Nevek:
Gerald - Germánia
Leif és Geitir - Luddy és Gilbó
Alasdair - Skócia, akitől hivatalosan elnézést szeretnék kérni, amiért ilyen paraszt, hogy mindig füvet rág, de a cigit még nem találták ki, üres szájjal meg nem adja a vibeot.
Három napja érkezett a Steilsson tanyára, és azóta sem kértek tőle semmit. Ijesztő volt, ahogy többhétnyi tengeren hánykolódás után megérkeztek az erdőkkel szegélyezett zafírvízű fjordba és a többi rabtársával együtt leterelték a hajóról. Hatalmas, szőrös emberek fogdozták meg derékig érő kócos haját, emelték fel koszos állát, némelyikük még azt is kérte, hadd lássa meztelenül vásárlás előtt.
Tiina hányni akart, aztán elájulni. Miután a férfi, aki a különös kérvényeket emelte és mindenhol megtapogatta azzal az ürüggyel, hogy nincs-e csontja törve, szó nélkül otthagyta a hajó mellett megbilincselve.
Ekkor jött Thordar Steilsson és néhány, az árushoz intézett rövid kérdés után megvette, majd póniháton hazacipelte. Nem beszéltek sokat, a lány kerülte a férfi tekintetét és inkább a tájat figyelte, menekülőutat keresve. Sűrű erdő nőtt az út körül, a hó nagyrészt már felolvadt. Köd lepte a dombokat, hollók károgtak kísértetiesen a fejük felett, mintha egyenesen az alvilágba tartanának.
Egyre hidegebb is volt, Tiina vacogott a póni hátán, mire Thordar a vállára terített egy takarót és megpaskolta a kezét. Egy kisebb domb tetejére értek, ahonnét beláthatták a sötétzöld, szinte fekete fákkal borított erdőt.
– Az a füstcsík már az én tanyámról jön, jó meleg lesz ott, meglátod – mutatott az égre, bár a ködben egyáltalán nem lehetett kivenni semmit. – Az meg – bökött egy másik irányba – az öreg Geraldé. Jó, meleg hely az is. Az övék nem halt meg úgy télen, mint a miénk. Remélem, veled jobban járunk.
Dudorászni kezdett, mint aki biztos benne, hogy a legjobb üzletet kötötte. Rugózva járt, a jókedvétől szinte még a köd is oszladozni kezdett.
Tiina az ajkába harapott és lenézett összekötött kezeire. Hallgatott, nem mert szólni sem. Nem is igazán a hidegtől remegett már, hanem a félelemtől.
A tanya egy ködös, szárazfüvű tisztás közepén állt. Egy kis, mohatetős házikóból füst szállt fel, a háztól balra egy nagyobb épület volt, egy istálló. Jobbra nyáj legelészett unottan, mellettük egy kutya feküdt álmosan.
Thordar eloldozta és bevezette őt a házba. Odabent félhomályos sötétség uralkodott, középen tűzhely volt, tőle nem messze asztal két paddal. A keresztgerendákról élelmiszerek lógtak, a szobákat fonott falak alkották, ezek mögött volt néhány félhomályos fekhely.
Az egyetlen lélek odabent egy nő volt, aki a tűz mellett térdelt, az ajtóval szemben. Kék ruhát viselt, hosszú, szőke haját fonatokkal és egy csattal tűzte el az arcától. Főzött valamit, de amikor beléptek, a mozdulatai megakadtak, hideg tekintetébe még a lángok sem tudtak melegséget varázsolni.
Csak egy pillantást vetett Tiinára, és az undor világosan leolvasható volt az arcáról. Thordar nem nagyon törődött vele, már a tűz mellé is térdepelt, aztán igyekezett a felesége karjaiba vetni magát, de amaz úgy lökte el magától, mintha a férje nagy termete semmit nem jelentene.
– Megmondtam, hogy férfit hozz! – mondta ingerülten.
Tiina megdermedt, még az ajtót is elfelejtette behúzni maga mögött. A hideg levegő hamar megérintette a feleség sápadt arcát is, mire ismét Tiina felé fordult, amaz pedig gyorsan orvosolta a problémát.
– De csillagfényem – nyöszörgött a férfi az elutasítás miatt. – Egy nő sokkal jobb most!
