"Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan."
- T. S. Eliot / Négy kvartett: Burnt Norton
- Megint el fogsz tűnni? Csak úgy, egyetlen szó nélkül? - fordult Methos felé MacLeod. Nem tudta elfojtani a szemrehányást a hangjában, és látta, hogy az öreg halhatatlan meglepetten pillantott felé, mintha a félórás autóút kínos csendje után nem számított volna rá, hogy szóba áll még vele.
- Nem - közölte végül tömören Methos a hotelszoba előteréből.
Duncan egy széles mozdulattal ledobta a kulcsot a bal oldalán álló íróasztalra, majd a katanát is mellé tette. A kardon vöröslő foltok láttán gondolkodás nélkül ráterítette a fegyverre megviselt bőrkabátját. Maradt benne annyi tapintat, hogy ne Methos szeme láttára kezdje el megtisztítani a pengét. A karjánál, és az oldalán szakadt, véres ruhadarab amúgy is menthetetlen állapotban volt, és a következő napokban el kellett döntenie, hogy kettejük barátsága is ugyanerre a sorsra jut-e.
Tett néhány lépést a szoba belseje felé, leült a kanapéra, és ismét végigmérte Methost: az öreg halhatatlannak mintha gyökeret vert volna a lába a bejárat mellett. Szemei karikásak és beesettek voltak, arca természetellenesen sápadtnak tűnt, és úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem aludt, és csak azért volt még talpon, mert ott volt mögötte az ajtófélfa. Egyedül a szemében tükröződő űzött kifejezés adta át a helyét valami másnak. Valaminek, amit Duncan nem tudott és talán nem is akart megfejteni.
A skót ragaszkodott hozzá, hogy jöjjenek vissza a de Sèze hotelbe, másnap reggel pedig kipihenten induljanak Párizsba, és felajánlotta az öreg halhatatlannak a kanapét a nappaliban. Cassandra már nem volt az országban, így a kétszobás lakosztály fele csak üresen állt volna. Methos meglepő módon nem tiltakozott az ötlet ellen és bár a Lovasok felbukkanása óta MacLeodnak fogalma sem volt róla, mi zajlik a másik fejében, arra jutott, hogy talán Methos sem akart egyedül maradni a démonaival.
- Ott fogsz aludni? - szaladt ki hirtelen MacLeod száján, sokkal nyersebben, mint azt eredetileg tervezte.
Az öreg halhatatlan halkan felsóhajtott, de nem mondott semmit. Ő is levette a kabátját, majd néhány lépéssel, ami minden volt csak nem könnyed vagy elegáns, odasétált, és valósággal lerogyott a bejárattal szemben, a dohányzóasztal melletti székre. Amikor a kabátját a szék és az asztal között letette a földre, a kardja tompán koppant a padlón, ő pedig kinyújtotta hosszú lábait, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni. Végignézett a tágas, elegáns nappalin, és a tekintete megállapodott a skóton, aki várakozóan viszonozta a pillantását.
- Nem akarok elmenekülni, MacLeod - felelte a néma kérdésre. Rekedt volt, mintha jó ideje nem használta volna a hangszálait. - Nem vagyok gyáva.
Duncan rosszallóan felvonta a szemöldökét.
- Már akkor el akartál menekülni, amikor Cassandra felismert a dojóban - MacLeod vádló szavai mögött sokkal több volt, mint maga az egyszerű állítás. Csalódottsága és haragja már napok óta nem hagyták nyugodni. Ha akarta volna sem tagadhatta: fájt a büszkeségének, hogy csak egy dróton rángatott bábunak érezte magát Methos háromezer éves játszmájában.
Komor csend telepedett rájuk; Methos elfordította a fejét, és egy friss, sötét foltot kezdett mereven bámulni a bakancsa szárán. Duncan egy darabig az arcát fürkészte, de gyorsan ráébredt, hogy a másik nem fog megszólalni, ha ő nem veszi a kezébe a beszélgetés irányítását.
- Magyarázd el, hogy megértsem.
