Halihó! Régóta érlelődik bennem ez a történet, és most szárnyakat kaptam, remélem sikerül valamennyit előrehaladnom vele. Nem tudom milyen hosszú lesz, mert ahogy majd látjátok, a fejezetek néha naaagyon nagy időintervallumokat foglalnak majd össze. Lesz itt minden szerelmi sokszög, dióhéjban családi dráma lesz az egész.
A nevekkel szerintem nincs gond az első fejiben, Estrid=Nor, Thordar=Den.
Ha valamit Berwald megtanult élete során, az volt, hogy a nagy dolgok mindig vérben születtek.
Az egész az öccsével kezdődött. Nyár volt és hőség, Berwald akkoriban csak a játékkal volt elfoglalva, túl későn ért vissza a házba. Mintha nagy csata dúlt volna, mintha ezer harcost mészároltak volna le azalatt a pár óra alatt, amíg ő a patakban rugdosta a vizet. Az apja is vöröslött, még azok a nők is, akiket nem ismert, de mind körülállták az anyja ágyát. Az egyetlen tiszta dolog az az üvöltő kisfiú volt, akiért az anyjuk az életét adta.
A kis Thordar nem volt épp a legélesebb fokos, amit az emberfia az övére akaszthatott, tízéves koráig abban a hitben élt, hogy a teheneknek és kecskéknek fehér vérük van. Berwald hiába igyekezett meggyőzni az ellenkezőjéről, mutatta neki a marhák felsebesedett lábát, ezerszer elmesélte neki a legendát Thor két kecskéjéről, akiket minden este levágtak és megsütöttek, az észérvek süket fülekre találtak.
Cserébe Thordar mindig mosolygott, és képes volt a legapróbb dolgokkal derűt csalogatni a körülötte lévők arcára. Ötéves koráig mindenhová ugrálva ment, vagy szaladt, szeretetéhesen ölelgette Berwaldot, ha pedig az apjuk elkapta a kezét, hogy most már igazán maradjon nyugton, addig dülöngélt ide-oda, amíg a férfi meg nem elégelte és gyengéden rácsapott a hátsójára. Thordar világ megbántottjaként bújt a bátyjához védelmet remélve.
A második egy kislány volt, aki a tengerben sétált mezítláb és egy kagyló felsértette a talpát.
Nem sírt, nem kiabált segítségért, csak leült egy hideg sziklára, és nem törődve azzal, hogy elázik a szoknyája, nézte, ahogy a hullámok tovamossák a lábából szivárgó vért. Aznap Berwald és Thordar halászni voltak, hazafelé tartva látták meg őt. Segítséget kínáltak, melyre a lány nem mondott se igent, se nemet. Berwald mindenesetre a hátán vitte haza a családjához.
A neve Estrid volt, két évvel volt fiatalabb Berwaldnál és egy évvel volt idősebb Thordarnál. Nemsokára újra találkoztak, vagyis inkább Estrid követte őket mindenhová.
Szerencsére nem volt olyan lányos lány, akivel nem lehetett játszani. Estrid verekedett, olyan gyorsan futott fel a dombra, mint a nyúl, és ha nagyon nekigyürkőzött, még Berwaldot is fel bírta dönteni. Thordar sokszor elsírta magát látva, hogy még egy lány is erősebb nála – ő akárhogy próbálkozott, nem tudta Berwaldot legyűrni. Gyakran szövetkeztek hát a legidősebb ellen, lesből nekiugrottak és a szalmakazalba döntötték, vagy a tengerben úszva megragadták a lábát és lehúzták a víz alá.
Berwald nem bánta. Esténként Thordar mindig bocsánatkérőn bújt hozzá és aludt el mellette, Estrid pedig hamar a szövetségek és barátságok ellen fordult, mintha bűnösnek érezné magát, hogy csak Berwald feje kerül víz alá – Thordarral könnyűszerrel elbánt, aki kalimpált és visított, de Berwald, bár soha nem nevette ki, csak egy kis idő után ment megvigasztalni.
