Az eddigi véleményeket mindenkinek nagyon szépen köszönöm; sajnos az oldal rendszere nem teszi lehetővé, hogy válaszoljak az olyan véleményekre, amelyek nem regisztrált, nem bejelentkezett olvasóktól érkeznek, de ez senkit ne tartson vissza. Ha bármilyen kérdésetek felmerül a történet kapcsán, szimplán kíváncsiak vagytok valamire, nyugodtan tegyétek meg, és igyekezni fogok megválaszolni. Ha én magam nem is tudom rá a választ, elküldöm az írónak, és amint megkapom a feleletét, továbbítani fogom a következő fejezet elején vagy végén.

És akkor az újabb fejezet. Jó olvasást!

9. fejezet

Az otthon ott van, ahol a szíved érzi

Harry egyszerűen csak bólintott, miközben a pálcájába belekarcolódott ismerős csillagot bámulta. Na, tessék – gondolta Perselus magában, mindentudóan összenézve Harryvel, miközben mindketten elmosolyodtak. Annyi a tennivaló, és ez egyszer a világ minden idejét ki kell használni, hogy megvalósítsák azokat. Perselus pedig tervezni kezdett.

Nagyjából egy hét telt el azóta, hogy Harry szert tett a pálcájára, és a napjai ezt követően egy kiegyensúlyozott ritmus szerint teltek a Fonó soron: ébredés, reggeli, gyakorlás, ebéd, gyakorlás, vacsora, alvás. Olyan napirend volt ez, amit egy külső megfigyelő talán rendkívül unalmasnak talált volna, de Harry igazán élvezte életének ezt az időszakát: minden egyes új varázslattal, amit kipróbált, érezte, ahogy a varázsereje felkavarodik benne, míg végül szinte könyörög a képzésért. És mialatt a zöld szemű varázsló a tanulmányaira összpontosított, Perselus gondolatait néhány fontos dolog foglalta le.

A férfi ismét a kedvenc karosszékében üldögélt, miközben figyelte Harryt, aki egy egyszerű zsugorító főzetet készített el teljesen egyedül. Ez volt a harmadik alkalom, hogy a fiú önállóan főzött valamit, és Perselus büszkén beszámolhatott az összes korábbi munkáról, amit elvégeztek, miközben Harry fejlődése mind jobban megmutatkozott. Eddig minden kísérlete sikerrel zárult – nem mind volt teljesen tökéletes, de jobb, mint amit sok elsőéves produkált az óráján –, és Perselus sokkal büszkébb volt Harry fejlődésére, mint bármelyik más diákjáéra. Ámbár – jött rá – egyik tanulóját sem szerette úgy, mintha a sajátja lett volna. És ez a gondolatmenet visszazökkentette őt jelenleg folytatott belső vitájához.

Harrynek szüksége lesz egy helyre, ahol teljes mértékben képezheti a varázserejét; per pillanat még nem volt ilyen nyilvánvaló a probléma, lévén, hogy Perselus csupán olyan egyszerű varázslatokat tanított neki, mint a Lumos – melyre már amúgy is mutatott némi fogékonyságot – és az Alohomora, hogy a gyerek képet kapjon arról, milyennek fogja érezni a varázserejét, mielőtt továbblépnek a haladóbb szintű varázslatok felé. De később, még a legegyszerűbb védekező varázslatok használata esetén is, szükségük lesz térre, amire ez a ház a Fonó soron egyszerűen nem teremtette meg a lehetőséget. Ámbár még mindig ott volt az alternatíva…

– És egyszer balra… – mormolta maga elé Harry, miközben a bájitalt kavargatta, elmosolyodva, amikor az felvette a halványrózsaszín árnyalatot, ahogy azt tennie kellett. Perselus visszafojtotta a kuncogását, hogy ne zavarja meg a fiúcska koncentrálását. A zöld szemű varázsló remek munkát végzett, és Perselusnak szándékában állt segíteni neki, hogy tovább tökéletesíthesse a tudását: hogyan is lehetne elég önző ahhoz, hogy ne így tegyen?

Merthogy létezett egy hely, ahol remekül képezhetné Harryt, de… – Behunyta a szemét és felsóhajtott. A nagybátyja halála óta nem járt az anyja ősi családi birtokán. Akkor is csak felületesen futotta át a birtokába került dolgokat, és csupán az üres olajfestménynek látszó tárgyat hozta el – és lám, mi derült ki róla –, mielőtt hagyott néhány gyors utasítást a házimanóknak, és a lehető leggyorsabban elhagyta a birtokot. Akkor egy sötét helyen volt, és fájó érzés volt az anyja otthonában lenni.