- Kétségbeesett voltam, nem gyáva. Van különbség - ismételte meg Methos, ahogy lassan ránézett, és megszokásból fáradtan beletúrt a már amúgy is szanaszét álló hajába.
A skót felállt, odasétált a minibárhoz, szemügyre vette a tartalmát, azután rövid habozás után töltött két pohár bourbont. Az egyik poharat átnyújtotta Methosnak, aki szótlanul elfogadta az italt.
- Nem tartalak gyávának.
- És itt jön a "de" - szúrta közbe Methos, ám ez nem tántorította el Duncant attól, hogy befejezze a mondandóját.
- De tudod mi a különbség a gyáva és a hős között? - kérdezte a skót halvány mosollyal az arcán, és rögtön megválaszolta a saját kérdését. - Az egyik ostoba, a másik bátor.
Methos fontolóra vette a szavait.
- És szerinted én bátor voltam? - kérdezett vissza félig tréfásan, félig komolyan mielőtt kortyolt volna egyet a bourbonből.
- Nem, mert akkor számítottál volna Kronos felbukkanására.
Methos egy nehéz sóhajjal nyugtázta a megjegyzést, és meglepő módon ellenvetés nélkül elfogadta a bírálatot.
- Ha tudtam volna... - kezdte, és amíg azon gondolkozott, hogy mit mondjon, a szemerkélő esőcseppeket figyelte, ahogy halkan kopogtak az ablakon. Amikor Duncan néhány perccel később ismét teletöltötte a poharát, az öreg halhatatlan a skót felé fordult. - Ha tudtam volna, hogy csak idő kérdése, és Kronos felbukkan, akkor is ugyanúgy elmenekültem volna. Nem szálltam volna szembe vele.
- És meghaltál volna.
- Valószínűleg - Methos hangja ijesztően közönyösen csengett. Merengve forgatta a poharát az ujjai között, majd egy húzásra megitta az italt, és letette az üveg mellé, amit a skót korábban az asztalon hagyott. Mielőtt MacLeod válaszolhatott volna, Methos hirtelen az asztalra csapott az öklével. - Ez nem fair! - csattant fel indulatosan.
A skót meglepetten rezzent össze a szokatlan kirohanás láttán. Nem is emlékezett rá, mikor látta ennyire feldúltnak a mindig higgadt és megfontolt halhatatlant.
- Miről beszélsz? - pillantott Methosra zavartan.
- Nem fair, hogy én élek, ő pedig meghalt. Nem készültem fel rá, hogy... - Methos elharapta a mondata végét. Nyugtalanul felállt, hogy kinyissa az erkélyajtót; a nyirkos, hűvös levegő hamar felfrissítette a szobát, majd miután visszaült a helyére, odahúzta az üveget anélkül, hogy töltött volna belőle, és szótlanul maga elé bámult. - Nem készültem fel rá, hogy a szemem láttára fog meghalni - suttogta váratlanul, majd előrehajolt, az asztalra támasztotta a könyökét, és a tenyerébe temette az arcát. Eltelt egy perc, azután még egy, de nem mozdult, csupán mélyeket lélegzett.
MacLeod tanácstalanul mérte végig a barátját. Mielőtt ideértek, tudta, hogyha Methos hajlandó lesz magyarázatot adni a történtekre, akkor Kronos lesz a beszélgetésük egyik fő témája.
- Miért? - kérdezte végül jobb híján. Néma csend fogadta a szavait.
Amikor Methos felemelte a fejét, nem rá nézett, hanem valahová a falra bámult a válla felett.
- Azért, MacLeod - mondta halkan -, mert egyszer, régen a barátom volt. És mert szerettem. Nem a romantikus értelemben, hanem, ahogy a barátok szeretik egymást. Vagy ahogy a családtagok szeretik egymást - Methos keserű mosolyra húzta a száját, és végül rápillantott a Hegylakóra. A szemében könnyek csillogtak, de néhány pislogással visszatartotta őket.
