10. fejezet
A vártorony gazdái
Perselus tudta, hogy a mágikus örökbefogadás szóba sem jöhetett, mivel előbb Potteréknak ki kellene tagadniuk Harryt, és az felettébb valószínűtlen, hogy meg fog történni. De mindig létezett más lehetőség, amit figyelembe kellett venni, és Harry valóban mutatott hajlamot arra vonatkozóan, hogy vonzódik az ősi mágiához… Ez olyasmi, aminek utána kell néznie, és mi lehetne erre jobb idő, mint a most?
Harry bejárta új otthonának szintjeit – és ez valóban otthon volt, mivel tovább már nem tagadhatta, hol lelte meg szíve a menedékét –, és áhítatosan nézett körbe. Persnek folyton sikerült meglepnie őt, de a hétéves varázsló a legvadabb képzeletében sem látta előre azt, ami megtörtént; egy igazi kastély! És ráadásul egy olyan kastély, aminek vártornyai voltak, egy harcos család főhadiszállásaként szolgált, akik valamikor réges-régen koboldok és harcban álló királyságok ellen vezették csatákba a seregeiket.
Több sem kellett hozzá, minthogy Harry fejében rég elfeledett idők képei kezdjenek megelevenedni, miközben ezeken a folyosókon és utakon rohangált, úgy téve, mintha egy küldetésen lévő lovag vagy hatalmas boszorkánymester lenne. Egyáltalán nem félt attól, hogy eltévedne – Minnie megmondta, mielőtt elment felügyelni az ebéd előkészületeit és a nyugati torony átépítési munkálatait, hogy csak annyit kell tennie, hogy kiált érte –, így fel-alá futkározott a lépcsőkön, és loholt végig a folyosókon. A falakon lógó festményeikből Perselus őseinek és a varázsvilág jelentős személyiségeinek hosszú sorai figyelték őt mosolyogva. Mind osztoztak azon a véleményen, hogy a kisfiú feltűnése új színt hoz majd a kastély és gazdája életébe.
Harry nagyjából egy órája járkált már körbe-körbe, amikor elérkezett egy hatalmas, kétszárnyú faajtóhoz. Az ajtószárnyak egészen a mennyezetig nyúltak, és Harry képtelen volt ellenállni… – végtére is benne is munkálkodott a kíváncsiság, és Perselus nem mondta, hogy van olyan szoba a kastélyban, ahova nem szabad bemennie. És a plafonig érő ajtó annyira hihetetlenül hívogató volt… Felsóhajtott, és lágy mosollyal az ajkán elhatározta magát.
– Azt mondom, jobb bocsánatot kérni valamiért, amit megtettél, mint bánni azt, hogy nem tetted meg! – motyogta maga elé, majd teljes erejével benyomta az ajtót. Eltátotta a száját a látványra; éljen soká a kíváncsisága! Az ajtó a kastély könyvtárába vezetett; és ez olyan helyiség volt, amit könnyedén felismert. Lassan körbefordult, miközben szemügyre vette a könyvtárszobát; óriásinak látszott, és a mennyezet is kétszer olyan magasan volt, mint az ajtó előtt a folyosó. Nos, ehhez bizonyára a kastély második emeletéhez van némi köze – tételezte fel magában Harry. Mivel hogy volt egy második emelet is, és az üres tér úgy lett kialakítva, hogy látni lehessen a boltíves mennyezet nagy részét, és a mindkét szinten elhelyezkedő könyvespolcok hosszú sorait. A mennyezetről lelógó csillárban sorakozó gyertyák nem voltak meggyújtva, de a fiúval szemközti falat beborító festett üvegablakokon beáradó aranyszínű ragyogás bevilágította a helyiséget; mögötte pedig két oldalról egy-egy széles lépcsősor vezetett a felső szintre.
– Azta! – hápogott döbbenten, ahogy szemügyre vette a helyiséget, miután több másodpercen keresztül szinte kővé dermedten bámulta azt. Amikor végre feleszmélt a kábulatából, körbesétált a helyiségen, félig-meddig arra számítva, hogy Merlin is felbukkan a következő sarokban; végül is ez minden kétséget kizáróan az a könyvtár volt, amit Perselus elméjében látott. És ahogy a gyermek gyanakodva azon kezdett el tűnődni, hogy vajon elaludt-e és most csupán álmodik, hallotta, hogy az emeletről a nevét szólítják.