Nyaranta a dombról nézték a kihajózó harcosokat, akik majd csak a tél visszatérte előtt érkeznek meg a portyáikról. Estrid középen ült, lábait felhúzta és csendesen figyelt, Berwald ült a balján, hunyorogva meredt a négy hajóra. Thordar nem bírt ülve maradni, felugrott és egy bottal hadonászva mutatott a fjord bejáratára, amerre majd eltűnnek a barátaik.
– Egyszer mi is elmegyünk! Hárman! És kincsekkel megpakolva térünk haza!
Nem feleltek neki, de mindkettőjüknek tetszett az ötlet.
A következő nyáron elég idősek lettek, hogy ténylegesen kardforgatást tanuljanak. Estrid hatalmas, kék pajzsot kapott, Thordar egy bárdot választott, alig bírták el őket. Berwald nem vágyott sokra, egy egyszerű kardot kért az apjától.
A tél alatt megnőttek, Berwald egy fejjel volt magasabb náluk, Estrid és Thordar egymagasak voltak, de világos volt, hogy őszre már a fiatalabb fiú is lehagyja a lányt. A hajuk is hosszabb lett, Estrid fonta be nekik apró tincsekben, Thordaréba néha még szalagokat is kötött, hogy ugrassa a vékonyka fiút.
Ekkor történt a harmadik dolog.
Az erdő egy ligetesebb területén gyakorolták a kardforgatást, ezúttal mindannyian könnyű fafegyverekkel rontottak a másiknak. Estrid és Thordar ismét összeesküdtek Berwald ellen, aki megvetett lábakkal őrizte a sziklát, aminek oldalába belenőtt két égigérő fenyő. A szabály az volt, hogy aki elfoglalja a követ, az nyer. Thordar segített Estridnek felmászni, és a lány már épp lecsapott volna Berwald lábaira, amikor a fiú nemes egyszerűséggel lerúgta a szikláról.
Estrid a földre esett, szoknyája felgyűrődött, ekkor vették észre a lábán lefolyó vércsíkot. Thordar hisztérikusan kérte számon Berwaldot, hogy mégis mit tett, a bátyja meglepetésében felelni sem tudott – hiszen rengetegszer megsérültek már játék közben, egyszer úszás közben Thordar úgy orron rúgta Estrid orrát, hogy az el is tört.
A lány nem zavartatta magát túlságosan. Eligazította a szoknyáját és bejelentette, hogy majd később visszajön befejezni a csatát.
Berwald csak utólag értette meg mi történt. Az eset után Estrid különös változásokon ment át. Bár a személyisége ugyanolyan maradt, a kisugárzása teljesen megváltozott. Vagy vékonyabb öveket kezdett hordani, vagy a dereka lett karcsúbb, a mellei kigömbölyödtek, hideg, harmatcseppszemei egyszerre lettek igézők és halált ígérők azok számára, akik rosszul mertek ránézni. A haját is hosszabbra engedte nőni, a fonatoktól behullámosodott, olyan világos volt, hogy a csillagok fényére emlékeztette, aki ránézett.
Berwald és Thordar vele nőttek és a tudtukon kívül változtak. Mire a fiatalabb fiú már csak fél fejjel volt alacsonyabb a bátyjánál, az ifjú szívük majd' megőrült, a lány közelében. Ekkor már suttogták a faluban, hogy Estridet a két fiú közül az egyik biztosan feleségül veszi majd, de ezt az érintettek meg sem hallották egy jó ideig.
Elmentek az első portyájukra. Csata előtt Estrid festette arcukra fekete szénnel a védelem és erő rúnáit, saját szemét bemázolta, ajkát is sötétre festette. A harcmezőn olyan volt, mint a holtak lelkét gyűjtő Hél, földöntúli és isteni. Éjszaka a két fiú között aludt a táborban, kardját a mellén tartotta, és ha tudta is, hogy a két testvér szemei a sötétben még sokáig figyelik a vonásait, nem mutatta jelét, hogy érdekelné.