Az igazat megvallva – vélte Perselus, amikor kinyitotta a szemét, hogy ránézzen Harryre, és a most már zöld színű bájitalra – még mindig fáj. A Prince-ek elvileg a családja voltak, és az édesanyja halála után egyedüli kapcsolata a varázsvilághoz. De ahelyett, hogy törődtek volna vele, az aranyvérű előítéleteik szerint cselekedtek, és egyáltalán nem foglalkoztak vele gyerekkorában. Több mint egy évtized után akkor tette be a lábát először a Prince birtokra, amikor meghalt a nagybátyja, és az elkövetkező öt évét úgy élte le, hogy közben úgy tett, mintha az nem is létezett volna. De most…

– Pers, nézd! – kiáltott fel Harry, miközben a halványzöld, bugyborékoló főzetre mutatott. – Azt hiszem, készen van! – Boldogan elmosolyodott, miközben fekete haja még ziláltabbnak látszott a gőzöktől, mint általában, és zöld szeme szikrákat szórt. Semmi értelme a múlton rágódni – döntötte el Perselus, fellelkesülve Harry boldog arckifejezésétől.

– Valóban készen van – igazolta Perselus, óvatosan megkavarva a bájitalt, mielőtt fiolába töltötte és felcímkézte, majd egy szekrénybe tette, ahol döntése szerint Harry valamennyi bájitalát tartani fogja. – Szép munka, Harry. Úgy tűnik, rájöttél a nyitjára – kommentálta a bájitalmester, és Harry arca felragyogott a dicséret hallatán.

– Úgy gondolod? – kérdezte csészealj nagyságúra nyílt szemmel. Keze szórakozottan dörgölte a köldöke melletti pontot, ahol a jegyének csúcsa helyezkedett el.

– Igen, úgy. Már csak gyakorlásra van szükséged, de a tehetséged már megnyilvánult – tette hozzá, Harry mozdulatait figyelve. – Fáj a jegyed, Harry? – kérdezte a bájitalmester aggódva.

– Nem – válaszolt Harry, aki csak most vette észre, hogy mit csinált. – Néhány másodperce éreztem ugyan felmelegedni, de azon kívül…

– Vessünk rá egy pillantást – javasolta Perselus, igyekezve nem olyan nyugtalannak hangozni, mint amilyennek érezte magát. Keresnie kell egy könyvet a szimbólumokról, méghozzá gyorsan. Utálta annak elképzelését, hogy vakon sétáljon bele mindebbe. Harry beleegyezett, és lassan felhúzta az ingét.

– Hát ez meg mi? Nézd! – kiáltotta a zöld szemű fiúcska izgatottan. Ott, a jegy jobb oldalán egy apró rúnajel látszott a körön belül.

– Látom – közölte vigyorogva Perselus, amikor lefordította a rúnajelet.

– Mit? Mi az, Pers?

– A mágiád, úgy tűnik, pont annyira elismerte az erőfeszítéseidet, amennyire én; ez a szimbólum azt jelzi, hogy gyakornok lettél bájitaltanból – közölte a fekete szemű varázsló egy önelégült vigyor keretében. – A keresztapád szívinfarktust kapna, ha megtudná, hogy az első tanoncságodat bájitalból sikerült megszerezned.

– Tanoncság? – kérdezte Harry elkerekedett szemmel, az apró jelre bámulva, ami hozzátette magát a szimbólumához. – Akkor most már bájital gyakornok vagyok? – Miközben beszélt, komolytalanul szökdécselt.

– Igen, és ahogy mondtam, gyakorolnod kell, hogy tovább fejlődj; végül is ez most már egészen hivatalos – biztosította a gyereket mosolyogva Perselus, majd beleborzolt Harry hajába, figyelmen kívül hagyva a fiútól érkező elégedetlen „A hajamat ne!" morgást. – És ha már a gyakorlásról beszélünk – tette hozzá eltökélten Perselus, ez az utóbbi fejlemény csak még jobban megerősítette a döntését –, néhány napra el kell mennem, hogy elintézzek egy… mondjuk úgy, hogy egy jobb környezetet a jövendő képzésed érdekében. Bízom benne, hogy tovább folytatod a tanulást, amíg távol leszek. Minden este ellenőrizni fogom a haladásodat – tette hozzá színlelt komolysággal.