– Látom, megtaláltad a könyvtárat – állapította meg kuncogva Perselus, miközben lefelé lépkedett. Harry ismét meglepődött, és nem csak azért, mert úgy hitte, hogy egyedül van a helyiségben. Perselus valahogy másképpen nézett ki; egy gyors felmérés után rájött, pontosan mi is okozta a változást. A férfi még mindig a reggel felvett fekete nadrágot viselte, de a fekete köpenye és inge már nem volt rajta. Azokat egy fehér ing és egy sötétzöld mellény váltotta fel, ami egy mosollyal párosult, kihangsúlyozva a magára szedett néhány kilót; Perselus ettől sokkal egészségesebbnek látszott, jóval inkább annak a huszonhét éves fiatalembernek, aki valójában volt. A kezében két bőrkötéses könyvet tartott, és szökdécselve haladt lefelé. Ez volt az a Perselus, akinek lennie kellett volna; aki mindig is lett volna, ha nincs Voldemort.
– Semmi fekete talár? – kérdezte Harry somolyogva.
– Most nem volt kedvem feketét viselni – közölte a férfi vállat vonva.
– Jól tetted – jelentette ki boldogan a fiúcska, amitől Perselus mosolya még szélesebbé vált. Valóban kedvet érzett ahhoz, hogy ma valami világosabbat vegyen fel, és nála ez igazi hőstettnek számított, lévén, hogy az iskola befejezése óta csakis feketében járt. – Ez a szoba csodálatos!
– Tényleg az – értett egyet kuncogva Perselus. – Kicsit átalakítottam, hogy hasonlítson az elmémben látott könyvtárhoz, és úgy vélem, az eredmény megjutalmazta az erőfeszítéseimet. – A bájitalmester elmosolyodott, és nyomatékosan bólintott Harrynek. – És eddig hogy tetszik a kastély? Választottál már magadnak szobát?
– Igen. Minnie azt mondta, hogy az egy családi lakosztály, és csak néhány ajtóval van távolabb a te szobádtól – ismerte be derűs mosollyal Harry. – És imádom a kastélyt!
– Az jó dolog, mert rengeteg időt fogsz itt tölteni – jegyezte meg Perselus.
– Kérdezhetek valamit?
– Bármit, kölyök.
– Mit mondunk a családomnak? – kérdezte Harry. – Úgy értem, mi történik, ha eljönnek értem a Fonó sorra, csak hogy üresen találják azt, én pedig eltűntem onnan?
– Értem, mire gondolsz – mondta Perselus elgondolkodva. – De, Harry, egészen őszintén, mikor fordult elő legutoljára, hogy a családod érted jött, hogy elvigyen a házamból? – kérdezte a fiatal tanár bánatos mosollyal. Mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára álmodozott arról, hogy Lily a házában él Harryvel és vele? Nagyjából egy év, talán másfél – döbbent rá elképedten. Több ideje azonban nem volt ezen merengeni, mivel Harry válaszolt.
– Soha? – A gyerek válaszul felvillantott mosolya ugyanolyan szomorú volt. Mikor kívánta utoljára, hogy bárcsak érte jönnének a szülei Perselus házába? Túl régóta ahhoz, hogy pontosan emlékezzen. Harry elképedt erre. Talán az ötödik születésnapja előtt. Már nem igazán számított többé; Harry eldöntötte, az, hogy inkább akar Perselusszal maradni, mint a szüleivel, az a felnövés természetes velejárója, és nem azt jelenti, hogy nem szereti a családját. Csupán az, hogy most Perselusnál lakik, egy boldogan és tudatosan meghozott választás következménye, ahelyett a döntés helyett, amit az ő érdekében hoztak meg, amíg a szülei igényt nem támasztanak a jelenlétére.
– Soha – értett egyet Perselus. – És ez a kastély… Egyelőre maradjon köztünk, amíg készen nem állok megosztani, vagy amíg kimondottan rá nem kérdeznek nálad, rendben?
– Oké, Pers! – válaszolt Harry bólogatva, és Perselus ismét elmosolyodott azon, mennyire megfontolt ez a gyerek. – És mik ezek a könyvek?
– Rájöttem, hogy ezek a könyvek gyakorlatilag mindvégig itt voltak, és hogy biztosan van közöttük valami, amik a jelképekről szólnak – válaszolt a bájitalmester a nagyobbik, sötétbarna, bőrkötéses kötetre mutatva.
– És találtál ilyen könyvet?
– Igen. Úgy tűnik, ezek az emblémák egészen a nyolcadik századig használatosak voltak, mielőtt az első kobold felkelés alatt kegyvesztetté váltak, amikor az emberek kezdték úgy gondolni, bölcsebb nem felfedni mágikus képességeiket az ellenségüknek – magyarázta Perselus az asztalra téve az első könyvet, majd Harryvel együtt leült, aki már ki is nyitotta azt, és lelkesen fellapozta az első oldalt.