Ez csak olaj volt a tűzre, a nő fújtatott, keze ökölbe szorult. Tiina is riadtan húzta össze magát. A feleség felugrott és tüntető hallgatásba burkolózott. Megragadott egy kést és felnyúlt, hogy levágjon egy gerendáról lógó hagymát. Tiina csak ekkor látta, hogy a dereka szélesebb, mint amit egy ilyen törékeny nőtől várna az ember.
– Nyilván nem azért, mert te nem vagy elég nekem – búgta Thordar, a kezét a felesége hasára csúsztatta. – De ő jobban fog tudni bánni a babánkkal. Gondolj bele, Estrid. Ő tökéletes lesz.
Estrid arcán látszott, hogy semmi sem lesz tökéletes, de újból végigmérte Tiinát tetőtől talpig. A lányt kirázta tőle a hideg, idegesen húzogatta a ruhája ujját, nem mert közvetlenül a nő szemeibe nézni. Attól félt, hogy nyomban jégszoborrá válik, ha megteszi.
– Nem fog olyan könnyen megfagyni, mint az előző – morogta végül.
Thordar boldogan húzta magához és össze-vissza csókolgatta az arcát. Egészen olyan volt, mint egy kisgyerek, aki hosszas könyörgés után tarthatott meg egy utcán talált kiscicát.
Tiina megtanulta, hogy kitől érdemes tartani a házban. Estrid a harmadik napon megelégelte, hogy úgy bánnak az új jövevénnyel, mintha vendég lenne. Leültette egy székre a tűz mellett és nagy gonddal levágta a lány haját. A hosszú szőke fürtök, melyek a derekáig értek, így már csak a vállát érték, össze sem tudta kötni rendesen.
Némán nézte a vízben a tükörképét és megérintette a tincsei végét. Az úrnője jó munkát végzett, bár hagyott némi rossz érzést az, hogy ezt azért tette, hogy megmutassa Tiinának hol is van a helye. Adott neki egy kendőt, amivel eltakarta a haját, majd a negyedik nap hajnalán kiverte az ágyból és munkába állította.
Főleg a ház körül kellett segítenie, felsepernie, mosogatnia és főznie. Thordar foglalkozott odakint az állatokkal. Estrid a terhessége felénél járt, varrogatott, vagy szőtt a nap nagy részében. Nem igazán szólt Tiinához, csak akkor, amikor új feladata volt a számára, vagy látta, hogy valamit pontatlanul végez. Szigorú volt, a közönye Tiina iránt szinte húsba vágott. Különös odafigyeléssel védte a hasában a magzatot, a szolgát soha nem engedte magához túl közel, és Thordar sem érhetett hozzá koszosan.
Tiinából tiszteletet váltott ki a két gazdája, és meggyőzte magát, hogy nincs olyan rossz sora, mint lehetne. Még élénken emlékezett a piaci fogdosásokra és méregetésre, bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna, ha egy ahhoz hasonló emberhez kerül. Itt csak Estriddel kellett vigyáznia, de amíg mindent úgy tett, ahogy ő mondta, nem érhette bántódás.
Nem gondolt már a szökésre. Éjszakánként összekucorodott az ágyában, mely keményebb volt, mint otthon, de valami azt súgta neki, a gazdái sem alszanak jobb helyen. A fülére szorította a kezeit, ha a szomszédban motoszkálás kezdődött, majd a susmotolás zihálásba és egyéb hangokba fordult. Alvást színlelt, reggel alig mert a gazdáira nézni. Az ilyen esték után a pár elválaszthatatlannak bizonyult. Reggel alig lehetett elküldeni Thordart a dolgára. A születendő gyermeke volt a mindene, gyakran feküdt a felesége ölébe és addig simogatta, addig motyogott, amíg a gyertya le nem égett teljesen a fekhelyük mellett.
Tiina arra gondolt néha, vajon neki is ilyen férjet szánt volna az ég, ha nem rabolják el azon az éjszakán a faluja többi lakójával együtt. Talán ő is férjhez mehetett volna? Talán lenne egy takaros kis háza valahol a faluban?