– Egy jobb környezet? – kérdezősködött Harry kíváncsian. – Hol?

– Az maradjon meglepetés, Harry – jegyezte meg Perselus ugyanolyan tettetett fölényes hangon. – Hamarosan meglátod.

– És tetszeni fog? – érdeklődött a gyerek pajkos mosollyal.

– Imádni fogod, te szemtelen poronty! – kiáltott fel a bájitalmester szeretően, majd még jobban beleborzolt Harry hajába, amivel újabb rosszkedvű panaszkodást csalt ki a fiúból. Másnap reggel Perselus, szavához hűen, korán távozott, hogy felkeresse az ügyvédeit, aztán még alaposabban felmérje a birtokát, és megbizonyosodjon, hogy az készen áll majd Harry fogadására. Némi megfontolás után még egy kis átalakítást is elvégzett az ősei gyűjtő szenvedélyének köszönhetően kétségkívül kiterjedt könyvtáron, hogy az nagymértékben hasonlítson a néhány nappal ezelőtt elméjében felállított ismerős helyiségre. Harrynek tetszeni fog, abban biztos volt.

A házimanók el voltak ragadtatva a közelgő érkezésétől, és maga Perselus is érezte, hogy ideje lezárni a múltat, amit a Fonó sor elhagyása kiváltott benne. A Fonó sori házban nőtt fel, és az ott szerzett emlékek többsége fájdalmas volt. A Prince birtok ugyanakkor, még ha magában hordozta az anyai rokonság elutasításának fájdalmát, új kezdetet kínált, egy esélyt, hogy új emlékeket gyártson magának és a fiúnak, akit úgy megszeretett, mintha a saját fia lenne. Talán ez a fordulat mindenből a legjobbat hozza majd ki. Harry és az ő számára egyaránt. Már csak annyi maradt hátra – gondolta végig a bájitalmester, amikor a második nap este visszatért a Fonó sorra –, hogy elmondjam a fiúnak.

– Harry? – szólt Perselus a harmadik reggel arra készülve, hogy elmeséli neki, megtalálta a gyakorlásra alkalmas helyet.

– Igen, Pers? – kérdezte a fiú a palacsintái fölött.

– Emlékszel, hogy néhány napja megemlítettem, keresek egy helyet, hogy legyen hol gyakorolnod? – érdeklődött a férfi mosolyogva.

– Igen? – nézett rá várakozóan a gyerek, és a palacsintái szinte máris feledésbe merültek.

– Megtaláltam.

– Megtaláltad?

– Bizony. És azon tűnődöm, valójában azt tervezem, hogy végleg odaköltözöm – közölte mosolyogva Perselus. – Természetesen, ha te is beleegyezel.

– Ha én beleegyezek? – kérdezte a fiú zavartan. – Pers, ez a te házad – mondta Harry komolyan.

– A te házad is, Harry; több időt töltesz itt, mint a Potter kúrián. Emellett pedig nekem számít a véleményed – jelentette ki Perselus az igazságnak megfelelően. Erre fel olyan erős ölelésben részesült, hogy csaknem kirepült a székéből.

– Szeretlek, apu – suttogta Harry feszült hangon, amitől Pers szíve gyorsabban kezdett el verni. Minden alkalommal jobban érezte magát, amikor meghallotta ezt a tiszteletbeli titulust.

– Én is szeretlek téged, fiam; ezért kérdezlek. – Perselus eltűnődött, mennyire helyesnek érezte, hogy így szólítsa a gyermeket.

– Tehát, hol ez a hely? – kezdett kérdezősködni Harry rövid szünet után.

– Roxforttól jó néhány mérföldnyire, északra, a Felföld közelében. Már meséltem róla; az az anyám ősi otthona – válaszolta Perselus.

– És vissza akarsz menni oda? – kíváncsiskodott Harry halkan, igazolva, mennyivel érettebb a koránál. Perselus lágy mosollyal fogadta a gyerek aggodalmát.

– Szerintem jót fog tenni nekem. És segíteni fog a képzésedben – biztosította a bájitalmester a fiút.

– Akkor mikor láthatom?