– Én is elolvashatom a könyvet? – kérdezte Harry. – Ígérem, hogy nem szakítom el, vagy…
– Lazíts, Harry – nyugtatta őt Perselus kuncogva. – A könyvet neked találtam, és még ha úgy is döntenél, hogy több ezer darabra téped, akkor sem tudnád megtenni; a könyvtár összes könyve mágikusan védett.
– Ó, micsoda megkönnyebbülés, ez igazán réginek látszik! – kiáltott fel Harry. – És nehéz is… – motyogta, amikor megpróbálta felemelni az említett könyvet.
– Többet kellene edzened, Harry – fedte meg őt játékosan a fiatalember. Bár ez nem is rossz gondolat – vélte.
– És miről szól a másik könyv? – kérdezte Harry, figyelmen kívül hagyva a javaslatot.
– Az egy kis személyes kutatás; valami, ami szöget ütött a fejembe, miközben ma Minnie-vel beszéltünk. Amint valami pontosat tudok, azonnal elmondom neked – válaszolt Perselus az előtte fekvő fekete, bőrkötéses könyvre pillantva.
– Rendben – egyezett bele készségesen Harry, tudva, hogy előbb vagy utóbb úgy is meg fogja tudni. – Pers? – kérdezte rövid szünettel később.
– Igen?
– Eljönnél velem, hogy kicsivel még jobban felfedezzük a kastélyt? – kérdezte a fiú félénken.
– Azt hittem, mostanra már láttad a legnagyobb részét… – jegyezte meg jókedvűen Perselus, mire a kisfiú elpirult.
– Még mindig ott a pince, amit nem láttam, a keleti szárny és a torony, és tudtad, hogy a nyugati szárnyat épp most újítják fel? – kérdezte levegőt se véve Harry.
– Tehát a kastély összes többi részét már végigjártad? – Perselus kuncogva vonta fel a szemöldökét, és felettébb kételkedett benne, hogy a gyereknek volt ideje mindent felfedezni. – Ugye tudod, hogy csak vicceltem? – Harry résnyire húzta a szemét, hogy megpróbáljon szigorúan nézni, ám próbálkozását kudarcra ítélte kicsit lebiggyedő ajka, ami feltűnt a fiúcska duzzogó arcán.
– Hagyom, hogy játsszon még egy kicsit a könyvtárban, de aztán muszáj lesz velem tartania, mister! – jelentette ki remekül utánozva Molly Weasleyt, amitől Perselus nevetésben tört ki, és példáját hamarosan Harry is.
– Jól van, rendben, te nyertél! – adta meg magát Perselus, kitörölve a nevetés könnyeit a szeméből. – Csak hadd nézzek kicsit körbe, hátha találok még valamit, amire szükségem van. Te is megteheted ugyanezt – mondta a bájitalmester tökéletesen feleslegesen, mivel Harry már el is indult a legközelebbi könyvespolc felé, és az alsó sorokban álló könyvek címeit bogarászta. – Ha találsz olyan témát, ami érdekel, de nem éred el a könyvet, csak szólj! Ó, még egy dolog! – szólt Perselus, mintha csak most jutott volna az eszébe. Belenyúlt a zsebébe, és kivette belőle Harry pálcáját. A kisfiú szeme komikusan nagyra tágult. – Ameddig itt vagy, nálad is lehet, de ne próbálj ki új varázslatot nélkülem, vagy anélkül, hogy tudnék róla – mondta nyomatékosan, miközben Harry kinyújtott kezébe tette a pálcát.
– Megígérem, Pers! – válaszolt az izgatott fiúcska, áhítatos arccal bámulva a pálcáját. Perselus nevetve nézte, ahogy a gyerek gyakorlatilag elszökdécselt. Harrynek a mágiához való hozzáállása enyhén szólva üdítő volt. Érdekelte, hogy minden megvalósulási formájában – nos, talán a jóslástan kivételével, de akkor is – előítélet nélkül megtanulja az alapokat, hogy aztán eldöntse, akar-e róla többet tudni. Fiatal kora ellenére is megértette, hogy a mágiát teljes egészében szemlélje, és Perselust önkéntelenül is büszkeség töltötte el a tudatra, hogy ő volt az, aki értelmet nevelt a fiúba; Harry úgy fog felnőni, hogy tud önállóan gondolkozni, és ez a legjobb dolgok egyike, amit kívánhatott neki.