Odahaza ugyan udvaroltak neki néhányan, de egyik sem volt komoly kérő. Ő inkább a szüleinek segített naphosszat, a földeken dolgozott, vagy ételt készített. Alig gondolt akkoriban a házasságra és gyerekekre, de most, hogy minden lehetőségétől megfosztották, csendben sajnálta magát és a sorsát, hogy nem teljesedett be előbb az élete.
Egy idő után olyan sokat gondolt arra a sorsra, ami lehetett volna, hogy napközben egyre többször vétett hibákat, Estrid egyre többször szidta meg, vagy csapott a körmére. Thordar elnézőbb volt vele, a feleségét is azzal csitította, hogy még túl sok a fagy, az ember keze természetes, hogy remeg a hidegben.
Csakhogy a tél hamar elmúlt és beköszöntött a melegebb idő. A juhoknak túl nehéz lett a gyapjuk, egy nap pedig ismeretlen alakok tűntek fel a tanya körül. Három magas szőke férfi érkezett, az egyiküknek még Estridénél is világosabb volt a haja, fehér volt akár a hó. Gerald volt, a szomszéd farm ura és a két fia. Mögöttük egy vöröshajú rabszolga kullogott, kíméletlenül fintorgott mindenre, ami nem tetszett neki.
Ugyan nem mutatták be őket egymásnak, de Tiina rendkívül mókásnak találta a sorstársát. Nem volt különösen jóképű, bár ilyen vérvörös hajkoronát és égkék szemet még soha életében nem látott. Meg olyan vastag szemöldököt sem, ami úgy tűnt, beborítja a férfi fél homlokát.
Megvetéssel nézett végig mind a farmon, mind a szabad embereken, szájából kalász lógott, de a gazdái nem foglalkoztak vele sokat. Megszokták a modorát, Estrid pedig nem fegyelmezhette valaki más tulajdonát.
A vörös férfi egyedül Tiinára nézett kevésbé ellenszenvesen. Cápavigyort villantott, majd ment segíteni a férfiaknak a birkák nyírásában.
Tiina Estriddel készített vacsorát, mire leszállt az est, a férfiak már végeztek a munka felével. Ezúttal a két rabszolga nem ehetett velük az asztalnál, kiküldték őket a ház elé egy-egy meleg tál levessel, ők maguk mézsört bontottak és örültek a nap gyümölcseinek.
– Mióta vagy náluk? – kérdezte a vöröshajú rabszolga, majd hatalmasat harapott a kenyeréből.
– Nincs még két hónapja – felelte Tiina. – És te? Honnan hoztak?
– Én már öt éve húzom nekik az igát. Szászföld mellől származom – vonta meg a vállát. – Alasdair vagyok.
Megvitatták, milyen vidékekről származnak, és hogy milyen hideg van itt a megszokott telekhez képest.
– Maradt otthon valakid? – kérdezte Alasdair egy idő után. – Szülő? Férj?
– Anyámat velem együtt hozták el – csóválta a fejét Tiina. – De egy korábbi megállóban megvásárolták. Nem tudom, merre lehet.
– Néha jobb, ha nem tudod mi van vele – bólogatott Alasdair. – Én három testvéremet hagytam otthon. A legkisebb akkor alig volt nyolcéves. De az égiekre mondom, olyan idegesítőek tudtak lenni, hogy gyakran azt érzem, jobb nekem itt, mint odahaza.
Tiina kuncogott. Befejezte az ételét és letette maga mellé a tálkáját.
– Én inkább hazamennék. Nagyon félek az úrnőmtől.
– Estridtől? Érthető. Leif és Geitir, a gazdám fiai vele harcoltak az egyik nyári portyán. Vérszomjas egy nőszemély. És mindig kék ruhában jár! Mintha valakit mindig meg akarna ölni! – fortyant fel. – De az urad sem különb. Itt mindenkinek nagy harci érdemei vannak ám!
– Pedig a te gazdáid nem is tűnnek olyan veszélyesnek!
– Azért tűnik így, mert mind déli földről hoztak maguknak feleséget, azok meg túlságosan meglágyítják a szívüket. Ha tényleg veszélyes embert akarsz látni, csak várj nyárig, amikor Thordar bátyja hazajön.
Tiina elképedve hallgatta. Alasdair hátrafésülte ujjaival a haját és felnézett a csillagokra.
– Nem tudtam, hogy a gazdámnak van testvére.