A hazatérésük alkalmával hatalmas ünnepet ültek. Estrid általában nem táncolt, de aznap este igen. Levetkőzte magáról az édes halált és Freyaként kelt fel hamvaiból, hogy bőséget és áldást hozzon a népekre.
Berwald visszafojtott lélegzettel, még a megszokottnál is nagyobb csendben nézte. Aznap este csapott fel a csodálata és rajongása odáig, hogy eldöntse: feleségül fogja venni Estridet.
Hajnalodott már, amikor hazafelé tartottak Thordarral, ketten, borgőzösen, dülöngélve. Berwaldnak már a nyelvén volt, hogy megossza az öccsével az ünnepen meghozott döntését, ám amit Thordar mondott, az a boldogságát úgy tűnt, egy életre megpecsételte.
– Te Ber, én feleségül fogom venni Estridet.
A világ, melyben addig kényelembe ringatta magát kihűlt, és ellenséggé vált az is, aki eddig a legfőbb bizalmasa volt.
– Na, mit hallgatsz? Nem is örülsz? – kérdezte Thordar bárgyú mosollyal. – Gyönyörű lakodalom lesz!
– Mhm – ez volt minden, ami eszébe jutott.
Thordar megállt és megböködte a mellkasát a mutatóujjával.
– Én ismerem ezt az arcot! – mondta, szinte felborult most, hogy a dombon lefelé fordult. A szemei hirtelen elkerekedtek, olyan élesen szívta be a levegőt, hogy Berwald azt hitte, megfullad. Abban a pillanatban nem is bánta volna annyira. – Na neeeemmm…
– Én akarom őt feleségül venni – mondta Berwald határozottan.
Thordar úgy képen röhögte, hogy legszívesebben felpofozta volna, de legalább belehajította volna a patakba és otthagyta volna éjszakára.
– Ti ketten? Hogy illenétek már össze? A jégkirály meg a jégkirálynő, ki hallott már ilyet!
Berwald nagyon is el tudta képzelni.
– Befagyasztanátok az öblöt is – nevetett tovább Thordar. – Hol szerzünk majd akkor halat?
– Majd kiderül, kit választ – mondta nyersen Berwald. A keze ökölbe szorult és minden önuralmát összeszedve kikerülte, majd otthagyta a domboldalban az öccsét.
Ezek után verseny kezdődött, bár a dolgot megnehezítette, hogy felhagytak a halászattal, az apjuk szerzett egy tanyát a városon kívül, pár mérföldnyi erdő után egy tisztáson, ahol juhokat tartottak. Messzebb kerültek Estridtől, de ez csak még elszántabbá tette a két fiatalt.
Berwald nem tudta pontosan, Thordar miket hozott össze, hogy levegye Estridet a lábáról. Ő hajnalban kijárt és leszedte a legszebb virágokat a réten, majd egy maga faragta kis fabábuval, ami lehetett medve, őz, vagy bármilyen erdei állat, begyalogolt a városba és Estrid ablakába tette. Mezítláb járt a tengerben órák hosszat, hogy a legszebb kagylókat gyűjtse össze, amikből karkötőt és lábékszert fűzött a lánynak. Köveket vésett és egyszer még Estrid kését is ellopta, hogy védőrúnákat faragjon a nyelébe.
Estrid nem mutatta elköteleződését egyikük irányába sem. Berwald néha látta, hogy Thordar kioson éjszaka a házból, egy ilyen alkalomkor titokban követte is, hogy a lánnyal találkozik-e. Az egész estét egy bokorban hasalva töltötte, vacogva, amíg az öccse a csillagokat bámulta Estriddel. Egyéb nem történt.
Yule idején ismét nagy lakomát csaptak. Estrid táncolt, mezítelen lábán, ahogy a jarl házában táncolt a tűz körül, ott csilingelt a Berwaldtól kapott kagylólánc, haja csillagárként úszott körülötte. Thordar elég gyors volt, hogy felkérje táncolni. Azelőtt csak egyedül, vagy más lányokkal volt hajlandó a tűz körül forogni, de aznap este valamiért igent mondott Thordarnak. Berwald úgy érezte, menten belefullad a tömegbe. Itt volt az apjuk, és Estrid szülei is, a falu összes lakója, együtt látni Thordart és Estridet, ilyen közel egymáshoz, hogy az arcuk majd' összeér szinte egyet jelentett az eljegyzéssel.