Perselus figyelme a felső szintre irányult, és ismét megmászta a lépcsőket; nagyon érdekelte, miért gondolta Minnie úgy, hogy Harry és ő egy család. A gondolatra lágy mosoly tűnt fel az arcán. Imádom a mágiát – gondolta magában, és erősen ellenállt a késztetésnek, hogy füttyentsen egyet, miközben megindult a lentről kinézett könyvespolc irányába.
Harry eközben rengeteg könyvcímet elolvasott; minden témakörben talált könyveket, amik csak eszébe jutottak, és lassan kezdett szédülni a megerőltetéstől, hogy egyet kiválasszon. Végül néhány perc körbe-körbekóborlás után Harry úgy döntött, megfogja a legnagyobb könyvet, amit talál, és onnan indul. Egy puha, barna színű, bőrkötéses kötetre esett a választása, amelynek borítóját belekarcolt legendás lények díszítették, és a Háború művészete 2. Kötet: Csatákban használt legendás lények címre hallgatott. Mivel korábban még sosem került a kezébe stratégiáról szóló könyv, a zöld szemű varázsló csaknem azonnal belemélyedt az olvasásba. Nem is annyira az olvasott szöveg keltette fel a figyelmét, hanem a képek: gyönyörűen megrajzolt képek a mezőn mozgó katonákról, amint csatára készülődnek, és támadásra felkészülő, felsorakozott legendás lényekről, mint a hippogriffek és a trollok. Jó tizenöt percet töltött azzal, hogy a könyv által javasolt taktikát tanulmányozza, és már épp arra készült, hogy másik témakör után néz, amikor úgy döntött, lapoz még egyet a könyvben.
A szeme elkerekedett álmélkodásában. A könyv következő fejezete olyan lények tenyésztéséről szólt, amelyeket az egyik legnagyobb nyereségnek tartottak csatamezőkön. Harry még sosem hallott róluk korábban, és a szöveg is azt állította, hogy ritka lényekről van szó. Néhány másodpercre abbahagyta az olvasást, és helyette a könyvben mozgó képeket nézte. Ott, a két hátsó lábára ágaskodva egy harci unikornis látszott. A harci unikornisok – ellentétben a normális egyszarvúkkal – sötét színűek voltak, feketék vagy sötétbarnák, legalábbis a könyv ilyennek írta le őket, és fehér színű testvéreiknél jóval magasabbak. Noha az egyszarvú önmagában is káprázatos teremtmény, mégsem ez keltette fel Harry figyelmét. Nem, a gyermek tekintetét a következő fogta meg: az unikornisnak azon az oldalán, ami látható volt, a hátsó láb a jobb felső részén egy lágy ezüstös ragyogás látszott. Egy szimbólum ezüstös csillanása.
– Pers! – kiáltott fel Harry, miközben felkapta a könyvet, és rohanni kezdett felfelé a lépcsőn, olyan gyorsan szedve a lépcsőfokokat, amilyen gyorsan csak a lába bírta. Másodpercek alatt felért a második szintre, ahol szemtől szembe találta magát egy riadt Perselus Pitonnal, aki a kezében tartotta a pálcáját, és szemével halálfalók után kutatott.
– Mi történt, Harry? – kérdezte Perselus, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem állnak támadás alatt. – Jól vagy? – Letérdelt a gyerek elé, hogy alaposabban szemügyre vegye őt, és meggyőződjön arról, hogy sértetlen.
– Jól vagyok, Pers! – nyugtatta meg Harry a mostanra összezavarodott professzort.
– Akkor miért kiabáltál? – kérdezte, és persze közben rádöbbent, hogy Harry egyáltalán nem látszik rémültnek.
– Nézd! – mutatott a nyitott könyvre. Perselus félig szórakozott, félig ingerült pillantással mérte végig a fiút.
– Egy könyv miatt ijesztettél félig halálra? – kérdezte mosolyogva, ám a következő pillanatban pontosan ugyanúgy elkerekedett a szeme, mint Harrynek, amikor néhány pillanattal korábban észrevette a jelképet.
– Látod? – kérdezte Harry izgatottan. – Szerinted mi ez?
– Azt mondanám, hogy egy szimbólum… – mormogta Perselus, miközben a pillantása már a szövegre szegeződött, hogy magyarázatot próbáljon keresni. És pár másodperccel később meg is találta, bár a meglepődésén nem segíthetett. – Ezt hallgasd meg! – Harry bólintott, és megvárta, amíg Perselus megköszörüli a torkát.