– Nem túl jó a viszonyuk. Annak idején mindketten halálosan szerelmesek voltak Estridbe. Ami azt illeti, még mindig. Nem bírja őket együtt látni, így az egész életét távol tölti a családjától. Ha pedig az ember állandóan csatározik, akkor olyan helyen is vért lát, ahol nincs is. Ilyen egy ijesztő ember.
Tiina hümmögött és bólogatott. Elvette Alasdair kiürült tálját és a sajátjába rakta.
– Örülök, hogy te nem vagy ilyen veszélyes alak.
Alasdair felháborodva meredt rá, az utolsó falatok még mindig a szájában voltak. Gyorsan lenyelte és összefonta maga előtt a karjait, felemelte az állát.
– A legnagyobb kelta harcossal nézel éppen farkasszemet!
Tiina megilletődve bámult bele Alasdair komoly szemeibe, melyek ilyen közelről inkább emlékeztették réti virágokra, mint fagyos óceánra. Estridnél még mindig nem tűnt ijesztőbbnek. Kipukkant belőle a nevetés, Alasdair mosolyogva csóválta meg a fejét.
– Ha nem is a legnagyobb harcossal, de a legjóképűbb keltával, akit ideevett a fene – pontosított és hátradőlt.
– Más keltával még nem találkoztam, szóval hiszek neked – felelte Tiina.
Alasdair elégedetten bólogatott. A házból Geitir és Thordar hangos nyerítése hallatszott, majd Gerald kezdett énekelni egy vidám dalt, amit még a kettővel ezelőtti jarltól tanult.
– Szeretsz énekelni? – kérdezte Alasdair. – Énekelhetnél valamit az otthoni dalaid közül.
Tiina megrázta a fejét.
– Amióta itt vagyok, csak szomorú dalok járnak a fejemben, de azokhoz most nincs kedvem.
– Pedig nincs azokkal semmi baj.
Alasdair a zsebébe nyúlt és apró, barna gombákat húzott elő. Bekapott egyet, aztán Tiina felé tartotta a markát. A lány elvett egyet, de a bizonytalankodását látva Alasdair összevonta a szemöldökét.
– Csak segít elviselhetőbbé tenni a hangom – mondta.
Tiina engedett és bekapta a gombát. Majd bekapta a következőt is, amíg Alasdair kezéből el nem fogyott az apró csemege. Nem volt rossz érzés így hallgatni a kelta hangját, aki szomorkás dalt énekelt egy olyan nyelven, amit sem Tiina, sem a bent ülők nem érthettek. Kellemes volt, főleg úgy, hogy a vállára hajtotta a fejét és Alasdair hangja átjárta és megremegtette még a lelkét is.
Bódultan ült hosszú ideig szorosan a férfi mellett, aki gyengéden egy pokrócot terített a vállaira. Tiina elaludt, és hosszú idő múltán azt érezte, hogy valaki felveszi és becipeli a házba a meleg fészkébe.
Mosolygott álmában, de az öröme elszállt, amikor másnap felébredt. Alasdair és a gazdái már elmentek, Estrid ült az ágyánál, rendkívül mérges arckifejezéssel. Ölében egy vizesedény volt és egy darab ruha, amivel Tiina arcát törölgette.
– Akármit is adott neked tegnap, ne fogadd el többször! – mondta szigorúan a nő. – Nincs ünnep, hogy lustálkodhass!
Tiina csak ekkor vette észre, hogy a nap már lemenőben van, átaludta az egész napot. Estrid ingerülten állt fel az edénnyel és visszavonult a tűzhelyhez.
– Mosakodj meg, aztán menj ki Thordarral eltakarítani a gyapjút! Aztán vacsorát főzünk!
Tiina sietve vizet loccsantott az arcába, felkötötte a kendőt a hajába és kisietett a házból. Az ajtóból oldalra pillantott, a helyre, ahol előző este Alasdairral üldögélt és egy rövid időre úgy érezte, hazakerült, ahol nem volt sem szolga, sem valaki más tulajdona.
Mosolygott az emléket felidézve, és eszébe jutott, hogy Estrid valószínűleg egész nap mellette őrködött és vigyázott, hogy nehogy komolyabb baja legyen. Végtére, az úrnőjének szíve nem volt jégbe zárva egész életében.