MacLeod mondani akart valamit, ám attól tartott, hogyha most megszólal, akkor Methos esetleg fogja magát, és elhallgat. Vagy ami még rosszabb, itthagyja. Hirtelen meghallotta a másik halk hangját, és visszafojtott egy megkönnyebbült sóhajt, ahogy feszülten előrehajolt ültében, nehogy egyetlen szót is elmulasszon.
- Amikor felbukkant, láttam, mennyire megváltozott. Olyan volt, mintha egy idegen lett volna. Nem tudtam meggyőzni, és nem tudtam, mit csináljak... Ezért jobb híján elhitettem magammal, hogy nem is hiányzik... Hogy magam mögött hagytam mindent, amit jelentett... - Methos elhallgatott. Miközben elmerült az emlékeiben, szemmel láthatóan küszködött, hogy szavakba öntse az érzéseit. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Néhány mély lélegzetet kellett vennie, hogy folytatni tudja: - Néha csak szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét, hogy megváltoztassam... és akkor biztosan minden másképp alakult volna. Néha pedig arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nem számít, mert úgysem változott volna semmi... - suttogta. Egyenesen MacLeod szemébe nézett, aki igyekezett követni a gondolatait, és bár a részletek híján nem értett mindent, a lényeget ki tudta hámozni.
Az öreg halhatatlan tekintetében néma várakozás ült, és még valami, amit akárhogy próbált elrejteni előle, MacLeod csak egyféleképpen tudott leírni. Félelem. Attól, amit mondani fog, attól, ahogyan reagál majd a szavaira. Bár a látszólag könnyed póz, ahogy a szék támlájának vetette a hátát, mást esetleg megtévesztett volna, MacLeod figyelmét nem kerülte el, hogy a testbeszéde teljes ellentétben állt a szemében felvillanó érzelmekkel. Methos ökölbe szorított keze a pohara mellett, vékony vonallá préselt ajkai, és megfeszülő állkapcsa mind arról árulkodtak, hogy az ereje végén járt. Nem feltétlenül fizikai értelemben. Mintha túl fáradt lett volna, és nem maradt volna rá energiája többé, hogy magára öltse megszokott, közönyös álarcát.
Duncan egy ideig csendben nézte, majd miután alaposan átgondolta magában a helyzetet, halkan beszélni kezdett:
- Nem mondom, hogy valaha is meg fogom érteni... az érzéseidet Kronos iránt. Nem is az én tisztem ítélkezni a kapcsolataid felett, Methos. - Duncan nem akart nyers vagy bántó lenni, de a szavai közt bujkáló elutasítást nem tudta leplezni. Az öreg halhatatlan felsóhajtott, majd a következő pillanatban megmozdult, hogy felálljon, a skót azonban váratlanul megragadta a kezét, hogy maradásra bírja. Methos megdermedt, ám nem tett rá kísérletet, hogy kitérjen az érintés elől. - De tudom, mit jelent a család nekünk, halhatatlanoknak. Ez egy olyan kötelék, ami évszázadokon át összeköt a másikkal, és semmilyen erő nem tépheti szét. - Mielőtt elhúzta volna az ujjait, mélyen Methos szemébe nézett, és halkan hozzátette: - Azt is tudom, hogy mit jelent a barátság, És, hogy milyen érzés elveszíteni egy barátot.
Methos kiismerhetetlen arckifejezéssel, csendben hátradőlt a székén, mintha azt mérlegelte volna, hogy folytassa-e a beszélgetést. MacLeod hagyta, hogy végiggondolja, amit az előbb mondott neki. Végül Methos megszólalt:
- Miért mentetted meg az életemet a tengeralattjáró bázison? Miért nem hagytad, hogy Cassandra a fejemet vegye? Megölhettél volna.
Duncan egy percre meglepődött a váratlan témaváltáson, de gyorsan túltette magát rajta. A lényeg az volt, hogy egyelőre még mindketten itt voltak, és beszélgettek. Már épp válaszra nyitotta a száját, amikor rájött, hogyha kimondta volna, amit először akart, akkor hazudott volna. MacLeod egész életében abban hitt, hogy csakis az egyenes út a célravezető, legyen bármilyen fájdalmas is. Most sem volt rá képes, hogy egy kegyes hazugsággal elfedje a kellemetlen igazságot.