– A harci unikornisok, amellett, hogy a legmegbízhatóbbak a csatákhoz használt lófélék között, látszólag rendelkeznek a képességgel, hogy közeli kapcsolatot alakítsanak ki a lovasukkal, létrehozzanak egy barátsághoz hasonló köteléket. Olyan esetekben, ahol a varázsló vagy boszorkány szimbólumra tett szert, elég gyakran előfordult, hogy az egyszarvún is feltűnt annak a bizonyos jelképnek a másolata, ami kettőjük között létrejött köteléket szimbolizálta. Mire ez a könyv megíródott, már senki sem tudta megmondani, mindez hogyan is volt lehetséges, de nagy általánosságban úgy vélték, hogy a folyamat valamiféle szertartás eredménye volt. – Perselus abbahagyta az olvasást, és felvont szemöldökkel Harryre nézett.
– Szuper! – jelentette ki Harry. – Gondolod, hogy van itt valamerre egy könyv a harci unikornisokról? – kérdezte Harry egyenesen Perselus szemébe nézve.
– Elképzelhető – biccentett Perselus. – Számíts rá, hogy ugyanilyen régi, mint ez – jegyezte meg, miközben szkeptikusan végigmérte azt a kötetet, amit Harry hozott ide neki. – Tudod mit? Miért nem megyünk körülnézni a pincében, és kérjük meg Minnie-t, hogy jelöljön ki egy házimanót, aki majd megkeresi az összes harci unikornisokról szóló könyvet? – vetette fel a fiatal tanár. – Nekünk egy örökkévalóságba telne, ha magunk próbálnánk megtalálni, és nem tudok magamhoz hívni egy könyvet anélkül, hogy tudnám a címét.
– Nem tudsz csak úgy magadhoz hívni mindent, ami alapjában összefügg vele? – kérdezte Harry némi megfontolás után. Perselus elmosolyodott a kérdésen; valamit határozottan jól csinál a fiú nevelésével kapcsolatban.
– Megtehetném, de ez a könyvtár zsúfolásig van olyan könyvekkel, amelyek ezer vagy talán még több évvel korábban íródtak. Még néhány tekercset is találtam ott hátul – magyarázta a férfi. – Tudomásom szerint a harci unikornisokat a tizenötödik század elejéig használták a csatákban; el tudod képzelni, hány és hány könyv lehet ebben a könyvtárban, ami említést tesz róluk?
– Sok? – kérdezte a kisfiú vigyorogva
– Sok – helyeselt Perselus kuncogva. – Sokkal jobb megkérni valakit, aki már tudja, hogy mi hol van itt. – Harry rábólintott, Perselus pedig magához szólította Minnie-t, aki azonnal odahívott egy idősebb, Watt nevű házimanót. Elmagyarázták neki, hogy mit keresnek, és arra kérték, hogy bármilyen harci unikornisokról szóló könyvet talál, azt küldje Harry szobájába, míg azokat a könyveket, amiket Perselus magának gyűjtött össze, az kerüljön az ő lakosztályába. Miután mindkét manónak megköszönték a segítséget, a két varázsló élénk beszélgetésbe merülve elhagyta a könyvtárat.
– A harci unikornisok szuperek! – kiáltott fel a zöld szemű gyerek, miközben a folyosón lefelé haladtak. – Hogyhogy még sosem hallottam eddig róluk?
– Hát, mivel már nem használják őket a csaták során, nem is tenyésztik őket Angliában. – Egy ideig tűnődött még, aztán hozzátette: – Igazából egész Európában nem tenyésztik már őket; úgy hiszem, Közép-Európában él még néhány vad harci unikornis, de az egyetlen hely, amiről hallottam, hogy még a mai napig tenyésztik őket, az az Arab-félsziget. Hallottam néhány pletykát Marokkóról is, de akár igazak ezek, akár nem, nem exportálják őket. – Harry hüledezve hallgatta a férfit.
– Úgy szeretnék látni egyet… – jegyezte meg a gyermek álmodozó hangon. – És úgy szeretnék egy nap utazni. Tudod, még sosem jártam Anglián kívül – tette hozzá vágyakozón. Perselus megtorpant, és tágra nyílt szemmel meredt a fiúra. Emlékezete visszaidézte azt az időt, amikor Harrynél nem sokkal volt idősebb, az első, roxforti tanévét követő nyarat.
Egy fekete hajú fiú és egy ragyogó, zöld szemű vörös hajú lány ült egymás mellett a tónál, és izgatottan beszélgettek.
– Miután befejezem az iskolát, a Minisztériumban szeretnék dolgozni – mondta a lány. – Tudom, hogy még túl korai, de olyan sokat hallottam a Bűbáj részlegükről!
