Gond nélkül osont ki éjszaka a házból. Thordar horkolása egyébként is lehetetlenné tette, hogy elaludjon, Estrid pedig egész nap fáradtan üldögélt a tűz körül, másra sem vágyott, csak hogy leszálljon az este. Tiina megkérdezte, miben lehet a segítségére, de az úrnője elhessegette és rámordult, hogy törődjön a maga dolgával.
Mezítláb hagyta el a kunyhót, hogy kevesebb zajt csapjon, odakint vette vissza a cipőjét, majd a szoknyáját felkapva szaladt az erdőbe. Kevés holdfény volt, az utat pedig nem ismerte, fától fáig botladozva haladt előre, csak abból tudhatta, hogy a mocsár felé tart, hogy egyre több szúnyog környékezte meg. Szokatlan csend uralkodott körülötte,néha-néha reccsentek ágak, ilyenkor ijedten szaladt előre néhány métert, félve, hogy a gazdája jött utána.
Közel fél óra botladozás után kiért az erdő szélére. Azelőtt Thordar még soha nem hozta errefelé, így nem tudta, merre induljon. A föld csúszós volt, a sötétben azt sem láthatta, hogy mennyire biztos a talpa alatt a talaj. Nem tudta elképzelni, hogy Alasdair ezen keresztül utat találhatott magának a sötétben.
Magához ölelte a felhúzott szoknyáját és körülnézett. Hűvös volt, idekint már a fák sem védték a széltől. Az erdőből baglyok huhogása hallatszott, kicsit arrébb meglátta egy őz sötét alakját, inni jött le a láphoz. Alasdair vörös haja ezúttal nem volt sehol.
Erős karok tekeredtek a dereka köré, amik a magasba emelték. Tiina felsikoltott, majd gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Szemébe könnyek gyűltek és ajka megremegett, amikor a támadója megpördült vele és letette az erdő felőli oldalon.
Alasdair rávigyorgott, mint aki az év viccét követte el, lustán rágcsált egy apró gombát, égkék szemei szórakozottan villogtak a sötétben. Tiina összefonta maga előtt a karjait és elővette a legcsúnyább nézését, amit emberfiának adhatott. Alasdair kinevette, nem tudta komolyan venni az apró lány nagy őzikeszemeit.
Kézen fogva vezette az erdőbe, hogy ne essen el a gallyakban és gyökerekben. Biztosan járt, ezerszer is megtehette már a maga kis útjait keresztül-kasul a fák között. Emberméretű sziklák közé sétáltak, melyek apró körben álltak, hatalmas tűzmadár fészkére emlékeztetve azt, aki a füves közepébe mászott. Körülötte kevesebb fa nőtt, fel lehetett látni az égre is, ami minden bizonnyal gyönyörű lett volna, ha nem lettek volna felhők.
– Néha zöld fény is úszik az égen. Egyszer biztos látjuk majd – mondta Alasdair, ahogy letelepedett a kőfészek közepére. Tiina mellé telepedett és felhúzta a mellkasához a térdeit.
– Többször is kiszökünk majd?
– Ha egyszer ment, miért ne menne többször? – vigyorgott Alasdair. – Ennyi szabadságunk még nekünk is lehet.
– Soha nem kaptak még el? – kérdezte Tiina.
– Egyszer összefutottam Geitirrel a ház előtt – mondta elgondolkodva Alasdair. – De őt nem túl nehéz átejteni. Az öccse meg az apja már keményebb dió, bár egész engedékenyek. Na meg… eddig nem volt sok okom éjszakánként kiszökni. Gombászni nappal is lehet.
Tiina belepirult a megjegyzésbe, elrejtette az arcát a férfi elől. Alasdair halkan nevetett rajta, majd gyengéden eltűrte a lány szőke tincsét, ami kiszabadult a kendője alól. Átnyújtott neki egy apró szem gombát, amit Tiina el is fogadott, de eldöntötte, hogy ennél nem fog többet enni.
Az este csendes beszélgetéssel telt. Úgy tettek, mintha övék lenne az egész erdő, az egész föld, mintha nagy királyok lennének egy új, éppen meghódított földön. Hatalmasok voltak és rettenthetetlenek, erősebbek mindenkinél, akit ismertek. Alasdair sokat beszélt neki azon a nyelven, amit még az otthonából hozott, mintha ezzel is el akarná hitetni Tiinával, hogy a földnek sokkal különlegesebb ura van, mint akik épp élnek rajta.
Tiina nevetett és körbejárta a kőfészket, mintha a palotáját szemlélni. Alasdair utánaeredt, a saját nyelvén szólongatta, de amikor a lány nem állt meg, egyszerűen kergetni kezdte a kövek között.