- Majdnem megtettem - vallotta be halkan. Methos felvonta a szemöldökét. - Amikor megláttalak Kronos mellett a lépcsőnél, és azt mondtad, hogy mindig a nyerő oldalon állsz...
- Igen, emlékszem, nagyon határozottnak tűntél - jegyezte meg Methos egy kíváncsi mosollyal az arcán. - Dühös voltál - mérte végig a skótot, ahogy felidézte magában a pillanatot.
- Az nem kifejezés. Kronos után kihívtalak volna.
- Miért gondoltad meg magad?
MacLeod habozott pár pillanatig mielőtt válaszolt volna.
- Nem "miért". "Mikor" - felelte, és Methos kérdő tekintete láttán gondosan megválogatva a szavait, folytatta. - Amikor először észrevettelek téged és Silast, elbizonytalanodtam. Nyilvánvaló volt, hogy sohasem akartál harcolni ellene, megölni pedig végképp nem akartad - felsóhajtott. - De akkor döntöttem el végleg, amikor megláttam Kronos arckifejezését, ahogy rátok nézett.
Az utolsó megjegyzés hallatán Methos láthatóan elsápadt. Töltött magának egy italt, felhajtotta, majd rövid gondolkodás után töltött még egyet, és MacLeodra pillantott:
- Szóval, szánalomból tetted? Mit akartál bizonyítani azzal, hogy életben hagytál? Hogy a nagy Duncan MacLeod nemcsak a lelkén viseli mások sorsát, de el is dönti? - gúnyolódott.
MacLeod arca csalódottan elsötétült. Nem ezt várta.
- Mit akarsz mondani? Hogy jobban tettem volna, ha nem mentelek meg? - fakadt ki dühösen.
- Nem volt rá szükségem! Tudtam, mit csinálok! - vágott vissza Methos, de nem nézett a skót szemébe. Rövid csend után lágyabb hangon hozzátette: - Tudok magamra vigyázni, Duncan, különben nem lennék most itt.
- Ha te mondod - rázta meg a fejét bosszúsan MacLeod. Nem akart olyat mondani, amit később megbánt volna, ezért követve a másik példáját inkább töltött ő is magának egy italt.
- Eddig is egész jól elboldogultam anélkül, hogy "megmentsen" valaki, aki azt hiszi, hogy ez élete küldetése!
- Szívesen - emelte gúnyosan köszöntésre a poharát a skót.
- Fogalmad sincs róla, hogy hogyan érzem magam, igaz?
- Tévedsz, van elképzelésem, csak attól függ, mit értesz "érzés" alatt.
Nem tudta kizárni a cinikus élt a hangjából. MacLeod elfogadta ugyan, hogy Methos csak annyit osztott meg magáról, amennyit éppen jónak látott, de ez nem jelentette azt, hogy őt nem zavarta ez a fajta egyoldalúság. A célzás nem kerülte el az öreg halhatatlan figyelmét sem, de egyáltalán nem úgy reagált a szavaira, ahogyan azt a skót remélte.
- Ha tényleg tudni akarod, szörnyen érzem magam! Egyszerre érzem magam bűnösnek, dühösnek, árulónak, elárultnak, és rohadtul fáradtnak... - sorolta Methos kifulladt hangon. - Ezt akartad hallani?! - szakadtak ki belőle a keserű szavak.
MacLeod felsóhajtott. Az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben fel tudott ajánlani Methosnak, az a barátsága volt. Nem volt benne biztos, hogy vissza tudta hozni, ami elveszett, vagy pótolni tudta, ami összetört, csak azt remélte, hogy a segítségével Methos idővel képes lesz megbékélni a veszteségével.
Látta, hogy megint elmerült az emlékeiben. Amikor az öreg halhatatlan megérezte, hogy figyeli, felnézett, és találkozott a tekintete MacLeodéval, aki egy kis, bátorító mosolyt vetett rá.