– És az egész iskola tisztában van vele, hogy mennyire imádod a bűbájtant! – tette hozzá a fiú mosolyogva.
– És te mit szeretnél csinálni az iskola után, Perselus? Auror, vagy valami hasonló leszel? – kérdezte a lány.
– Nem tudom, Lils – válaszolt a fiú, miközben szórakozottan nézett a tóra. – Egy nap szeretnék utazni. Tudod, még sosem hagytam el az országot.
– Pers? – Harry aggódva nézte a bájitalmestert. – Pers, jól vagy?
– Igen… – A fiatalember elmélázott, aztán mosolyogva Harryre tekintett. – Igen, jól vagyok, kölyök. Csak emlékeztettél egy fiúra, aki ugyanezekről álmodott, amikor hasonló korú volt, mint te. – Harry meglepődve nézett fel rá.
– Kire?
– Rám – válaszolt Perselus, és elkomolyodva Harry szemébe nézett. – Ígérem neked, hogy fogsz utazni. Esküszöm, hogy elviszlek világot látni – mondta ünnepélyesen, jól ismerve a terhet, amit Harrynek a jövőben cipelnie kell; gondoskodni fog róla, hogy a fiú a legteljesebb életet élje. Harry csak kifejezéstelen arccal bámult rá, mielőtt az életet is kiszorító erővel megölelte őt.
– Kösz, apu – felelte a gyermek a könnyeivel küzdve.
– Ne is említsd, Harry – legyintett Perselus, megérezve az immár ismerős melegséget a mellkasában. – Mostanában borzasztó sokat köszöngetsz nekem.
– Okkal – jelentette ki Harry, újfent kuncogásra késztetve a férfit.
– Ami pedig a harci unikornisokat illet, nos, azt nem ígérhetem meg, hogy mutatok neked egyet, de megtaníthatlak lovagolni. – Harry felkapta a fejét, és elképedve nézett Perselusra.
– Te tudsz lovagolni?
– Az anyám tanított meg rá még mielőtt meghalt, és a családja úgy gondolta, hogy én nemkívánatos személy vagyok ott – közölte a férfi lágy mosollyal. – Tudod, hogy a kastélynak vannak istállói, igaz? – kérdezte a fiút, akinek a szeme aznap már sokadik alkalommal kerekedett el.
– Lovakkal? – kérdezte, mire a férfi felkacagott.
– Harry, az istállókban szokás lovakat tartani.
– Hát, a Potter kúriának is vannak istállói, de az apám azt mondta, hogy utoljára az ő nagyapja tartott benne lovakat – vágott vissza Harry, és Perselus észrevette, hogy a fiú Jamest nem „apunak", hanem a sokkal formálisabb „apámnak" szólította. A szíve kicsit megugrott erre a célzásra, de próbálta figyelmen kívül hagyni.
– Micsoda helypocsékolás – jelentette ki mosolyogva. – Nos, a mi istállónkban vannak lovak, és természetesen a rendelkezésedre állnak. Bármikor elkezdhetjük a lovagló órákat, amikor csak akarod. – Kijelentésére szikrák gyúltak a fiú szemében. – És jobb, ha megnézem, hogy kijavították-e már a kviddicspályát… – A mondatot nyitva hagyva ismét elindult, és csak a szeme sarkából pislantott Harryre.
– Neked van kviddicspályád? – kérdezte a gyerek izgatottan.
– A Potter kúriában is van egy – emlékeztette őt somolyogva a férfi.
– Igen, de én még sosem használtam – magyarázta Harry. – Apám és Sirius idén júliusban megtanították Adriant, hogyan kell repülni, de engem meg sem kérdeztek, hogy én is meg akarok-e tanulni. – Elpirult, és a lábát kezdte el nézegetni, miközben Perselus egy halk káromkodást eresztett meg.
– Szeretnél megtanulni, Harry? – kérdezte előre tudva a választ.
– Persze – válaszolt a fiú, és próbált nem izgatottnak látszani.
– Akkor majd azt is megtanítom neked – jelentette ki Perselus, és a most mosolygó Harry felé fordult. – Ideje elkezdenem, hogy én magam is élvezzem a kviddicset.
– Komolyan mondod?