– Nem lehet a te kastélyod, én találtam! – mondta neki fennhangon, rohanás közben.
Tiina hátrafordult egy pillanatra és nyelvet öltött rá.
– A kelta csak harcoljon, az úrnőé a kastély!
– Még csak az kéne! Megosztom veled a birodalmam, és így hálálod meg! Kiforgatsz mindenemből, te nőszemély!
Tiina érezte, hogy már nem fogja sokáig bírni a menekülést. Megpróbált felmászni a kövek tetejére, hogy végérvényesen elfoglalja a palotáját, de Alasdair túl hamar utolérte és ő is mászni kezdett. Még hamarabb fel is ért, mint a lány, így segítő kezet nyújtott neki és felhúzta a sziklákra.
A lány kimerülten dőlt a férfinek, összehúzta magát az apró helyen, mivel a kő teteje nem volt elég széles mindkettőjüknek. Alasdair átkarolta a derekát, hogy még véletlenül se essen le. Valahonnan elővarázsolt egy hosszú fűszálat, amit a szájába rakott és élvezettel mozgatta fel-le a nyelvével.
Tiina behunyta a szemét és mosolygott. A mostani, és az élete, ami otthon lehetett volna, szépen kezdett összeolvadni.
Egy héten többször is kiszökött a házból, hogy Alasdairral találkozhasson. A férfi a következő alkalomkor megint énekelt és felkérte Tiinát táncolni. Az azutáni estén megcsókolta. A harmadikon megkérdezte, hogy a lánynak volt-e már dolga férfival. A nemleges válasz után az ölébe húzta és felmutatott az égbe. Azon az estén megjelentek a zöld fények, amik lassan táncoltak a csillagos ég előtt.
Estrid és Thordar soha nem kapták el, és csak egyszer volt olyan, hogy nem mert elmozdulni a fekhelyéről. Az éjszakát megelőző napokon az úrnője elejtett a férje előtt néhány megjegyzést alhasi fájdalmakról és fáradékonyságról, azon a napon pedig gyertyát gyújtott és meztelenül letérdelt a tűzhelyre tett két faragott bábu előtt, akiknek a nevét Tiina nem jegyezte meg, de azt tudta róluk, hogy ikrek. Estrid halkan mormolt valamit addig, amíg a gyertyája ki nem aludt teljesen.
Tiina az ágakból font fal rései között figyelte végig, még levegőt venni is alig mert. Amikor később elmesélte Alasdairnak, ő csak megvonta a vállát.
– Freyhez imádkozhatott gyermekáldásért. Egyszer már elvetélt, aztán sokáig meddő volt. Fontos neki, hogy megszülessen a fia. A férje teljesen összetörne, ha most halna meg a gyerekük. Most, hogy már mozog is. Szerintem még Estridet is szíven szúrná, csak ő nem mutatná.
A sok éjszakai találkozó, akármilyen üdítő és édes volt, amikor a nap felkelt, ismét csak rabszolgaként kellett élniük. Tiina fáradtan botorkált napközben, a keze remegett a kialvatlanságtól. Estrid egyre többször szidta meg, Thordar hiába próbálta védeni a lányt, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége, Estrid úgy meredt rá, mint aki mindjárt keresztüldöfi egy lándzsával. A gondolatai tisztán leolvashatók voltak az arcáról:
Én szenvedek a gyerekedért nap, mint nap és ő pihenjen?
Thordar bocsánatkérőn átölelte, de Estrid csak ellökte magától és annyit mondott, hogyha ennyire jóvá akarja tenni a dolgokat, segítsen be Tiinának, hogy haladjanak a munkákkal.
Tiina hálás volt, hogy ezúttal Estrid haragja nem őt érte közvetlenül. Igyekezett összeszedni magát, de az erdő csábítása túl erős volt éjszakánként. Alasdair meleg karjai, ahogy a fülébe suttog azon a különös nyelvén, a kőfészek, ami egyre kényelmesebbnek tűnt a saját, tanyabeli ágyánál.
A távolság csak egyre jobban feltüzelte a szerelmét, ha nem találkozhatott háromnaponta Alasdairral, a rosszkedv teljesen úrrá lett rajta, a szokottnál is lassúbb lett a mozgása, kedvetlenül tett-vett Estrid körül. Alasdair nem mutatta jelét, hogy ugyanígy érezne, de amikor az éjszaka közepén megpillantotta Tiina kék kendőjét a fák árnyékában, rohant hozzá, mintha egy éve váltak volna el. Felkapta és megpörgette, összecsókolta az arcát, a nyakához bújt és addig nem volt hajlandó elengedni, amíg meg nem érezte Tiina heves szívverését a saját szívével.