– Lelkesek vagyunk, mi? – kuncogott fel Perselus, a Harry zöld szemében feltűnő szikrák láttán. – Úgy gondoltam, hogy reggeli után odahoppanálhatunk.

– Akkor meg mire várunk? – kérdezte Harry, és máris indult az úti talárjáért. Perselus ismét kuncogott, majd elkapta Harryt a grabancánál fogva.

– Azt mondtam, hogy reggeli után, Harry – mutatott rá a még mindig érintetlen palacsintákra. Harry kiújult szenvedéllyel esett neki a reggelijének, és néhány percen belül mohón befalta azokat.

– Most már mehetünk? – akarta tudni, miután az utolsó palacsintát leöblítette egy pohár tejjel.

– Miután sikerült nem belefulladnod a reggelidbe, úgy vélem, elindulhatunk. – Harry sietősen kirohant a helyiségből, majd gyorsabban visszatért, mint ahogy azt Perselus valaha is lehetségesnek gondolta. Harry néhány másodpercen belül megragadta a férfi kezét, és valamiféle erdőbe hoppanáltak. Az első, amit Harry észlelt, hogy nagyon hideg van; határozottan hűvösebb, mint amihez nyáron szokott, még a Potter kúria környékén is, ami szintén odafent volt északon. A fiú körülnézett, de a baloldalon csak fákat látott, míg jobbra elnézve egy magánút féleséget talált.

– Pers, én nem látom…

– Fordulj meg, Harry – javasolta Perselus vidáman. Harry tette, amit a férfi tanácsolt, majd a földbe gyökerezett a lába, miközben megpróbálta felfogni, mit is lát. Bagolyszerűen pislogott párat.

– Öhm, Pers? – A gyerek zöld szeme tágra nyílt az ámulattól, és noha a bájitalmesterhez beszélt, tekintete továbbra a távolban látszó épületre szegeződött. – Ez az a hely, ahol mostantól fogva lakunk? – A fiú hangja cincogásnak hatott, amitől Perselus majdnem felkacagott, és első ízben érzett melegséget amiatt, hogy a birtokában van ez a ház, melyet nyíltan tarthatott az otthonuknak.

– Igen – válaszolt szűkszavúan, visszatartva a nevetését.

– Pers?

– Igen, Harry?

– Az otthonod.

– Mi van vele?

– Ez egy kastély – jelentette ki Harry, és végül a jókedvű, fekete szemű férfira nézett.

– Lehet, hogy te még nem vetted észre, de már igen. És igazából úgy hívják, hogy Silbreith – ismerte be Perselus, minden okklumencia képességét igénybe véve, hogy nehogy elmosolyogja magát.

– Ó! – mondta Harry, és visszafordult, hogy ismét megbámulja a távolban nyugvó épületet, ami ezek szerint Silbreith volt. Ott, a sűrű fenyőerdő fái fölött, látszólag egy hegy tetején állt a kastély, amiről Perselus azt állította, hogy az ősei otthona. Persze nem volt olyan nagy, mint a Roxfort – Harry nem igazán tudta elhinni, hogy létezik olyan kastély, amit a Roxfort pompájához lehetne mérni –, de a maga nemében igazán lélegzetelállító volt. Harry látta a tornyokat onnan, ahol állt, és kettő, nem, három tornyot számolt meg, amelyek a kastély fő épületéből magasodtak.

– Menjünk? – kérdezte Perselus mosolyogva, és kézen fogva a szinte sokkot kapott Harryt, a kastély felé vezette őt.

– Biztos vagy benne, hogy itt maradhatunk? – suttogta a fiú, mintha attól félne, hogy meghallják őket. Perselus ezúttal nem tudta megfékezni a nevetését, ritka, visszafogatlan kacagást eresztett meg, ami a zöld szemű fiúval együtt töltött idővel arányosan, mind gyakoribb jelenséggé vált.

– Tekintetbe véve, hogy az enyém a hely, igen, biztos vagyok benne – jelentette ki könnyedén Perselus.

– Tyűha! – Harry nem talált jobb szót, amivel kifejezhette volna magát, újabb nevetést kicsalva ezzel a bájitalmesterből.

– Szeretnél hallani egy kicsit a hely történetéről? – kérdezte Perselus, tudván, hogy Harry hamarosan úgy is rákérdezne.

– Persze – egyezett bele készségesen a fiú.