– Nem vagyok mindig komoly? – tette fel Perselus a költői kérdést, fölényes tónust színlelve. Harry felnevetett, mire a fekete szemű férfi gratulált magának, amiért jobb kedvre derítette a gyereket. Ismét a várról kezdtek el beszélgetni, arról, hogy mennyi különféle újjáépítési folyamat zajlik. Perselus elmagyarázta, hogy átépíti a nyugati tornyot, ami az építmény legmagasabb tornya, hogy utána asztronómia leckékre használhassák, és így tovább. Egész gyorsan leértek a pincébe, és Perselus mutatni kezdte az utat, ahol emlékezete szerint a bájitallabor állt. Mosolya szélesebbé vált a látványra, és Harry „Tyűha!" felkiáltására.
A laboratórium sokkal nagyobb volt, mint amire számított; nem egészen olyan nagy, mint a roxforti, de ebbe nem is kellett húsz diáknak és az üstjeiknek elférni. Gyorsan körülnéztek, Perselus pedig képzeletbeli listát készített azokról a hozzávalókról, amiket szükséges megvenni, hogy feltölthessék a még üresen álló alapanyag tároló szekrényt. Miután alaposan megvizsgálták a helyiséget, elindultak, hogy felfedezzék a pince többi részét is. Találtak egy páncélos lovag öltözetet – Harry igaz örömére – és egy hatalmas, üres termet, amit valószínűleg gyakorlás céljára alakítottak ki. Pontosan az, amire szükségünk van – gondolta Perselus. A várkastély nyilvánvalóan fel volt szerelve saját börtöncellákkal, és Harry képzelete ismét elszáguldott a csaták és a hősi tettek ideje felé. A délelőttöt azzal töltötték, hogy bejárták a kastélyt és annak környékét, amibe az is beletartozott, hogy meglátogatták az istállókat, ahol a vezető házimanó – egy félénk női manó, aki Millie-nek mutatkozott be – körülvezette őket, és megnevezte a pillanatnyilag itt tartózkodó nyolc lovat.
Már kora délutánra járt, mire a két varázslónak eszébe jutott, hogy enniük kellene. Minnie úgy döntött, miután gyanakodva szemrevételezte a két varázsló vékony testalkatát, hogy dupla adaggal eteti meg őket, mint amennyit általában enni szoktak. Evés után elhatározták, hogy aznap nincs helye semmiféle edzésnek, helyette inkább egy rövid, Abszol útra tett kirándulásra szavaztak, hogy megvegyék a bájital alapanyagokat és még néhány dolgot, amire Harrynek szüksége lesz az asztronómia leckéihez.
Perselus megpróbálta eldönteni, milyen teleszkóp illene legjobban Harryhez, miközben a fiú szórakozottan nézegetett néhány térképet, amelyek különböző csillagképeket ábrázoltak, amikor nekiment egy idős férfinak, aki látszólag ugyanolyan szórakozott volt, mint ő.
– Bocsánatot kérek, uram, nem vettem észre, hogy itt áll – mondta Harry jócskán elpirulva. A férfi kedvesen rámosolygott, majd elhessegette a bocsánatkérését.
– Semmi szükség a bocsánatkérésre, fiatalúr. Én sem láttam, hogy itt állsz – magyarázta. Harry ez idő alatt alaposan végigmérte a férfit. Az illető majdnem olyan öreg volt, mint amilyennek Dumbledore vagy Merlin látszott, barátságos, barna szeme és rövid, hófehér szakálla volt. Ugyanolyan fehér haját hosszan hordta, és a talárjával megegyező színű, világoszöld varázslósüveget viselt a fején. A férfi szeme felszikrázott, amikor észrevette, hogy a kisfiú szemügyre veszi őt. – Mondd csak, érdekel a csillagászat? Nagyon ritkán látni ilyen ennyi idős gyereket egy ilyen boltban.
– Igazából azért vagyok itt, hogy egy teleszkópot vásároljak – állította, és ismét elpirult.
– Tehát érdekela csillagászat! – kiáltott fel a férfi, aztán nyugtalanul Harryre pillantott. A fiú nem látszott többnek hat, talán hét évesnél. – De egyedül vagy itt?
– Nem uram – rázta meg a fejét mosolyogva Harry. – Pers velem van – mondta, és Perselusra mutatott, aki épp a bolt tulajdonosával beszélt egy teleszkóppal kapcsolatban. A férfi felhúzta a szemöldökét a bemutatásra, de hagyta a dolgot elsiklani.
– Tehát érdekel a csillagászat – ismételte meg. – De hát hány éves vagy?
– Hét, uram – jelentette ki Harry, és kíváncsi, zöld szemével az agg varázslóra nézett. Nem akart a szükségesnél több információt kiadni, noha az idős férfit megbízhatónak érezte.
– Hét éves, és ez jobban érdekel, mint a kviddics! Ezt nézze meg az ember! – jegyezte meg a férfi kedélyesen.