A lány egy melegebb tavaszi estén adta magát neki. Az ég tiszta volt, a telihold fénye lesütött rájuk, akkor sem maradhatott volna semmi rejtve, ha el akartak volna bújni egymás elől. Alasdair lassú volt és gyengéd, Tiina fájdalomtól nyöszörgött, de a férfi nyakába kapaszkodva kitartott. Egy idő után már valóban mesés volt.
Alasdair megdicsérte és az arcát simogatva feküdt mellé, meleg testük elválaszthatatlanul összeforrt, a két szolga együtt szabad lett. Tiina szemei könnybe lábadtak a boldogságtól és Alasdair ölelésébe bújt.
– Nem akarok visszamenni a tanyára – mondta neki halkan.
– Én sem – ismerte be Alasdair. Gyengéden kisimította a lány haját az arcából. Estrid előző héten újból levágta neki, mert túlnőtt a vállán.
– Nem szökhetnénk meg? Véglegesen? Thordar nem maradna túl sokáig távol az úrnőmtől, nem keresne sokáig…
Alasdair nagyot hallgatott erre, fűszálat rágcsált, miközben szorosabban ölelte magához a lányt.
– De megölnek, amint meglátnak – mondta szenvtelenül.
Világos volt, hogy nem mer ekkora kockázatot vállalni, Tiina kénytelen volt ezt elfogadni. Nem tudta, hogyan lehetnének mégis együtt, egyáltalán szabad lenne-e együtt lenniük a gazdáik beleegyezésével. Legjobb lenne, ha ő is Gerald tanyájára kerülne, maga mögött hagyhatná Thordart és Estridet.
Ez a gondolat tovább érlelődött benne a következő napokon, amikor a fáradtság olyan szintre emelkedett benne, mint azelőtt soha. Őrá volt bízva a főzés, amíg Estrid leült az asztalhoz hímezni. Nem sokszor pepecselt ilyen dolgokkal, de az utóbbi időben nem akart túl sokat állni szövés közben. Virágokat és apró nyulakat varázsolt egy fehér kis ingre, amit majd egyszer a fia fog viselni. Tiina nem tudta, miért tölt el ennyi időt ilyesmik készítésével, amikor éjjel-nappal attól fél, hogy elveszíti a gyermekét. Megkérdezni nem merte, Thordar pedig aligha tudhatta a felesége helyett a választ.
A leves már felforrt, amikor Estrid letette a munkáját és megparancsolta a lánynak, hogy terítsen meg ebédhez. Tiina kábán pakolta le a három fatányért az asztalra, majd tette melléjük a kanalakat. Vizet húzott a kútról és útközben szólt Thordarnak is, hogy jöjjön be enni. Amaz csak intett és megígérte, hogy hamarosan érkezik.
Letette a vizeskancsót az asztalra, egy kicsit ki is löttyintette, mert az edény alját nekiütötte az asztal sarkának. Estrid összevont szemöldökkel pillantott fel a lányra, de ezúttal nem szólt. Mintha érezte volna a közelgő katasztrófát, még tartogatta a szavait.
Tiina a leakasztotta a kondért a tűz fölül, de fáradtságában arra nem gondolt, hogy az edény eddig a tűz fölött lógott és nem puszta kézzel kellene megfognia. Megijedt a hirtelen forróságtól, ami átjárta a kezét, a meglepetéstől megbotlott és elejtette a bográcsot, aminek tartalma nagyrészt a földön landolt – a másik fele pedig Estriden.
A ház úrnője kevésbé maga miatt, inkább a fiáért sikított fel. Arrébb csúszott a padon, mintha ezzel megszabadulhatna a forró víz okozta fájdalomtól. A szoknyája teljesen elázott a bal lábán és egy folton a derekán is.
Thordar baltával rontott a házba betolakodót keresve, de nem látott mást, csak két remegő nőt meg egy tönkrement ebédet. Nem vette észre a felesége összekent ruháját, mivel a másik oldalán állt.
Amikor Estrid látta, hogy a férje lassan leereszti a fegyverét, az arcát elöntötte a sápadt düh. Bármennyire is fájdalmas volt átázott ruhában mozogni, egy pillanat alatt Tiina előtt termett és felpofozta.
– Mit tettél, te fattyú?!
Nem kiabált, de a hangja hidegebb és élesebb volt a késnél is. Tiina az arcára tette a kezét, de Estrid újból megütötte. Remegett a haragtól, fehér kezei ismét lecsaptak, Tiina zokogni kezdett és megpróbált távolabb húzódni tőle.
Thordar a felesége mellé sietett és egyik kezével elkapta a karját, a másikkal a derekát. Ekkor szerzett tudomást a leforrázott ruháról, ijedten fordította maga felé Estridet.
