lép hozzá, először azt gondolom, válaszolni akar, aztán azonban egy hirtelen mozdulattal, visszakézből fejbevágja, mire megtántorodik. A csuklyás alak ekkor egy rúnás könyvet kap elő és gyors kézmozdulatokkal egy igét küld rá, mire az őr aléltan rogy a földre.
Ez már az én érdeklődésemet is felkelti és közelebb kúszok kicsit a rácsokhoz, hogy jobban lássak. A férfi ekkor nekem háttal állva lehúzza a fejéről a csuklyát.
- Checheyigen? - nem kiabál, de hangja így is jól hallható a kongó ürességben és ahogy kutató tekintettel megfordul, már az arcát is látom.
- Granis? - felállok és amennyire a láncok engedik, tempósan odalépek a rácsokhoz közel, hogy ő is láthasson. Ahogy felém néznek, a mögötte álló, Oronir katonai egyenruhát viselő Xaelában Mongkeemurt vélem felismerni. Mi a fene? Granis közben lehajol az eszméletlen őrhöz és leakasztja az övéről a cellák kulcsait. Sietve kinyitja vele a börtönöm ajtaját, hogy aztán odalépjen hozzám és a bilincsemtől is megszabadítson. Mongkeemur a cella ajtóban áll meg. Ahogy szabaddá válok, szinte gondolkodás nélkül lendülne a karom, hogy átöleljem Granist a viszontlátás örömében és mintha ő is tenne egy tétova mozdulatot, de aztán észbe kapok és kissé zavartan engedem le a kezemet. Neki is mintha hasonló érzelem bújkálna a tekintetében, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy csak beleképzelem. - Öhm… köszönöm… de… hogy kerültök ide? És te? - gyanakvón nézek a második kérdésemnél a hátrébb álló Mongkeemurra.
- Miután köddé váltál a Reunionbe mentem, ott hallottam arról, hogy az Oronirok elfogtak egy Xaela harcost. Tudtam, hogy te vagy az. Mongkeemur pedig, mint kiderült, járt már itt a Dawn Throne-ban, ismerte valamelyest a járást és felajánlotta, hogy kiadja magát őrnek, így könnyebben be tud juttatni, mint "foglyot". Úgy röviden. De most szerintem inkább lépjünk le innen, mielőtt jön valaki - bólintással jelzem Granisnek, hogy tudomásul vettem az elhangzottakat. Nyilván lenne még kérdésem, elsősorban arról, hogy mit is csinál itt Mongkeemur és mivel vette rá, hogy segítsen neki, hiszen ha van valaki a földön, aki talán még szívességnek is venné, ha felfordulnék, az minden bizonnyal ő. Nemhogy még kockáztassa is az életét és a testi épségét miattam. De ez várhat. Granis Mongkeemurra néz, aki bólint és a cellát elhagyva már indulnánk is a lépcső felé, mikor hangokat hallunk kintről. Őrök közelednek, beszélgetve. Nem túl jó kilátások. Én még mindig fegyvertelen vagyok, ráadásul ha harcba keveredünk, tuti fellármázzák az egész épületet, akkor pedig még így hármasban sincsenek túl jó esélyeink. De nincs más lehetőségünk. Granis előveszi a rúnás könyvét, kezét igézésre készen emeli fel, Mongkeemur pedig rámarkol a kardja markolatára, mikor a hátunk mögött megszólal valaki:
- Gyertek, erre hátul van egy cselédfolyosó a mosókonyhába! Ott kijuthattok! - egyszerre fordulunk a hang irányába, mindhárman ugyanazzal a gyanakvással, támadásra készen. - Nem akarok harcolni, segíteni szeretnék! - az idősebb Xaela férfi megadóan emeli fel a kezét. Bár egyből felismerem, én is ugyanolyan gyanakvással nézek rá, mint Granis és Mongkeemur. - És ha… megengeded… - lassú mozdulatokkal a hátához nyúl és elővesz onnan egy csatabárdot, nem is akármilyet, hanem az én csatabárdomat, amit elvettek tőlem, mikor elfogtak és felém nyújtja azt. Bár továbbra is ellenségesen méregetem, teszek felé egy lépést és megragadom a felém nyújtott fegyver nyelét, hogy átvegyem azt tőle.