Segített a gazdáinak, majd a következő napok megszokott ritmusban teltek. Amíg Tiina a gyapjút tisztította, Estrid fonalat font, Thordar pedig jókedvűen dúdolgatott az udvaron, néha-néha bejött, hogy megcsókolja a felesége arcát és megbizonyosodjon róla, hogy a fiával minden rendben van – mert Estrid gyakran álmodott fiúgyermekkel, tehát a férfi meg volt győződve arról, hogy egy ifjú kis harcos növekszik a felesége hasában.
Alasdairral két hét után találkozott újra, amikor bekísérte Thordart a faluba, hogy eladjanak a gyapjúból és hogy zöldséget és halat vegyenek a vacsorákhoz. A piaci forgatagban vette észre a vöröshajú szolgát, akinek a szájából ismét hosszú fűszál lógott, nekidőlt az egyik ház tornácának és mérhetetlen közönnyel mért végig mindenkit, aki elment előtte. Bizonyára a gazdáira várt, akik nem voltak a közelben, Tiina pedig vette a bátorságot, hogy egy kis időre magára hagyja Thordart és elkeveredjen a férfi felé.
– Áh kislány – vigyorgott rá Alasdair már messziről. – Hallottam, hogy megviseltek a gombák. Jól vagy?
– Kutya bajom – felelte Tiina. – Még Estrid sem szidott meg nagyon.
– Ezt jó hallani, mert azóta szedtem új adagot – mondta Alasdair. – Valamikor megehetnénk őket. Szigorúan titokban és kisebb adagokban – nevetett.
Tiina bizonytalanul figyelte a férfit. Alasdair ellökte magát az oszloptól és körbejárta Tiinát.
– Bátor lány vagy, kedvellek – mondta neki. – Aki ennyi időt kibír a féleszű, meg a gyilkos felesége mellett, az csak izgalommal szolgálhat. Pont te ne mernél kiszökni?
Tiina szíve beleremegett a szavaiba. Elpirult és lehajtotta a fejét, zavarában a kötényét gyűrögette.
– Mikor?
– Két nap múlva, teliholdkor. Thordar és Gerald tanyáját egy domb és egy láp választja el. Találkozzunk ezeknek a határán!
– És ha elkapnak?
– Ha nagyon félsz, vigyél magaddal egy bárányt, mintha te hoztad volna vissza a szökésből. De nem lesz gond – mosolygott, és gyengéden megszorította Tiina vállát.
Ahogy ott beszélgettek, és Alasdair megérintette, Tiina úgy érezte, ismét hazarepült, de ezúttal nem a régi falujába, hanem arra a tájra, amit Alasdair legutóbb leírt neki: a ködös legelőket, a hatalmas, mohás sziklákat és a háborgó tengert, amikre magas sziklákról néz alá. Egy pillanatra ott álltak mindketten, és a két szerencsétlen szolga félig már szabad volt.
Tiina mosolygott.
– Ott leszek, várj rám!
Egymás szemébe néztek, Alasdair még egy hosszú pillanatig nem engedte el a karját. A szájából lógó fűszál szinte súrolta Tiina arcát.
– Menj most már vissza a gazdádhoz. Ne tűnjön fel, hogy túl sokat szöksz el tőle!
Tiina gyorsan bólintott és megpördült, de túl alacsony volt, hogy átlásson az emberek feje felett és meglássa az ura szőke hajkoronáját.
– Ott van a halász kunyhója előtt – segítette ki Alasdair, de Tiinának mondhatta, fogalma sem volt, merre induljon. Alasdair a fejét csóválta és a derekánál fogva könnyedén megemelte a lányt, hogy ellásson az emberek felett. Tiina riadtan kapálózott a meglepetéstől, de való igaz volt, hogy így már látta, merre induljon.
Amikor a kelta leengedte, még egyszer visszafordult és rámosolygott a férfira. Amaz visszavigyorgott és elhessegette magától. Amikor Tiina újra Thordar oldalán volt, a gazda jókedvűen pakolta a halakat a kosarába. Fel sem tűnt neki, hogy a rabszolgája elcsatangolt mellőle. Tiina fellélegzett és még egyszer hátrafordult a ház felé, aminél Alasdair ácsorgott. A vörös haját lehetetlen volt nem észrevenni a nagy tömegben.