– Nos, eredeti formájában a harmadik kobold felkelés ideje alatt épült, amikor a csaták az egész országra kiterjedtek – magyarázta a férfi. – Az évek során a birtok mind jobban terjeszkedett, magába foglalva az azt körülvevő erdőket, majd körbevették egy külső fallal és feltérképezhetetlenné tették. Nekem, mint a birtok tulajdonosának, és az utolsó életben lévő Prince örökösnek, megvan rá a képességem, hogy az úgymond falakon belülre hoppanáljak. Akárhogyan is, az elmúlt századok során szobákat, galériákat és emeleteket építettek hozzá, míg a kastély felvette a mai formáját – összegezte Perselus.

– Sok családnak van kastélya, mint ősi birtok? – kíváncsiskodott Harry, ismét a kastély felé pillantva.

– Európában eleinte volt néhány – mondta Perselus. – De örökösök híján, vagy egész családok kihalása lévén sok vált elhagyottá; egy mágikus védelemmel ellátott tulajdonnal rendelkezni a középkorban egyet jelentett a harcokban való részvétellel, azzal, hogy seregeket kelljen csatákba vezetni – fejtette ki a bájitalmester. – A családok, akiknek ősi otthonai csak kúriák, mind az újabb nemzedékből valóak, ahogy az érvényes az aranyvérű családok esetében is.

– Tehát a Prince család ősibb, mint a Potter vérvonal? – kérdezte Harry mosolyogva.

– Nos, igen – igazolta Perselus, szintén elmosolyodva. – Nem mindig a Prince nevet viseltük – végtére is, most éppen Pitonnak hívják –, de az eredeti vérvonal még a Potterek előtt emelkedett hatalomra.

– Az nagyszerű! – kiáltott fel Harry.

– Egyet kell értsek veled – jegyezte meg Perselus kuncogva. Csendben sétáltak tovább, mivel úgy tűnt, hogy Harry azon töri a fejét, amit Perselus elmondott neki. – Ki vele, Harry!

– Csak tűnődtem, hogy… – A fiú hangja elcsuklott. – Mi történik azokkal a kastélyokkal, amelyek örökösös nélkül maradnak?

– Jó kérdés, Harry – ismerte el Perselus. – Tudod, a család mágikus lenyomata még mindig jelen van a kastélyon, így azt nem lehet csak úgy megvásárolni. Ennek eredményeképpen azok mind üresen fognak állni, míg egy varázsló vagy egy boszorkány meg nem töri a rajtuk lévő védelmet. Azok mind nagyon erős vérmágiából származnak, így könnyebb mondani, mint megtenni.

– De azután a kastélyt meg lehet venni? – kérdezősködött tovább Harry.

– Nem lenne olcsó, de igen – erősítette meg Perselus, elgondolkozva a kisfiú kérdésén. Meg tudta állapítani, hogy a gyerek erősen töri valamin a fejét. – Ami azt illeti, nem messze innen van egy több mint egy évszázada üresen álló kastély. – A fiú felcsillanó szemmel nézte őt, mielőtt egyet biccentett volna. – Valami zavar téged, Harry? – kérdezte a bájitalmester, amikor a kastély főkapuja már csak néhány lépésnyire volt.

– Csak egy gondolat – ismerte be Harry, olyan pillantást vetve Perselusra, ami úgy nézett ki, mintha egy sokkal idősebb archoz tartozna, és ami bepillantást engedett a férfiba, amivé egy nap Harry válni fog. – Csak egy kósza gondolat még, de ha valami biztosat tudok, ígérem, te tudod meg elsőként, Pers – mondta Harry, majd rántott egyet Perselus kezén, mozgásra serkentve őt. – Gyerünk, Pers! Versenyezzünk a bejárati ajtóig! – Azzal eliramodott, mielőtt a fiatal tanárnak sikerült volna beleegyeznie – vagy ami azt illeti, esetleg tiltakoznia. Még mindig futva léptek be az előcsarnokba. Harry egész úton nevetett, és Perselus is jót mosolygott a fiú bohóckodásán.

– Honnan veszed ezt a rengeteg energiát? – kérdezte Perselus színlelt döbbenettel.

– Én nyertem, én nyertem, én nyertem, én… – Harry kántáló éneklése elhalkult, amikor szemügyre vette a környezetét. Az előszoba jóval nagyobb volt, mint amilyennek elképzelte, stílusában pedig nagyon hasonlított a Roxforthoz, a festett üvegablakokon keresztül beragyogó napfénytől a helyiség úgy tűnt, mintha megrekedt volna a középkorban.