- Checheyigen, te ismered ezt a fickót? - kérdezi Granis, de még mielőtt válaszolhatnék, látom, hogy ő és Mongkeemur is a homlokához kap. Nem annyira örülök, hogy mindketten bepillantást kapnak a múltam azon szegletébe, amit még magam elől is igyekszek titkolni. Egész élesen villan be az emlékkép, amit azt gondoltam, már el is felejtettem, annyira rég volt és annyira más volt még minden. Szinte egy másik életnek tetszik.
Egy kis kunyhóban a recruiterek az asztalra dobtak egy kis csomagot, gillel tele.
- Tessék, hárommillió gil és ez az utolsó ajánlatunk. Szóval? Áll az alku? - Az apám csak szótlanul meredt a kis zsákra. Szemében valamiféle szomorúság bujkált, mikor lassan bólintott. A négy, egyenruhás alak ekkor felém fordult, ahogy a sarokban álltam, a kedvenc, igencsak megviselt játékállatkámat szorongatva. Kicsi voltam még, négy vagy öt telet ha láttam akkoriban és már emlékszem, mennyire féltem, mikor megindultak felém. Riadt állathoz hasonlóan kapkodtam a tekintetem hol egyire, hol másikra.
- Ne félj, kislány! Nem bántunk - mondta az egyikük, miközben kinyújtotta felém a kezét.
- Papa! Papa! Segíts! - a félelemtől sírva fakadtam és patakokban folytak a könnyeim. A felém közeledő alakok közötti résen még pont láttam apámat és felé nyújtottam a kezem segítségkérőn, ő azonban a földre irányozta a tekintetét. Az egyik recruiter felém nyúlt, megragadott, a másik pedig egy igét mormolt és felém irányozta azt. Amint eltalált, éreztem, ahogy elnehezülnek a tagjaim, majd minden elsötétült előttem. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam az apámat. Egészen mostanáig.
Mire Granis és Mongkeemur visszatérnek a jelenbe, az őrök hangja már egészen közelről hallatszik. Granis tekintetében látom a felém irányzott, ki nem mondott kérdést. Bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg bízhatnék valakiben, aki egyszer már így elárult, nem látok más esélyt, így lassan bólintok egyet. Tudom, hogy érti a válaszomat.
- Mutasd az utat! - vakkantom oda a Xaela férfinak. Ő készségesen bólint, majd megfordul és elindul az ellenkező irányba. Szorosan a nyomában maradva követjük. Csapdába is csalhat persze, így nem árt résen lennünk, de ígyis-úgyis szorult a helyzet, talán sokat nem veszthetünk. Egy sötét folyosóra érve fáklyát gyújt és úgy vezet minket a föld alatti járatban. Aztán egyszercsak megáll és oldalra húzódik.
- Eddig tudlak kísérni titeket, de innen már csak egy rövid szakasz arra egyenesen. A járat vége ugyan le van zárva, de erővel vagy mágiával biztosan ki tudjátok nyitni. A víz alá nyílik majd, onnan könnyen kiúszhattok a túlpartra. Bizonyára keresnek már titeket, de éjszaka van, nem fognak észrevenni - közben a fáklyát felénk nyújtja. Granis veszi el.
- Köszönjük - mondja a férfi szemébe nézve.
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek… Vigyázzatok… magatokra… kérlek! - közben már rám néz. Visszanézek rá. Egy pillanatig csak szótlanul meredünk egymás szemébe. Sok kimondatlan gondolat és érzés húzódik meg emögött a tekintetváltás mögött. Dolgok, amiket valószínűleg soha nem is fogunk elmondani egymásnak. Nem hiszem, hogy valaha találkozunk még. Ez így is van jól. Mégis, ezután a mélyreható pillanat után, szótlanul indulok el és vissza sem nézek. Nem számít, hogy bűntudata van, hogy bánja, amit tett. Ahogy az sem, hogyan viszonyul ahhoz, ami lett belőlem. Büszke-e rá vagy épp ellenkezőleg. Ő döntött úgy, hogy nem lesz része az életemnek és határozta el valahol ezzel a sorsomat. Már nem haragszom rá ezért. Azután végképp nem, hogy most láttam, mi lett belőle. Különben is, amivé váltam, annak semmi köze ahhoz, hogy ő az apám. Sőt még a scionok kiképzésének sincs. Épp ezért ugyanúgy fogok tovább menni előre ezután is, mint eddig. De talán, csak talán, néha már nem fogok félni hátranézni sem.