A szíve hevesen vert, egyszerre akart kiszaladni a jarl házából és egyszerre maradni, látni, ahogy Estrid végül elhagyja az öccsét és odamegy hozzá, hogy együtt igyanak, hogy a szemei csak Berwaldra vetődjenek, hogy az egész lénye végül Berwaldba olvadjon.
Nem történt ilyen, Thordar és Estrid csak még közelebb húzódtak egymáshoz. Az öccse szemei és mozgása szokatlanul nyugodt volt, maga mögött hagyta az összes kisfiússágot, ami az est elején még benne volt. Estrid változtatta férfivá.
Berwald el kellett, hogy forduljon. Kínjában vágni kezdett magának egy szeletet a malacsültből, de a kés megszaladt a kezében és egy pillanat múlva teljes értetlenségben emelte fel a vértől lucskos kezét.
Ekkor jött a negyedik bizonyíték Berwald elméletéhez.
Nem fájt neki, nem is érezte, csak a szíve nyomódott neki felfúvódva a mellkasának, ha akart volna sem tudott volna megszólalni. Az első ember, aki észrevette, mi történt, az Estrid volt. A terem másik végéből érkezett hozzá egyenesen és olyan gonddal kötötte be a kezét, hogy Berwald még megköszönni is elfelejtette. A mellkasában a szorítás kioldódott, a bőre bizseregni kezdett, ahol Estrid hozzáért, leghőbb vágya volt, hogy magához ölelje és megcsókolja őt. Csak épp bátorsága nem volt hozzá.
Olyan reményt adott neki ez az egy sérülés, ami egész élete során elkísérte. Bár beszélni elfelejtett, tekintetével Thordart kereste a teremben. Az öccse kivörösödött arccal állt a tűz mellett, a keze ökölbe szorult. Minden gyerekessége visszaszállt belé abban a pillanatban, hogy Estrid faképnél hagyta.
Egyikük sem hátrált meg, mindketten bevetettek mindent, amit tudtak annak érdekében, hogy Estrid az övék legyen. Az apróságokért egy idő után csókokat kaptak – soha nem ajakra, csak arcra vagy állra, mert a lány túl alacsony volt, hogy rendesen felérje őket. Ilyenkor a fiúk szinte egymás torkának ugrottak, amikor Estrid elfordult. A tanyán megszaporodtak az apró balesetek, melyekkel egymást igyekeztek akadályozni: szögek a legkülönfélébb helyeken, rugdosások a családi tűzhely mellett, lökdösődések az ajtónál és a vacsora felett.
Az apjuk nem bírta nézni, hogy a két fia ilyen szörnyen bánik a másikkal egy lány miatt. Igyekezett kibékíteni őket, egyszer még egy másik jarlságba is elvitte őket, hogy ott nézzenek menyasszonyok után, de hiába. A két fiának csak Estrid létezett, senki más.
Lassan belebetegedett a fiai vitájába, és mire eljött a nyár, már úgy búcsúzott a vikingelésre induló Berwaldtól, hogyha vele bármi történik, ő kapja a tanyát és az összes birkát, mert kettejük közül ő a bölcsebb, megfontoltabb. Gondoskodjon az öccséről bármi áron, ne hagyja, hogy az érzelmei elvegyék az eszét.
Az ötödik dolog a portyán történt.
Szászföldön hadakoztak, és úgy esett, hogy miután visszatértek a zsákmánnyal a táborukba, mindenki talpig véres volt, kivéve Estridet. Csak a páncélja vöröslött némileg, megfáradtan ült le az egyik sátor oszlopának tövébe. Ekkor Thordar odasétált hozzá és véres ujjával nagy koncentrálva szabálytalan vonalat húzott a lány homlokára. Amaz azonnal lábon rúgta, de a fiú vihogva ugrott párat, majd egy fehér keresztet nyújtott át neki.