Methos egy mélyet sóhajtott:
- Bárcsak el tudnám felejteni. Mindent... mindent, ami... - keze a pohara pereme köré feszült.
- Tényleg? - kérdezte Duncan meglepetten.
Methos félrenézett. Amikor újra megszólalt, a hangja meglepően halkan, szinte elveszetten szólt:
- Nem tudom, MacLeod. Az utóbbi háromezer évben... Vagy inkább ezekben a hetekben, azt hittem... Nem tudom... lehet... - amikor rájött, hogy csak összefüggéstelenül beszél, elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. - Van, amikor gyűlölöm Kronost. Gyűlölök mindent, ami vele kapcsolatos, és mégis... hiányzik. Úgy hiányzik, mint soha senki más. És magamat is gyűlölöm miatta, mert nem lenne szabad így éreznem. Mégis... vannak éjszakák... Vannak éjszakák, amikor csak forgolódok, és nem tudom kiverni a fejemből. Becsukom a szemem, és újra látom a félelmet, a kínt... a borzalmat, mindazt, amivé vált...
Methos hirtelen ismét elhallgatott, és hosszú ideig csak a padlót bámulta a lába mellett. Amíg várta, hogy folytassa, MacLeod megitta a saját italát. Már nem is számolta, hányadiknál tartott, de hálás volt érte, amiért az alkohol feloldotta a gátlásaikat, és Methos képes volt beszélni vele.
Ismét a másik komor hangja zökkentette ki a gondolataiból.
- És akkor ott vannak azok nappalok. Amikor látok egy árnyékot az ajtó előtt... vagy hallok egy hangot, és nem tudok szabadulni az emlékétől... Úgyhogy, egész nap úgy teszek, mintha Kronos sohasem létezett volna... Hiába akarom magam mögött hagyni a múltat, nem megy. Vagy teljesen elfelejtem őt, vagy újra meg újra át kell éljem az emlékeket... És annyira nehéz volt, MacLeod... Annyira rohadtul nehéz volt egy olyan embert szeretnem, mint ő - az utolsó szavakba beleremegett a hangja. Amikor felnézett, és MacLeodra bámult, a szemei megteltek könnyekkel, és észre sem vette, ahogy végigcsorogtak az arcán, elhomályosítva a látását. Dühösen megdörzsölte az arcát, azután a félig teli poharába meredt. - Fogalmam sincs róla, miért mondom el neked ezeket... van épp elég bajod enélkül is - sóhajtotta egy bátortalan mosoly kíséretében, mire MacLeod egy pillanatra együttérzően megszorította a vállát.
- Ismersz, ez a specialitásom, mindenkin segíteni akarok. - Néhány percig a két férfi csendben ült, és hallgatták az eső monoton hangját, majd MacLeod habozva megköszörülte a torkát. - Kérlek, ne érts félre, Methos, de ha ennyire nehéz, akkor miért cipeled még mindig ezt a terhet?
Methos szája sarka megrándult, az ablak felé fordult és hosszan eltűnődött a válaszon.
- Ez... bonyolult - vallotta be, és Duncan látta rajta, hogy egyelőre nem akart többet mondani.
- Biztos vagyok benne - felelte, és igazságosan elfelezte kettejük közt az üveg alján maradt utolsó adag bourbont. - Akkor igyunk a... kevésbé bonyolult dolgokra - emelte fel a poharát.
Methos egy rövid nevetéssel követte a példáját.
- Egyszerűbb dolgokra? Mint például te meg én? - kérdezte szarkasztikusan.
- Igen, mert mi olyan egyszerűek vagyunk.
- Főleg én - kontrázott Methos, és fanyarul elmosolyodott. - Igyunk a... úgyis tudod... - egy reszketeg sóhajjal a mennyezet felé pillantott, és egy másodpercre behunyta a szemét. MacLeod csendben várt. Methos végül ránézett, és a skótéhoz koccintotta a poharát. - Az egyszerűbb dolgokra.
[Vége]