Valóban úgy volt, ahogyan mondta, rövidesen elértük az alagút végét, a torlaszt pedig a csatabárdom és Granis egy igéje segítségével könnyűszerrel elmozdítottuk és a Dawn Throne-t körülölelő tóba, az Azim Khaat-ba jutottunk, ahonnan tényleg különösebb erőfeszítések nélkül ki tudtunk úszni a túlpartra. Tompán hallatszott valamiféle felbolydulás a Dawn Throne-ból, alighanem a szökésemnek köszönhetően, de ez sokat nem zavart. Igyekeztünk minél gyorsabban minél távolabbra kerülni, hogy elejét vegyük bármilyen további balhénak. Az éjszakát a hegyekben töltöttük, meghúzva magunkat és csak másnap reggel indultunk útnak. Most pedig, hogy a Reunionben voltunk, végre volt lehetőségem venni egy fürdőt és enni egy jót (mindkettő igen időszerű volt már). Viszont már így is jóval több időt vesztegettünk itt, mint kellett volna, hála az Oronirok "vendégszeretetének", így ideje volt már másnap keresnünk itt, ebben a kereskedemi központban egy hajót, amivel végre valahára megcélozhatjuk Kuganét. Ez pedig azt is jelentette, hogy Mongkeemurral elválnak útjaink.
Már le is beszéltük a kereskedővel az utat, csak azt kell megvárnunk, hogy az árut berakodják és már indulunk is. Szinte hihetetlen, hogy annyi idő és viszontagság után végre úgy tetszik, elérhető közelségbe kerül az, amiért elindultunk. Őrült egy ötlet volt ebbe belevágni, az már biztos, de most már ha akarnánk se fordulhatnánk vissza. Nem mintha én személy szerint bánnám vagy vissza akarnám csinálni a dolgokat. Sőt.
Az indulás előtt a kikötőben Mongkeemur is feltűnik. Granisre tekintettel annyira nem lep meg. Állunk ott a rakomány mellett mindketten és várunk a beszállásra, mikor megjelenik. Bár tudom, hogy Granistől jött elbúcsúzni és azt is, hogy mindent, amit tett, miatta tette, nem miattam, mégis úgy érzem, valamelyest az adósa vagyok. Elvégre csak kockáztatta az életét azzal, hogy besurrant a Dawn Throne-ba értem:
- Mongkeemur, tudom, hogy nem számít sokat és nem is miattam csináltad, de köszönöm, hogy segítettél - a beszélgetésük közepébe szólok bele, de muszáj ezt kiadnom magamból. Így se ment könnyen. Természetesen csak szúrós tekintettel néz rám, nem is vártam mást. De ha már belekezdtem, folytatom. - És sajnálom, hogy megint megbízhatatlan voltam és nem értem oda akkor a Dusk Throne-hoz, ahogy kérted - Granis arcán látom a zavarodottságot. Neki természetesen fogalma sincs még most sem, miért is csatangoltam el azon a bizonyos éjszakán. Mongkeemur a földre kapja a tekintetét. Különös, mintha valami feszélyezné.
- Tudtam, hogy nem fogsz eljönni - mondja végül. Ebben mondjuk nincs semmi meglepő, tudom, mennyire tart. - Tudtam, mert én terveztem így - erre viszont már én is összeráncolom a homlokomat. Mit akar mondani ezzel? - Azért hívtalak el, hogy az Oronirok elkapjanak. Jártam náluk korábban és közülük valónak kiadva magam, én jeleztem nekik, hogy behatoló van a területükön. De nem akartam, hogy Granist is elkapják, csak téged.
- De hát miért? Tudom, hogy utálsz, ez rendben is van, de tényleg inkább konspirálsz és másokra bízod a piszkos munkát, mint hogy magad ölj meg? Nem ilyennek ismertelek - meredek rá. Látom, hogy mellettem Granis is igencsak furán néz. Megfejthetetlen a tekintete,mint mindig, de láthatóan kavaroghatnak benne különféle érzelmek.
- Mert nem tehettem, érted? Nem ez volt a parancs! - csattan fel kicsit ingerülten.
- Hogy mi? - Granis és én is most már végképp értetlenül nézünk rá. Miről beszél?