– A kviddics is érdekel. Pers azt mondja, hogy egy mérföld széles kíváncsiságom van – magyarázta a gyerek mosolyogva, megnevettetve ezzel a férfit.
– Ah, a kíváncsiság! Olykor kellemetlen, de hol is lennénk nélküle? – kiáltott fel a férfi. – És sajnos manapság nagyon kevesek rendelkeznek kreatív kíváncsisággal; jó találkozni egy hasonlélekkel. – Harry halkan felnevetett a férfi szavaira. – De hol is hagytam a modorom – tűnődött fennhangon. – Nicholasnak hívnak. És téged?
– Én Harry vagyok, uram – válaszolt, és megrázta az idős varázsló kinyújtott kezét.
– Örvendek, hogy megismerhetlek, Harry – biccentett a férfi mosolygó szemmel.
– Nicholas! – Egy női hang hallatszott odakintről. Harry elfordult, és pillantása egy idős nő tekintetével találkozott, aki a férfival megegyező korúnak látszott. – Mit keresel már megint ebben a boltban? Több csillagtérképed van, mint amire valaha szükséged lesz!
– Ah! Ez a feleségem lesz – súgta cinkosan Nicholas. – Úgy hiszem, ez célzás arra, hogy induljak. Örülök, hogy találkoztunk, Harry – mondta mosolygó arccal Harrynek. – Van egy olyan érzésem, hogy még látjuk egymást. – Ezzel megfordult és elindult, maga után hagyva egy enyhén összezavarodott Harry Pottert, aki csak nézte a távozó férfit, mielőtt megrázta a vállát, és csatlakozott Perselushoz a pulthoz.
– Folyton abban a boltban vagy, Nicholas! – jegyezte meg az idős nő kedves mosollyal, miközben megpróbált bősz tekintettel nézni a férjére, aki mellett már oly sok évet leélt.
– Drága Perenelle-em, attól tartok, már túl öreg vagyok ahhoz, hogy változtassak a megszokott bohóckodásaimon – válaszolt Nicholas kedvesen.
– Ismerem ezt a nézést, Nicholas – jelentette ki a feleség, amikor észrevette férje elégedett tekintetét. – Ezúttal mit csináltál?
– Úgy néz ki, nagyon érdekes ismeretséget kötöttem, drágám – válaszolt, miközben a Foltozott Üst felé sétáltak. – Egy valóban nagyon érdekes.
És akkor egy kis magyarázat. Valamelyik korábbi fejezetnél érdekes kérdést vetett fel Lunalona a szimbólumokkal kapcsolatban, még pedig azt, hogy vajon Dumbledore-nak és Voldemortnak van-e ilyen szimbólumuk, és ha nincs, vajon miért nincs, hiszen nyilvánvaló, hogy a varázserejük megvan hozzá. Mivel a választ nem tudtam rá, megkérdeztem az íróját, és íme, a válasza:
„Harry az ő szimbólumát abban a pillanatban szerezte meg, amikor első ízben csapott össze Voldemorttal, és azért jelent meg rajta, mert a varázsereje sokkal ösztönösebb, mint az általában természetes. Nem azért, mert ő, kisgyerekként, erősebb volt Voldemortnál. Harry varázsereje sokkal természetesebben árad, mint a legtöbbeké, és nem is volt szüksége varázsigére sem, hogy megtegye azt. És bár mind Voldemort, mind Dumbledore határozottan elég erősek ahhoz, hogy jelképük legyen, a mágia nagyon homályos ezen a ponton. Harry a sajátját a varázsereje kirobbanó természete miatt szerezte, és Perselus csakis Harry révén jött rá, hogy léteznek ilyenek, úgy értelmezte, mint egy fokmérőt, ami képes szembeszállni a Sötét Jeggyel. Voldemort, ahogy én látom, nem igazán tanulmányozza a régi meséket, ha csak azok nem szolgálják az érdekeit (kutatott a horcruxok után, de egészen addig semmit nem tudott az ereklyékről, míg el nem fogta Ollivandert). Dumbledore Grindelwald utáni eset után valószínűleg ellene volt mindenféle egyedi megkülönböztetésnek… már ha egyáltalán tudott a jelképekről: ne felejtsük el, hogy azokat több mint egy évezrede nem használják már!
A véleményeket továbbra is szívesen fogadom én és az író is, aki jelezte, hogy nyugodtan tegyétek fel neki személyesen, vagy rajtam keresztül a kérdéseiteket, ő pedig megpróbál rájuk válaszolni.