– Egy keresztény nyakából szaggattam le tegnap. Legyen a tiéd, csatot csináltam belőle.
Ezután bizonyosodott be, hogy Berwald a háborút elvesztette, ezt ő mégsem akarta belátni. Estrid nem az a lány volt, akit a virágok, vagy ékszerek ébresztettek fel – az ő szerelméhez vér kellett, düh és erőszak. Úgy nézett akkor Thordarra, ahogy Thordar egész életében arra vágyott, hogy ránézzenek.
Az események ezután gyors fordulatot vettek. Berwald nem volt képes abbahagyni a reménykedést, csak az a kép lebegett a szemei előtt, ahogy Estrid Yule idején keresztülszalad a termen, csak azért, hogy bekösse a kezét. Akkor is azzal áltatta magát, amikor egyszer véletlenül rajtakapta őket az erdőben. Hamar megismerte őket, Estrid haja szinte világított a sötétben. Thordar egy fának szorította és harapta, csókolta. Ennél több nem történt, Berwald tudta, mert végig ott maradt a bokrok árnyékában.
Ahogy esténként elaludt, álmában egyszerre látta Estridet és Thordart, és egyszerre volt ő Thordar, ahogy öleli és csókolja a lány fehér bőrét.
Az egyik késő augusztusi napon egy templomot fosztottak ki. Már kihordták az összes kincset és ezüstöt a pap kényszeres közreműködésével, készültek visszatérni a táborba, amikor feltűnt, hogy Estrid és Thordar hiányoznak. Berwald indult a keresésükre, bár már előre gombócot érzett a torkában, és úgy érezte, ahogy egyre közeledik a templom felé, úgy lesz egyre részegebb a balsejtelemmel és félelemmel.
Estrid és Thordar a felborított oltár mellett feküdtek a földön, Estrid nadrágja félig a földre volt csúszva, Berwald öccse fél kézzel a lány keresztényvértől piszkos arcát tartotta, a másikkal a lábai közt kutatott.
Berwald nem látott és nem hallott. Kést húzott, mintha idegent látott volna, kék szemei könnyekkel teltek, ahogy a pár felé közelített.
Estrid vette észre őt hamarabb, lerúgta magáról Thordart és sietve felöltözött. A pajzsáért nyúlt, mintha harcra készült volna, Thordar felkelt és nyugtatólag felemelte a kezeit maga elé.
– Berwald, nyugodj meg, kérlek! Tedd azt el! Mondom, tedd el!
Nem Thordar volt az, aki miatt kiesett a kezéből a kés. Estrid nézett rá olyan szemekkel, hogy attól menten elszégyellte magát. Tudnod kellett volna. Rég tudnod kellett volna. – ezt üzente a hideg tekintet. – A nagy dolgok vérben születnek. A szerelem vérben születik.
– Gyereket vár – mondta Thordar. – Ne izgasd fel!
Berwald ajka megremegett. Meg akarta kérdezni, ezt mégis mikor akarták elmondani neki, de nem vitte rá a lélek. Nem ő volt a vér, aki kellett Estridnek. Ő nem az a fajta volt, aki komolyan bántaná Estridet vagy az öccsét.
– Akkor mégis hogy engedheted, hogy harcba keveredjen? – kérdezte mély, színtelen hangon.
Thordar a fejét vakarta, visszanézett Estridre, aki lassan felemelkedett a helyéről és odasétált Berwald elé.
– El tudom dönteni, hogy mit és mikor csináljak – mondta, a szemei hidegek, mint a téli tenger.
Fél hónap múlva, a hazafelé vezető úton bejelentették, hogy össze fognak házasodni.
Estrid gyönyörű menyasszony volt. Virágkoszorút kapott, hajába réti virágokat fontak, a ruhája makulátlan volt, Thordaré szintúgy, a menyegzői kardokat Estrid apja, a gyűrűket Berwald apja ajándékozta nekik a farmmal egyetemben. Azzal indokolta, hogy most, hogy Thordar családapa lesz, szüksége lesz egy biztos helyre.