- Azt hiszitek, véletlenül futottunk itt össze? Hát nem. Fogalmam sincs, mibe keveredtetek, de jó, ha tudjátok, hogy a scionoknak nagyon a bögyében vagytok. Bukott harcosoknak, árulónak neveztek titeket. Bár ez még nem hivatalos. Gyr Abania óta a nyomotokban vagyok. Elvileg élve kellene visszavinnem titeket Mohr Dohnába. Viszont… mikor megtudtam, hogy Granisszel utazol, őt semmiképp sem akartam volna bajba keverni. Ezért arra gondoltam, megoldom, hogy elszeparálódj tőle. Valahol bíztam abban is, hogy az Oronirok majd kivégeznek és ezzel megoldódik a probléma. De ha nem, a siconok tőlük ki tudnak váltani maguknak. Így vagy úgy, a fogságod lejelentem, Granist pedig meggyőzöm, hogy ne menjen vissza Eorzeába és sosem találják meg. Ezzel úgy gondoltam, legalább félig teljesítem a küldetésem és még én is jól járok - miközben beszél, természetesen most sem néz egyikünk szemébe sem. Nem mondom, hogy nem sokkol az előadása. Mégcsak nem is az a része, hogy az életemre akart törni. Az valahol szemet szemért elven elfogadható számomra.
- Szóval azt mondod, hogy a scionok kifejezetten utánunk küldtek? - nézek rá összehúzott szemmel.
- Igen. Magát a küldetést is első kézből kaptam az egyiküktől, azzal, hogy szigorúan bizalmas és senkinek sem beszélhetek róla.
- Személyesen, az egyik scion bízott meg?
- Igen. Nem tudom, mi az Istent csináltatok, de az tuti, hogy te legalábbis igencsak kihúztad nála a gyufát. Nem mintha nem érteném meg - tette még hozzá.
- Thancred, igaz? Ő bízott meg? - Mongkeemur egy bólintással válaszol csak.
- Megértem, ha dühösek vagytok, akár mindketten. De mielőtt elmentek, szerettem volna, hogy tudjátok. Nagyon figyeljetek oda! A nyomotokban vannak és nem fogják feladni - ekkor néz csak fel egyenesen Granis szemébe. Ő bólint.
- De veled mi lesz? Ha most futni hagysz minket és üres kézzel mész vissza, elbukod a küldetésed - kérdezte Granis.
- Amiatt ne aggódj! Majd kidumálom magam. Egy kis büntetést meg el tudok viselni - csibészes, bár kissé fásult mosoly jelenik meg a szája sarkában.
- Azért te is vigyázz magadra! Akármit is tettél, végső soron nélküled nem lennénk most itt - Granis komoly hangon beszél, miközben végig tartja vele a szemkontaktust. Én is csak bólintani tudok egyet egyetértésem jeléül. Mongkeemur is biccent. Közben a kereskedő végez a rakodással és int nekünk, hogy ideje beszállnunk. A két férfi először kézfogásra nyújtja a kezét egymás felé, mikor azonban megrázzák egymás kézfejét, végül mégis egy öleléssel vesznek búcsút egymástól. Én csak intek neki egyet, amit legnagyobb meglepetésemre viszonoz, majd hátat fordítunk és felszállunk a hajóra. Még látjuk a fedélzetről, ahogy végignézi, mint fut ki a hajónk, majd hátat fordít és távozik. Csak szótlanul állunk Granisszel és nézzük, míg alakját elnyeli a messzeség.
Scionok
Thancred valósággal őrjöngött mérgében még akkor is, mikor a scionok összegyűltek Minfilia irodájában. Hiszen csak két warrior of light-ról volt szó. Két harcos a sokból. Valahogy mégis sikerült kijátszaniuk egy egész szervezetet. Mindenki kicsit értetlenül állt előtte.
- Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy a helyzet még sokkal súlyosabb és ez a két harcos lényegesen nagyobb veszélyt jelent, mint azt bármelyikünk is gondolta volna - tért a tárgyra Minfilia. Mindenki egyetértően bólogatott. - Sokat gondolkoztam és arra jutottam, hogy nincs más megoldás, nem tarthatjuk a helyzetüket titokban. Nyilvánosan kell hajtóvadászatot indítanunk ellenük, így talán még van esély arra, hogy Kuganéban megállítsuk őket. Ha szükséges, Eurékára is utánuk kell küldenünk harcosokat. - csönd és bólogatás fogadta megintcsak a szavait. Túlzottan is letaglóztak a hírek mindenkit ahhoz, hogy érdemben felszólaljanak. - Mielőtt mindenki ideért volna, Urianger-el és Alphinaud-val arra jutottunk, a helyzet komolyságát hangsúlyozandó, valamint a fény harcosai moráljának mederben tartása végett fontos, hogy példát statuáljunk a jelenleg a fogságunkban lévő két harcossal, akik megtévelyedtek a velük való találkozáskor.
- Fogalmam sincs, hogy történhetett. Biztos voltam benne, hogy az a szamuráj a legalkalmasabb a feladatra. Hiszen még személyes indítéka is volt! Nem értem, hogy hagyhatta futni őket! - Thancred nem bírta magában tartani a dohogását.
- Ami azt illeti, pont a személyes indítékkal volt a probléma. Mert az szép és jó, hogy kiválasztottál egy warrior of light-ot, aki legalább annyira fúj a kis tankodra, mint te, de meg kellett volna nézned, hogyan viszonyul a healerhez. Egyből láttad volna, hogy problémás lehet. Csak mondom - vetette oda Y'shtola, a mondandója végén megadóan feltéve a kezét, mikor Thancred gyilkos pillantásokat lövellt felé.
- Az ügy azonban ezzel nincs lezárva. Összeszedett tervre van szükségünk ellenük. Szervezettebbre, mint legutóbb. Ez az utolsó esélyünk, hogy megállítsuk őket, még egyszer nem hibázhatunk - Minfilia, mintha meg sem hallotta volna a közjátékot, kérdőn nézett végig a társaságon. Egy ideig csend honolt, mindenki tanácstalanul a gondolataiba mélyedt.
- Nekem volna egy javaslatom - mindenki a sarokban álló G'raha Tia felé fordult. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen végletes eszközhöz kellene nyúlni, de átküldhetném a lelküket egy másik dimenzióba. Meg tudok csinálni egy ilyen idézést a First-be. Méghozzá az emlékeik nélkül lenne ideális. Azzal biztos, hogy kiiktatnánk őket. Igazság szerint Y'shtolával már beszéltünk erről, miután megnéztük veled a róluk fellelhető emlékeket - Minfilia bólintott, jelezve figyelmét. Valóban, a scionok az elmúlt napokban töltöttek időt azzal, hogy az Ősanya adottságát kihasználva minden fellelehető emléket összeszedtek a két harcosról. Minden scionét, a velük találkozó más harcosokét, sőt még a próbatételükről Phlegetonét, a titánét is sikerült kinyerniük, így már kaptak egy képet az eddigi tevékenységükről. - Szóval arra jutottunk az emlékek alapján, hogy a legnagyobb erejük a szövetségükben van. A warrior erős, kitartó és tettrekész, ugyanakkor meggondolatlan és nem is túl analitikus. A scholar viszont nagyon jó stratéga és nyomás alatt is tud hideg fejjel gondolkodni, viszont hiányzik belőle a szenvedély ahhoz, hogy bármit is lépjen önmagában. Kicsit leegyszerűsítve egyikük az erő, másikuk az ész. A lényeg, hogy egymás nélkül valószínűleg nem jutnának messzire. Ha tehát sikerülne szeparálni őket a First-ben, szinte biztos, hogy nem sikerülne visszatérniük. Ahhoz viszont, hogy az egymással kapcsolatos emlékeik nélkül tudjam átküldeni őket, fontos lenne, hogy meggyengítsük a köztük lévő mentális kapcsolatot. Én magam is át tudok menni majd a First-be és természetesen személyesen is felügyelném, hogy ott maradjon a lelkük, miután a testüket elhozzuk ide. Már amennyiben támogatjátok a megoldási javaslatomat.
- Engem nem tudsz átküldeni? Én magam akarom rendezni a dolgot velük - szólalt fel Thancred indulatosan.