– Ezt vegyem úgy, hogy tetszik? – kérdezte vigyorogva Perselus.

Vegyed? – volt az egyetlen válasz, amit a férfi kapott.

– Minnie, Alfie! – kiáltott a bájitalmester, mire hangos pukkanással két házimanó tűnt fel – egy hím és egy nőnemű, akik mindketten tiszta, fehér anyagra hímzett, címerrel díszített párnahuzatra emlékeztető ruhadarabot viseltek.

– Perselus gazda itt van. Nagyon örülünk, hogy fogadhatunk téged, uram! – cincogta egy hang, amelynek tulajdonosa a Minnie névre hallgató női manó volt. Mindkét házimanó mélyen hajlongva közeledett.

– Harry, ők itt Minnie és Alfie – mutatta be őket Perselus. – Minnie a kastély házimanóinak feje, és Alfie az ő férje.

– Hány házimanó él itt? – kérdezte Harry zavartan, hogy vajon miért van szükség vezető házimanóra.

– Tizenkettő – válaszolt Perselus. – Ez egy nagy birtok, Harry – emlékeztette a fiút a bájitalmester, aki egyetértően bólintott.

– Sziasztok, Minnie, Alfie. Én Harry vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek titeket – köszöntötte őket udvariasan a fiú, amitől a két manó elmosolyodott, majd zavartan néztek ide-oda Harry és Perselus között.

– Megtiszteltetés, hogy megismerhetünk téged, Harry gazda. – Minnie mindkettejük nevében beszélt. – Bocsásd meg, amiért így néztünk, Harry gazda, de nem tudtuk, hogy Perselus gazdának van egy fia. – Perselusnak elkerekedett a szeme meglepődésében, míg Harry elpirult.

– Harry nem a fiam, legalábbis nem biológiai értelemben – jelentette ki Perselus, kihangsúlyozva a biológiai részt. – De miért gondoltad, hogy a fiam? – kérdezte tűnődve a férfi, hosszúra nyúló magyarázatra számítva, tudván, hogy a házimanók általában igyekeznek a lehető legkevesebbet feltételezni.

– Bocsáss meg nekünk, Perselus gazda – kért elnézést sietve Minnie, lehorgasztva a fejét. – De Harry gazda úgy néz ki, mint te, uram; van valami a szemében, és valami a varázserejében. – A manó rosszkedvűnek látszott. – De ha Minnie tévedett, akkor Minnie meg fogja…

– Semmi ilyesmit nem teszel most, hogy én vagyok ennek a birtoknak a gazdája, Minnie. Megtiltom, hogy megbüntesd magad, értetted? – szakította őt félbe Perselus, feltételezve – helyesen persze –, hogy a manó ezt akarta mondani.

– Köszönöm, uram; a gazda nagyon kedves úr – hajlongott a manó, hálakönnyekkel a szemében.

– Emellett, Minnie, bizonyos mértékig igazad volt; Harryvel pontosan úgy kell bánni, mintha a fiam lenne, amíg e falak között tartózkodik. Add ezt tovább a többi manónak is. – Mindkét manó azonnal bólintott.

– Köszönöm! – kiáltotta Harry, Perselus köré fonva a karjait. – Apu – tette hozzá suttogva. Perselus elmosolyodott, és utasította a házimanókat, hogy mutassák meg Harrynek az összes elérhető hálószobát, hogy kiválaszthassa azt, amelyik a legjobban tetszik neki, mialatt ő visszavonult abba a hálószobába, ami a Prince család, immár Piton, fejének volt kijelölve, hogy gondolkozzon.

A házimanója szavai még mindig ott csengtek a fülében. Valami Harry varázserejében– mondta a manó, és nem ez volt az első alkalom, hogy hallotta ezeket a szavakat. Merlin nem valami hasonlót mondott? Perselus tudta, hogy a mágikus örökbefogadás szóba sem jöhetett, mivel előbb Potteréknak ki kellene tagadniuk Harryt, és az felettébb valószínűtlen, hogy meg fog történni. De mindig létezett más lehetőség, amit figyelembe kellett venni, és Harry valóban mutatott hajlamot arra vonatkozóan, hogy vonzódik az ősi mágiához… Ez olyasmi, aminek utána kell néznie, és mi lehetne erre jobb idő, mint a most?