– Csillagfényem! – azonnal vetkőztetni kezdte az asszonyt, hogy megnézze, mennyire sérült meg.
Estrid sápadtan csikorgatta a fogait, a keze ökölbe szorult. Tiina megdermedve, zokogva állt a tűzhely mellett. Az ajkai remegtek, nem is tudta igazán felfogni még, mi történt. Szólni akart, de nem tudta, mit mondhatna.
– Mit állsz úgy ott, mint egy idióta? Takarítsd fel, amit elpazaroltál! – parancsolt rá Estrid hidegen.
A nő combja, csípője, és a derekának bal oldala lángvörös volt. Thordar ölbe kapta és elvitte a fekhelyükre.
– Inkább hideg vizet hozz! Gyorsan!
Tiina levette a vizeskancsót az asztalról és követte Thordart, aki azonnal borogatni kezdte a felesége sérüléseit. Amaz szótlanul tűrte, végig a szolgán tartotta a hideg szemeit, melyek holtabbak voltak a szokásosnál is. A két kék harmatcsepp néma átkokat szórt, melyek átszúrták Tiina bőrét és lelkét is. Remegve állt az ágy mellett és megpróbált Thordarnak segíteni ellátni az úrnőjét – Estrid nem hagyta, hogy hozzáérjen.
A ház úrnője viszonylag hamar felépült, fehér bőrén nem maradt nyoma a forró víznek, de ezek után mindig kellő távolságot tartott a rabszolgától. Szigorúbb lett vele, az apró büntetések és elégedetlenkedések megsokszorozódtak, Tiina pedig csendben tűrt, hiszen némileg jogos volt az úrnője haragja.
Thordar mindig sokkal elnézőbb volt vele, adott neki munkát, de nem sokszor ellenőrizte, szabadidejében inkább Estrid ölébe feküdt a padon, vagy az ágyon bújt össze a feleségével. Lehunyta a szemét és be nem állt a szája. A jövőről beszélt, hogy hogyan fogja tanítani a fiát halászni és nyulakat fogni az erdőben, hogy milyen szép virágkoszorút fognak készíteni együtt Estridnek, hogy micsoda nagy harcos lesz majd a fiú, ha felnő.
– Magasabb lesz Berwaldnál is! Erősebb a legerősebb medvénél is!
Estrid hümmögött, gyengéden simogatta a férje fejét, aki úgy kapaszkodott a szoknyájába, mint egy kisgyerek. Tiina vizet töltött nekik az ágyuk mellett.
– Kell neki egy név is – jegyezte meg Thordar, hatalmas, csillogó szemekkel nézett fel az asszonyára.
– Sigurd – mondta Estrid. Bár a hangja a maga hideg határozottságával csengett, a tekintete azért elárulta, hogy nem biztos benne, hogy jó ötlet ennyire kötődni egy még meg nem született gyermekhez.
– A sárkányölő után? – emelte fel a fejét Thordar. Feltérdelt Estrid mellé és megdörzsölte a hasát. – Akkor biztosan nagy dolgokat fog véghez vinni.
– Bölcs és gazdag is lesz – mondta halkan a nő. Gyengéden megérintette a férje arcát, majd a tekintete Tiinára villant, aki csendben állt az ágy mellett, kezében a félig üres vizeskancsóval.
– És ha mégis lány lesz? – kérdezte a rabszolga óvatosan.
– Nem lesz az – horkant fel Thordar, majd büszkén felpillantott a feleségére, mintha dicséretet várna. – De, ha az istenek ilyen tréfát űznek velünk, akkor is Siggy lesz.
– Nem lány – ismételte Estrid is, majd elhessegette maguktól Tiinát. – Ma már nincs rád szükségünk. Feküdj le!
A lány engedelmesen elvonult és látszólag nyugovóra tért. A szőtt fal rései között még egy kis ideig figyelte a gazdáit a gyér gyertyafényben. Nézte, ahogy Thordar szerelmetesen bújik a felesége oldalához, ahogy Estrid jégszíve lassan felenged és magába fogadja a férje érzéseit.
Tiina azon tűnődött, vajon ő és Alasdair is ilyenek lennének-e egy kívülálló számára. Ilyen gyengéd tűz lobogott a szemükben? Ilyen finoman érintették meg egymás arcát? Ilyen halk hangon szólongatták egymást, melyben benne volt az ég teteje és a tenger mélye is?
Aznap este, amikor kiszökött az erdőbe, bebizonyosodott számára, hogy így volt. Alasdair úgy ölelte magához, mint bármelyik szabad ember a fjord bejáratán innen és túl – mint bármelyik király az úrnőjét a saját kőpalotájában.