Estrid aznap este kagylólánc nélkül, mezítláb, a kereszt alakú csattal a hajában táncolt addig, amíg a férje ölbe nem kapta és el nem vitte elhálni a házasságot. Többen követték őket, hogy megbizonyosodjanak a dolgok történéséről, de Berwald nem bírta az esküjüket sem nézni. Kiült a tengerpartra, majd egy idő után levetkőzött és úszni ment. Nem sokra emlékezett később abból az estéből, csak arra, hogy sokat ivott, aztán órákig lebegett a fjord közepén a csillagokat nézve. Meg akart fulladni. El akart tűnni, hogy soha ne találják meg többé. A sötét víz hívogató volt, de tudta, hogy hiába gondolkodik ennyit, a tettlegességig soha nem jut el, mert megígérte az apjának, hogy gondoskodni fog az öccséről.
Az apjuk pár héttel az esküvő után meghalt, de Berwald nem volt mellette, amikor súlyosan ágynak esett. Keletnek indult, egymaga, gyalog, mert nem bírt megmaradni Thordar és Estrid mellett a közös tanyán. Egy évig volt távol, nyárra érkezett haza, Thordar és a saját születésnapjára. Ekkor fogadta az apja és Estrid szüleinek a halálhíre. Az öccse gyermekét sehol nem látta, és nem is kérdezett róla egy jó ideig. Estrid később mondta el, hogy elvetélt, azóta nincs szerencséjük a gyermekáldással.
Berwald csendes gyásszal fogadta a híreket. Őszintén sajnálta Estrid meg nem született fiát, mást sem akart, csak magához ölelni a szegény asszonyt, aki ugyanolyan gyönyörű volt, mint akkor, amikor egy éve itt hagyta őket.
Nem tett végül semmit, mert tudta, hogy Estrid nem kér a sajnálatából, és Thordarral sem akart összeveszni, aki szokatlan melegséggel fogadta a hajlékába. Meg egyébként sem lett volna bátorsága megölelni a nőt.
A maga némaságával szenvedett Berwald éveken keresztül. Nem mondott le soha Estridről, együttérzett a meddősségével, Thordart pedig édestestvéreként igyekezett szeretni, és nem tett keresztbe semmivel sem. Azonban vannak érzések, amik évek múltán sem szűnnek meg, nem bírt sokáig megmaradni Thordar tanyáján, portyákra járt tavasszal a jarllal, ősszel egymaga ment el kalandokat és zsákmányt keresni ismeretlen vidékekre.
Teltek az évek, a hatodik dolog egy nyári napon következett be, amikor a tanya felé sétált, kincsekkel megpakolva, kissé sántítva és a naptól hunyorogva. A téli látogatása alatt hallotta Estrid újabb várandósságának a hírét, lélekben készült mindarra, ami a házban fogadhatja. Újabb gyász, esetleg egy korán született síró baba, aki túlságosan hasonlít Thordarra és ő emiatt soha nem lesz képes szeretni, hiába Estridé.
Azonban valami teljesen új fogadta. Egy ismeretlen, szőke lány ült a ház előtt és varrogatott. A ruhájából megállapította, hogy rabszolga.
Nem tudta a nevét, sem azt, hogy Thordar mikor szerezhette, de azt első pillanattól látta, hogy szemrevaló teremtés volt. Barna szoknyájára világoskék kötényt húzott, hajában is kék kendő volt, ami eltakarta a haja nagy részét. Amikor felnézett és meglátta Berwaldot, tágra nyitotta barna őzikeszemeit, és úgy megijedt, hogy a tűt beleszúrta az ujjába, amiből vér serkent.
Remegve emelkedett fel a helyéről.
– H-Hívom az úrnőmet – dadogta, majd beszaladt előle a házba.
Berwald megtorpant, a szívverése lelassult. Érezte, hogy ebből valami születni fog, hogy jó-e vagy rossz, még csak a völvák tudhatták.