- Nem, Thancred, rád itt van szükség, te is tudod - Minfilia erélyesen szólt rá és egy intéssel fojtotta belé a szót, mikor tiltakozásra nyitotta volna a száját. - Megértem a személyes érintettségedet az ügyben, de ez már jóval többről szól, mint egy arcátlan warrior of light megbüntetése. Mindannyian tudjuk, mi forog kockán, nem igaz? - ismét csak bólogatás volt a válasz mindenki részéről és ha kissé sértődötten is, de Thancred is elhallgatott. - Én támogatom G'raha javaslatát tekintettel a helyzet súlyosságára. Valakinek van esetleg ellenvetése? - senki sem szólalt meg.
- Meg kell viszont jegyeznem Ősanya, hogy az problémát jelenthet, hogyan távolítsuk el őket lelkileg egymástól. Míg ezt nem oldjuk meg, nem kezdenék ebbe jó szívvel bele - tette még hozzá a miqo'te.
- Ezzel kapcsolatban nekem lenne egy ötletem - vetette közbe Y'shtola, mire mindenki várakozásteljesen fordult felé. - Mivel G'raha már említette nekem ezt az ötletét, így megragadtam a lehetőséget és előre készültem egy kicsit. Azt javaslom, hogy küldjük ezt a harcost Kuganéba - egy aktát húzott elő, amit eddig rejtve tartott a kezében és az asztalra tette Minfilia elé. A többiek is közelebb léptek az asztalhoz, hogy láthassák, ahogy az Ősanya kinyitotta azt.
- Pont őt? Egy healert? De hát minek? - nézett szemöldökét értetlenül ráncolva Thancred.
- Miután az emlékekben aprólékosan megfigyeltem a két renitensünk dinamikáját, mélyrehatóan beleástam magam a múltjukba és a kapcsolati hálójukba. Épp ezért biztos vagyok benne, hogy ez a harcos a tökéletes választás. Viszont még azelőtt kellene útnak indítanunk, hogy nyilvánosságra hozzuk, mi történt. Küldjük őt el Kuganéba valami mondvacsinált küldetéssel. Ne is tudjon a mi embereinkről, csak valami olyan feladata legyen, ami miatt a kugane-i kikötőben kell időznie egy darabig. Ott garantáltan összefut velük, a többi pedig menni fog magától.
- Nem igazán értem, hogy fog ez segíteni eltávolítani őket - Thancred látható kétkedéssel, karba tett kézzel nézett a miqo'te lányra.
- Csak bízzatok bennem! Én alaposan utánanéztem az általam választott harcosnak, nem úgy, mint egyesek és én nem fogok elbukni. Majd meglátjátok. Nem erőből kell ezt a helyzetet feltétlenül megoldani - szavai nyomán először Thancred, majd Alphinaud is a földre kapta a pillantását. Láthatóan mindkettőjüknél betaláltak Y'shtola szavai.
- Rendben, ha senkinek sincs ellenvetése illetve más ötlete, én részemről elfogadom a javaslatot - Minfilia gyorsan körbepillantott, de most sem szólalt meg más. - Y'shtola, kérlek, akkor intézd el a választott harcosod kirendelését. Találj ki egy megfelelő küldetést! G'raha, gondolom neked fontos a helyszínen lenned az idézéshez, ha eljön a megfelelő idő, javaslom indulj is Kuganéba, hogy meg tudd tenni a szükséges előkészületeket. A többiek maradjanak, elküldetek az árulás gyanújával fogvatartott harcosokért. Ideje kiszabnunk a büntetésüket, amit egy holnapra Limsába összehívott nagygyűlésen, nyilvánosan hajtunk végre, a két renegát harcosra vonatkozó bejelentéssel egyidejűleg. Köszönöm mindenkinek a részvételt! - a scionok mind bólintással jelezték az elhangzottak tudomásulvételét, majd a megbeszélés végeztével ki-ki neki is állt a rá szabott feladatnak. Néhány hónappal ezelőtt még aligha gondolta volna bármelyikük, hogy ekkora ügy kerekedik ebből az egészből. Mindez pedig két közönséges warrior of light miatt. Akik viszont már nemcsak kettő voltak a millióból. Tevékenységük, bár még nem öltött olyan nagy méreteket, már most potenciális veszélyt jelentett a scionok oly szépen felépített rendjére. Ezt pedig feltett szándékuk volt még csírájában elfojtani. Még úgyis, ha ez azt jelentette, hogy mintegy elismerve őket, immár nyíltan fel kell vállalniuk a problémát, amit jelentettek.